Park/ az Aréna

szeptember 8.

- Hé, figyu, írtam egy dalt! - tápászkodtam fel a margaréta-rengetegből, ahová megközelítőleg fél órája dobtam le magam fekvő helyzetbe, abban a reményben, hogy amíg én relaxálok, addig hőn szeretett bandatársaim előállnak valami jó kis dalötlettel.
Nos, ez nem történt meg, így kénytelen voltam megmenteni a halódó hangulatot. Kikaptam Eric kezéből a gitárját, és elkezdtem valami sablonos dallamot pengetni, mire a fiú égnek emelte a szemét, és fennhangon sóhajtozni kezdett.
- Ugye, nem fogsz énekelni? - nyöszörögte fájdalmasan Eric, de már késő volt.
- A természet nem inspirál / Ez ma nekünk nem megy már / Menjünk el hát aludni / Mert mindjárt elalszom - énekeltem és pengettem valami borzasztóan hamis dallamot, majd rögtönzött mutatványom végeztével visszadobtam Eric ölébe a gitárt.
- Ez borzasztó volt - méltatta kis előadásomat, és félretette hangszerét. - Ezen kívül nem is rímelt. Ráadásul még csak öt óra van. Hogy lehetsz mindig álmos? - vigyorgott rám, mire csak kiöltöttem a nyelvemet.
Alice megrázta a fejét, és tovább firkált valamit, a hirtelen feltámadó szél arcába fújta rövid haját. Jasper valamin elmerengett, lehet, hogy dalszövegeken agyalt, lehet, hogy már nem, Nat és Michael pedig a fűállomány gyérítésével igyekeztek elütni az időt. Már éppen kezdtem komolyan bealudni, amikor Eric nagyot csapott a combomra, és ezzel mindenkit sikerült felébresztenie méla merengéséből. Főleg engem.
- Játsszunk valamit! Tett vagy őszinte? - kérdezett körbe a fiú fülig érő vigyorral a száján.
Igen, Eric sosem bírta, ha körülötte lenyugodott a hangulat.
- Igen. Eric, őszinte. Mi a francért vágtál combon? - érdeklődtem enyhén emelt hangon.
- Hogy felhívjam a figyelmeteket - mosolygott körbe önelégülten.
- Jó, akkor legközelebb a saját combodat csapdosd! - ütöttem egyet én is az ő lábára, majd rögtön parázs vita robbant ki közöttünk, aminek egy váratlan, ám kellemes látogató vetett véget.

Az iskolát körülvevő nagy, főként füves birtok a tóval és a belső udvarok.