Thunderbird ház

(TAVALYI TANÉV OKTÓBERE, VISSZATEKINTÉS)

-Hallottátok, ugye? A nyanya felkért minket ünnepélyesen, hogy mutatkozzunk be a versenyre érkező tanulóközönségnek! -Tony bejelentéséből rengeteg érzelmet és egy markáns véleményt hallottam ki. Az idei tanévben ez lett volna  a negyedik próbánk, már amennyiben próbának tekinthető az a hatalmas káosz és ökörködés, amibe az eredetileg tervezett tevékenység mindig, azaz mindig átcsap. Itt van október közepe, és az igazgatónő Halloween estéjére szervezett mindentünnepeljünkmegésvillogjunkaziskolánkkal-estet.
Timothy, ahelyett hogy a szintetizátort állította volna be, négykézláb pókokat hajkurászott, ami teljesen normális dolog volt, tekintve, hogy a Thunderbird torony padlásán rendeztük be az ideiglenes próbahelyünket. Nem a legalkalmasabb hely ugyan, főleg a kellemes októberi viharokban, amik gyakran nyüstölték az öreg tetőt a fejünk fölött, de az akusztika nagyjából jó volt. Luke elmélyülten tanulmányozott valami kottát, a dobjai mögött kuksolva, majd félénken felpillantott Tony betoppanására.  
-És a Tüskebizottság is hivatalos? -pillantottam fel komoran a mikrofonállvány összecsavarozásából.
-Egyet találhatsz.
A Tüskebizottság egyike a szignifikánsabb konkurens bandáknak, akik felettébb nevetséges színvonalon próbálnak minket majmolni, illetve még rosszabb napjaikban pedig népszerű varázsvilág-beli dalokat “dolgoznak fel”. Még az is előfordult, hogy konkrét számunkat nyúlták le. Egytől egyik a Wampusból kerültek ki tagjai. Imázsukat és népszerűségüket leginkább az állítólagos "ellenállhatatlan cukiságukra" építik, és a botfülű, zenéhez semmit sem értő legkisebb lányokra épít, meg persze a  többi házbéli régi haverra, akik csak megszokásból állnak az ő oldalukra, és szintén csak megszokásból kritizálnak minket. Persze nem menekülünk el fülünket-farkunkat behúzva a rivalizálás elől, de mi inkább minőségi dalokkal próbáljuk megmutatni, hogy mit tudunk.
Nem szóltam semmit, hanem csak egy gyors mozdulattal kiporoltam a hajamból a jelentős mennyiségű  port, amit a próbánk speciális helyszínének köszönhettem, és keresni kezdtem a szükséges csavarhúzót. Tony füstölögve nézte mindezt, karba font kézzel.
-Isten ments, nehogy segíts… -mormogtam, de nem sértődötten, csak úgy könnyed célzásként.
-Hogyan lehetne ezeket a nyomorultakat elsöpörni az útból? Mindig felforralják az agyvizemet. -meredt a tetőre elgondolkodva Tony.
-Hú, nekem is, főleg mikor valami kábelt akarnak kölcsönkérni, vagy ötvenötödszörre is megkérdezik a hangszereink típusát, meg hogy honnét vettük! -egyenesedett fel Tim, kezében egy szétnyomott póktetemekkel pöttyözött kottásmappával.
-Timothy, HA AZ A SZARSÁG BÁRMELYIK HANGSZERHEZ HOZZÁÉR, POFÁN VÁGLAK VELE, KÉTOLDALRÓL! -ordított rá Tony.
-Jól van, jól van, már itt sincs, na. -a fiú gyorsan kétrét hajtotta, így elrejtve vadászata eredményét. -Nem tudtam, hogy pókfóbiás vagy.
-Most akarunk próbálni, vagy nem? -kérdezte  Luke, de nem elég hangosan, mert én épp a szerszámosládával zörögtem.
-Mi van, Anthony Lewis, ideges vagy? -fordultam felé villámló tekintettel, ingerülten markolva a csavarhúzót.
Sosem tudtuk igazán tisztázni, hogy ki is a frontember. Szerintem, a hagyományok szerint engem illetett volna a poszt, mint énekes-gitáros, de Tony, akárhol van, ott főnök. Persze, fantasztikusan bánik a basszusgitárral, de mivel mindig csapongó hozzáállással és hangulatban robban be közénk, nem csoda a kudarcba fulladó próbák tömkelege. Tim rendes gyerek, bár néha már elviselhetetlen a szar poénjainak áradata, míg Luke legtöbbször olyan, mintha itt sem lenne, annyira csöndes, de gyakorlatilag ő biztosítja az összes számunk vérkeringését.
-Á nem, csak egy hangyafingásnyit sem jutottunk előrébb az idei tanév óta! -förmedt ránk. Ez a válasz kissé meglepett mindenkit, hiszen pontosan ez volt a baj, és pontosan őmiatta.
-Aha. És arra nem gondoltál, hogy ebben te is hibás vagy? -dobtam vissza a labdát halálkomolyan.
Persze nem méltatott válaszra, csak továbbra is összefont karokkal támaszkodott az egyik tartógerendának és furcsán fénylő szemmel bámult a földön heverő hangszerekre és kábelrengetegekre. Én nem is értem, hogy tud olyan lenni, mint egy hisztis kislány, aki öt percen belül legalább három drasztikus érzelmi változáson esik át. Üres tekintettel, a mikrofonon pihentetve a kezemet vártam, hogy a srácok befejezzék a pakolászást és beálljanak a hangszereikhez. Tony még mindig nem mozdult, de éreztem, hogy valami nagyon feldühítette és most jobb híján velünk kell ilyen állat módon viselkednie. Megköszörültem a torkom.
-Anthony, fogd a gitárod. Kezdünk a Someday-jel. -jelentettem ki, miközben én is magamra akasztottam a jó öreg akusztikusomat. Tudtam, hogy ez Tony egyik kedvence, amit a legszívesebben kísér, és hogy vissza fogja billenteni a normális voltába.