Park/ az Aréna

Eleinte kétségbeesetten ugráltam az emberek elől, de észrevettem, hogy valószínű védelmet nyújthat a párbajburok, ezért páran már össze is álltak, még ha később ennek ájulás lesz az ára, merthogy biztos nem szüneteltetik a szabályokat, csak mert néhány vacak sárkány rohangál közöttünk.
Miután kitapasztaltam, hogy a vadállatokra a kisebb, könnyebb átkok és ártások hatástalanok, újabb taktika után néztem, ugyanis ha nem terítjük le őket igen sürgősen, felettéb bájos módon beszorítanak minket a vízbe. Épp a lábbilincselő ártást próbáltam volna ki egy közepes méretű példányra, mikor valaki úgy elsprintelt mellettem, hogy majdnem feldöntött -illetve csak futott volna tovább, ha nem ütközik tompa koppanással a burok láthatatalan falának. Alex volt az. Oyan érzésem támadt, mint akit gyomorba bokszoltak: úgy nézett ki, mint akit már eleve végigüldöztek az egész erdőn, és közben különböző lények áldozatává lett többé-kevésbé. Pólója szétszaggatva, alatta átvérzett kötéssel, haja összekócolva, a korábban látott önmagához képest kicsit barnább és még soványabb. Feltehetően sötét karikás szemeit egy összekarcolódott lencséjű napszemüveg mögé rejtette, így esélyem se volt a tekintetéből kiolvasni, hogy reagált az újdonsült párbaj/harcostársára. Annyit azért megfigyeltem, hogy első reakcióként összerezzent.

Miután már a legtöbb lénnyel végeztünk, enyhén felvont szemöldökkel néztem Zairére, aki, eme szúrós pillantásom láttán felnevetett.
- Persze, gyere csak! - tárta szét mosolyogva a karját. - Úgyis sokkal kevesebb pontod van, mint nekem - vigyorgott rám fensőbbségesen.
- Igen - bólintottam. - Viszont nekem legalább nem tört el a bokám - utaltam sántítására, amit a szinkronizált támadások során természetesen azonnal kiszúrtam.
Zairének erre a megjegyzésemre enyhén megvonaglott a szája.
- Nos, igen - egy ugrást bemértem - komorult el egy kissé az arca. - De én legalább ezzel pontot is szereztem, és nem égettem meg magam ok- és céltalanul! - utalt az én lábamon keletkezett égési sérülésre.
- Mindig is te voltál az óvatlanabb - csóváltam a fejem, majd megjegyeztem: - Volt már rosszabb is a cirkuszban - vontam vállat, hiszen valóban szinte nem is éreztem. - Majd szedek rá növényt - intéztem el a témát, majd fivéremre fogtam a pálcát. - További sok szerencsét, Zaire, és ne keveredj túl sok párbajba! - intettem figyelmeztetőleg.
- Majd figyelek! - legyintett nemtörődöm vigyorral az arcán ikertestvérem, majd kimondtam a kábító átkot.
Pár méterrel arrébb lépve feloldottam az átkot, majd, búcsút intve Zairének és Jabarinak, gepárddá változva újból eltűntem az erdőben.

Megkönnyebbülten viszonoztam a pacsit.
-Van még valami elintéznivalónk, vagy engedjük egymást az útjára? -kérdeztem. Ahogy végignéztem a hevenyészett csatatéren, már nem sok lény maradt, a legtöbbjük mozgásképtelenül, megkötözve, felrobbantva, vagy halálra csiklandozva hevert szanaszét.
-Hát, akkor... Csak nyugodtan, küldd azt a Stuport. -álltam kicsit távolabb tőle, feltartott kezekkel.
-Dehogyis! -ellenkezett azonnal. -Átadom ezt a nemes feladatot.
-De lányoké az elsőbbség!
-Nem, ezt nem engedhetem meg! -erősködött tovább, bár nem értettem, miért.
-Jó, akkor legyen. -sóhajtva rászegeztem a pálcát, majd kimondtam az átkot. Ezután rögtön kihátráltam az elpárolgó burokból és egy Stimulával azonnal megszüntettem a hatását.
-Jó volt veled harcolni. Csá, és sok szerencsét! -integettem neki.

Miután már kezdett tisztulni a terep, és végre kifújhattuk magunkat egy kicsit, Natsuko mosolyogva felém pördült.
- Múltkor én nyertem, úgyhogy most megengedem, hogy legyőzz! - tárta szét kacagva a karját, fedetlenül hagyva a mellkasát.
Kezében nem volt pálca, a füle mögé tűzve viselte.
- Biztos vagy benne? - kérdeztem furcsállkodva és nem kevésbé gyanakvóan.
- Ühümm - bólogatott a lány. - Neked ráadásul sokkal kevesebb pontod is van, mint nekem, szóval, nem fog fájni - nevetett fel.
- Köszönöm - biccentettem felé, még mindig kicsit meglepetten, majd, előhúzva a pálcámat, kimondtam a kábító átkot.
Amikor kisétáltam egyméteres körzetéből, meglendítve a pálcámat, feloldottam az átkot, így ismét eszméletéhez tért. Vidáman felpattant, és leporolta a ruháját.
- Sok sikert, Charlie-chan! - integetett felém ugrándozva és vigyorogva, majd elővette hátára szíjazott seprűjét, és felpattanva rá, elszállt a sziget átellenes részének irányába.
Miután feldolgoztam a történteket, utoljára Nat felé sandítva én is igyekeztem minél előbb az erdő és biztonságos rejtekhelyem felé iszkolni, mielőtt az ügyesebb bajnokok esetleg úgy döntenek, szabad a vásár, és elkezdenek játékból legyőzködni bennünket.

-Nem számít, fogunk mi itt még csúnyább dolgokat is látni... dünnyögtem, miközben hunyorogva próbáltam felmérni, hogy a messzeségből még hány random szörnyre számíthatunk. De az egyik, irányunkba trappoló sárkány fontosabb feladatot adott. Talán ez volt a legkisebb példány az öt közül, de ez aligha ad okot arra, hogy kevésbé vegyük komolyan, mint például a magyar mennydörgőt.
-Incarcerandus ! -próbálkoztam a kötöző ártással, de csak annyi történt, hogy egy fehér zsineg tekerődött a lény farkára, ami pillanatnyi meglepetést okozott neki.

A tóban sikerült lehűteni lángoló lábamat, és az óriástintahal egyik felém nyúló csápját is még időben le tudtam harapni. Ahogy kijöttem a vízből, igyekeztem minél távolabb kerülni a többi bajnoktól, és inkább a sárkányt céloztam meg - ekkor azonban fellángolt körülöttem az egyméteres kör. Abban a pillanatban felborzolt szőrrel szembepördültem támadómmal, készen a harcra - és a tükörképemmel találtam magam szemközt.
A velem szemben álló gepárd a másodperc törtrésze alatt visszaváltozott a vigyorgó Zairévé.
- Hali hugi - mosolygott rám. - Minden oké?
- Miért hoztad létre ezt a párbajkört? - változtam vissza én is, kérdőre vonva ikertestvéremet.
- Mert így valószínűleg védve vagyunk a sárkányoktól - adta meg a választ Zaire.
- Jól van, de én vagyok a párbajgyőztes - kötöttem ki azonnal, majd körbenéztem, Jabari-t keresve.
Ikerfivérem éppen a japán fiúval állt párba - szemmel láthatóan ők is ugyanabból az okból kötöttek ki egymás mellett, mint én és Zaire. Jabari megkeresett engem a szemével, és félénken intett.
- Csak szeretnéd - nevetett fel Zaire, aztán, amikor az egyik roxfortos lány átka egy kör közepéből eltalálta az egyik sárkányt, összenéztünk, és tökéletesen összehangolt mozdulatokkal, ahogy a cirkuszban tanultuk, megközelítettünk egy másik legendás lényt, és igyekeztük kiiktatni őt, ha csak egy rövid időre is sikerül majd. Minden és mindenki mástól védve voltunk a párbajkörön belül.

A lány bárbajozási képességeire célzó megjegyzésére csak egy észrevétlen szemrebbenéssel reagáltam, de kár volna rögtön ez alapján elítélni és nagyképűnek tartani. Inkább a feladatra koncentráltam.
-Engem leginkább ott az az abnormális méretű tintahal aggaszt... -mutattam a pálcám hegyével tőlünk balra, ahol a víz és a móló találkozásánál ocsmány, nyálkás karok tapogatóztak kifelé, elég sok, elszórtan ácsorgó, bámuló vagy pánikoló diák felé. -Szerinted rá fognak jönni a többiek is, hogy a legjobb, ha mégis párba állnak?

Amikor egy sárkány (mondom SÁRKÁNY! Ezek ki akarnak bennünket nyírni!) elől menekülve kirontottam a partra, gondolván, hogy ott a víz miatt majd biztonságban leszek a tüzes lángoktól, a meglepetéstől egy pillanatra megtorpantam. Csaknem az összes bajnok ott gyülekezett a parton, és mindőjük különféle legendás állatok ellen küzdött.
- Ó, hogyaza... - tátottam el a számat, aztán gyorsan ismét nyakamba szedtem a lábam, amikor a hátam mögül felhangzott a sárkány üvöltése.
Szóval, összetereltek bennünket. A kérdés immár az, hogy ez jó vagy rossz dolog-e. Mert miközben ez a helyzet minden kétséget kizáróan párbajok egész garmadájához fog vezetni, az egyméteres körbe elvileg semmi és senki nem tud behatolni, nem igaz?
A szememmel gyorsan megkerestem Nat-et, aki éppen az egyik amerikai sráccal egy gömbben állt, de szemmel láthatóan nem párbajoztak, hanem csak beszélgettek, és valószínűleg pontosan azon tűnődtek, amin én.
Aztán hirtelen én is egy körben találtam magam, és meghallottam az ismerős csilingelést.
- Hé, Charlie-chan, szia! - ugrott a nyakamba nevetve a japán lány, és jó szorosan megölelt. - Remélem, hogy így védve leszünk a sárkányoktól - engedett el, majd derűsen mosolyogva nézett a legendás lény felé.
Kétségtelenül kifejezetten fura egy teremtés volt, de mintha kezdtem volna megkedvelni.

-Hát, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs... -meredetem a part felé, tanácstalanul piszkálva a hajam a pálcám markolatával. Próbáltam kisilabizálni, hátha mások is jártak így, és valószínű hamarabb eszi meg őket a sárkány (már ha tudja) mint minket, innét, tisztes távolságból. -Lehet, hogy olyan fifikások az aréna összeállítói, hogy így tényleg biztonságban vagyunk.

Éppen az erdő legmélyén kutattam gyógyító növények után a növényhatározó segítségével (valami felsértette a lábamat a tegnapi nap folyamán), amikor meghallottam egy sárkány ordítását. Szinte azonnal átváltoztam gepárd-alakomba, és beleszimatoltam a levegőbe. A szagok alapján a természetfeletti lény nagyon közel járt hozzám, de további megfigyelésekre már nem volt időm, ugyanis hirtelen egy egész erdőtűz lobbant fel mögöttem egy velőtrázó és földetrengető üvöltés után. Nem vesztegettem arra az időmet, hogy megnézzem magamnak az állatot. A hangja alapján magyar mennydörgőre tippeltem volna, de ebben a pillanatban mindegy volt - túl közel voltam hozzá, és túlságosan ki voltam téve a veszélynek. Így, nesztelenséggel, növényekkel nem törődve, elkezdtem rohanni. Annak ellenére, hogy gepárd-alakomban futottam, a sárkány tartotta a lépést - én pedig alig pár centikkel tudtam elkerülni, hogy egy-egy lángcsóva hamuvá ne pörköljön.
A víz felé vezettem. Arra gondoltam, hogy tüzének ott biztosan nem lesz hatása, hiszen a nedvesség miatt a lángok ki fognak hunyni - amikor azonban kiléptem a partra, rájöttem, hogy fatális hibát követtem el. A homokos fövenyen már csaknem az összes bajnok ott nyüzsgött, mindannyian valamilyen legendás állattal küzdve - azonnal rájöttem, hogy ez is egy új próba. Összetereltek bennünket. Éppen visszaugrottam volna az erdőbe, amikor a sárkány hatalmasat üvöltve újra egy lángcsóvát engedett útjára - alaposan megpörkölve jobb hátsó lábamat. A tűz szinte leégette a bőrt a lábamról. Mérlegeltem. Ha most használhatatlanná válik a lábam, akkor lecsökkennek a túlélési esélyeim. Nem kockáztathattam, így egyenesen a víz felé tartottam, és mélyen belegázoltam a hullámok közé. Amikor a tintahal kiemelkedett a habok közül, a sárkány pedig a többi bajnok felé fordult, tudtam, hogy az előző nap gyerekjáték volt.

-MI AZ ÖREG MERLIN HARAGJA, EZ EGY SÁRKÁNY????! -torpant meg az egyik Szent Katrinos srác, asszem Pavelnek hívják, aki így is épp eléggé zaklatottnak tűnt, mivel taktikusan (és pánikszerűen) menekült az emberek elől, hogy még véletlenül se kerüljön egy bajnok közelébe se. Engem épp egy hordányi fura, teknős méretűre nőtt páncélos és tüskés bogár üldözött errefelé. Meghökkenve torpantunk meg,  Pavel pedig elzöldült fejjel pislogott az erdő felé, ahonnét több bajnok is előkerült az ordítozására.

Diadalérzés kerített hatalmába a sikeres mumus-elűzés után, na meg a szerény három megnyert párbaj miatt. Még csak kora reggel volt, de meglepően frissen és tettrekészen ébredtem. Bár állandó bázissal nem rendelkeztem, Floyd meglepett egy kellemes kis barlangocskával, amit egy délutáni kóborlása során fedezett fel. Nem túl nagy védelmet nyújtott, de a célnak megfelelt. Egyébként is nomád életmódot akarok folytatni ebben a hétben, az állandó lakhelyet nem tarttottam túl praktikusnak, a többiekkel ellentétben.
Amint kikászálódtam a legközelebbi ösvényre, na ki fogadott? Na, ki?
-Megöllek, te szemét állat! Azt hiszed, életképtelen maradtam miattad? -Mariano dühösen lendült elő a bozótosból, és rögtön gondoskodott is róla, hogy az egyméteres körzetembe kerüljön a figyelemelterelő dumája alatt.
-Capitu…
-Protego Duo! -kiáltottam nála egy picivel előbb, így pálcával maradtam. A sajátját görcsösen markoló fiút hátralökte az erősített pajzs, és a saját kezére esett, ami kissé fura szögben maradt a sáros talajon.  Gondoltam, elbeszélgetek vele, amíg feltápászkodik kissé kitekert pózából. -Úgy hallottam, nem is teljesítesz olyan rosszul. -állapítottam meg egy csipetnyi gúnnyal, miközben idegesítően járkáltam körülötte, direkt az idegei húzása végett. Éreztem a benne vibráló dühöt és bosszúvágyat, de egyelőre tehetetlen volt.
-Hány ellenfelet terítettél le eddig, a nos, szerzett pálcáddal?
-Kettőt, ha tudni akarod. -felelte feszülten.
-És kinek a pálcáját tisztelhetem a kezedben?
-Teljesen mindegy, nem?! -förmedt rám, és próbált felém evickélni.  -Könnyű így vitézkedn! Ez bárkinek menne!
-Ebben teljesen egyetértünk. -Egy pálcalegyintéssel segítettem neki talpra állni, de a reflexei ismét cserben hagyták: Ugyanis későn vette észre, ahogy Floyd hátulról ráugrik, és a jobb alkarját már össze is zárta a fogai között. Nyöszörögve esett vissza a földre, és a farkas, aki eddig nem sérülést okozva ugyan, de stabilan fogta a kart, elengedte, és most a pálcáját vette a fogai közé, hogy eliszkoljon vele. Épp elért a gömb határáig, mikor egy gyors Stuporral letudtam a párbaj végét. Hát, elég peches ez a gyerek, hiába kapart össze eddig egész jó pontszámot…

Nem sok zsákmánnyal büszkélkedhettem, ugyanis a tegnap legyőzött két francia lány közül csak az egyik táskáját szereztem meg, amiben kötszerek és gyógyszernek való alapanyagok lapultak. A saját, eredeti batyum tömve volt mindenféle, normális esetben kirándulásra való kajákkal, és az egyiküknél is egy hasonló volt, de azt hagytam az eszméletlen lány mellett, ne haljon azért éhen miattam. A két párbajt gyorsan és viszonylag fájdalommentesen vezényeltem le. Valahogy nem volt ínyemre ez a muszáj-valakinek-elájulnia-dolog, de hát ez van, én akartam a Tusát.
Kihasználtam a hajnal és az éjszaka közötti kellemesen homályos, és még viszonylag tűrhető klímájú kis időtartamot, hogy felfedezőútra induljak, hátha változott valami az éjjel folyamán az erdőben. Már jó egy negyedórája bandukolhattam, mikor észrevettem egy földön fekvő alakot. Ahogy közelebb mentem, felismertem Alexet, az egyik Szent Katrinos bajnokot, ahogy falfehéren, talán eszméletét is vesztve fekszik olyan pózban, hogy erőtlenül odatartsa az oldalán vérző sebéhez a pólója cafatjait. Gondolkodás nélkül odarohantam hozzá, és melléguggoltam. Nem érdekelt a párbaj kezdetét jelző hang, és a láthatatlan gömb bezáródása körülöttünk, megráztam a vállát, és úgy fordítottam az erőtlen testet, hogy a vérzése ne fokozódjon tovább. Alex magánál volt, kinyitotta a szemét, de mikor realizálódott benne, hogy egy ellenség van a közvetlen közelében, csak üresen meredt rám.
-Adj… adj rám egy Stuport, aztán vidd, amit akarsz… -nyögte alig hallhatóan.
-Dehogy hagylak itt! Itt fogsz végelgyengülésben elpusztulni, ha nem járok erre! Ne mozdulj, bekötöm a sebedet… Invito lila táska! -böktem a szállásom irányába a pálcámmal. Rövidesen meg is érkezett a kért csomag, és nekiláttam, hogy egy stabil, strapabíró kötéssel elállítsam a vérzését és adjak valamennyi esélyt a begyógyulásra. Használhattam volna bűbájt is ugyanerre, de jobban szeretem, ha a saját kezemmel tudom le a sebkötözést, biztonságosabbnak érzem.
-Hát, Alex, nem tudom, hogy fogsz felszakadt oldallal fára mászni… Alex vagy, ugye?
-Aha… -hanyatlott vissza a feje az avarba. Megragadtam a csuklóját, és megfigyeltem a pulzusát. Ez a gyerek alig él. -Te, van egy olyan gyanúm, hogy kaja nélkül maradtál, igaz? És a vércukorszinted a varangy segge alatt van. -Invito kajás táska! -nagy keservesen rávettem, hogy kettő csokibékát megegyen, majd leültem mellé a földre, és némán vártam pár percet. Szervezete kezdett magához térni szép lassan. És most normál esetben párbajoznánk, két, egymáshoz méltó fél, pattognának az átkok, taktikáznánk és kegyetlenek lennénk. De ez a szerencsétlen srác most itt fekszik egy hatalmas sebbel, és teljesen kiszolgáltatott, az idézőjeles párbajunk eldöntött. A táskámból kibányásztam két szendvicset és egy nagy csomag földimogyorót. Ezeket tudom nélkülözni. Letettem mellé, egy kis üveg töklé kíséretében.
-Majd figyelj a folyadékpótlásra. -rászegeztem a pálcát, hogy a szabályoknak megfelelően lezárttá tegyem a párbajt, de nem vitt rá a lélek, hogy beléküldjek egy Stuport, mikor épp most kezd visszatérni belé az élet.
-Relaxo! -színes szikrák pattantak ki a pálca hegyéből. Ez olyan, mintha nem túl erős elektromos impulzust küldenél valakire, átmeneti, bénult érzés keltésére. Ez volt a legkegyesebb átok, ami eszembe jutott. Nem szívesen tettem, de hát ez van. Folytattam az utam.

A második nap virradatára kezdett kicsit kikészülni a szervezetem az éhségtől, és hiába kecsegtettem magam azzal, hogy szerzek a növényhatározóban kinézett különféle, ehető terméssel rendelkező növényt, alig volt erőm lekászálódni a függőágyamból. A következő kihívást az jelentette, hogy lemásszak a fáról. Pirkadatkor, legyengülten biztonságban lemászni nyolc méter magasról… hát, nincs más lehetőségem, mint megpróbálni. A szokásos fáramászási tempóm töredékével, extra meggondoltan, taktikusan másztam lefelé, minden mozdulatot alaposan megfontolva. Komolyan, kész lassított felvétel lehettem. Az út háromnegyedénél lélegzet-visszafojtva nehezedtem rá egy stabilnak tűnő ágcsonknak, de tévedtem: hatalmas reccsenés, és a maradék két métert zuhanva tettem meg. Legnagyobb szerencsémre puha avarba hullottam, de esés közben végigszakította az oldalamat egy kiálló, törött végű ág, és egy vadul vérző sebbel is megajándékozott. Felszisszentem a fájdalomtól, és a szétszakadt pólómat nyújtogatva próbáltam a textillel leszorítani a sérülést.

Falevelek agresszív zizegése és zihálás riasztott fel zavaros bóbiskolásomból. Egy Lumossal fényt gyújtottam és értetlenkedve meredtem lefelé. Nem kellett sokkal lejjebb néznem, ugyanis megpillantottam a zaj okozóját: Borja állt egy szintén embervastagságú, stabil és vízszintes faágon, remegő karokkal kapaszkodott a fa törzsébe, és vízkék szemeivel felfelé meredt, egyenesen az én értetlen és kissé rémült tekintetembe.
-Öh… Borja… Segíthetek… valamiben? -kérdeztem, miközben azon tanakodtam, hogy mennyit kéne mozdulnia, hogy átlépje az egyméteres határt. Körülbelül ötven centin múlott a dolog. A lány sokat gyalogolhatott, mire ideért, mert a pólója több helyen is szakadt volt, zilált hajában pedig különböző levelek és bogáncsszerű termések díszelegtek. A pálcám fényénél észrevettem, hogy az arca könnyektől fénylett. Egy pillanatra lenézett ő is, csak hogy felmérje az alatta uralkodó további jópár méter mélységet, majd újabb fogást keresett a fatörzsön és a jobb kezében egy fémes tárgy csillant: valami régebbi típusú, hagyományos, mugli pisztoly. Megszorította, majd élesre állította.
-Mit művelsz? -kérdeztem rémülten.
-Elegem van. Véget vetek ennek az egésznek. -ezek a mondatok gyakran el szoktak hangozni alány szájából, de ennyire komoly szituációban még soha.
-De… Állj már le! Nyugi, biztosan van mód arra, hogy ha fel szeretnéd adni, kiszállhatsz! -elhiszem, hogy kiborult, hiszen ő állt a rangsor legalján, csekély öt ponttal.
-Nem erről van, Merlin áldjon meg! Nem kell a hülyét tettetned! -csattant fel, hangjából már a hisztéria és a begolyózás volt kivehető. -Egész idáig tetteted, hogy hülye vagy, meg vak is, meg süket, meg mit tudom én! Kilenc éven keresztül!
Pár másodpercig értetlenül pislogtam le rá, fél karommal átölelve a fa törzsét. Lassan, de biztosan kezdett világossá válni, hogy miről is beszél.
-Szerinted van annál megalázóbb, ha egy lány koslat valaki után, de leszaráson kívül semmit sem kap válaszként?! -eszelős tekintete és hangszíne kezdett komolyan félelmetessé válni. - Ja meg, ó, igen… A szegény árva Alexejke be tudta sajnáltatni magát mindenki szívébe, kiépítetted a saját kis világod a Szent Katrinba, de életed első barátját meg ki lehetett dobni a szemétbe, ugye?!
Megmarkoltam a pálcám, de ekkor tudatosult bennem, hogy a lövedék valószínű fittyet hány a mágikus pajzsra. Vagy ér valamit? Merlinre is, ne kelljen kipróbálnom. Mindenesetre rászegeztem a pálcám.
-Borja, kérlek, higgadj le, miattam megbeszélhetjük a dolgot, de azt áruld el, hogy miért itt és most? Ne csinálj hülyeséget! -próbáltam magam védeni ezzel a kissé közhelyes dumával a legrosszabbtól.
A lány könnyes tekintetével rámeredt a pisztolyra, majd helyettem a saját halántékához szorította.
Egyszerre vert ki a víz és sápadtam hullafehérre. Most rajtam múlik az élete, ha nem tévedek.
Merlin nyilába, tudom már! -Commiculus! -dühösen ráeresztettem a bűbájt, és a gyanúm beigazolódott. A lány lezuhant, de esés közben egy barbie-babává változott és halk nyekkenéssel ért földet, majd szétproladt. Íme a várva várt éjszakai szívatás: a mumus.

Hatalmas erőfeszítések árán bírtam csak ébren tartani magam, hiszen ki kéne bírnom minimum a pontállás hirdetéséig. A hely, ahol dekkoltam jelenleg, csak elég nagy jóindulattal lehet búvóhelynek nevezni, ugyanis egy vaskos és magas, teljesen vízszintes faágon trónoltam törökülésben, olyan két-három emelet magasan. Pár védőbűbájjal burkot vontam magam köré, de aki figyelmesen felfelé nézve sétálgatna erre, valószínű észrevenne.
Azért meglephettek volna egy táskába rejtett instant kávéporral, vagy valami más koffeintartalmú dologgal… Hogy ébren maradjak, azon gondolkodtam, hogy a közvetítést hogyan oldhatják meg, és a pontszámlálást. Egyelőre mi sem tudjuk, hogy mire jár, esetleg mire vonnak el tőlünk. Hatalmas szervezést igényelhetett ez az egész parádé a Roxforttól, el nem tudom képzelni, hogy mi hogyan lennénk képesek erre a Szent Katrinban… Mágia ide vagy oda, akkor is figyelni kell, és mindent ki kell előre találni. Gondolatfolyamom követkető állomása Pavel volt, és hogy vajon mi történhetett vele eddig, hány párbajba keveredhetett? Szegényem, hiába zseni a bájitalok világában, ha például egy fia üvegcséhez nem jutott a hátizsákok révén… Hfuh, jobb is nem belegondolnom, mit szerencsétlenkedhetett, ha egyszer csak valaki betoppant az egyméteres körzetébe…
A pontállás kihirdetése után kissé felélénkülve, (kevesebb pontra számítottam) nekiláttam, hogy az Ilvermorny-s legyőzött lány hátizsákjában talált kötelekből, terepszínű vászondarabból és gyűrűkből, kapcsokból egy függőágyat fabrikáljak magamnak, ha már egyszer ezt a makimajom-életmódot választottam. Előtte persze lemásztam a fáról, és belőttem egy helyet, amit, akárhogy nézegettem felfelé, tényleg nem lehetett látni. Így aztán oda rögzítettem végül barkácsolgatásom eredményét. Miután elhelyezkedtem, valami kaja után kezdtem kutatni, de egy zacskó mazsolán kívül semmivel sem rendelkeztem. De jó, utálom a mazsolát. Sőt mi több, gyűlölöm. El is ment az étvágyam, és inkább a szintén a portyázott zsákban talált növényhatározót nézegettem. Vártam valamire, de magam se tudtam, hogy mire. Valami még egészen biztosan lesz itt éjjel, elvégre elég furfangos egy feladatkörbe csöppentünk…

A japán lánnyal való találkozás után a nap további része kifejezetten szerencsésen alakult. Még három párbajba keveredtem, ebből kettőt megnyertem, egyet pedig elveszítettem az egyik Durmstrang-os srác ellen, de az az egy vesztés nem zavart, mert valami gyökeresen megváltozott. Nevezetesen - én is meglepődtem, de -, olyan érzéseket tapasztaltam, amit előtte még soha - élveztem, hogy boszorkány lehetek. Ez egyik felemet felszabadította, valamint mérhetetlenül boldoggá és erőssé tette, másik felemet viszont lényem legeslegmélyéig megbotránkoztatta, elkeserítette és megrémítette.
De nem volt időm ezekkel az új érzésekkel foglalkozni, mivel igyekeznem kellett. Amikor éppen nem harcoltam, hasznos növényeket gyűjtöttem - gyógyító főzetekhez, illetve a felújított robbanógránátokhoz. Amikor úgy ítéltem meg, hogy immár megfelelő mennyiségű és minőségű zöldet gyűjtöttem össze, visszamásztam a fámra, bevackoltam magam a búvóhelyemre, és újonnan szerzett huzalommal, valamint a növények segítségével elkezdtem fabrikálni. Ez valahogy segített visszatalálni régi Charlie-hoz. Miközben ujjaim az ismerős mozdulatokat végezték, megnyugtatóan hümmögtem magamnak egy régi altatódalt, amit egy óvodai olvasókönyvben olvastam, és egy óvodástársam énekelte el nekem. Emlékszem, annak idején először kifejezettem furcsának találtam, hogy emberek ilyen bugyutaságokkal töltik az idejüket. De aztán a dallam megragadt. Nekem pedig valahogy ez jutott eszembe, ahogy az első, növényekből készített robbanógránát kikerült a kezeim közül.
Még mindig a huzallal bütyköltem, amikor az első nap eredményei kihirdetésre kerültek. Tulajdonképpen nagyjából ugyanazok a pontok születtek, mint amikre számítottam, de nem különösebben érdekelt. Egyelőre saját egyéni sikereimnek örültem - a növény-robbanógránátnak, illetve a két nyertes küzdelemnek. Amikor már nem volt elég fény a bütyköléshez, ezeknek a sikereknek az édes ízével a nyelvemen hajtottam álomra a fejemet, és vártam az új napot.

***

- Char, kelj fel! - énekelte-kacagta a fülembe egy hang.
Talán fel sem keltem volna (az alvás SZENT. Mondom, SZENT. Nem érdekel, milyen varázslóháború kellős közepén vagyok), ha nem a saját hangom suttogott volna a saját fülembe. Amint ez tudatosodott bennem, még mindig becsukott szemmel keserűen elnevettem magam.
- Már megint te, mi? Nem tudsz békén hagyni - sóhajtottam fel fáradtan, és felülve álomittasan megdörzsöltem a szememet. - Nem gondoltam, hogy mumusokat is bevetnek majd - nyitottam ki végre-valahára a szemem, és keserűen mosolyogva néztem szembe a tükörképemmel.
Másik-Charlie fültől fülig érő vigyorral méregetett. Hosszú, hullámos haját a varázspálcája köré csavarva kontyba rögzítette, rózsaszín rágógumit csattogtatott, a roxforti talárt, és a kedvenc vasbetétes csizmámat viselte. Tekintete egy kaján vigyor kíséretében siklott végig rajtam. Meztelenre vetkőztette a lelkemet, belelátott minden gondolatomba, minden érzésembe. Én pedig, ahogy szoktam, csak hagytam. Mert valamennyire én is ő voltam, ahogy ő én.
- Char, olyan kis elcsigázottnak tűnsz! - nézett a szemembe lebiggyesztett ajkakkal, de tekintenének gonosz csillogásából láttam, hogy kifejezetten jól mulat rajtam.
- Ne mondd - kucorodtam mellé sóhajtva. - Végtére is egy varázslóversenyen vagyok, vagy mi a szösz - néztem végig a fák lombkoronája fölött a holdfényben fürdő tájon.
Vajon a többiek is kaptak mumust, vagy csak én vagyok ilyen "szerencsés"?
- Ja, nem tudom, miért neveztél be. Végül is olyan béna vagy a varázslásban, és itt mindenki fényévekkel jobb nálad. Nem tudom, mit gondoltál - fújt egy buborékot a rágógumijával, majd kipukkasztotta, és újra vigyorogva nézett rám.
- Most éppen ki vagy? - nem néztem rá, csak hallgattam a szavakat, amelyek annyiszor megfordultak a fejemben, hogy már csak egy test kellett ahhoz, hogy tényleges valósággá váljanak.
- Fizikaprofesszor a Cambridge-n, mint anyu. Nagyon jó kis állás - jól fizetnek - büszkélkedett. - És felfedeztem a legkisebb részecskét az Univerzumban! - kacsintott rám.
- Na, ez nem semmi - bólintottam, keserű szájízzel. Valahogy ez a lehetőség már nem tűnt annyira kecsegtetőnek a mai nap eredményei után. - Varázslattal csináltad? - érdeklődtem, bár már tudtam a választ.
- Ó, Char - nézett rám lesajnálóan a Másik-Charlie. - Te hiszel még ebben a humbugban? Nem, a varázslatot abban a másodpercben elfelejtettem, amint kiléptem annak a semmirevaló Roxfortnak az ajtaján. A pálcámat kettétörtem - pöckölt le egy, az alkarján felfelé mászó vörös bogarat. - Nincs szükségem a varázslatra - düllesztette ki a mellkasát önelégült mosollyal az arcán.
- És így elégedett vagy? - kérdeztem meg tőle halkan.
- Ó, nem! Nagyon is rosszul érzem magam a bőrömben! - nevetett fel. - De kit érdekel, nem igaz? Végtére is, végre megfeleltem a szüleimnek, és a világom visszaállt a rendes, megmagyarázható kerékvágásba.
- Csak...? - kúszott az ajkamra egy lassú mosoly.
- Csak kár, hogy nem volt nálam a pálcám, amikor Eric-et és a szüleimet megtámadta és megölte pár varázsló - de tudod, ezeket gyorsan elfelejti az ember, ha Exmemoriam-mal kezelik - legyintett nemtörődöm módon.
A lélegzetem elakadt, a szívem megállt, majd hirtelen megint meglódult.
- Nahát, ezt még sosem mondtad - nyögtem ki, miközben egy hatalmas gombóc formálódott a torkomban, amitől nyelni is alig tudtam.
- Meg akartalak kímélni a szaftos részletektől - fújt még egy rágó-lufit. - De tudod, ez az egész már régen nem érdekel. A szüleimet nem ismertem, Eric pedig... Ugyan, kit érdekel egy ilyen kis varázsló-söpredék, amikor én a tudománnyal foglalkozom? - igazgatta meg a roxfortos talárját.
Én pedig előhúztam a saját, ép pálcámat.
- Sajnálhatod, hogy soha nem leszek olyan, mint te - fogtam rá a pálcát, de közben remegett a kezem és a hangom. - Eric a barátom, és soha, de soha nem fogom így elfelejteni, és ócsárolni. És mindig ott leszek, ha segítségre van szüksége, és ha kell, meg is halok érte! - meredtem hasonmásomra szikrázó szemekkel, aki csak lesajnáló félmosolyra húzta a száját, és még egyszer, jó alaposan végigmért.
Beleborzongtam a pillantásába, de továbbra is kihúzott derékkel ráfogtam a pálcát. Csúfondáros tekintete egy kis ideig elidőzött a varázseszköz hegyén, majd csak hátravetett fejjel, röviden, élesen felkacagott.
- Oh lá lá, micsoda nagy szavak! - nevetett gúnyosan. - Szegény, pici Char, mennyit nem tud még a világról, pedig olyan okosnak képzeli magát! - ez úgy hatott, mint egy gyomros. - Na és a szüleiddel mi lesz? - olyan erősen ráharaptam az alsó ajkamra, hogy kiserkent a vérem. - Csak nem gondolod, hogy most szeretnek? Hogy így többet foglalkoznak velem? Hogy valaha is vették volna a fáradságot, hogy megismerjenek? Ó, ugyan, Char, olyan kicsi vagy még! És még a születésnapodat sem ünnepelték meg soha!
- Itt az idő, hogy eltűnj innen! - sziszegtem.
- És mint mindig, most is az ostoba varázslattal tüntetsz el - emelte unottan az égre a tekintetét; mozdulatában és a hanghordozásában fájdalmasan magamra ismertem. - Ó, ismerlek én téged, Char - mosolygott, és fújt még egy labdát. - Én mindig ott leszek benned. Mert én te vagyok, és te vagy én. Nem élhetünk egymás nélkül - kacsintott rám.
- Commikulus! - lendítettem meg a pálcám, Másik-Charlie pedig eltűnt, és egy Hello Kitty-s tükörré változott.
Remegő kezekkel vettem fel. Amikor megpillantottam benne maszatos, véres, elcsigázott és riadt tekintetű tükörképemet, meglendítettem az öklömet, és bezúztam a sima felületet. A bütykeimről szinte azonnal elkezdett csordogálni a vér, de szinte nem is éreztem.
- Reducto! - suttogtam, a tükör pedig ezer darabra robbant szét.
Mikor visszafeküdtem aludni, még mindig az ő hangját hallottam a fejemben.