Griffendél klub és hálókörlet

Magam sem tudom, hogyan, de valami hosszas Tonyval való lógás eredményeként a Griffendél klubban felejtettem magam, egy Mágikus Lények Anatómiája könyvvel, és elképedve lapozgattam a részletesebbnél részletesebb vázlatokat a különböző varázslények belső felépítéséről. Mivel Tonynak bokros tendői támadtak, eltűnt egy időre, de a portrélyuk hangos csattanására rögtön tudtam, hogy visszatért.
-Te meg mi a rákot nézegetsz? -hajolt fölém a kanapé mögül fura fintort vágva.
-Ez nem rák, hanem egy kentaur. De nézd már, gondoltad volna, hogy ilyen a csontvázuk? Ez hihetetlen! -hebegtem csodálattal a képre bökve, de ő a lelkesedésemben nem igazán tudott osztozni. Unott arccal huppant le a velem szembeni üres fotelbe, és unatkozó-várakozó üzemmódban bámulni kezdett.
-Tudod mit? -szólalt meg hirtelen felragyogva, abban a hangszínben, amit már jól ismertem, és a legújabb Tony-Féle Roston Sült Idiótaságát jelezte.
-Na. -hümmögtam vissza még mindig a könyvbe temetkezve.
-Ugorjunk már le abba a nagy bozótosba itt a kastély mellett. Mivel az az úgynevezett Tiltott Rengeteg, tuti a benne hemzsegő sok mágikus lény miatt illegális császkálni benne. Szerintem ott simán nézegetheted a kentaurjaidat élőben is. -kezdett hangosan gondolkodni.
Én épp reflexből elkezdtem volna lebeszélni, de ekkor valami már motoszkált az agyamban. Merlin rúgja meg, én is olyan kíváncsi vagyok arra az erdőre!
-Tudod mit... -meredtem rá, kis hatásszünetet tartva. -Menjünk! Hozd Nomut is, szerintem őt is érdekelné a dolog. Becsaptam az anatómiaatlaszt, és már süvítettem is a pulcsimért az én szálláshelyemre.

/Folytatódik a Tiltott Rengetegben/

A reggelinél Nat-tel éppen azon versenyeztünk, hogy melyikünk tud viccesebb ábrákat csorgatni a reggeli pirítósra baracklekvárból, amikor megjött a posta.
- Merlinre, azt hiszem, ezt sosem fogom tudni megszokni - nyalogattam le az ujjaimat, amelyek ragadtak a nyúlós masszától, és kivettem a tányérom mellett landoló fülesbagoly csőréből a Science összecsavart példányát, hanyagul a lábára csomózott bőrzacskóba ejtve két galleont.
- Jó reggelt, lányok! - lépett ekkor oda hozzánk mosolyogva és kissé még kócos hajjal Pavel, majd lehuppant Nat mellé.
- Jó reggelt! - intettem neki én is jókedvűen, majd kinyitottam az újságot, de mielőtt még beletemetkeztem volna a cikkekbe, az arcom elé tartott lapok fölött leselkedtem egy kicsit.
Nem tehetek róla, de egyszerűen olyan jó érzés volt látni, hogy Nat, az én fantasztikus barátnőm, ismét ragyog és mosolyog, nagyokat nevet, és boldog valaki olyasvalakinek az oldalán, aki talán meg is érdemli őt, hogy nem tudtam legalább egy pillanatra nem odanézni. De tanulva a Tony-s esetből, nem sokáig maradtam behatoló az intim szférájukban, hanem kinyitottam a magazint az első oldalon, és beleharapva egy baracklekvárral gazdagon összekent pirítósba, felvettem a kapcsolatot a természetes életteremmel és a valósággal.
Éppen egy űrkutatással kapcsolatos cikkel végeztem, és az agyam még javában az aszteroidák körül meg a bolygók közti térben bolyongott, amikor egyet lapozva egy gyászhirdetéssel találtam magam szemközt.
Nyugodj békében! A tudomány oltárán áldozta fel életét. Rád emlékezünk ma végtelen szomorúsággal a szívünkben szólt a szalagcím, majd vastag, szigorú, szenvtelen, komoly betűkkel szedve a név: Cameron Brown.
A szívem kihagyott egy ütemet, és amikor ismét hozzáfogott az ütemes összehúzódáshoz és elernyedéshez, furcsán rendszertelenül, összevissza kalapált.
Valami végtelen, hideg űrbe kerülve futottam át a teljes szöveget, amely a szívem környékén kezdődött, de az erek útján lassan végigcsorgott az egész testemen, dermesztő hidegbe borítva végtagjaimat. Csak néhány szó tudott konkrét alakot ölteni az elmosódó örvénybe tömörülő bekezdésekből. Vihar... szélörvény... nincs mentőcsónak... szerencsétlen baleset... két halott... egy lánygyermek apja... a tudományért a végsőkig... felesége gyászolja...
- Vissza kell mennem a klubhelyiségbe - pattantam fel hirtelen az asztaltól, és felkaptam a táskámat. - Ott hagytam a könyvet, amit McGalagony kért Átváltoztatástanra, és megnyúz, ha nem viszem el, úgyhogy majd a teremben találkozunk! - intettem a párnak, de nem mertem rájuk nézni, mert tudtam, hogy ha Nat szemébe nézek, akkor az a valami, ami a gondosan lelakatolt ajtók mögött üvöltött a szívemben, kiszabadul, így szigorúan csak a táskám pántját figyeltem, majd kisprinteltem a Nagyteremből.
Magam sem tudom, hogyan, de sikerült megtalálnom az első emeleti lánymosdót, és berontva az első nyitott fülkébe, lerogytam az ülőkére. A hideg és üres űrben, amellyé a bensőm vált, idegennek és szinte rémisztőnek hatott a szívem ütemes kalapálása, amely a könyörtelen végzet hangjaként dobolt a fülemben.
A halál biológiai esemény, az a folyamat, amikor az élő szervezet komplex működése leáll. olvastam még gyermekkoromban, és valahogyan csakis ez a gondolat volt képes a felszínre verekedni magát a sokktól lebénult agyamban.
Aztán már nem tudtam egyedül maradni, valahogyan szabadulnom kellett, így ismét csak a vállamra kaptam a táskám, és, mint valami marionettbábu, amit nem is én irányítok, úgy lépkedtem ki a mosdóból, az Átváltoztatástan terem felé. A nap további részéből már jóformán semmire nem emlékeztem, egy összemosódó folt volt csak az egész. Halványan emlékeztem rá, hogy Nat-tel és Eric-kel is beszéltem, és mintha mindketten megkérdezték volna, hogy mi a baj, de úgy rémlett, csak legyintettem rájuk, és talán még mosolyogtam is. Nem tudom, nem igazán emlékszem. Végtelen űrben lebegtem.
Azt sem tudom, hogy kerültem ki végül a tetőre, este tizenegy óra körül, az éjszakai ég alá, egyetlen hálóingben. A csontig hatoló, kegyetlen, sivító, hideg szél harapta és tépte a lábamat, a karjaimat, a csupasz vállamat, az arcomat, de alig éreztem, mert a bensőm abban a pillanatban sokkal, de sokkal hidegebbnek tűnt, mint a tél végi fuvallatok. Egy kis részem reménykedett benne, hogy ez máshogyan lesz, és a tél kiégeti belőlem az ürességet, de ez nem történt meg. Így csak lekuporodtam a papírvékony hálóingemben, átfontam a térdeim a karjaimmal, és az államat a térdeimre támasztva, a végtelen, sikító ürességgel a bensőmben, elnéztem a mindenséget és a semmit, a világot és a kérlelhetetlenül a vállamra támaszkodó űrt.

Meglepve, de a határtalan boldogság rakoncátlan lepkéivel a gyomromban vettem át a kis ajándékot. Kíváncsian és felgyorsuló szívveréssel húztam szét a zsákocska száját, és amikor a nyaklánc a kezembe hullott, önkéntelenül is felsikkantottam, és elkerekedett szemekkel a szám elé kaptam a szabad kezem. Hirtelen nem is tudtam, hogyan reagáljak, csak kissé remegő ujjakkal a kezembe vettem a medált, és óvatosan forgatva minden oldalról szemügyre vettem.
A medálnak olyan illata volt, mint Anthony-nak, és a kissé érdes felületen is látszott, hogy nem mesterember munkája. De benne voltak a fiú hosszú órákig nyúló küzdelmei a fával, miközben végig rám gondolt, az én szívem pedig csordultig telt szeretettel. Még életemben nem kaptam ennél szebb ajándékot.
- Az Ég minden csillagára, Anthony, ez gyönyörűséges - leheltem, és ahogy felnéztem a fiú arcába, hagytam, hogy az érzelmeim eluralkodjanak rajtam, és szorosan átöleltem őt. - Köszönöm - suttogtam a vállába, és úgy éreztem, hazaérkeztem.
Miután kibontakoztunk az ölelésből, megkértem a fiút, hogy ő tegye fel a nyakláncot, és amikor megéreztem a fa könnyű ütődését a mellkasomon, a szívem már most ismerősként üdvözölte az apró ajándékot, amely ezentúl már örök társa lesz, amíg csak dobog.

Kezdtem csodálni, hogy milyen értően és érdeklődően figyeli a csillagokat. Mintha csak valami írást olvasna...
-Szeretnék neked adni valamit. Csak egy kis apróság. Hogy feldobja ezeket az eseménytelen, késő téli napokat. -motyogtam kissé félszegen, miközben megkerestem a kezét és a tenyerébe pottyantottam egy kis vászonzsákocskát. Egy nyakláncot tartalmazott, ami egy egyszerű bőrszából készült, rajta a medál pedig egy fából faragott kis farkasfiugra volt, amit én farigcsáltam ki egy vékony és éles kis pengével. Bár így, a félhomályban nem annyira, de mikor erős fényben néztem, kissé sutának találtam, de hiába dolgoztam rajta rengeteget, nem tudtam finomabbá és kidolgozottabbá alakítani annak a veszélye nélkül, hogy elrontom az egészet.

Ahogy a szél játékos ujjai a hajszálaim közé csúsztak, és könnyedén meglibbentették azokat, hagytam, hogy félig lehunyt szemmel megtöltve a tüdőmet levegővel, beszívjam Anthony és Floyd illatát. Ahogy egyre közelebb kerültek hozzám, úgy fedeztem fel újabb és újabb árnyalatokat az őket jellemző illatfelhőben, és meglepetéssel vegyes boldogsággal fedeztem fel, hogy Anthony illattérképében az én illatom is helyet kapott. Kinyitva a szemem, mosolyogva felnéztem az égre, miközben ujjaimat a kíváncsi Floyd dús bundájába fúrtam.
A Roxfortban a csillagok nem meséltek. Túlságosan sok tragédiát és értelmetlenül kiontott vért láttak már, így fájdalmukban megnémultak. Gyönyörűek voltak, de távoliak, és nem értettem őket. Afrikában a csillagok a barátaim voltak, és amikor a lábaimat lehúzta a gravitáció, az ujjaimmal még akkor is meg tudtam simítani őket. Segítettek tájékozódni, és sok-sok játékot játszottunk együtt. Közöttük suhantam a repülőszőnyegemmel, és mindannyiuknak tudtam a nevét. Kíváncsi voltam, Amerikában milyenek a csillagok, de Anthony szemébe már beköltözött pár; és őket nagyon szerettem.
- Miért jöttünk ide? - néztem fel mosolyogva a fiú arcába, és ismét csak elvesztem tekintetének csillagképeiben.
A szél és a csillagok. Tudta, hogy hová hozzon.

/elkezdődött a Hollóhátban/

Mivel nem találtam a legmelegebb kabátomat, ezért meg kellett elégednem egy széldzsekivel, de mivel tudtam, hogy a felettébb huzatos tetőn fogunk kikötni, magamra terítettem egy bundás, csuklyával ellátott köpenyt, amiben kissé mókásan nézhettem ki, leginkább úgy mint egy prémvadász Alaszkában. Nomu szerencsére megfelelően fel volt öltözve, kabátja alól egy kígyózó indákkal díszített, aranyos-barnás színekből kötött poncsó pompomjai lógtak ki. Floyd közöttünk trónolt, és néha kíváncsian megszaglászta a szélben meg-meglebbenő puha bojtokat. Sóhajtva járattam végig a tekintetem a csillagokkal pettyezett egen. Éreztem, hogy ő sem tud betelni az éjszakai égbolt látványával és nagyon sokat jelent neki, hogy éppen ide invitáltam fel.
-Meg sem kérdezed, hogy miért is jöttünk ide? -kérdeztem egy huncut félmosollyal.

Már majdnem elkészültem egy újabb adag szorongás-csökkentő bájitallal, amikor Eric jelent meg az ablakban, és praktikusan bezuhanva a helyiségbe, havat és csontig hatolóan hideg, harapós levegőt magával hozva, tüsszentett egy hatalmasat. Mivel nem akartam felébreszteni a békésen szuszogó Nat-et, illetve többi szobatársamat, lenyeltem hirtelen felindulásból kikívánkozó szitok-, szemrehányás- és kiabálásáradatomat, és Griffendéles pizsamámban az ablakhoz futva, becsuktam azt, majd a kinti hidegtől reszkető Eric-et megragadva a karjánál fogva, egy szó nélkül lerángattam… volna a lépcsőkön, ha azok közben nem változtak volna csinos csúszdává a fiú lépéseinek hatására. Így végül sikerült elegánsan a fenekemre érkeznem, ám egy rövid szitkozódás után már talpra is álltam, és a kandallóban ropogó tűznek köszönhetően még mindig meleg klubhelyiségben gyorsan körbepillantva, és elégedetten nyugtázva, hogy tökéletesen egyedül vagyunk, az időközben ugyancsak feltápászkodott Eric felé pördültem.
- Mégis mit gondoltál, Sangster? Két napja engedtek ki a gyengélkedőről, ha nem tudnád, te igen hülye! Ráadásul pont azért voltál bent, mert télen a tetőn mászkáltál! Mondd, te a saját hibáidból sem tanulsz? - förmedtem rá a fiúra igencsak idegesen, de ő nem viszonozta a pillantásomat, hanem csak lehajtott fejjel piszkálta kabátja (legalább az most volt rajta!) zsebéből kikandikáló pálcájának hegyét.
Egy pillanat alatt kapcsoltam, és végigfuttatva a tekintetem behúzott nyakán, a szokásosnál is kócosabb haján és lehajtott fejű alakján, összefacsarodott a szívem, a gyomrom pedig egy kihűlt, összegyűrt papírlabdává változott. Nagy sóhajjal bólintottam, majd utasítottam, hogy várjon meg, és visszaszaladtam a szobámba. Az ágy alól előhúztam az Eric feliratú dobozt, kivettem belőle a kedvenc piros, seprűmintás takaróját, barna plüssmackóját, illetve a baglyokkal díszített, kék bögréjét, majd feltettem egy kamillateát. Mielőtt levonultam volna a fiúhoz, beleöntöttem a teába egy egész fiola szorongás-csökkentő bájitalt, majd felnyalábolva az előkészített holmikat, letrappoltam a klubhelyiségbe.
Ericet már a kanapé egyik sarkába kucorodva találtam, testhelyzetéből pedig rutinosan több dolgot is leszűrtem. Nem az egyik fotelbe ült, ezért szüksége van a közelségemre, de így még több időbe fog telni, amíg megszólal. A tűzbe bámult, tehát nagyon fel volt zaklatva, és felhúzta a térdeit, így a családjával lesz kapcsolatos a dolog. Egy gyors pillantást vetve a karórámra, a jelenlegi fél kettőhöz körülbelül másfél órát saccoltam, bár lehet, hogy a bájital hatására korábban is meg fog szólalni. Mindenesetre odaléptem hozzá, ráterítettem a takarót, mellé ültettem a plüssmackót, a kezébe nyomtam a teát, és éppen akkora távolságra leülve, hogy ne érjek hozzá, de ő nyugodtan közelebb tudjon jönni, felcsaptam Az idő rövid történetét, és elkezdtem szerény becslésem szerint száznegyvenedszerre is olvasni. Közben lopva oda-odapillantgattam Eric-re, hogy issza-e a teáját, de mivel újra és újra az ajkához emelte a bögrét, megkönnyebbültem, hogy annyira nincs rossz állapotban.
Végül kettő óra negyvenkilenc perckor szólalt meg.
- Rosie írt – jelentette be suttogásnál alig hangosabban, a sok hallgatástól rekedt hangon.
- Mit írt? – tettem félre azonnal a könyvet, és felhúzva, majd átkulcsolva a térdeimet, én is a tűzbe bámultam.
- A többiek a suliban már megint eltörték a szemüvegét, anyát pedig bevitték a sürgősségire, mert délelőtt elvesztette az eszméletét a munkahelyén – mondta ki fakó hangon Eric.
Összeszorult torokkal bólintottam, majd pár perc néma csend után a fiú megtörölte a szemét, és homlokát a térdének támasztva, igyekezett egyenletesen lélegezni. Pár percig csak tehetetlenül hallgattam küszködését a levegőért, aztán megkérdeztem, átölelhetem-e. Eric csak lehunyt szemmel, röviden bólintott, én pedig közelebb csúsztam hozzá, és szorosan átöleltem remegő testét, ujjaimat megnyugtatóan végigfuttatva az olyannyira ismerős hegeken a testén.
Amikor Eric először mesélt nekem a családjáról és a hegeiről, nem több, mint két hónapja ismertük egymást. Negyedévesek voltunk, még csak másfél hónapja álltunk össze a Colourblind-dá, így még csak kóstolgattuk egymást, nem ismertük egymást úgy igazából. Így aztán, amikor egy éjszaka a szüleimnek küldött levélre már hat hete hiába vártam választ, hajnali kettőkor már nem bírva tovább a szoba fojtogató szűkösségét, kiültem a tetőre, és a tiszta éjszakában a Hollóhát-torony tetején megpillantottam Eric-et, először nem is vettem róla tudomást. De aztán, ahogy üveges szemmel a holdat fürkésztem, és buzgón igyekeztem semmire sem gondolni, meghallottam a fiú szipogását, és pár pillanatnyi mérlegelés után úgy gondoltam, hogy a fenébe az egésszel, a fiúnak segítségre van szüksége. Így aztán valahogyan átszerencsétlenkedtem magam az egyik torony tetejéről a másikra, és amikor szilárd talajt érve, megérkeztem a fiú mellé, odaléptem hozzá, és megkopogtattam a vállát. Eric összerezzent, és a mai napig magam előtt látom azt a végtelenül sérült, össze-vissza tört pillantást, és a remegő, kristálytiszta könnyeket a szeme sarkában, ahogy rám nézett. Összetörte a szívemet.
- Charlize? Mit csinálsz itt? – kérdezte a sírástól remegő hangon, pulcsijának ujjával igyekezve gyorsan letörölni a könnyeit, de gyorsan újabbak gyűltek a szemébe.
Egy pillanatra hezitáltam, és végigfutott az agyamon, hogy lehet, hogy ez egy rossz ötlet volt, de aztán elhessegettem a gondolatot.
- Csak gondolkodni jöttem. Úgy hallottam, ti vagytok az okosak, és rám fér a tudás. Hátha szivárog ide is valami – rántottam meg a vállamat, és lehuppantam a fiú mellé.
Eric hitetlenül meredt rám, aztán a könnyein keresztül is elnevette magát. Halványan visszamosolyogtam rá, majd eszembe jutott, hogy nálam van a telefonom is.
- Zenét? – nyújtottam oda neki a fél fülhallgatóm.
- Köszi – dugta be a fülébe az eszközt Eric, én pedig beindítottam az automatikus lejátszást, és hátradőlve leheveredve a tetőre, a számmal együtt elkezdtem dúdolni a Homecoming-ot, miközben a csillagképeket kerestem az égen.
Eric nem sokkal később követte a példámat, majd pár perc közös éneklés után megszólalt.
- Borzalmasan énekelsz – jegyezte meg, de vidámság bujkált a hangjában.
- Tudom – biccentettem, de csakazértis hangosabban folytattam, mire a fiú elnevette magát.
Pár perc múlva már azon versenyeztünk, melyikünk tudja a legtöbb csillagképet felfedezni, és amikor már kifogytunk a tudományból, pár másodperc hallgatás után Eric-ből kiszakadt az, hogy mi bántja. Aranyvérű családba született, és életének első három évében minden rendben is volt körülötte. Az anyja és az apja szerették egymást, bár tény, hogy az apja már akkor is sokat ivott. Aztán három évvel Eric után megszületett a húga, Rosemary, az apját pedig két évre az Azkabanba csukták, mert molesztált egy nőt a Minisztériumban. Eric sosem tudta meg, miért, de attól fogva a dolgok rosszabbra fordultak. Az anyja addig nem dolgozott, mert jól megéltek az apja fizetéséből, ám ettől kezdve kénytelen volt valahogyan eltartani a gyermekeit. Így hát munkát kellett vállalnia, de férje miatt lenézték, illetve két kisgyerek mellett nehéz folyamatosan dolgozni, így a legalantasabb munkákat kellett végeznie, és későn járt haza. Rosie-ra Eric vigyázott, mert nem volt pénzük dadára. Amikor az apát kiengedték, a helyzet csak rosszabbodott. A férfi az eddiginél is többet kezdett el inni, nem ment vissza dolgozni, és rövid időn belül elkezdte bántalmazni az anyát, aki a végletekig kifáradtan esett haza minden éjszaka a munkából. Nem telt bele sok idő, és Eric is sorra került, ám amikor az apja kezet emelt Rosie-ra, az anyánál betelt a pohár. Elvált a férfitől, majd az ügyet a bíróságra vitte, az pedig soha nem tért vissza az Azkabanból. Egy kis házba költöztek valahol vidéken, az anya pedig tovább robotolt megállás nélkül. Közben Eric is felcseperedett, megmutatkoztak varázslatos képességei, tizenegy éves korában pedig felvették a Roxfortba. Amikor azonban Rosie még tízévesen sem mutatta varázslat jeleit, be kellett látniuk, hogy a kislány kvibli – ez pedig újabb terhet rótt az anyára, akinek aranyvérű lévén még soha nem volt dolga a mugli világgal. A kislány is varázsló-környezetben szocializálódott, így társai kinézték, nem értette a varázstalan világot, Eric pedig elmondhatatlanul szenvedett, hogy nem lehetett velük, és nem segíthette őket. Ezeket mondta el nekem a zafírkék szemű fiú a csillagok alatt, majd amikor mondandójának végére ért, a Fall Out Boy Alone Together című száma hatolt be a hallójáratainkba.
Nem néztem rá, csak elkezdtem torkom szakadtából énekelni a dalt, Eric pedig egy pillanatnyi hezitálás nélkül csatlakozott. Amikor véget ért a szám, újra elindítottam, majd újra és újra, és amikor már a nap fénye elhomályosította a csillagokat, Eric visszakísért a Griffendél klubhelyiségébe. Kék szeme vidáman világított, és fülig érő vigyorral az arcán szorosan megölelt. Az aznapi próbán már úgy ugrattuk egymást, mintha világéletünkben legjobb barátok lettünk volna, én pedig megfogadtam, hogy vigyázni fogok a fiúra.
A nyarakon együtt álltunk munkába, akár a varázsvilágban, akár a mugli világban találtunk lehetőséget, hogy valahogy segítsünk az édesanyjának, illetve volt, hogy hasznot húztam a szüleim feledékenységéből, és ötször kértem egy hónapban zsebpénzt. Ezen kívül minden nap találkoztam a húgával, és igyekeztem bevezetni őt a mugli világ rejtelmeibe, miközben Eric is tátott szájjal hallgatta, hogyan működik egy repülőgép. Amikor pedig néhanapján náluk aludtam, és Eric anyjával is találkoztam, mindig kaptam egy édesanyai ölelést, vagy egy bögre forró kakaót.
Biztos pontot jelentettek a magányos Charlie-nak. Nem volt családom, de szépen lassan építettem magamnak egyet. Ott volt Nat, a legeslegjobb barátnő a földön, akit csak képzelni lehet, Eric, a lelki társam, Alice, akivel szavak nélkül is értettük egymást, valamint Jas és Michael, akik minden bandatag születésnapjára sütöttek egy legalább háromemeletes tortát. Egy kicsi, ám szívós és összetartó közösség voltunk, amelyben lassanként mindenki elkezdett gyógyulni.
De Eric sosem épült fel teljesen. Soha nem mondtam neki, de amikor ötödévtől, az RBF-ek hatására felvette a nem-alszom-és-kávén-élek-szokását, tudtam, hogy egy jól fizető munkahely érdekében teszi, hogy egyszer majd el tudja tartani az anyját. Soha nem mondtam neki, de azt hiszem, tudtam, miért látogatott meg azokon az éjszakákon, amikor pánikrohamai voltak, és soha nem mondtam neki, de tudtam, hogy hiányzik neki egy apa. Soha nem mondtam, de tudtam, hogy a legtöbb hangos nevetése mögött egy vérző szív kiabál.
Tudtam mindezt, így hagytam, hogy a remegő és zokogó Eric egészen addig kapaszkodjon úgy belém, mint a mentőövbe, amíg meg nem nyugszik, aztán hajnali öt órakor, amikorra már többé-kevésbé megnyugodott, visszakísértem a Hollóhát klubhelyiségébe, miközben folyamatosan Hóborcról meg Fricsről szóló anekdotákkal traktáltam. Megkönnyebbültem, amikor egyszer-másszor sikerült halvány mosolyt csalnom az arcára. A klubhelyiséghez érve figyeltem, ahogy eltűnik a madár mögött, majd, miközben visszatrappoltam a saját klubhelyiségembe, az Alone Together dallamát fütyörészve ugráltam végig a folyosókon.

- Már csinálom is a popcornt! - szaladtam ki vigyorogva a fürdőbe, ahol a mikrohullámú sütőnket, meg a pattogatott kukoricás tasakokat bújtattuk, majd pár perccel később már ment is a Start of Something New, miközben degeszre tömtük magunkat a kukoricával.

- Merlin, Nat, mégis mit? - borzoltam össze vigyorogva a haját. - Örülök, hogy végre lehetünk egy kicsit kettesben. Annyira felgyorsult ez az év, már lassan február van, és még nem ejtettük meg a téli High School Musical-maratonunkat!

- Fú, gyümölcsöző vállalkozás lesz, az tuti! Hű, már alig várom, hogy összehozzátok Alicia-t és Peter-t, már vagy másfél éve csak kerülgetik egymást - nevettem fel.

- Merlin, ez annyira romantikus! - ugráltam sikongatva az ágyán, és úgy éreztem, le sem lehet majd törölni az arcomról a mosolyt úgy vagy egy évig.
Hihetetlenül boldog voltam, hogy Nat talált magának egy fiút, aki mellett igazán boldog lehet, és az is mosolyt csalt az arcomra, hogy elképzeltem Tony-t egy lánnyal.
- Akkor most ti vagytok a párösszehozó brigád? - vigyorogtam folyamatosan.

- Te jó Merlin, dehogynem, mondd! Eszméletlenül kíváncsi vagyok! - pattantam fel mellé vigyorogva az ágyára, és miközben mesélt, apró fonatokat fontam a hajába.

Hozzávágtam a párnámat.
- Felejtsd el, C - borzongtam meg a dementorok gondolatára. - Nem beszélhetnénk inkább arról, hogy hogyan jöttem össze Pavval? Alig bírtam magamban tartani már több mint két napja.

- Ó, pedig élvezném! A sárkányok után a dementorok a legizgalmasabb lények az egész varázsvilágban! Úgy értem, hogyan szaporodnak? Egyáltalán miből épül fel a testük? Hogyan lehet mások boldogságából élni és kiszippantani a lelket? Úgy megvizsgálnék egyszer egyet belőlük - vigyorodtam el, talán egy kicsit mániákusan.

- Jó, de engem igen - álltam fel az ágyról, és odaléptem az ágyam végében felállított minilaboratóriumomhoz, amiben valami új bájital fortyogott éppen, és szemügyre vettem a kotyvalékot. - Nem tudom egy olyan emberrel megosztani a zenémet, akit legszívesebben kidobnék a torony ablakán.

- Nem vagyok az a megbocsátós típus, azt hiszem, ezt már tudod - forgattam meg az almacsutkát az ujjaim között. - Mi legyen, kirúgjuk a bandából? - néztem fel barátnőmre komoly tekintettel. - Pavel tud gitározni és énekelni?

- Becézés, kínosan nem néztetek egymásra, együtt koriztatok, és párok voltatok a második próbán, úgyhogy megtudhatott rólad egyet s mást - haraptam bele az almába. - De úgy érzem, nagyon jól ki fogtok jönni egymással, Pavel nagyon édes pofa - kacsintottam barátnőmre. - Szóval, mazel tov, meg minden ilyesmi. De azért tudj róla, hogy Michael már a halállistámon van, és Pavel is arra kerül, ha csak egy ujjal bántani merészel téged - komolyodtam el.