Tantermek

1 / 21 oldal 1, 2, 3 ... 11 ... 21  Next

Go down

Re: Tantermek

Témanyitás by Guenièvre Sauveterre on Pént. Júl. 27, 2018 1:04 pm

Vigyázzon rájuk, kérem! Ne engedje, hogy bajuk essen!
A kezeim és az ujjaim úgy remegtek, hogy alig tudtam felhúzni a fekete aurorkesztyűt, és csak a sokadik próbálkozásra sikerült aktiválnom a funkciókat is az eszközön, mivel folyamatosan félrenyomtam.
Vigyázol az öcsédre, igaz? Vigyázz rá, Guenièvre, mert egyedül te vagy rá képes!
- Mademoiselle Sauveterre, minden rendben?
A túlságosan nagy vértócsa közepén öntudatlanul fekvő, láb nélküli Bastien.
Meg kellett kapaszkodnom Papillon szélében, hogy el ne essek, mert a térdeim hirtelen megrogytak. Az asztal szélét markolva, előrehajolva kapkodtam a levegőt, és erősen összeszorítottam a szemeimet, hogy ne lássam a felvillanásszerűen beugráló emlékképeket.
Léo teste azon az éjszakán, remegő teste a Szellemszálláson.
Az én hibám, az én hibám, az én hibám.

A füleimre szorítottam a kezeimet, és továbbra is szorosan lehunyt szemekkel lecsúsztam az asztal mellé a földre, miközben a múlt követelőző visszhangjai még a zihálásomat is elnyomták, a tagjaim pedig kontrollálhatatlanul remegtek, miközben az emlékképek csak nem akartak szűnni.
Csak legyen már vége, csak legyen már vége, nem akarom, nem akarom, dolgom van, mennem kell, nem akarom, nem akarom, nem akarom.
- Mademoiselle Sauveterre! – Mokka megemelte a hangját, és ez valahogy eljutott hozzám a tenyereimen keresztül is. – Mademoiselle Sauveterre, hívjak segítséget?
- Ne! – préseltem ki magamból ezt az egy szót, ami mégis úgy szakadt ki belőlem, mint egy segítségkérés.
- Mademoiselle Sauveterre…
- Mokka, jól vagyok, ne hívj senkit! – vettem el lassan a füleimről a kezeimet, és igyekeztem mélyeket lélegezve, csak a levegővételem hangjára és ütemére koncentrálni.
Nem igazán sikerült, nagyrészt köszönhetően a koncentrációra egyszerűen képtelen agyamnak, de egy számomra meghatározhatatlan idő után legalább már képes voltam kinyitni a szemeim, és remegő ujjaimmal megtalálva az asztal szélét, sikerült felhúznom magam álló helyzetbe, de még mindig kissé görnyedten kapaszkodtam Papillon-ba, hogy talpon tudjak maradni. Homályosan láttam mindent, a tagjaim még mindig remegtek és izzadságcseppek csordultak le a halántékomon.
- Mademoiselle Sauveterre, ilyen állapotban nem mehet el a Mágiaügyi Minisztériumba! – szólalt meg újra valamivel halkabban Mokka, de még mindig a szokásosnál emeltebb hangon, mintha attól tartott volna, hogy egyébként nem hallom meg.
- Semmi baj, Mokka, egyszerűen csak megzavart a találkozóm McGalagonnyal, de minden rendben, csak… Beszélj hozzám, kérlek – botladoztam oda a kávéscsészékkel teli Bastien-hoz, és igyekezve nem az aurorköpenyemre önteni a csészék tartalmát, behunyt szemmel gyors egymásutánban felhajtottam öt csésze kávét.
- Esetleg összegezzem, hogy jelen pillanatban hogy állnak a futó projektek, Mademoiselle Sauveterre? – kérdezte meg előzékenyen Mokka, mire bólintottam, és úgy kapaszkodtam a számítógép hangjába, mintha az életem múlna rajta. – A virtuális valóság-projekt teljesen elkészült, kiegészült a választófalakkal és a Portál-programmal, valamint már tesztelésre is került – kezdte Mokka, mire az agyam lassan ráállt arra a pályára, amit a számítógép kijelölt számára, és Léo élettelen és véres teste helyett azt a napot láttam magam előtt, amikor belépve a programba, és a szobákat tesztelve megbizonyosodtam róla, hogy minden a lehető legbiztonságosabban működik és a virtuális valóság nem szedi darabjaira a biológiai organizmusokat.
Egyedül a kocka széleinél kellett vigyázni, de arra pedig egy bajnok sem fog még csak véletlenül sem tévedni; ezt a többtényezős biztonsági kód biztosította.
- Az aurorok immár teljes biztonsággal használják a rendelkezésükre bocsátott eszközöket, és az Önöket összekötő kommunikációs program is tökéletesen működik – egy biccentéssel nyugtáztam Mokka szavait, és a kávé megnyugtatóan ismerős íze, valamint a számítógép beszámolójának hatására a zihálásom lassan alábbhagyott, és a kezem sem remegett már annyira. – A Portál-program pedig…
- A mai estén fog túlesni legnagyobb próbatételén – fejeztem be Mokka megkezdett mondatát, és kinyitva a szemeim, lenéztem fekete aurorkesztyűkbe bújtatott kezeimre.
- Mademoiselle Sauveterre, én nem szeretném elkeseríteni, de az akció pozitív kimenetelének esélye…
- Tisztában vagyok a számokkal, Mokka – szakítottam félbe a számítógépet, és kezeimet a kabátom zsebébe dugva megfordultam, hogy a szoba közepe felé nézzek. – Ellenőrizd, hogy minden megvan-e – utasítottam Mokkát, és amikor a testemet pásztázó fények eredményeképpen a levegőbe felugrottak a kék ablakok a ruhadarabjaim piktogramjaimról, magam is leellenőrizhettem, hogy minden szükséges eszköz nálam van-e.
- Mademoiselle Sauveterre, attól tartok, kötelességem még egyszer figyelmeztetnem Önt, hogy ha elkapják, akár az Azkabanba is kerülhet – szólalt meg ismét óvatosan Mokka.
- Igen, nos, nem hiszem, hogy ott tudnak bármi olyasmit tenni velem, amit egyébként nem teszek meg saját magammal – válaszoltam gúnyosan, és az ellenőrzés végeztével Papillon-hoz léptem, hogy meggyőződjek róla, a Portál-program is optimális körülmények között léphet majd működésbe.
A kezeim még mindig remegtek, de elégedetten vettem tudomásul, hogy a fejem valamelyest kitisztult, és már nem akartam minden lépésnél sikítva elrohanni az ellenkező irányba.
- Mademoiselle Sauveterre…
A pálcámat kikapva a kabátzsebemből, oda sem nézve némítóátkot szórtam Mokkára. Szokás szerint túlaggódta a helyzetet, és már annyiszor végigmentünk ugyanezen a beszélgetésen, hogy őszintén szólva már untam is.
Ezen kívül, alaptalan volt az aggodalma. Az elmúlt hetekben, mihelyt már Mokka is úgy értékelte, hogy biztonságos, a programmal többször is jártam a Mágiaügyi Minisztériumban, ahol láthatatlan kis, többfunkciós kamerákat szereltem fel a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályra vezető folyosókra, és egy óvatlan pillanatban egy távirányítóval még a kör alakú terembe is sikerült bejuttatnom egy kamerát, amelyek az őrségváltást és a Főosztályon dolgozók munkaidejét figyelték. Ezek az alkalmak arra is jók voltak, hogy teszteljük, mennyi ideig tud feltűnésmentesen nyitva maradni a Portál, és hogy tudjuk-e tartani a kapcsolatot Mokkával; és a hat alkalomból csak ötször hánytam, miután visszajöttem, és csak háromszor ájultam el.
Most azonban már nem volt hová halogatnom a dolgot. A nyakamban függő medál is figyelmeztetett, és magamtól is tudtam, hogy egy újabb telihold közeledik vészes gyorsasággal, nekem pedig minél előbb meg kellett találnom a gyógymódot. A mai éjszaka pedig tökéletes volt a behatolásra.
A karórámra pillantva ellenőriztem az időt, ami arra figyelmeztetett, hogy a megfelelő időpont egészen pontosan két perc huszonnégy másodperc után érkezik el. Rendszerint ekkorra már a legelhivatottabb dolgozók is elhagyták a Főosztályt, az őrségváltás pedig kiváló alkalmat teremtett a besurranásra. Ráadásul a mai napon a két legfiatalabb, legtapasztalatlanabb és legkevésbé figyelmes őrön volt a sor.
Feloldottam a némító bűbájt, és utasítottam Mokkát, hogy készítse elő a Portál-programot. A számítógép ezúttal némán elvégezte az utasításaimat, én pedig az utolsó másodpercekben még ellenőriztem, hogy a headset rendesen működik-e, és a pálcám egyetlen érintésével kiszórtam magamra a kiábrándító bűbájt.
Amikor már csak fél perc volt hátra, ismét csak megszólítottam Mokkát.
- Lehetőleg ne engedj be senkit – igazítottam meg a kesztyűmet. – Ha Léo jönne, mondd azt Neki, hogy a virtuális valóságot tesztelem, akkor nem fog kérdezősködni.
- Így lesz, Mademoiselle – biztosított Mokka, de kissé elfogódott volt a hangja. – És Merlin szerelmére… vigyázzon magára, Mademoiselle! – szakadt ki a számítógépből, nekem pedig egy pillanatra összefacsarodott a szívem.
Ezt az egyet nem tudtam megígérni neki.
A karórám egyet pittyent.
- Indítsd be a programot! – parancsoltam a számítógépnek, és amikor a ragyogó örvény megjelent a szoba közepén, behúztam a nyakam a vállaim közé, és nagy levegőt véve, lendületből beugrottam a Portálba.
A szokásos pár másodperces gerincropogtató élmény után hangelnyelő csizmáimnak köszönhetően tökéletesen zajtalanul landoltam az ismerős fekete márványpadlón, a szokásos kis beugróban.
- Mokka, hallasz? – suttogtam a headset-be, miközben egy álcázó bűbájjal eltüntettem a Portált a kíváncsi tekintetek elől.
- Tökéletesen, Mademoiselle – hallottam a számítógépet a fülemben, ami nem kis megkönnyebbüléssel töltött el.
Egyelőre minden a terv szerint haladt.
- Az őrök helyzete?
- A jobb oldali folyosón beszélgetnek, Önnek háttal.
- A dolgozók?
- Mindegyikük elhagyta a Főosztályt, Mademoiselle.
- Akkor indulok. Csak akkor érintkezzünk, ha bajba kerülök – suttogtam a headset-be, majd a kiábrándító bűbáj és az aurorköpeny láthatatlanná tévő erejének takarásában, a csizma zajelnyelő funkciójának köszönhetően hangtalanul ráfordultam a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály felé vezető folyosóra.
Ahogy a hosszú járat végén elősejlő ajtó felé haladtam, egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy mennyire furcsa, hogy McGalagony egy egyszerű mondata egy kisebb halálközeli élményhez juttatott, miközben egy betörés a Minisztériumba csak egy kissé gyorsabb szívműködést eredményezett.
Talán ez annak volt köszönhető, hogy minimalizáltam a rizikófaktorokat. A hoppanálásvizsgát még nem tettem le, így a Minisztérium lenyomozhatta volna a hollétemet, ha az önerőből megtanult helyváltoztató módszerrel közlekedtem volna, a Portál azonban még Dumbledore professzor mágiáját is kijátszotta, így a Minisztérium még akkor sem tudta volna kiszűrni a behatolást, ha számítottak volna rá; márpedig nem számítottak rá. Ezen kívül pedig az én saját fejlesztésű aurorfelszerelésemről sem volt tudomásuk, az elektronikáról való ismereteik pedig igencsak gyermekcipőben jártak, nemhogy az elektronika és a mágia ötvözéséről való tudásuk, így minden adott volt egy sikeres behatoláshoz.
Ennek megfelelően akadálytalanul és észrevétlenül jutottam el az ajtóhoz, és amikor belöktem, az hangtalanul engedett tovább. Besurranva a jól ismert kör alakú, sötét teremben találtam magam, és amikor az ajtó becsukódott mögöttem, pötyögtem párat a kesztyűmön.
- Vérfarkas-terem – jött az egyik dolgozó, Mr Cartwright hangja a köpenyemre erősített kitűzőmből.
A férfi hangját a terembe szerelt kamera segítségével vettem fel, és mivel a szobában olyan sötét volt, hogy az emberi alakok kivehetetlenek voltak, a puszta hang segítségével lenyomozhatatlan volt, hogy egy behatoló járt a Főosztályon, és nem egy dolgozó tért vissza egy kicsit még munkálkodni. Nem is ütköztem nehézségekbe, hiszen a jobbomon halkan kinyílt az egyik ajtó.
Ahogy azonban a bejárat felé tartottam, a szívverésem a másodperc törtrésze alatt természetellenes ütemben kezdett verni, és rá kellett parancsolnom a kezeimre, amik ismét csak elkezdtek remegni. Eddigi felfedezőútjaim során a kör alakú szobáig jutottam, most viszont ismeretlen területre léptem, ezt pedig nem szerettem.
De valakinek ezt is meg kellett tennie, így megembereltem magam, és az ajkamba harapva besurrantam a szobába.
A teremben baljós félhomály uralkodott, és ahogy körbenéztem, mindenhol bájitalokat, vérmintákat, orvosi ágyakat szíjakkal, lámpákat, orvosi eszközöket és íróasztalokat láttam. Barátságtalan és rideg hely volt, és ahogy elképzeltem Léo-t egy ilyen helyiségben, megfagyott a vér az ereimben. Pontosan ezért kellett a saját kezeimbe vennem ezt az egészet.
A szoba szemközti falához tolva állt egy íróasztal, amelyen több oszlopban tornyosultak a papírok. Vigyázva, hogy semmihez se érjek hozzá, torkomban dobogó szívvel odaléptem a tanulmányrengeteghez, a legfelső papírok fedőlapját szemügyre véve azonban alig tudtam visszanyelni egy elégedett mosolyt. A tornyok az összes eddigi kutatómunka eredményét tartalmazták, nekem csak annyi volt a dolgom, hogy kinyerjem belőlük az információkat.
A kesztyűmön bekapcsolva a nyomelnyelő funkciót, felvettem az első köteget, és a köpenyem kitűzőjén aktiválva a fénykép beállítást, minden egyes papírt lefényképeztettem vele. Gyorsan, határozottan és pontosan dolgoztam, és ugyan a szívem kezdett durván túlpörögni, a tenyereim a kesztyűkön belül síkossá váltak az izzadságtól, és minden egyes pillanatban hátrakaptam a fejem, mert közeledő lépteket hallottam, végül sikerült a teljes tanulmányköteget lefényképeznem, és még ujjlenyomatokat sem hagytam.
Az utolsó papírlapot visszatéve pedig még egy megkönnyebbült sóhajt is megengedtem magamnak. Amint azonban kissé könnyebb szívvel megfordultam, hogy minél előbb elhagyjam a helyiséget, egy két méter magas, felnőtt férfivel találtam magam szembe, aki egyenesen a szemembe nézett, majd pár másodpercnyi néma csend után rám vicsorgott, és elüvöltötte magát.
- Behatoló! Behatoló! – ordítozta, miközben a farzsebe felé kapott, hogy előrántsa a pálcáját, de én gyorsabb voltam.
A kábító átkom a mellkasa közepén találta el, és a két méteres kolosszus a földre rogyott. Azonban már túl késő volt, valahonnan a távolból szirénák hangja szűrődött be, én pedig egy pillanatra tökéletesen lefagytam, ahogy a döbbenet és a lemondás teljességgel megbénított. Mégis hogy láthatott meg a láthatatlanná tévő bűbájok ellenére? Ugyan az arcmemóriám pocsék volt, mégis szinte teljesen biztos voltam benne, hogy ezt az arcot még soha nem láttam ki- és bemenni a Főosztályra; lehet, hogy egy itt élő kísérleti alanyról van szó?
De a kérdéseket elnyomva szinte azonnal a pánik tört magának utat az agyamban, az adrenalinszint megemelkedett az ereimben, és az egyébként sem éppen lassan működő agyam hihetetlen mértékben felgyorsult.
Legelőször is egy Exmemoriam-mal töröltem a férfi emlékeit, majd egy szekrénybe lebegtettem alélt alakját, és már surrantam is volna ki, minél gyorsabban, azonban ahogy egyre közelebbről hallottam az őrök kiáltásait, és a dobogó lépteket, rájöttem, hogy már nem lesz elég időm. Annyi volt a szerencsém, hogy a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályt annyira mániákusan védték, hogy nem lehetett ide csak úgy behoppanálni.
Cselekednem kellett, minél gyorsabban, és hiába pörgött az agyam, élesen beszívtam a levegőt, amikor rájöttem, hogy csak egyetlen kiút létezik ebből a lehetetlen helyzetből. Nem volt más választásom.
Kinyitva a szekrényt, varázslattal egy századmásodperc alatt kibújtattam a férfit a ruháiból, és a pálcámat az alkaromhoz illesztettem.
Az ADHD-m nem csak a mindennapi életben jelentett kihívást, hanem a metamorfmágussággal járó képességeimet is megzavarta. Egyszerűen nem tudtam annyira egy valamire koncentrálni és annyi időre megjegyezni valakinek az arcát, hogy átváltozzam; de létezett egy megoldás. Ha elég mélyen vágtam a húsomba, az agyam egy pillanatra minden idegszálával a fájdalomra koncentrált, én pedig kihasználtam ezt a lehetőséget. Amikor először kiderült a betegségem, sokat és gyakran alkalmaztam, mert haragudtam magamra, hogy nem vagyok képes koncentrálni. Amikor azonban Bastien egyszer meglátta a vágásokat az alkaromon, elkezdett sírni, és megígértette velem, hogy soha többé nem teszek ilyet magammal, mert ha bántom magamat, az neki is fáj. Én pedig azóta nem is folyamodtam ehhez a megoldáshoz.
Most viszont kénytelen voltam. Becsuktam a szemem, összeszorítottam az ajkaim, és varázslattal belevágtam az alkarom húsába. A fájdalom robbanásszerűen tört be az agyamba, én viszont kihasználtam a pillanatot, a férfi arcába néztem, és átváltoztam.
Amikor az őrök betörtek a helyiségbe, már felöltöztem a férfi ruháiba, és egy bocsánatkérő mosollyal vártam őket, igyekezve nem törődni azzal, hogy a szívem mindjárt kiugrik a helyéről.
- Sziasztok, fiúk! Bocsánat a téves riasztásért – nevettem fel, kissé talán reszketősen, a számba csúsztatott modifikátor segítségével elváltoztatott hangon.
- Ne szórakozz velünk, Ralphie! – mordult rám az egyik őr mogorván. – Mégis miért kiáltoznál te behatolót, ha nincs itt senki?
- Csak ki akartam próbálni, mennyi idő alatt értek ide – rántottam meg a vállam nevetve, és amikor az egyik őr úgy nézett rám, mintha meg akart volna ölni, egyet hátraléptem. – Na, ne legyetek rám ennyire mérgesek; többet nem fordul elő, ígérem! És most már sokkal nagyobb biztonságban is érzem magam, hiszen olyan gyorsan ide értetek! – mosolyogtam rájuk, mire a másik őr nagyot sóhajtva megrázta a fejét.
- Ralphie, ha még egyszer ilyet csinálsz, tudod, hogy jelentenünk kell a feletteseinknek, nem számít, mennyire fontos tagja vagy ennek a kutatásnak.
- Tudom, tudom, többet nem fordul elő – bólogattam szégyenlősen mosolyogva, mire az őrök megrázták a fejüket, és további jó munkát kívánva elhagyták a termet.
Amint becsukódott mögöttük az ajtó, a lábaim felmondták a szolgálatot, a szívem infarktussal fenyegetett, és csillagokat láttam. De most nem adhattam fel. Újabb vágás az alkaromban, újra átváltoztam, a férfi ruháit visszavarázsoltam szekrényben fekvő alakjára, felöltöttem a saját felszerelésemet, és kiábrándító bűbájt szórva magamra, az alvó testet egy székre lebegtetve, hogy azt gondolja, munka közben nyomta el az álom, kisurrantam a szobából.
A kör alakú teremben az egyedül általam és Mokka által tudott elhelyezkedésű kamerát levarázsolva, azt a zsebembe süllyesztettem, majd ismét csak Mr Cartwright hangjával kinyittattam a folyosóra vezető ajtót.
A folyosón végigóvakodva, fél szemmel folyamatosan az őröket figyelve, levarázsoltam az összes kamerát, viszont az utolsó kameránál nem voltam elég figyelmes.
Megbotlottam egy székben, a hangra pedig az egyik őr felkapta a fejét. Az idegeim már régen felmondták a szolgálatot, és most már az utolsó többé-kevésbé ép is elpattant. Az utolsó kamerát a zsebembe vágva, lélekszakadva elkezdtem rohanni a kis beugró felé, a pálcámmal átkokat szórva a két őrre, és ládákat, asztalokat változtatva elefántokká és tigrisekké, a káoszban sikerült eljutnom a beugróig, és a Portálon átugorva, két kézzel a fényképeket tartalmazó kitűzőt szorítva, magzatpózban zuhantam a főhadiszállás padlójára.
- Csukd be a Portált! – üvöltöttem Mokkának, aki azonnal cselekedett, a szoba közepén örvénylő kékség pedig eltűnt. – Megvannak a fényképek, mondd, hogy igen, mondd, hogy igen! – vonszoltam oda magam négykézláb Mokka bemeneti portjához, és a könnyeimet nyelve a lyukba tömtem a kitűzőt, amikor pedig a számítógép megnyugtatott, hogy igen, mindent lát, egyszerűen csak sírva fakadtam.
- Jól van, Mademoiselle, semmi baj, megcsinálta, ellenőriztem mindent, a köpenybe épített varázslatkilövő-rendszer segítségével pedig még időben ki tudtam szórni az Exmemoriam-ot az őrökre, és el tudtam rendezni a káoszt, nem hagyott maga után semmilyen nyomot, ne aggódjon!
- Mokka, én ezt nem tudom megcsinálni – remegtem a földön, magzatpózba kuporodva átkarolva a lábaimat, csillapíthatatlanul zokogva, nem törődve azzal, hogy a karomból ömlő vérem vörösre festi a nadrágomat. – Nem tudom megmenteni őket, ahogy Bastien-t sem tudtam, Léo-t sem tudtam, Mokka, mondd meg, mit csináljak, nem megy, nem megy, nem megy, nem megy – zokogtam, és amikor a számítógép sem tudott mit mondani, még erősebben elkezdett rázni a sírás, és Mokka tanúsága szerint csak egy bő két óra után tudtam újra koherensen gondolkodni, és akkor apadtak el a könnyeim is.
- Minden rendben, Mademoiselle? – kérdezte óvatosan a számítógép, amikor még mindig a padlón feküdtem.
- Igen – töröltem meg a szemem, és igyekeztem nem törődni azzal, hogy a fejem mindjárt szétrobban az alváshiánytól. – Feltöltötted a Léo-programba a fényképeket?
- Igen, Mademoiselle, holnap felolvasom őket Önnek. Ma este azonban aludjon.
- Tudod, hogy nem tudok – néztem magam elé üres tekintettel.
A sírás teljesen eltompította az érzékeimet, és már csak borzalmas kimerültséget éreztem.
- Akkor játsszon valamit, Mademoiselle – szólt megnyugtató hangon Mokka, én pedig bólintva felálltam.
Olyan fáradt voltam, hogy már csak utasításokat követtem. Papillon-hoz vánszorogtam, és elindítottam egy autóversenyzős játékot.
Amikor a kontroller kifordult a kezemből, már nem hallottam a koppanását a padlón.
avatar
Guenièvre Sauveterre

Hozzászólások száma : 288
Join date : 2017. Jul. 16.
Age : 19
Tartózkodási hely : Beauxbatons Mágusakadémia

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Tantermek

Témanyitás by Guenièvre Sauveterre on Szomb. Jún. 23, 2018 8:35 pm

Amikor McGalagony szólt, hogy lejárt az időm, és be kell adnom a Mágiatörténet vizsgámat, összerezzentem és hirtelen nem tudtam volna megmondani, hol vagyok, mert gondolatban már a következő teliholdnál és az esti terveimnél jártam, így teljesen elszakadtam a fizikai valóságtól. De alighogy magamhoz tértem, egy szó nélkül felkaptam a teljesen üres pergament, és az igazgatónő asztalához futva elé csúsztattam.
- Mehetek? – kérdeztem, türelmetlenül billegve előre-hátra a talpaimon, miközben egyre csak az járt a fejemben, hogy még mennyi előkészületet kell tennem a tervezett éjszakai események előtt.
McGalagony összehúzott szemöldökkel végigfuttatta a tekintetét a pergamenen, majd egyetlen vékony vonallá préselt ajkakkal és szikrázó szemekkel meredt rám.
- Sauveterre kisasszony, legyen velem őszinte; egyáltalán miért jött el ma erre a vizsgára? – nézett rám a nő szigorúan, mire elkaptam a tekintetem, és zsebre dugva a kezeim, durcásan megvontam a vállam.
- Mert Léo elrángatott – éreztem a pulcsim alatt a teliholdas nyakláncom hűvösét.
- Nos, örülök, hogy van legalább egy ember a világon, akire hallgat – jegyezte meg rosszallóan McGalagony, mire ismét csak megvontam a vállam. – Hogy áll a virtuális valóság, Sauveterre kisasszony? – váltott aztán témát a nő.
- Már majdnem készen van, ha minden rendben megy, holnapra elkészülök vele – válaszoltam gyorsan, de az agyam már megint kezdett durván túlpörögni, úgyhogy felnéztem McGalagonyra, és sürgetőleg ismét megkérdeztem, hogy mehetek-e.
- Jövő héten a Bűbájtan vizsgán találkozunk, Sauveterre kisasszony – bocsátott el az igazgatónő rosszallóan megcsóválva a fejét, miközben a vizsgámat becsúsztatta egy borítékba.
Megszaporázva a lépteimet pár elmosódó másodperc után már az ajtónál jártam, és alig vártam, hogy végre ismét a biztonságos kis odúmban legyek, amikor az igazgatónő utánam szólt.
- Sauveterre kisasszony! – már a kilincset markoltam, amikor meghallottam a hangját, ami viszont annyi érzelemtől fúlt el, hogy hirtelen megijedtem és önkéntelenül is megfordulva, egyenesen a szemébe néztem.
A Roxfort igazgatónője székének karfáját markolta, és a tekintetében olyan fájdalom égett, hogy a szívem fájdalmasan elkezdett össze-vissza kalapálni. Még sosem láttam így McGalagonyt és elképzelni nem tudtam, mi váltotta ki ezt a reakciót.
– Vigyázzon rájuk, kérem! Ne engedje, hogy bajuk essen! Olyan fiatalok még – csuklott el az igazgatónő hangja, és elfordította az arcát, hogy ne lássam a könnyeit.
Vigyázol az öcsédre, igaz? Vigyázz rá, Guenièvre, mert egyedül te vagy rá képes!
Egyszer nem vigyáztam eléggé. Csak egyszer.
Mademoiselle Sauveterre, önnek nagyon fontos Monsieur Harman.
Nem tudnám elviselni, ha baja esne, tudod? Úgyhogy vigyázunk rá. A nap huszonnégy órájában. A hét minden napján.

Egyszer nem vigyáztam eléggé. Csak egyszer.
Huszonnégy diákot bízunk magukra. A próbák, amelyeket ki kell állniuk, rendkívül nehezek – én azonban bízom abban, hogy vigyázni tudnak rájuk.
Nem leszek rá képes. Nem leszek rá képes. Nem leszek rá képes.
- Professzor, én…
- Csak ígérje meg, Guenièvre. Csak ígérje meg, kérem! – nézett rám esdekelve a nő, és szinte láttam elgyötört és megfáradt pillantásában azoknak a diákoknak az emlékét, akiket kénytelen volt látni meghalni.
Láttam azt a rengeteg fiatal életet, akik túl korán távoztak ebből a világból, és láttam azt az ősöreg tekintetet, ami mindezeket őrizte, azt a gátat, amit most valami iszonyatos erő és fájdalom tört át.
- Ígérem – mondtam ki egy hatalmas gombóccal a torkomban, majd elfordítottam a fejem, lenyomtam a kilincset, és kimenekültem a teremből.
Nem tudtam, hogy tudok-e valaha újra McGalagony szemébe nézni, és éreztem, ahogy az új teher iszonyatos erővel a mellkasomra telepszik.
- Mademoiselle, minden rendben van? – szólalt meg Mokka éppen jókor a fülemben, mert a hangjába kapaszkodva mozgásban tudtam maradni.
- Mokka, készítsd elő, amit megbeszéltünk, mindjárt ott leszek. Ma este ellátogatok Londonba – szóltam a fülesembe, összevissza verő szívemtől alig hallva, amit mondok, miközben kettesével véve a lépcsőfokokat futottam az alagsor felé.
avatar
Guenièvre Sauveterre

Hozzászólások száma : 288
Join date : 2017. Jul. 16.
Age : 19
Tartózkodási hely : Beauxbatons Mágusakadémia

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Tantermek

Témanyitás by Katerina Gavalas on Szomb. Jún. 23, 2018 8:25 pm

Éppen a negyedik tepsi süteményt ügyeskedtem ki a sütőből, amikor kopogtak az ajtón.
- Szabad! – kiabáltam ki, majd miközben a lábammal becsaptam a sütő ajtaját, sikertelenül megpróbáltam kifújni az arcomból a nagy sütés-főzésben felforrósodott levegő miatt izzadt arcomhoz tapadt hajtincsemet.
- Rina! – hangzott fel a harsány, jókedvű üdvözlés a hátam mögül az ajtó kicsapódásával egy időben, és meg sem kellett fordulnom ahhoz, hogy tudjam, Poppy volt az. – Most azonnal szükségem van a diós kalácsodra, vagy éhen halok! – rohant oda az asztalhoz a léptei dobogásából ítélve a nő, én pedig letettem a konyhapultra a tepsi meggyes rétest.
- Vegyél nyugodtan, találsz felszeletelve az asztal közepén! – szóltam oda Poppy-nak, miközben felkapva egy kést, kisebb porciókra szeletelve a meggyes rétest, a kedvenc rózsamintás tálcámra sorjáztam az elkészült finomságokat.
- Nagyon jó illat van, Katerina! – hallottam Oscar bársonyosan csengő, kellemes hangját is mögülem, és ahogy a megpakolt tálcával a kezemben megfordultam, hogy személyesen is köszönthessem vendégeimet, örömmel konstatáltam, hogy az egész csapat megérkezett.
A göndör, vörös loknikkal rendelkező Poppy már két kézzel, csillogó szemmel tömte magába a diós kalácsot, és tele szájjal mosolyogva felmutatta maszatos hüvelykujját tetszése jeléül. Oscar a terítéket szemlélgette, és a helyére tolt egy kanalat, ami egy századmilliméterrel elcsúszott rendeltetési helyéről, Alex és Hector pedig elmélyült beszélgetésbe bonyolódtak, miközben fél szemüket Poppy-n tartották. Ophelia alig valamit takaró miniszoknyájában és piros rúzzsal az ajkain libbent be mellém a konyhába, hogy aztán a konyhapultról a maradék két tálca vajsört is az asztalra tegye, Tina pedig a telefonjába pötyögött valamit, majd amikor Arthur elhaladva mellette leült az asztalfőre, a hozzá legközelebb eső ülőhelyet választotta és a csizmájába süllyesztette a telefonját.
A szoba új életre kelt, ahogy a hét életet pumpáló szív dobogása betöltötte a helyiséget.
- Rina, ez a kalács isteni! – szólalt meg Poppy, amikor végre lenyelte azt a rengeteg ételt, amit nagy hirtelen egyszerre tömött a szájába, és még folytatta volna a kalács pusztítását, ha Alex elegáns mozdulattal el nem húzza a tálcát előle.
- Szerintem már elég lesz, Poppy – nyomott egy gyors, bocsánatkérő puszit a nő halántékára, mire a vörös hajú szépség csak durcásan keresztbefonta a karjait, és lehuppant a körmei épségét vizsgáló Ophelia mellé.
- De ha egyszer finom… - biggyesztette le az alsó ajkát a nő, és vágyakozva nézett a kalács után, amiből Tina csent el egy óvatlan pillanatban egy szeletet.
- Mindenki jelen van? – kérdezett körbe gondterhelt és felhős tekintettel az asztalfőről Arthur, mire az asztalnál immár helyet foglalt aurorok egytől egyig bólintottak, én pedig a konyhapult gyors letörlése után lehuppantam a karót nyelt lakáj módjára üldögélő Oscar és a szokás szerint gyilkos hangulatot árasztó Hector közé. – Köszönöm, hogy megjelentetek ezen a rendkívüli alkalmon – nézett végig rajtunk a férfi, akinek szemei alatt húzódó sötét karikái arról árulkodtak, hogy az elmúlt időben nem sokat aludhatott, gyűrött arcára pedig az elcsigázottság vont sötét ráncokat.
Ahogy pedig végigfuttattam a szemem a társaság többi tagján is, akaratlanul is megérintett a halandók törékenysége. Tina tekintete túl sötét volt és túl sok titoktól volt terhes egy, még a tinédzseréveiben járó lánynak, Ophelia kulcscsontján az új vágás széle még lázasan piroslott, Oscarnak pedig megállás nélkül idegesen rángtak az ujjai, a kabátzsebe felé ugrálva, ahol valószínűleg a pálcáját tartotta. Hector-nak kellett volna az egyetlen kiállítási tárgynak lennie, ha valaki valaha a katasztrófának és a pusztításnak szeretett volna egy kiállítást rendezni, Alex és Poppy pedig az asztal alatt összekulcsolták ujjaikat, de olyan erősen szorították egymást, mintha a halál bármelyik pillanatban mindörökre szétválaszthatná őket.
Törékenyek voltak és a végztenek csupán játékszerei. Nem az első harcosok voltak, akiket láttam elesni a jó ügy érdekében, és nem is az utolsók. A csontjaimra hatalmas súllyal zuhant rá az idő és az ereimben éreztem a halhatatlanság lassú hömpölygését.
– Vágjunk is a közepébe – kulcsolta össze az ujjait komolyan az asztalon Arthur. – A Trimágus Tusa harmadik próbájának időpontja egyre csak közeledik, a Kitaszítottak Egyenlőségéért Stövetség pedig aktívabb, mint valaha, így fontos, hogy jól felkészültek legyünk. Az előző heti ülésen elmondtam nektek, amit Joseph-től hallottam Guenièvre-ről, a lányról, aki tudomást szerzett a KESz tevékenységéről, és egyben a Tusa virtuális valóságát is vezérli és üzemelteti. A lány hajlandó bejuttatni bennünket a programjába, amennyiben együttműködünk vele.
- Én nem bízom benne – szólt közbe azonnal Hector, sötét tekintettel pörgetve nyolc ujja között fekete gyűrűjét. – Egy kislány nem lehet képes ilyen szintű mágiára, és őszintén szólva nem tetszik, hogy az egész akció sikerességét ennek az ismeretlennek a kezébe helyezzük – nézett farkasszemet Arthur-ral szikrázó szemekkel a sebhelyes arcú férfi, ám amikor Tina hirtelen erélyesen rácsapott az asztalra, mindketten összerezzentek.
- Az, hogy lány és fiatal, még nem jelenti azt, hogy többet tudsz nála, Tor – villantotta a férfira haragos tekintetét Tina, és Arthur-nak a lány karjára kellett tennie a kezét, hogy megnyugtassa.
- Hector, Minerva kezeskedik a lányért – nézett vissza a férfira Arthur komolyan, miközben Tina még mindig villámló tekintettel meredt Hector-ra.
- Arthur, ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy a roxforti igazgatók nem éppen a helyes ítélőképességükről híresek; vagy talán elfelejtetted? – mutatta fel jobb kezét dühtől eltorzult arccal a férfi, amelyről hiányzott két ujj.
- Léonard is együtt dolgozik a lánnyal – mondta halkan Arthur, mire Ophelia, aki eddig nyugodtan piszkálgatta szoknyájának szélét, egy pillanatra megmerevedett, mielőtt tovább folytatta volna nem éppen produktívnak nevezhető tevékenységét.
- Léonard még csak gyerek, és ő nem Jacques – vetette oda Hector, mire Alex már nyitotta a száját, hogy közbevágjon, de már késő volt; Ophelia egy hang nélkül felállt az asztaltól, és két lépéssel átszelve a szobát, berántva maga mögött az ajtót, elhagyta a szobát.
Kérdőn néztem Arthur-ra, amire ő csak egy „majd később”-féle, fáradt hunyorítással válaszolt.
- Hector, azt neked is be kell ismerned, hogy az új felszereléseink egyszerűen hihetetlenek! A csizmáink hangelnyelő funkcióval vannak ellátva, a köpenyeink szinte maguktól cselekednek, és bármilyen átoktól megvédenek bennünket, a kesztyűink pedig olyan sok funkcióval rendelkeznek, hogy az összeset még nem is tudtuk felfedezni. Cserébe a lány csak annyit kért, hogy maradjunk vele kapcsolatban a headset-en keresztül, és lépjünk közbe, ha baj történik, ami, mint ahogy azt Katerinától megtudtuk, meg is fog történni – nézett farkasszemet Arthur Hector-ral.
- És, ha nem vennéd észre, ezért vagyunk itt, fafej! – vicsorgott Hector-ra Tina, aki az előző közbeszólása óta megállás nélkül a férfit méregette haragos tekintettel. – Hogy lekapcsoljuk ezt az egész kicseszett szervezetet, végre-valahára!
- Igen, drága Tina, nekem is feltűnt, hogy már öt éve mással sem foglalkozunk, viszont éppen ezért nem szeretném egy kislány kezébe adni a küldetésünk sorsát, amikor ezen nem csak emberek élete múlik, hanem évtizedek keserves munkája és életáldozatok is egy pillanat alatt mennének veszendőbe, ha Vincent von Hummel ismét csak kicsúszna a kezeink közül, amikor már majdnem elkaptuk! – csapott az asztalra ököllel Hector, Tina pedig már pattant volna fel, hogy szétszedje a férfit, de ekkor Arthur közbeszólt.
- Katerina, van hozzáfűznivalód? – nézett rám segítségkérően a férfi, én pedig bólintottam.
- A kvibli fiú a szervezetnél elkészítette a blokkoló programot, be fogja juttatni Vincent-et és a vérfarkasokat a rendszerbe, mi pedig nem tudunk máshogy bejutni, csak a lány segítségével. Ismerjétek be, hogy vámpírok ellen esélyetek sem lenne az új felszerelés nélkül, és egy világinváziót sem tudtok megakadályozni, hacsak nem bíztok meg a lányban, illetve Léonard, Minerva és Joseph ítélőképességében – néztem mindannyiuknak egyenként a szemébe.
- Akkor sem tetszik, hogy éppen egy francia kislány kezében összpontosul ez az egész – húzta el a száját Hector.
- Nincs már választásunk, Hector – sóhajtott fáradtan Arthur. – Tehát ez el van döntve, a francia kislánnyal kapcsolatban maradunk, és nem szeretnék több ellenérvet hallanni! – csapott az asztalra Arthur hirtelen jött erélyességgel, mire Hector csak megrázta a fejét, de már nem szólt semmit. – De mást is meg kell még beszélnünk; ki fog bejönni a virtuális valóságba, amikor Guenièvre megnyitja azt? – nézett körbe Arthur.
Hector, Oscar és Alex azonnal feltették a kezüket, de amikor Poppy is jelentkezett, mindenki egy emberként hördült fel.
- Poppy, gondolj a babára – suttogta Arthur, de a nő határozottan megrázta a fejét.
- Tudok harcolni. És szeretnék is. Értetek, a gyerekekért, Jacob-ért és Jacques-ért – jelentette ki megfellebbezhetetlenül, és ellentmondást nem tűrő módon összefonta a karjait, mire Alex fájdalmas arccal megrázta a fejét, és megsimította Poppy növekvő hasát, aki gyengéd mosollyal megszorította férje kezét.
- Én is megyek – lengette meg a karját a levegőben Tina, mire láttam, hogy Arthur arca fájdalmasan megrándul, de nem tehetett semmit, a lány már nagykorú volt.
- Katerina mostantól kezdve mindenről beszámol, ami a KESz-ben történik, mi pedig ideje, hogy felkészüljünk a vámpírokkal való összecsapásra – zárta le végül a megbeszélés ezen részét is Arthur. – Figyeljetek az elejtett szavakra és a sötétben rejtőzködő suttogásokra, tegyetek meg mindent a gyerekek épségéért, és készüljetek fel rá, hogy a harmadik próba idején pontot tegyünk a KESz tevékenységének végére – csapott Arthur az asztalra, ezzel berekesztve a megbeszélést.
Hector egy szó nélkül felállt, és szinte vibrálva a feszültségtől, kiviharzott a szobából, Tina pedig elővette a telefonját, amin ismét csak pötyögve pár sort, felkapva egy cseresznyés muffint, szintén elhagyta a helyiséget. Mielőtt azonban Oscar, Poppy és Alex is elmentek volna, vámpírsebességgel összecsomagoltam a süteményeket, és egy kosárba süllyesztve őket, a vörös hajú kismama kezébe nyomtam azt.
- Nehogy itt hagyjatok ezzel a tonnányi süteménnyel – mosolyogtam melegen Poppy-ra, akinek felragyogott az arca az ajándéktól, és heves mozdulattal a nyakamba ugrott.
- Köszönöm, Rina – suttogta a fülembe, majd kibontakozva az ölelésből, Alex kezét megragadva kiugrált az ajtón Oscar-ral a nyomukban.
Becsukva mögöttük az ajtót, nagy sóhajjal visszafordultam az asztal felé, ahol az asztalfőn Arthur arcát a kezébe temetve, összeroskadva ült. Szinte fizikailag éreztem a belőle áradó fájdalmat, fáradtságot és keserű halandóságot.
- Na, Artsie, legalább a süteményeket sikerült a többiekre rásóznom, nem neked kell az összeset megenned – léptem mellé kuncogva, és gyengéden megsimítottam a vállát.
Arthur erőtlenül felnevetett, majd kézfejével megdörzsölte a szemeit, és végre felnézett rám.
- Kat, őszinte leszek. Ha Tinával bármi történik, én… Főleg Carol után…
- Artsie, nyugi – ültem le a férfi mellé, és a két kezembe fogtam ökölbe szorított jobb kezét, érezve bőröm vigasztalan jéghidegét az ő életmeleg testének ellenében. – Tina tud vigyázni magára, és Carol is hamarosan visszatérhet közénk – simítottam meg a kezét, és kényszerítettem, hogy rám nézzen kíntól ragyogó zafírkék tekintetével.
- De ők maradtak már nekem egyedül, Kat, nem veszíthetem el őket is – hajtotta le a fejét Arthur, én pedig nem tudtam visszanyelni egy fájdalmas mosolyt.
Én már ezen többszörösen túl voltam. Talán túl sokszor is.
- Nem fogod, Artsie – szorítottam meg a kezét. – A kislányaid tudnak vigyázni magukra, és Allie is vigyáz rájuk a túlvilágról, rendben? – próbáltam ismét csak elkapni a tekintetét.
- De Poppy és a baba…
- Ez Poppy saját döntése volt, ezért már végképp nem teheted magad felelőssé – szóltam közbe erélyesen, mielőtt még ezért is magát hibáztatná.
- Csak ígérd meg, hogy minden rendben lesz – nézett rám segítségkérően Arthur, és olyan kétségbeesett és elveszett volt a tekintete, hogy minden jóérzésem és korábbi tapasztalatom ellenére mosolyt erőltetve az arcomra bólintottam, mire a férfi ajkain megjelent egy megkönnyebbült mosoly.
- Köszönöm, Kat – nyomott puszit a homlokomra Arthur, majd felállva magához vette a botját és megforgatta. – Neked még el is hiszem – mosolygott rám, majd egy nagy sóhajjal megrázta magát. – Megyek, még találkozóm van Minervával.
- Nekem pedig Vincent-tel – forgattam meg undorodva a szemeim, mire Arthur együttérzően rám mosolygott.
- Hamarosan vége – biztosított.
- Remélem is – bólintottam bosszúsan, és most már nem csak az aurorokra, a diákokra és magamra, hanem Céline-re is gondoltam. – Ó, és, vigyázz Opheliára! – szóltam még az ajtón kilépő Arthur után, aki visszafordulva megrázta a fejét.
- Csak az évforduló. Hector is amiatt feszültebb a szokásosnál is – magyarázta meg az aurorok furcsa viselkedését, mire megértően biccentettem. – Jövő héten már Minervával együtt tartjuk a megbeszélést – intett még egyszer utoljára búcsút a férfi, én pedig egy gyors takarítás után elindultam a Tiltott Rengetegbe, hogy találkozzam a fajtársaimmal.
avatar
Katerina Gavalas

Hozzászólások száma : 5
Join date : 2018. Jan. 28.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Tantermek

Témanyitás by Guenièvre Sauveterre on Vas. Május 13, 2018 2:04 pm

Mokka felébredése óta megállás nélkül a Portál-programon dolgoztunk, ám mivel McGalagony professzor már többször is ellátogatott az alagsorba, hogy érdeklődjön a Virtuális Valóság-program iránt és Léo-nak is fel kellett valamit mutatnia a beszámolóin, párhuzamosan kénytelen voltam elkezdeni dolgozni a Virtuális Valóság-programon is. Mindeközben arra is időt kellett fordítanom, hogy a rangsor élén maradjak Grigorijék előtt, dolgozzak az aurorköpenyeken, valamint a Léo-program is folyamatos fejlesztés alatt állt. A kilátástalan helyzetet csak súlyosbította, hogy mindezek közül egyedül a Virtuális Valóság-programmal foglalkoztam publikusan, így nem csoda, hogy az utóbbi időben rekordmennyiségű kávé, kóla és a legkülönfélébb, a legkisebb mértékben sem egészséges étel és ital fogyott el.
A feladat rengeteg volt, az idő viszont szorított, így megfeszített tempóban dolgozva, igencsak rövid idő alatt, de az ötödik nap éjjelén, pontban éjfélkor a Portál-program készen állt a tesztelésre.
- Biztos benne, hogy ez jó ötlet, Mademoiselle? – tudakolta kissé aggódó hangon Mokka, pontosan akkor, amikor a szívem fölött felforrósodott a medál.
- Ha jó ötlet lenne, nem az enyém lenne – mosolyodtam el keserűen, és magamban számoltam a szívdobbanásokat.
Az egyik éjjel jutott eszembe a medál ötlete, és egy rövid másfél óra alatt ki is fejlesztettem. A medál a holdfázisokat követte, és minden éjfélkor pontosan annyit dobbant egy második szívhez hasonló módon, ahány nap még maradt a következő teliholdig. Praktikus eszköz volt, hiszen nem csak arra figyelmeztetett, hogy mennyi időm maradt még befejezni a Portál-programot, hanem abban is segített, hogy számon tartsam a napok múlását.
Szórakozottan játszottam a medállal, amíg az ki nem hűlt, majd megráztam a fejem, és lehuppanva a székembe, összeszorított szemekkel megdörzsöltem sajgó halántékomat, majd emelt hangon, hogy túlkiabáljam az ütemes dörömbölést a fejemben, megkértem Mokkát, hogy összegezze az elmúlt napok munkáját, mert én már csak csináltam, ami éppen eszembe jutott, és amit a számítógép feldobott, de őszintén szólva fogalmam nem volt, hogy végül ebből a sok teendőből mit sikerült ténylegesen elvégezni.
- Mielőtt belekezdenénk, Mademoiselle, hadd fejezzem ki őszinte aggodalmamat az egészsé…
- Persze, hogyne, ezt a részt ugorjuk – legyintettem bosszúsan, és beleittam a kétliteres kólámba, mert kezdtem kissé homályosan látni a prezentáló felületet.
- Ebben az esetben, Mademoiselle, ünnepélyesen jelentem, hogy az aurorköpenyekből és az aurorcsizmákból ötven-ötven elkészített darab áll rendelkezésre, és bemutatásra készen – jelentette be Mokka.
- Az összes fejlesztés applikálva? – billentettem félre a fejem.
- Természetesen – biztosított Mokka, mire némileg megnyugodva biccentettem, hogy folytathatja. – A Virtuális Valóság-program hatvannégy százalékban elkészült, a szobák teljesen készen vannak, már csak a folyosókat egymástól elválasztó és a teret körbevevő erőtér és a Portál-program hiányzik – folytatta a prezentációt Mokka, én pedig feszült figyelemmel bólintottam. – A Léo-program új avataralannyal bővült, illetve a hatókör is kibővült tizenöt méterrel – jött a következő pont, én pedig elégedetten vettem tudomásul, hogy itt is minden a lehető legnagyobb rendben működött. – Mielőtt azonban rátérnénk a Portál-programra, szeretném emlékeztetni rá, hogy a családjától negyvenkilenc nem fogadott hívása van…
- Most nem szeretnék beszélni velük – kaptam félre a tekintetem, a gyomrom pedig a pillanat törtrésze alatt egy végtelenül fájdalmas csomóvá csavarodott.
- Rendben, Mademoiselle – szólalt meg Mokka egy rövid szünet után. – De azt még kötelességem megemlíteni, hogy Rosalind doktornő a tegnapi napon videóüzenetet küldött Önnek…
- Azt megnézem – vágtam ismét Mokka szavába, és a gyomrom, ha lehet, még szorosabb csomóba húzódott össze, és le kellett fognom a bal kezemet, mert ismét elkezdett remegni, és éreztem, ahogy a légzésem is kezd egyre felületesebb lenni a torkomban veszélyes hirtelenséggel képződött gombóc hatására.
Mi van, ha valamit nagyon elrontottam a lábakkal, és csak súlyosbítottam Bastien állapotán? A másodperc törtrésze alatt már az öcsém temetéséig is eljutottam gondolatban, de ekkor Mokka elindította a felvételt, és amikor a sötét bőrű doktornő mosolygó arca megjelent a levegőben, egy kis részem azonnal megkönnyebbült. Legalább mosolygott, akkor annyira nagy baj csak nem lehet.
- Guenièvre, az új prototípusok egyszerűen lenyűgözően működnek! – lelkendezett a doktornő ragyogó mosollyal, de én csak elkaptam a pillantásom, és beharaptam az ajkam. – Nem tudom, hogy oldotta meg, hogy az idegek ilyen könnyen kapcsolódjanak az új végtaggal, illetve hogy a bőrben ilyen elenyésző irritációt okozzon a fém beültetése, de ez a módszer még nagyon sok területen forradalmi eredményt hozhatna! Guenièvre, ha az öccse teste már teljesen hozzászokott az új lábakhoz, pár héten belül képes lesz önállóan járni, legkésőbb két éven belül pedig újra vezethet! – ingerülten letöröltem az időközben kicsordult könnyeimet, és tovább játszadoztam a medállal, még véletlenül sem felpillantva a képernyőre. – Viszont Guenièvre, az öccse aggódik maga miatt – hallottam, ahogy ellágyul a doktornő hangja. – Kérem, ha ideje engedi, hívja vissza. Minden jót! – köszönt el a doktornő, a videóüzenet pedig véget ért.
- Remek, akkor ezek szerint jó munkát végeztünk – álltam fel a székből pár másodperc néma csend után, de a hangom még számomra is kissé távolinak és furcsának érződött, így megköszörültem a torkom, és megráztam a fejem, hogy elűzzem a gondolataimat. – Most viszont itt az ideje, hogy teszteljük a Portál-programot – fókuszáltam az előttem álló problémára, bezártam a prezentációt, és megigazítva magamon az autóversenyzős ruhámat, ami egy az egyben megegyezett egy Forma-1-es pilóta ruhájával és még apától kaptam a születésnapomra, a kezembe vettem az ugyancsak versenyzésnél használatos bukósisakomat. – Hogy áll a program? – kérdeztem szigorúan Mokkától.
- Minden készen áll a tesztelésre, viszont a súlyos baleset és az esetleges halál veszélye igen magas, Mademoiselle, tekintve, hogy…
- Tudom, mik a veszélyek, Mokka, én terveztem a programot – hessegettem el bosszúsan a további magyarázkodást, és lehajolva Papillon-hoz, letéve a bukósisakot az asztalra, pötyögtem párat a számítógépen, hogy saját magam is ellenőrizhessem, hogy minden készen áll-e.
A Portál-program a Roxforton belül még több rizikófaktort rejtett magában, mint bárhol máshol, hiszen a még a Dumbledore professzor által kiszórt hoppanálás-elleni bűbáj még mindig érvényben volt, és a portál kissé instabil volt a biológiai organizmusokkal szemben – igen nagy volt hát annak a veszélye, hogy a portál egészen egyszerűen elemi részecskéire szedi azt, aki belelép. De hát az élet nem is élet egy kis kockázat nélkül, nem igaz?
- Ha bármi fatális történik, ugye, tudod, mit kell tenned? – küszöböltem ki az utolsó pillanatban még egy kis hibát.
- Befejezem a Virtuális Valóság-program építését a Portál-program nélkül, figyelmeztetem McGalagony professzort a vámpírok okozta veszélyre, kidolgozom a további terveket, amelyeket vázlatosan tárol a memóriám, a Léo-programot Monsieur Harman rendelkezésére bocsátom, és, amennyiben úgy találom, Monsieur Harman-t túlságosan megviselte az Ön távozása, lejátszom számára a felvett videóüzenetet – mondta fel Mokka, akár egy leckét, én pedig megkönnyebbülten bólintottam, hogy minden rendben lesz, akár velem, akár nélkülem.
Szerencsére úgy tűnik, Bastien lába miatt már nem kell aggódnom.
Amikor már a legutolsó simításokat is elvégeztem, az ujjam mégis megállt a levegőben, mielőtt rányomtam volna a Start gombra. Nem félelem volt, ó, nem, azt már azóta nem éreztem ilyen szituációkban, amióta az erdei vámpíros affér után betaníttattam Mokkával, hogy mit kell tennie abban az esetben, ha eltűnnék. Csak az önzés pillanatnyi fellángolása volt az, amit visszatartott. Sajnáltam volna, ha Léo-val csak ez a pár együtt töltött hónapunk marad emlékbe.
Aztán megráztam a fejem, és eldöntöttem, hogy Léo-nak most sokkal fontosabb, hogy be tudjak jutni a Minisztérumba, és megszerezzek pár információt a vérfarkasokról, illetve hogy a Tusa körül minden a lehető legnagyobb rendben menjen, így nem lehettem ennyire önző. Arról nem is beszélve, hogy az összes bajnok hatalmas bajban volt, hiszen fanatikus vámpírok fenyegették az életüket.
Meg különben is, a Portál-program működni fog. Ha már az ember a saját tervezésében sem bízhat, akkor miben?
- Rendben, akkor nézzük, mit alkottunk – szűrtem a szavakat összeszorított fogaim között, és végül rányomtam a Start gombra.
A szoba közepén azonnal megjelent a ragyogó, örvénylő kör alakú portál, és nem tudtam visszanyelni egy önelégült mosolyt, hiszen ezek szerint a Dumbledore által kiszórt bűbájt sikerült kijátszanom, különben már ez a portál sem jelent volna meg.
- A mosdóba teleportáljunk először, kis távolságokkal kezdünk – adtam ki az utasítást, a kezemben forgatva a bukósisakot, és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy egyáltalán nem biztos, hogy lesz következő alkalom.
- Rendben, Mademoiselle – válaszolt alázatosan Mokka, én pedig a fejembe húztam a bukósisakot, és elszántan szembenéztem az örvénylő portállal.
Még utoljára megpiszkáltam a teliholdas medál láncát, majd az összes rossz érzésemet az agyam hátsó részébe elzárva, a szoba egyik sarkából teljes erőből elkezdtem rohanni a kör alakú felület felé.
Amikor közvetlenül az ezüstös örvénylés elé értem, visszatartottam a lélegzetem, elrugaszkodtam, felugrottam a levegőbe, és a portál magába szippantott.
Egy pillanatra úgy éreztem, mintha egy vízesés alá álltam volna be, majdnem összeroppantott valami iszonyatos nyomás, és azt hittem, a Portál-program elbukott, de a következő pillanatban a talpam talajt ért, én pedig nekizuhantam a mosdókagylónak az alagsor női mosdójában.
- Megcsinálta, Mademoiselle, a program működik! – hallatszott fel először Mokka lelkes hangja a fülemben, én pedig még mindig kissé remegő lábakkal, de hatalmas vigyorral az arcomon felegyenesedtem, és igyekeztem szabályozni a légzésem.
- Komplikációk? – kérdeztem aztán Mokkától már a főhadiszállás felé sietve, majd a szobába belépve levettem a bukósisakot, és elfogadtam a felém nyújtott kávét.
- Egy apró zavart észleltem, amikor belépett a portálba, Mademoiselle, de véleményem szerint ez csak az első alkalom miatt léphetett fel – informált Mokka, miközben lehuppantam a székembe, és magam is szemügyre vettem az eredményeket.
- Remek, akkor elkezdhetünk kísérletezni a minél nagyobb távolságokkal – dörzsöltem össze a tenyereimet izgatott vigyorral, de azt már csak magamban tettem hozzá, hogy Mágiaügyi Minisztérium, jövök! – Viszont előtte azt hiszem, van egy futamom, amit meg kell nyernem – csóváltam meg a fejem vigyorogva, amikor Grigorij videóhívást indított. – Mokka, két óra szünet, utána megpróbálkozunk kiteleportálni a parkba – tudattam a számítógéppel, majd a fülemre húztam a fülhallgatómat, és a legkedvesebb Queen-számaim hallgatása közben aláztam a porig Grigorijt.
avatar
Guenièvre Sauveterre

Hozzászólások száma : 288
Join date : 2017. Jul. 16.
Age : 19
Tartózkodási hely : Beauxbatons Mágusakadémia

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Tantermek

Témanyitás by Katerina Gavalas on Szomb. Május 12, 2018 3:52 pm

- Anya! Anya, nézd, mit rajzoltam! – a csilingelő hangocska egyszerű felhangzása képes volt felmelegíteni halott szívemet és ragyogó mosolyt csalni jéghideg ajkaimra.
- Csak egy pillanat, kicsim – a forró víz perzselte márványhideg bőrömet, ahogy az utolsó edényt is elöblítettem, majd vizes kezemet a kötényembe törölve, mosolyogva megfordultam.
Eddie mellettem állt, mogyoróbarna szemeiben izgatott csillogással nézett fel rám, és apró talpacskáin előre-hátra billegett, miközben széles, büszke mosoly játszott ajkain, aprócska ujjai között pedig egy papírlapot szorongatott. Ötéves lehetett, hiszen az első két foga helyén kis ablak tátongott, de göndör fürtjei már most megzabolázhatatlanul és rakoncátlanul meredtek a szélrózsa minden irányába. Mint minden alkalommal, amikor hirtelen pillantottam meg, nem tudtam nem keresni arcának jellegzetes vonásaiban Jensen emlékét. A férfi szelleme elkísért életem minden napján.
A világ összes szeretetével mozdulatlan szívemben, mosolyogva guggoltam le Eddie mellé, hogy egy szemmagasságban legyünk, és várakozóan félrebillentettem a fejem, a kisfiú pedig izgatottan gyűrögetve művét, büszke mosollyal a kezembe nyomta a lefordított lapot. Ahogy azonban várakozóan felfordítottam, és megpillantottam a kezdetleges rajzot, elfacsarodott a szívem.
A rajz egy pálcikaemberkét ábrázolt, aki gyanúsan hasonlított Eddie-re hatalmas mosolyával és göndör, barna hajával, és a brit hadsereg egyenruháját viselte. A kezében viszont puska helyett egy baguette-t tartott.
- Ha majd nagy leszek, így foglak megvédeni, Anyu! – hallottam Eddie kisfiúsan magas hangját, és vissza kellett tartanom egy azonnali, kétségbeesett ellenkezést. – De nem azokkal a hangos dörrenőkkel, mert azok megijesztenek – rázta meg a fejét bosszúsan a kisfiú, én pedig, ahogy várakozó szemeibe és apró, még kisgyermekesen pufi arcába néztem, elkaptam és szorosan magamhoz öleltem.
- Köszönöm, kis baguette – szorítottam magamhoz olyan féltő aggódással, mintha csak maga az ég zuhanhatna ránk pár pillanat múlva, és ahogy összeborzoltam a fürtjeit, hallottam csilingelő nevetését.
Ezt a nevetést vette el tőlem az a bomba, ami millió kis darabkára szaggatta ártatlan testét húsz évvel később, amikor a brit hadsereg egyenruhájában, puskával felszerelkezve felesküdött rá, hogy egy egész népet véd meg egy súlyos végzettől a hangos dörrenővel.


Az agyag, amely az emlékek nyomán formálódott a kezeim alatt, a mai napon is egy katona alakját vette fel. Már hónapok óta képtelen voltam más szobrot készíteni, így már egy kisebb agyaghadsereg várakozott a sarokba tolt dobozok mélyén. Ez viszont talán nem is volt olyan nagy baj, hiszen a hadtörténeti múzeumoknak mindig elkelt egy-egy készlet, és az igazgatóságok hajlandóak is voltak megfizetni az árát - a görög hadiárváknak pedig szükségük volt a segítségre.
Fáradtan kinyújtóztattam elmacskásodott tagjaimat, és az új katonát a korongon hagyva pihenni, a csaphoz léptem leöblíteni a kezeimet, de a ruhámon végigfuttatva a tekintetem meg kellett állapítanom, hogy fehér blúzom ismét csak áldozatául esett feledékenységemnek és nemtörődömségemnek. Még nedves kézzel kibújtam belőle, és az agyagos felsőt a sarokba hajítva a többi hasonló sorsú ruhadarab halmának tetejére, előhúztam a szekrényből még egy fehér blúzt, majd felöltözve a gyümölcsöstálhoz léptem, és szőlőszemeket majszolva, kinézve az ablakon a sápadt angol napfénybe, megállapítottam, hogy időszerű lenne visszalátogatni szülőföldemre, ahol ragyogóbban süt a nap, mint itt bármikor fog. Hiányzott már a meleg.
Viszont amíg nem füleltük le Vincent-et és a bandáját, addig erre vajmi kevés esély volt. Megráztam magam, és nagy sóhajjal felfogtam a hajam lófarokba, majd csípőre tett kézzel körbenéztem a kis szobában, amelynek nagy részét az agyagszobrokkal teli dobozok, illetve a szoborkészítéshez szükséges holmik, rongyok és már több hete mosásra váró ruhák halmának kaotikus rendetlensége tette ki. A ruhásszekrény és az étkezőasztal tartották még magukat egyedül a káosz közepén, de a matracot, amelyen aludtam, már az ugyancsak rendetlen fürdőszobába toltam be, hogy legyen hely a nappaliban, és a kis konyha, ahol álltam, szintén több mosatlan tányért tartalmazott egy veszélyesen ingatag torony részeként, mint tisztát. És ma este még vendégül kellett látnom a teljes aurorkülönítményt egy rendkívüli megbeszélésre, amit Arthur hívott össze.
Mielőtt azonban megemberelve magam, kezembe vettem volna a seprűt, és nekiálltam volna takarítani, a pillantásom a jobb hátsó sarokban megbújó rejtekajtóra esett. Amikor az év elején az aurorkülönítmény részeként az igazgatónőtől kaptam egy egész szobát a kastély keleti szárnyában, Vincent ragaszkodott hozzá, hogy Céline ott lakjon a helyiségből nyíló rejtekszobában, hogy így gondolatolvasással lehallgassa a megbeszéléseket, illetve ne tartózkodjon olyan sok időt az iskolatársaival együtt összezsúfolódva egy kocsiba.
Céline-nek azonban különleges tehetsége volt hozzá, hogy észrevétlenül érkezzen meg, és hagyja el a szobát, így most sem lehettem benne biztos, hogy ott van-e a rejtekajtó mögött, és hogy marad-e a találkozó idejére. Viszont fontos volt, hogy figyelmeztessem Arthurt és a többieket, ha a gondolatolvasó ott marad a megbeszélés ideje alatt, így pár lépéssel átszeltem a rendetlenséget, és bekopogtattam a rejtekajtón.
- Céline, bent vagy? – kiáltottam be az ajtón félhangosan, de nem érkezett válasz.
Ám a csend a francia lány esetében még nem jelentette automatikusan azt, hogy nincs bent, mivel kedvelt szokása volt egészen egyszerűen figyelmen kívül hagyni a külvilágot és engem, így lenyomtam a kilincset, és mivel az ajtót nyitva találtam, be is léptem.
Az aprócska, leginkább egy kamrához hasonlító szoba egyetlen ablaka is el volt függönyözve, így egyedül csak a lány íróasztalán halványan pislákoló lámpa szolgáltatott fényforrást. A sarokba tolt ágy rogyásig volt plüssállatokkal, így Céline egy vékony pléddel takarózva a földön aludt, bár állítása szerint neki így volt jó. A komor, ódon ruhásszekrényen kívül csak egy hasonlóan régi, ám terjedelmes íróasztal foglalta el a szobát, amelyre ráborulva feküdt Céline, túlméretezett fekete pulcsijában szinte elvesző alakja. Szőke haja szétterült egy nyitott füzet fölött, bal keze ügyében egy plüssnyúl, jobb keze mellett pedig egy üres üveg pezsgő volt, a szobát pedig betöltötte a szesz orrfacsaró illata.
A jelenet kifejezetten ijesztő volt, több okból is. Céline sosem ivott egyszerre ennyi alkoholt, mivel Vincent még kiskorában megtiltotta neki, hogy túlzásba vigye, sosem aludt el munka közben, és sosem hagyta elöl a füzetet, amelybe a rajzait készítette. Valami nem stimmelt. Talán az Eddie-ről előtört emlékeim hatására, de valami anyai érzés támadt fel bennem, és két lépéssel átszelve a szobát, a lány mellett állva, tüzetesen szemügyre vettem alakját.
Első pillantásra semmi különlegeset nem vettem észre, de ahogy jobban megnéztem, a feltűrődött ujjú pulcsinak köszönhetően megpillantottam a vágásnyomokat és a hegeket, rengeteget, és akaratlanul is felszisszentem. Azt eddig is tudtam, hogy Vincent különösen szereti a francia vért, de hogy éppen Céline-től szerezze azt be… Álmomban sem gondoltam volna. Hihetetlen mértékű gyűlölet lobbant fel bennem a vámpír iránt, és csak nagyon nehezen tudtam magam fegyelmezni, hogy ne rohanjak azonnal Arthur-hoz, hogy ebben a pillanatban tartóztasson le mindenkit, akit a főhadiszálláson talál.
Céline-t még sosem volt alkalmam tüzetesen szemügyre venni, mert illanó és titokzatos volt, mint a füst és kifejezéstelen arcán sem engedte, hogy bármilyen érzelem látszódjon. Amikor először találkoztunk, azt gondoltam, hogy Vincent egyszerű bábja, és hogy legbelül még talán élvezi is, amit csinál, de ezek a nyomok teljesen átírtak bennem mindent, amit tudni véltem a lányról.
Fekete körmű, hullafehér keze a nyitott füzeten pihent, és arra gondoltam, a rendkívüli helyzet okát talán a füzetben találom, így óvatosan kihúztam a keze alól, de a lány meg sem moccant. Egy pillanatra átfutott riadt agyamon a gondolat, hogy Vincent talán átváltoztatta, de nyaki ütőeréhez szorítva az ujjam, megéreztem gyenge, de még érezhető pulzusát, és ez megnyugtatott.
A fekete fedelű füzetet fellapozva emberek rajzaira találtam. Emberek, akik a Szövetség tagjai voltak, emberek, akik a Beauxbatons-ba jártak, vérfarkasok, vámpírok, boszorkányok és varázslók minden mennyiségben, de nem úgy, ahogy mások ábrázolnák az emberi alakokat. Arca egy alaknak sem volt, viszont a testük körvonaláról tökéletesen fel tudtam ismerni mindenkit, és minden egyes testbe apró szimbólumok kerültek, kertek, falak, ködök, lakatok, virágok – valószínűleg a gondolatok, amiket Céline kilopott belőlük, és ahogyan megmaradtak benne. Ámulva lapozgattam a teljesen élethű rajzokat, amelyek szinte leugrottak a lapokról, olyan tökéletesek voltak – ám egy lapnál megálltam, mert valami nagyon furcsát vettem észre. Az addigi rajzok pontosak és aprólékosak voltak (magamat is megtaláltam, de csak a körvonalamat, mivel Céline nem tudott olvasni a vámpírok gondolataiban), ám a Shikoba Talako feliratú alak lapja gyűrött volt, és látszott rajta, hogy többször kiradírozták, és újrarajzolták mind a körvonalat, mind azt, ami benne van, így az egész oldal maszatos és pacás volt; de a test körvonalába végül nem került semmi. Teljesen üres volt; ám a lap sarkában észrevettem egy aprócska szimbólumot, közelebb hajolva pedig ki tudtam venni egy szív alakját.
Azonban tovább már nem tudtam azon töprengeni, mit jelent ez, mert a következő pillanatban valami iszonyatos erővel hasba vágott, ahogy pedig hátratántorodtam pár lépést, elképesztő erővel egy tőr vágódott bele a vállamba, és egyenesen a falnak szögezett.
Nem gondolkodtam, a háborúra edzett testem magától reagált. Kirántottam a tőrt a vállamból, és arrébb ugrottam, még éppen időben ahhoz, hogy elkerüljek egy átkot, ami Céline pálcájának hegyéből száguldott felém.
- Ki vagy te, szellemtelen? – pördült felém vicsorogva a lány, és kék szemei valamilyen túlvilági erővel ragyogtak fel, akár két zafír.
Szép vonásait eltorzította a gyűlölet és a harag, de a pillantása zavaros volt és páni félelem tükröződött benne.
- Céline, én vagyok az, Kat! – emeltem fel a két kezem védekezően, de csak vámpírgyorsaságom tudott megmenteni a következő átoktól.
- Ki az a Céline? – vicsorgott a lány, és én abban a pillanatban tudtam, hogy nagyon-nagyon rossz pillanatot választottam arra, hogy besétáljak.
Valami nagyon nem volt rendben, és nem tudtam, hogy oldhatnám meg. Ahogy a nem éppen nagy területű szobában igyekeztem elugrálni az átkok elől, villámgyorsan cikáztak az agyamban a gondolatok arról, hogy mivel tudnám eszéhez téríteni a francia lányt; és eszembe jutott, hogy nem képes a tükörképére nézni. Soha nem tudtam meg, miért nem, de ez maradt az utolsó esélyem. Egy óvatlan pillanatban előhúztam a zsebemből egy zsebtükröt, és az ágyról egy jól irányzott mozdulattal Céline felé ugorva a lány arcába villantottam a felületet.
Céline, alighogy meglátta a tükörképét, valami igen mélyről jövő erővel felsikított, a pálca kiesett a kezéből, ő maga pedig a földre roskadt, és a kezét a halántékára szorítva, elkezdett iszonyatosan remegni. A pillanat törtrésze alatt leguggoltam a lány mellé, és elrántva a kezeit az útból, hogy nehogy kárt tegyen magában, a saját jéghideg ujjaimat simítottam a halántékára, hogy hátha segít neki megnyugodni.
Céline egy teljes negyedórán keresztül nem tért magához, de tizenöt perc után éreztem, hogy kezd megnyugodni, és amikor lassan kinyitotta fájdalmasan szorosan lehunyt szemeit, a pillantása már annyira kitisztult, amennyire tiszta szokott lenni. Azonban alighogy eljutott az agyáig, hogy hol van és mi történik, azonnal ellökött magától, és felpattanva dühösen pillantott rám.
- Merlinre, Kat néni, mi bajod van? – förmedt rám, és automatikus mozdulattal lehúzta pulóverének ujjait, amelyek még inkább felcsúsztak a küzdelemben.
- Ó, igazán semmi, csak éppen gondoltam, felébresztelek, miután leittad magad a sárga földig! – mutattam hasonlóan indulatosan a pezsgős üvegre, eldöntve, hogy a többiről nem ejtek szót, Céline pedig követte a pillantásomat, és hirtelen a félelem árnyéka suhant át a tekintetén; de csak egy pillanatra, aztán el is tűnt, és helyét átvette a szokásos szenvtelenség és hideg távolságtartás.
- Vincent vár, nem tudok maradni a megbeszélésen, szedj ki belőlük mindent, amit tudsz – vetette oda nekem szokásos hűvös modorában, majd sarkon fordult, és már ki is lépett az ajtón, bal zsebe kidudorodott a beleszuszakolt doboz cigarettától, az övén pedig ott fityegett elmaradhatatlan plüsszsiráfja.
Visszanyeltem vagy egy tucat káromkodást legalább nyolc nyelven, de végül felálltam, és megvizsgálva a vállamat, amelyen bár be is gyógyult a seb, köszönhetően emberfelettien gyors gyógyulóképességemnek, igyekezve törölni a fejemből az eseményeket, visszamentem az én lakrészembe, és betéve egy görög népi zenéket tartalmazó CD-t, nekiláttam a takarításnak és a főzésnek.


A hozzászólást Katerina Gavalas összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Május 13, 2018 2:07 pm-kor.
avatar
Katerina Gavalas

Hozzászólások száma : 5
Join date : 2018. Jan. 28.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Tantermek

Témanyitás by Guenièvre Sauveterre on Pént. Márc. 16, 2018 9:05 pm

Éppen abban a pillanatban huppantam le egy fáradt, de elégedett sóhajjal a székembe, amikor a karórám csipogni kezdett, jelezve, hogy letelt a Mokka fejlesztésére szánt egy hét. Nem tudtam elnyomni egy büszke vigyort, mert a hét elején szinte száz százalékig biztos voltam benne, hogy nem fogok a kijelölt idő alatt elkészülni. Úgy tűnik, nem volt rossz ötlet energiaitalt keverni a kólához.
Izgatottan, türelmetlenül összedörzsöltem a két tenyeremet, majd előhúztam a zsebemből a pálcám, és az egy héten keresztül a lakóhelyemként szolgáló szekrényre szegeztem a hegyét.
- Na, nézzük, mit alkottunk - motyogtam összehúzott szemekkel, majd elmormogtam a Mokka beindítására szolgáló varázsszavakat.
Ahogy felhangzott a szekrényből a rövid csilingelés, ami Mokka újraéledését jelezte, a számítógépek képernyői egyszerre villantak fel, a kávéfőző magától kezdett bele újból az ipari mennyiségű kávé gyártásába, a levegőben megjelentek a kék, felugró ablakok, a szoba hőmérséklete elkezdett emelkedni, én pedig csak akkor vettem észre, hogy úgy vigyorgok, mint egy őrült, amikor Mokka hangja betöltötte a szobát.
- Jó reggelt, Mademoiselle Sauveterre! - köszöntött a számítógép, az a nyomasztó és szorító űr a mellkasomban pedig már nem telepedett rám olyan iszonyatosan nagy erővel, mint eddig.
- Üdv a fedélzeten, Mokka! szalutáltam a számítógépnek vigyorogva. - Jól aludtál? - zártam be a levegőben a Bastien-tól, anyától és apától érkezett negyvenhat nem fogadott hívást jelző felugró ablakot.
- Úgy érzem magam, mintha újjászülettem volna - jelentette Mokka, én pedig elégedett mosollyal odacsúsztam Papillon-hoz, és pár kattintás után már bent is voltam a rendszerben.
A másodperc törtrésze alatt lefuttatott kereséssel ellenőriztem, hogy minden fejlesztés úgy került-e be a rendszerbe, ahogy akartam, majd, amikor megbizonyosodtam arról, hogy minden a lehető legtökéletesebben működik, felálltam, és kinyújtózva megkértem Mokkát, hogy vetítse ki az aktuálisan futó projekteket.
- Rendben, akkor az ADHD-projektet zároljuk a Tusa idejére, túl sok felesleges helyet vinne el - mormogtam, és csak félig voltam tudatában annak, hogy ezeket a szavakat ki is mondtam, és nem csak magamban gondoltam végig a következő lépéseket. - A Bastien-program maradjon aktív, hátha eszembe jut egy fejlesztés. Addig is, amíg inaktív voltál, készítettem pár új tervet, majd beviszem a rendszerbe - zártam be a projekt ablakát, majd biccentettem, amikor felugrott a Léo-program. - A Léo-programot kibővítjük a Portál-programmal, ami egyben a Virtuális Valóság-projekthez is csatlakozni fog - tájékoztattam Mokkát, miközben pötyögtem egy sort, és ennek eredményeképpen meg is jelent a két új projekt, amelyek, annak ellenére, hogy önálló munkafolyamatként futottak, kapcsolódtak a Léo-programhoz.
- A Portál-programról még nem hallottam, Mademoiselle - szúrta közbe óvatosan Mokka, én pedig csak legyintettem.
- Sok mindenről maradtál le. De az adatbázisodban bent hagytam a Mr S-szel folytatott beszélgetésemet, ha visszanézed, tudni fogod, hogy miről van szó - haraptam bele egy csokoládés kekszbe, amiből Mokka egy egész tálcányit nyújtott oda nekem előzékenyen.
- És a karjával mi történt, Mademoiselle? - kérdezte a számítógép, miközben komótosan visszabandukoltam Papillon-hoz, és levetettem magam a székbe egy pohár kávéval a kezemben.
- Ne foglalkozz vele - rántottam meg a vállam. - Valószínűleg semmi, csak zavart a munkában, hogy állandóan remeg - kortyoltam bele a forró italba, és miközben Mokka mintha valami olyasmiről beszélt volna, hogy megvizsgálta az agyam, a kezem és a szívem állapotát, és nem éppen biztató eredményeket talált, beindítottam egy videójátékot, és ellenőriztem, Grigorij online van-e.
Online volt. Elégedetten elvigyorodtam, és ráírtam, hogy készen áll-e arra, hogy ismét alaposan a földbe döngöljem.
- ... így azt javaslom, hogy kérjen orvosi segítséget, mert az eredményei és az életvitele alapján két hét...
- Igen, persze - válaszoltam szórakozottan, nem is tudtam, hogy mire, majd kértem egy Aszpirint, mert a fejem elkezdett olyan iszonyatosan fájni, hogy csillagokat láttam, és erősen rá kellett harapnom az alsó ajkamra, hogy ne sikítsak fel a fájdalomtól.
Valószínű, hogy az elmúlt egy hét megfeszített tempója most bosszulja meg magát. Összeszorított szemekkel lenyeltem vagy három tablettát, majd, miközben Grigorij írt, hogy bejelentkezik, és már indulhat is a futam, a további teendőkről tájékoztattam Mokkát.
- Holnap elkezdem a Portál-programot, a héten már többé-kevésbé felvázoltam az alapokat...
- Mademoiselle, holnap kezdődik a kviddicsbajnokság is - szólt közbe Mokka, mire egy pillanatra lefagytam, majd ingerülten megráztam a fejem.
- Elfelejtettem - sziszegtem dühösen, aztán mérgesen legyintettem. - De az rutinfeladat, a Portál-program pedig nem várhat, mert még a következő telihold előtt szeretnék betörni a Minisztériumba - szaladt ki a számon, és már csak későn kaptam észbe, hogy valami olyasmit mondtam ki, amit nem kellett volna.
- Hogy mit tervez tenni, Mademoiselle? - töltötte be Mokka enyhén ijedt hangja a szobát.
- Semmit - dünnyögtem morcosan, majd igyekeztem elterelni a témát. - A Projekt-program után elkezdem a Virtuális Valóságot, közben pedig... - itt megakadtam a mondanivalómban, de aztán egy gyors torokköszörülés után folytattam a megkezdett mondatot. - majd felolvasod nekem a tankönyveket, mert hamarosan RAVASZ - hadartam el a maradék információt, szinte elharapva a szavakat, majd zavartan felkaptam a fülhallgatómat, és a fülemre húztam. - Zenét kérek, és most vagy hat óráig ne zavarj - vettem a kezembe a kontrollerem, és azzal egy időben, hogy Freddie Mercury hangja betöltötte a hallójárataimat, a piros versenyautó elstartolt a pályán.
avatar
Guenièvre Sauveterre

Hozzászólások száma : 288
Join date : 2017. Jul. 16.
Age : 19
Tartózkodási hely : Beauxbatons Mágusakadémia

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Tantermek

Témanyitás by Guenièvre Sauveterre on Szomb. Feb. 17, 2018 9:36 pm

Megkönnyebbülten felsóhajtottam, hogy sikerült elaludnia, ám mielőtt még én is ellazultam volna, hirtelen halálos félelem tört rám, és kipattantak a szemeim. Ha most ismét rémálmaim lesznek, lehet, hogy még bántani is fogom Léo-t, miközben alakot váltok. Nyeltem egy hatalmasat, és még az is megfordult a fejemben, hogy visszabújok a szekrénybe. De nem tehettem meg, hiszen megígértem Léo-nak, hogy én is aludni fogok. Így visszafojtott lélegzettel megkerestem a fiú ujjait, és a kisujját megszorítva lehunytam a szemem, bízva abban, hogy a fiú közelsége ismét segíteni fog; hiszen egyszer már segített, és akkor nagyon jól aludtam. A szívem a torkomban dobogott, de mielőtt még véglegesen álomba merültem volna, magamban hálát adtam a Mindenségnek Léo-ért.
avatar
Guenièvre Sauveterre

Hozzászólások száma : 288
Join date : 2017. Jul. 16.
Age : 19
Tartózkodási hely : Beauxbatons Mágusakadémia

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Tantermek

Témanyitás by Léonard Harman on Szomb. Feb. 17, 2018 9:25 pm

- Köszönöm - motyogtam és, bár kicsit nehezen találtam el oda, de összeborzoltam a haját, majd pár másodpercen belül már mély álomba zuhantam.
avatar
Léonard Harman

Hozzászólások száma : 285
Join date : 2017. Jul. 17.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Tantermek

Témanyitás by Guenièvre Sauveterre on Szomb. Feb. 17, 2018 9:22 pm

- Persze, hogy maradok - mosolyogtam megnyugtatóan Léo-ra, és megpaskoltam a párnámat, hogy kicsit kényelmesebb legyen.
Még három pohár vizet Léo-ba diktáltam, majd megvártam, amíg fekvő helyzetbe helyezkedik, és én is bebújtam a paplan alá, a fiú felé fordulva. Így, hogy vízszintesen feküdtem a matracon, egy pillanat alatt végigsöpört rajtam az elmúlt pár hónap összes kialvatlan napja által okozott fáradtság, ami egészen eddig fel sem tűnt, de nyitva tartottam a szemem, és éberen figyeltem, hogy Léo valóban elalszik-e.
avatar
Guenièvre Sauveterre

Hozzászólások száma : 288
Join date : 2017. Jul. 16.
Age : 19
Tartózkodási hely : Beauxbatons Mágusakadémia

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Tantermek

Témanyitás by Léonard Harman on Szomb. Feb. 17, 2018 9:05 pm

- Köszönöm - szinte rögtön el is fogyott a víz. Észre sem vettem, hogy szomjas lennék, mégis nagyon jól esett a hűvös folyadék. - Nem tudom, lehet. De akkor maradsz?
Így, hogy félig-meddig feküdtem, egyre álmosabb lettem, s talán mégiscsak el tudtam volna aludni.
avatar
Léonard Harman

Hozzászólások száma : 285
Join date : 2017. Jul. 17.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Tantermek

Témanyitás by Guenièvre Sauveterre on Szomb. Feb. 17, 2018 6:21 pm

- Ígérem - huppantam le mosolyogva a másik matracra, demonstrálva, hogy eleget is teszek az ígéretnek, és meglepődtem, milyen puha.
Nem most szerettem volna megemlíteni, hogy amikor megérkezésemkor megkaptam McGalagonytól, a szekrénybe suvasztottam be, és azon ritka alkalmakkor, amikor huzamosabb időt aludtam át, és nem keltettek fel a rémálmok, akkor is a székemben aludtam.
A szekrényből előhívtam egy tiszta üvegpoharat, a pálcám segítségével megtöltöttem vízzel, és Léo kezébe nyomtam.
- Biztos nem tudnál most aludni? - néztem végig a fiún kutató tekintettel.
avatar
Guenièvre Sauveterre

Hozzászólások száma : 288
Join date : 2017. Jul. 16.
Age : 19
Tartózkodási hely : Beauxbatons Mágusakadémia

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Tantermek

Témanyitás by Léonard Harman on Szomb. Feb. 17, 2018 6:10 pm

- Ha ragaszkodsz hozzá - egyeztem bele végül és odamásztam az egyik matracra. - De csak akkor, ha megígéred, hogy Te is alszol és nem maradsz ébren megint nagyon sokáig.
Kiskutyaszemekkel néztem föl Lizre, aki innen lentről magasnak nézett ki.
avatar
Léonard Harman

Hozzászólások száma : 285
Join date : 2017. Jul. 17.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Tantermek

Témanyitás by Guenièvre Sauveterre on Szomb. Feb. 17, 2018 6:06 pm

Léo után futottam, és megragadtam a kezét.
- Léo, nem hiszem, hogy jobban vagy, és ha erre a folyosón jössz rá, akkor össze fogod törni magad - kerestem a tekintetét. - És nézd, nem fogod elvenni a fekhelyemet, mert két matracom van. Látod, már meg is ágyaztam - mutattam a sarokra, ahová az elmúlt pár pillanatban három pálcamozdulat segítségével összehoztam egy egész ágyat.
avatar
Guenièvre Sauveterre

Hozzászólások száma : 288
Join date : 2017. Jul. 16.
Age : 19
Tartózkodási hely : Beauxbatons Mágusakadémia

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Tantermek

Témanyitás by Léonard Harman on Szomb. Feb. 17, 2018 5:55 pm

- Nem, dehogyis - mosolyogtam rá hálásan. - Kedves tőled, de nem veszem el a fekhelyedet. Neked is szükséged van alvásra.
Feltápászkodtam. Vetettem egy pillantást a táskámra és a zacskókra, amiket át kellett volna vinni a klubba, de úgy döntöttem, hogy ráér holnap.
- Amúgy is, mostmár jobban érzem magam - hazudtam, hátha akkor igazzá válik. Liz kérdései keringtek bennem. - Köszönöm szépen. Szerintem megyek.
Elindultam az ajtó felé és magam is meglepődtem, milyen egyszerűen ment.
avatar
Léonard Harman

Hozzászólások száma : 285
Join date : 2017. Jul. 17.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Tantermek

Témanyitás by Guenièvre Sauveterre on Szomb. Feb. 17, 2018 5:47 pm

Az eddig is feltűnt, hogy Léo nem éppen a legjobb állapotban van, de ezt betudtam a szívzűröknek, és így ennél nagyobb jelentőséget nem is tulajdonítottam neki. Most azonban már határozottan ki-kikapcsolt, és a tekintete is kezdett egyre zavarosabb lenni.
- Nem hiszem, hogy ezt nekem kéne megmondanom - ráztam meg a fejem, és éreztem, hogy felgyorsul a szívverésem. - Kinél érzed azt, hogy jobban megért Téged? Kivel érzed magad jobban biztonságban? Kivel tudnád elképzelni, hogy leéled az egész életed? Szerintem ha ezekre a kérdésekre tudsz választ adni, abból biztosan kiderül - mosolyogtam Léo-ra megnyugtatóan, miközben minden rezdülését figyeltem. - Szeretnél ma itt aludni? Van matracom meg ágyneműm, és bekapcsolom a központi fűtést is - intettem a pálcámmal a sarok felé, és a szoba hőmérséklete elkezdett emelkedni, ahogy a falak ontani kezdték magukból a hőt.
avatar
Guenièvre Sauveterre

Hozzászólások száma : 288
Join date : 2017. Jul. 16.
Age : 19
Tartózkodási hely : Beauxbatons Mágusakadémia

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Tantermek

Témanyitás by Léonard Harman on Szomb. Feb. 17, 2018 5:35 pm

- Nem hiszem, hogy tudnék aludni - feleltem elszakítva a tekintetemet a falról. - Vagy, hogy könnyen eltalálnék az ágyamhoz, ha már itt tartunk. Ez nem az első üvegem volt az utóbbi pár órában, tudod. Megvárom, amíg a többiek elalszanak. Meg amúgy sem szeretnélek itt hagyni...
(A belső időm szerint) egy pillanatig nem szólaltam meg, majd Lizre néztem.
- Ana vagy Shiko?
avatar
Léonard Harman

Hozzászólások száma : 285
Join date : 2017. Jul. 17.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Tantermek

Témanyitás by Guenièvre Sauveterre on Szomb. Feb. 17, 2018 5:32 pm

Féloldalas mosollyal megráztam a fejem, majd forgolódva egy óra után néztem.
- Nem mintha el szeretnélek küldeni, de nincs már kicsit késő? Hosszú napod volt - mosolyogtam Léo-ra.
avatar
Guenièvre Sauveterre

Hozzászólások száma : 288
Join date : 2017. Jul. 16.
Age : 19
Tartózkodási hely : Beauxbatons Mágusakadémia

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Tantermek

Témanyitás by Léonard Harman on Szomb. Feb. 17, 2018 5:26 pm

- Már hiányzik az a vén kávéfőző - néztem a távolba nosztalgikusan. - De amint visszatért, a tesód már be is tud számolni, hogy merre lábatlankodott az új lábaival.
Nem tudtam eldönteni, hogy a foltok a falon mozogtak vagy képzelődtem. Ha már itt tartunk, abban sem voltam biztos, hogy léteznek-e egyáltalán.
avatar
Léonard Harman

Hozzászólások száma : 285
Join date : 2017. Jul. 17.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Tantermek

Témanyitás by Guenièvre Sauveterre on Szomb. Feb. 17, 2018 5:22 pm

- Befejezem Mokka kibővítését - intettem a szekrény felé. - Hétfőn reggel nyolckor ismét munkába áll, hogy levezényelhesse a kviddicsbajnokságot, illetve a harmadik próbát. Már majdnem készen áll - szopogattam a nyalókát. - Bastien-nel Mokka kikapcsolása óta nem beszéltem, de még előtte küldtem Neki új lábakat, remélem, működni fognak - kaptam félre a tekintetem, és a szívem ismét elkezdett össze-vissza kalapálni, hiszen még mindig furcsa volt, hogy valakivel az öcsémről beszélgetek.
avatar
Guenièvre Sauveterre

Hozzászólások száma : 288
Join date : 2017. Jul. 16.
Age : 19
Tartózkodási hely : Beauxbatons Mágusakadémia

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Tantermek

Témanyitás by Léonard Harman on Szomb. Feb. 17, 2018 5:16 pm

- További tervek a hétvégére? - vettem újból teljesen figyelmen kívül azt, amit mondott. - Öcséd hogy van? Beszéltetek mostanában?
avatar
Léonard Harman

Hozzászólások száma : 285
Join date : 2017. Jul. 17.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Tantermek

Témanyitás by Guenièvre Sauveterre on Szomb. Feb. 17, 2018 5:15 pm

- De, pontosan úgy működik, hogy én gyorsabban elérem a Mágiaügyi Minisztert és az igazgatónőtöket is, így le tudok tagadni mindent, ha jól sikerült, és fel tudok vállalni mindent, ha rosszul - kacsintottam Léo-ra vidoran.
avatar
Guenièvre Sauveterre

Hozzászólások száma : 288
Join date : 2017. Jul. 16.
Age : 19
Tartózkodási hely : Beauxbatons Mágusakadémia

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Tantermek

Témanyitás by Léonard Harman on Szomb. Feb. 17, 2018 5:11 pm

- Ez nem így működik - elnevettem magam, majd kiürítettem a tartalmát az üvegnek. - Nagyon nem. Ha jól sikerül, közös munka, ha rosszul, az enyém. Nem szállok vitába.
avatar
Léonard Harman

Hozzászólások száma : 285
Join date : 2017. Jul. 17.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Tantermek

Témanyitás by Guenièvre Sauveterre on Szomb. Feb. 17, 2018 5:09 pm

- Nem gondolkodtam még rajta. De annyira nem is érdekel - vontam meg a vállam. - A Tusa pedig, ha különösen jól sikerül, akkor az teljes egészében a Te érdemed, és sem nekem, sem Mokkának semmi közöm hozzá, ha viszont az egész összeomlik, akkor pedig az egészet én csináltam, és Neked semmi közöd az egészhez, rendben? - kaptam be egy nyalókát.
avatar
Guenièvre Sauveterre

Hozzászólások száma : 288
Join date : 2017. Jul. 16.
Age : 19
Tartózkodási hely : Beauxbatons Mágusakadémia

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Tantermek

Témanyitás by Léonard Harman on Szomb. Feb. 17, 2018 5:02 pm

- De egy új kezdetet hoz - próbáltam a szebb oldalát nézni a búcsúnak. - És a legtöbben ugyanoda megyünk tovább. Tényleg, gondolkoztál azon, hogy hova mész? Mondjuk még ráér, mert amint megtudja a világ, hogy Te voltál emögött, akkor bármi közül választhatsz.
avatar
Léonard Harman

Hozzászólások száma : 285
Join date : 2017. Jul. 17.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Tantermek

Témanyitás by Guenièvre Sauveterre on Szomb. Feb. 17, 2018 4:59 pm

- Akkor tényleg nehéz lesz az év vége - biccentettem, bár az én részemről a búcsú sem a Roxforttól, sem az évfolyamtársaimtól nem lesz olyan tragikus, hiszen egyiküket sem ismertem igazán.
avatar
Guenièvre Sauveterre

Hozzászólások száma : 288
Join date : 2017. Jul. 16.
Age : 19
Tartózkodási hely : Beauxbatons Mágusakadémia

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Tantermek

Témanyitás by Ajánlott tartalom


Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down

1 / 21 oldal 1, 2, 3 ... 11 ... 21  Next

Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.