Joseph Martin Solomon

London belvárosában születtem egy fiútestvér mellé. A gyerekkorom nagyszerű volt, nem is kívánhattam volna jobbat. Aranyvérűként nem lepődtek meg, hogy a Herold és két évvel később én is Roxfortból levelet kaptunk. Herold Hugrabugos, én pedig Griffendéles lettem. A tanulmányaink nem zajlottak olyan nyugodtan, mivel Roxfort Harry Potter-korszakában tanultunk ott. Ennek ellenére (vagy pont emiatt) jól teljesítettünk az évek során - Roldie-ra nagyszerű jövő várt a gyógyító szakmában, erre mindenki megesküdött volna. 1998.05.02. A legtöbb mágus emlékében keserédesen él ez a dátum, s én sem voltam ezalól kivétel. Ez volt az a nap, amikor a szüleink életüket vesztették. Mivel a bátyám akkor már nagykorú volt, ő vált gondviselőmmé, de igazándiból McGalagony és Hagrid voltak azok, akik nem engedték, hogy teljesen elvesszünk: nyáron Hagridnál laktam, mert bár Roldie a tanulmányai alatt annyit dolgozott, amennyit csak tudott, nem lett volna képes eltartani kettőnket. Eleinte nem is szeretett volna továbbtanulni, hogy rólam gondoskodhasson, de végül lebeszéltük róla.

A szüleim halála után méginkább belevetettem magam a tanulásba, így hamar évfolyamelső lettem, s a prefektusi címet is megszereztem. Nem esett nehezemre bekerülni az NF Intézet Aurori képzésére sem, ahol szintén kitűnően szerepeltem. Egyetemi éveim után viszonylag gyorsan kihelyeztek a terepre egy nálam két évvel fiatalabb lánnyal, aki jóval hamarabb befejezte a képzést, mint azt előírták. Elisabeth hihetetlenül tehetséges, de ugyanennyire akaratos nőszemély volt, folyamatos szócsatákat vívtunk. Kivételes duó voltunk, állandóan tapintható feszültséggel közöttünk - de ez a feszültség az egyik legjobb érzés volt a világon. Csak ahhoz az érzéshez hasonlítani, amit akkor él át az ember, amikor először repül thesztrálon. Aztán...
Walesben voltunk. Jacques Harman vezette a csapatot, ahol rajtunk kívül még ketten voltak. A hegyekben kellett elrendezni egy velünk körülbelül egykorú, fiatal felnőttekből álló bandát, akik halálfalónak öltözve terrorizálták a helyi falvakat. Egyszerű rutinfeladatnak indult, de... nem minden úgy ment, ahogy azt terveztük. Az egyik srác egy meggondolatlan varázslattal ránkomlasztotta a barlangot, ami megölt közülük kettőt... és Bethie-t is. Közel fél órán át kerestem, mire rátaláltam végül a kövek alatt. Kifejezéstelen arccal vittem a karjaimban az élettelen testét, s csak a halálának első évfordulóján sírtam el magamat először. Jacques javaslatára nem mentem ki többet terepre. Visszaköltöztem Roldie-hoz a családi lakásba, Londonba, ahonnan intéztem a papírmunkákat. Többször megfordult a fejemben az öngyilkosság, egy kísérletet tettem is rá egy gyengébb pillanatomban. Két dolog tartott vissza: a bátyám iránti szeretet és az, hogy tudtam, Bethie nem szeretné, hogy így végezzem.
Két hónap után jött az állásajánlat Brazíliából, amit eleinte a szemétkosárba dobtam, de fivérem unszolására mégis elfogadtam. Életem egyik legjobb döntése volt. Erre különösképpen akkor jöttem rá, amikor megjelent az akkor még alig százhatvan centis, nagyszájú, makacs kislány, aki mindent megtett volna azért, hogy kikészítse a tanárait, de legfőképpen az apját. Hihetetlenül emlékeztetett Bethie-re szeme határozott, de semmi jót nem ígérő csillogása. Ő adta vissza azt a lendületet, amit tíz éve elvesztettem Walesben. Többször is megkeresett ezidő alatt a Mágiaügyi Minisztérium, de mindig visszautasítottam őket, egészen addig a bizonyos drogkereskedelmi ügyig. Úgy éreztem, ha most nem térek vissza, sosem.
Az ügy elhúzódott, de végül sikeresen zárult. Visszaadta az önbizalmamat és a reményt. A brit Minisztérium felkért, hogy dolgozzak nekik, mint koordinátor, ami ideálisnak tűnt. Csak nagyon ritkán mennék terepre, a fizetés lényegesen jobb, és otthon dolgozhatnék. Mindemellett előadásokat is kell majd tartanom a NF Intézetben, amit szintén szívesen vállaltam.
Viszont a tanév végéig a Roxfortban maradok, ami egy meglepő élmény a számomra. Amikor megérkeztem, a tanárok melegen üdvözöltek, különösen McGalagony és Hagrid, de Neville is, ami egy kicsit meglepett. Mindig is a bátyámhoz volt közelebb a Növénytan iránti szenvedélyük miatt, ennek ellenére majdnem minden második este leültünk egy teára beszélgetni majdhogynem mindenről. Kifaggattuk egymást, mi történt az elmúlt 19 évben, ki kivel tartja a kapcsolatot (örömmel hallotta, hogy Harry alatt fogok közvetlenül dolgozni, s megnyugtatott afelől, hogy mindent kézben tart), és megmutatta nekem a volt iskolatársaim gyerekeit is (ami hihetetlenül bizarr élmény volt a számomra).

194 centiméter magas vagyok, fehér bőrrel, kék szemekkel. Mindig is figyeltem a külsőmre, leginkább elegánsan öltözködöm, ami Brazíliában kitűnt eléggé, de sosem tagadtam volna le britségemet, hacsak egy-egy bevetés meg nem kívánta. Világosbarna hajam van, amit gyakran meghagyok hosszabra nőni.

A bőröndömhöz hozzá sem nyúltam egészen addig, amíg nem volt szükségem valamire belőle. Hiába tudtam, hogy itt fogok maradni pár hónapig, valahogy nem tudtam rávenni magamat, hogy berendezzem a helyet - pedig már ez a második estém volt itt.
17 év. 17 éve nem voltam a Roxfortban. És most kaptam egy tanári szobát. Az egész szituáció abszurd volt.
Kopogtak.
- Szabad!
- Szia, Josh! - üdvözölt nagy mosollyal Neville. Meglepett a látogatása, nem igazán számítottam rá. Kezében egy termetes cseréppel. - Gondoltam, benézek. Ez a kis szépség azóta nálam van, amióta megtudtam, hogy jössz. Nem tudtam, hogy Neked melyik a kedvenc növényed, úgyhogy írtam Heroldnak, remélem, nem gond.
- Aszfodélosz! - mosolyogtam rá. Az asztalomra helyeztem. Így már egy kicsit otthonosabbnak tűnt. - Igazán nem kellett volna. Köszönöm szépen.
- Nincs mit.
- Megkínálhatlak egy kis teával? Még nem pakoltam elő, de alig pár másodpercbe kerül. Foglalj helyet!
- Köszönöm - ült le a két szék egyikére Neville.
A kamillatea nyugtató gőze mellett órákhosszat beszélgettünk, talán életünkben egészen addig nem beszéltünk annyit egymással, mint aznap este.
Miután hajnali háromkor elment, még kipakoltam a csomagjaimat. Úgy nézett ki, mintha éltek volna itt. Úgy éreztem, mintha éltem volna.

Még mindig érzem az űrt, amit hagyott bennem először a szüleim, majd Bethie halála. Sosem fognak begyógyulni ezek a sebek, de így legalább sosem fogom elfelejteni őket. Az utolsó családi képünk és egy Bethie-ről készült kép mindig a nálam van, hogyha egyedül érezném magam. Precíz vagyok, de tudom, mikor kell egy kicsit kikapcsolódni. Kevés dolog van, ami kedvesebb számomra, mint a kamillatea lefekvés előtt.

A hobbi számomra a munkám, ami miatt szerencsésnek mondhatom magam. Mindemellett szívesen horgolok és kötök (a munkaterápia a leghatásosabb terápia az én esetemben), s fontosnak tartom az irodalmi műveltséget, így mugli írók műveit is szívesen olvasom. S mivel aurorként a mugliszármazásúak agyával is kellett gondolkodnom néha-néha, a filmeikkel és úgy általánosságban véve az életükkel is tisztában vagyok.