Abigail Fox

Go down

Abigail Fox

Témanyitás by Abigail Fox on Pént. Feb. 02, 2018 9:58 pm

Helló, a nevem Abigail Norah Fox, 18 éves vagyok és az Ilvermorny-ból jöttem, ahol hetedéves vagyok. Az iskolám Wampus házába tartozom.  

Becenév: Abbie, (Biggie, de csak Jake hívhat így, másnak leszedem a fejét érte...)
Születési hely: Alice Springs, Ausztrália
Születési idő: 1999. 02. 28.

Családom
Kis családom számára derült égből villámcsapás volt, mikor kiderült, hogy mágus vagyok, én, a szüleim egyetlen kislánya. Apám építészmérnök, anyám pedig az irodájában főtitkár, tökéletesen varázstalan muglik, és én magamon sem igazán vettem észre semmi jelét annak, hogy nem lennék normális. Elég nagy megrázkódtatás volt számomra, hogy egy másik kontinensen, egy bentlakásos iskolában kell onnantól kezdve az életem nagy részét tölteni, de nem volt más választásom, no meg a kíváncsiságom is elvonzott az Ilvermornyba.
Érdekes a szüleimmel a kapcsolatom, de rossznak azért nem nevezném. Anyám mindig is tett halvány próbálkozásokat, hogy egy illemtudó, nőies hölgyet faragjon belőlem, de ahogy nőttem, belátta, hogy reménytelen vállalkozás. Főleg, mikor a konyhaablakon kipillantva azt láthatta, hogy mezítlábas, hosszú hajú fiúk csapatával vonulok szörfdeszkával a hónunk alatt a partra. Vagy mikor Jake-el evőversenyt tartottunk. Vagy mikor éjszaka közepén az ő medencéjükben, matracokon lebegve nézzük a csillagokat. Nevelés szempontjából tehát nem vagyok könnyű eset, sokat vitatkozunk, és akik ismernek, azok tudják, hogy lehetetlen eltántorítani a saját véleményemtől és terveimtől.  


Múltam, előtörténetem:
Nincs sok drámai mesélnivalóm, azonkívül hogy a helyi fiatal, szintén szörföző srácoknak és lányoknak, akik a legfontosabb barátaim lettek, életem legjobb élményeit köszönhetem. Mindig is igényeltem a szabadságot, amit ez az ausztráliai kisvárosi élet nyújtott. Mikor az Ilvermornyba kerültem, azt hittem, hogy ez egy olyan csapás lesz az életemben, amit semmi sem tud visszabillenteni, de tévedtem. Egyrészt kiderült, hogy a haverjaim között is vannak ketten, akikben varázslóvér csordogál. Így nem maradtam teljesen magányos, és sok klassz új arccal is megismerkedtem. De nincs örömtelibb pillanat az életemben annál, mikor hosszú hónapok után hazatérek a szünetekre, hiszen Jake nem lehet velem az év nagy részében, ami eléggé meg szokott viselni.
Hála az északi félgömb-orientált világnak, mikor mindenkit hazazavarnak több mint két hónapra nyári szünet címén, én hazamegyek az ausztrál év legsilányabb két hónapjába. Persze, nem kell panaszkodnunk, hiszen a leghidegebb időkben is maximum egy pulcsit kell felvennünk, de sokszor szürke, felhős, örömtelen napok váltják egymást, a víz pedig túl hideg. Asztrália ide vagy oda, mi nem az örökké napfényes-kánikulás térségben élünk, amit mondjuk nem feltétlenül bánok, kivéve mikor rám tör a leírhatatlanul kínzó sóvárgásom a szörfözés iránt.
Az ilyen szürke, nyomasztó hétvégi délutánokon rendszerint elrángatom Jake-et egy sétára. Ilyenkor mindegyikünk a saját kutyájával nekivág a városkánk peremén elterülő barátságos, kanyargós, családias utcáknak. Valamiért furcsa szokásom, hogy a házak bámulása, az utcán kószálás megnyugtat és jó érzéssel tölt el, és valahogy pótolni tudja a szörfözés hiánya miatt kialakult űrt a lelkemben az ilyen hideg napokon. Na meg a világmegváltó beszélgetésekre is szükségem van, amiket végigviszünk ilyenkor.
Egyébként, mint említettem, szomszédok vagyunk, és a szobáink erkélyei egymás felé néznek, ezért gyakorlatilag egész nap belátunk egymáshoz valamennyire. Sokan ferde szemmel néznek ránk, amiért ennyire összenőve élünk, és sokan szerelmes párocskának néznek minket, de erről szó sincs. Ezt már elég régen, tisztáztuk.
Jake, kedves, a mi házaskapcsolatunkban nem lenne sok köszönet. -állapítottam meg egyszer egy szép naplemente bámulása közben, mikor mindketten kábé tizennégyek voltunk, és Jake már egy ideje kerülgette a forró kását a beszélgetésünk közben. A mai napig nem tudom, hogy akkor mennyire is törtem össze szegény gyerek szívét, de váltig állítja, hogy egyáltalán nem.
Nem mondom, hogy nem voltak nehéz időszakok a barátságunk alatt. Átlag kéthavonta jól összeveszünk, de sosem tudnánk egymásra hosszútávon haragudni.

És hogy mit keresek a Roxfortban, a Trimágus Tusán? Gondoltam, egyszer élünk, és vállakoztam, hogy elutazom az iskola delegációjával és én is bedobom a nevem a Serlegbe. Természetemnél fogva nagyon kíváncsi vagyok más varázslóiskolákra, meg úgy általában a világ más tájaira, így azt sem bántam nagyon, mikor nem én lettem a kiválasztott Bajnokok egyike. Hála a kiváló szervezésnek, itt maradhattunk a többiekkel, akik hasonló cipőben járnak, és folytathatjuk a tanulmányainkat, egyfajta cserediákként, és majd közösen utazunk vissza a Tusa végeztével.

Kedvenceim, hobbijaim, barátaim:
Első számú hobbim a szörfözés, mondhatni létszükségletem, és az idejét sem tudom, mikor tanultam meg. Egyszerűen nem tudnám elképzelni az életemet nélküle, épp ezért nem vagyok rest becsempészni a deszkámat az iskolai szobámba, de sajnos használni nem tudom, ugyanis az Észak-Amerikai hegyekben közel s távol semmiféle tenger nincs.
Bár megszámlálhatatlanul sok barátot gyűjtöttem magam mellé a szörfözés végett, mégiscsak egy embert emelnék ki közülük, akivel totálisan összekötöttem az életemet, és úgy tudok rá tekintetni, mint bátyámra. Jake, aki nemcsak a legjobb barátom, védelmezőm, testvérem, mindenem, de még a szomszédom is legnagyobb szerencsémre. Amióta az eszemet tudom, ott volt mellettünk a családjával, együtt nőttünk fel és mindent, talán túl sok mindent is tudok róla. Láttuk egymást a legjobb és a legrosszabb formáinkban, de képtelenek lennénk pár napnál tovább távol maradni egymástól.


Kifejtett részlet: (opcionális)
Homályos, szürkés-felhős, nem túl meleg, de még éppen kellemes nyári délelőtt volt. Jake-et lecsaltam a partra, szokásom szerint, ha unatkoztam. Nem kellett sokat győzködnöm, már szaladt is a deszkájáért és követett a mólónkhoz. A városkánk egy jó kis védett öbölnél terült el, ezért itt könnyen megrekedt a melegebb víz, de attól még klassz hullámok is mindig jutottak be, ahogy ma is, erős szelek vágtattak végig a parton. Természetesen most sem bírtam magammal, mihelyst a látóterembe került az óceán, rohanni kezdtem, mint egy őrült. Vízre bocsátottam a deszkámat, ráhasalva betempóztam és átadtam magam a hullámok irányításának: hol a nyakamba zúdult ijesztő zubogással, hol elölről lepett meg egy jó adag sós víz. Közben a fiú is utolért, de ő egyelőre a homokba döfte a saját deszkáját, és azt tűzte ki célul, hogy elcseni az enyémet. Játékos harcba kezdtünk, már mindketten csurom vizesen kapálóztunk a nyakig érő vízben, majd egyre beljebb merészkedtünk. Jó ötperces intenzív marakodásba került, mire a fiúnak sikerült eloroznia tőlem a szörfdeszkát, majd felpattant rá, és a megfelelő hullámokat kihasználva egészen eltávolodott tőlem. Vizet köpködve úsztam utána, de közben a hatalmas hullámok völgyeiben olykor hosszú másodpercekre elvesztettem szem elől.
Egyszerűen nem tudtam semmi másra gondolni, csak arra hogy ezeknek a pillanatoknak ne legyen vége. Akár az örökkévalóságig elszórakozunk mi itt. Egy óvodás lelkesedésével buktam le és fel, mit sem törődve a szemembe folyó sós vízzel, már annyira hozzászoktam.
Jake ingerlő hujjogatásai és csatakiáltásai már egy ideje elhaltak, és én meg nem tudtam kikeveredni a hullámhegyekből-völgyekből, így fogalmam sem volt, hogy merre vagyunk. Már rég nem tudtam uralni, hogy éppen méterekkel a normális vízsszint alá vagy fölé emel a víztömeg, de mikor a deszkám gazdátlanul bukott elő egy habos-zavaros területről, azt hittem, megáll a szívem.
Rémültem csaptam hátra a víztől összeállt hajamat, és folyamatosan lábtempózva, a nagy sodrásokat kerülgetve próbáltam átlátni a víz színét, de a fiú nem volt sehol. Eluralkodott rajtam a pánik. Gondolkodás nélkül lebuktam, és ellenállva az ösztöneimnek, tágra nyílt szemekkel próbáltam szétnézni a víz alatt, de a tompa kékségen kívül semmit sem láttam: a szürke, borongós idő ellenem dolgozott.
Annyiszor elmondták a srácok, hogy mit kell csinálni ilyenkor, de az agyam eltompult, és úgy tűnt, hogy teljesen felmondja a szolgálatot. Sem sikítani, sem valamerre elindulni nem tudtam.
Az ezt követő jó pár perc kiesett, és a következő, amikor már magamnál voltam, az az, hogy a mólón ülök, egy ismeretlen férfi rám terített egy nagy törölközőt, és révetegen meredek az óceánra. Egy fehér-piros motorcsónak szelte felénk a vizet, viaskodva a hullámzással. Jake összegörnyedve, tehetetlenül kuporgott a csónak orránál, és mikor közelebb értünk, akkor láttam, hogy ellilult arccal köhög fel egészségtelen mennyiségű vizet.
Valahogy kikászálódhattam a partra, és a pánikomat meglátva azonnal vízre szálltak a partőrök. Jake-et egy telejsen váratlan, nagy erejű hullám lökhette le a deszkáról, és a vízbe esés közben épp levegőt vett, így azonnal elárasztotta a tüdejét a sós víz. A már a mentőcsónak fedélzetén megkezdték az újraélesztést, de mint utólag a mentők elmondták,  már csak másodperceken múlott az élete.
Sem előtte, sem azóta nem éreztem akkora megrendülést, mint azon a borús délelőttön, a mólón kuporogva. Meg voltam róla győződve, hogy meghalt.

Kinézet:
Az Égiek jó génekkel áldottak meg, Ausztráliához híven mindig napbarnította a bőröm, hajam fakó vöröses szőkén, szemeim tengerkéken virítanak még a legborúsabb téli napokon is. Testalkatomat az egészségesen izmos kategóriába sorolnám. Ami az öltözködésemet illeti, általában nem sokat törődöm vele, bár néha sokan furán néznek rám, mikor az észak-amerikai október végén még kisnadrágban és ujjatlanban rohangálok. Nem csípem a hosszú ujjú ruhákat, mind felsők, mint gatyák terén. Szóval vagy ez van, vagy tényleg kicsípem magam: bulikra ugyebár bármikor kapható vagyok, ilyenkor van merszem tűsarkút is húzni, ami állítólag szépen kiemeli a lábaim formásságát, illetve a merészebb ruhákat is szívesen bevállalom.


Jellemem, speciális képességeim:
Belevaló csajnak számítok, és könnyedén fel tudom hívni magamra a figyelmet, ezt a képességemet általában a szörfözés révén sajátítottam el. Mondhatni, hogy a barátaim számítanak a családomnak is, tekintve, hogy a valódi hozzátartozóimmal gyakran összezördülök, ezért előfordul, hogy felkapom a vizet és valaki jó havernál töltöm az éjszakát. Az óceán és a hullámok egyszerűen a mindenem. Nem telhet úgy el nap, hogy ne kerülnék a vízbe legalább bokáig. Általában a deszkán egyensúlyozva, a srácokkal versenyezve, vagy a habok között önfeledten úszkálva találhatsz meg természetes élőhelyemen.
Személyiségem egy fura része, hogy hihetetlenül vonzódom apám hivatásához, az építészethez. Mindig is szívesen figyeltem munka közben, és én is jól tervezek, imádok tervrajzokat készíteni, megy csak úgy gyönyörködni családi házakban. Tudom, furcsa egy perverzióm van, és lehet, hogy nem illik a jellememhez, így csak azok tudják ezt rólam, akik jól ismernek. Ezért is szeretek annyira az utcákon kóvályogni Jake-el. Csak úgy nézegetni a házakat és élvezni bennük valami megfoghatatlan, körülírhatatlan egységet.
Hihetetlen mértékű kíváncsiság dolgozik bennem néha, emiatt nem egyszer kerültem galibába, de nem szoktam bánni: könnyen túlteszem magam rajta, ha valamit elbaltázok.
avatar
Abigail Fox

Hozzászólások száma : 17
Join date : 2018. Feb. 02.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.