A Merengőben

A kérdés homályos volt, mármint nem optikailag, hanem tartalmilag. A fehér betűk a szoba fekete falán tökéletesen kivehetőek voltak, pontosan úgy, ahogy a visszaszámláló is a falon. Ezen kívül csak a merengő derengett haloványan, minden mást sötétség borított.


Jabarira néztem, aki meleg, de bizonytalan mosollyal próbált nekiindulni a feladatnak. Amikor a visszaszámláló elérte az ötöt, a merengő mellett egy fiola is meg lett világítva. "L1" címkével rajta, ami azt jelentette, hogy az én emlékemmel kezdünk. Nagyszerű. Hiába tudtam, hogy csak mi ketten látjuk (meg az összeállítók és felügyelők, akikről gőzünk sincs, hogy kik), a publikum pedig csak azt látja, hogy ki hol tart, illetve a zárást, nagyon izgultam. Nem tudtam, mivel fogok találkozni. Egymással szemben álltunk, s egyszerre nyomtuk bele a fejünket a merengőbe, hogy elkezdhessük a második próbát.

Amint megérkeztünk az emlékbe, felismertem a helyet. Hogyan is felejthettem volna el a helyet, ahol több időt töltöttem, mint otthon? Egy tükrös táncterem volt, amely most tele volt emberekkel - Az első nyíltnap a privát tánciskolában, 2004-ben. Jabarit arra a helyre vezettem, ahol a rögtönzött színpad mögé is, és a közönségre is rá lehetett látni. Még mielőtt besétáltunk volna a szobába, megbeszéltük, hogy először végignézzük az emléket, majd az ismétlések alatt végigmegyünk a szereplőkön, a saját érzéseken, a fontos momentumokon, amik kapcsolatban lehetnek a kérdéssel. Így nem szóltam egy szót sem, pedig olyan nehéz volt nézni a szüleim (hűlt) helyét, úgyhogy inkább a gyakorlókra fordítottam a tekintetemet. Kicsi Liliana huszadjára vette át a lépéseket, amit a tánctanára belé vert. Az alig negyedórás előadás elkezdődött, amikor Mr Castellano megérkezett a terembe és leült a neki fenntartott helyre. Láttam a gyerekkori énemen az apró kis mosolyt, amit megengedett magának, mielőtt megcsinált egy forgást. Fontos volt nekem. Az előadás után mindenki odarohant a szüleihez, csak én közelítettem meg lassan és óvatosan apámat, aki akkor kezdett belee éppen a beszélgetést a telefonján. A nagy, barna szemeivel a cipőjét nézegette a kislány egészen addig, amíg le nem tette.
- Az elején kiestél a szerepből - szólalt meg apám az akkor már üres teremben. Mindent elpakoltak már, de a lámpát nem kapcsolták le. - Nem kéne hagynod, hogy az érzések befolyásoljanak, minha filha.
Jabarira pillantottam, mert nem voltam biztos abban, hogy érti a portugált, de úgy nézett ki, mint akinek nem okoz problémát - valószínűleg megoldották a szinkront.
- Nézz rám, ha hozzád beszélek! - ragadta meg a karját a kislánynak, aki felnézett rá. - És ne kérd meg mégegyszer a tánctanárodat, hogy az anyádnak is foglaljon széket, mert úgysem jön el.
- Eu sinto Muito... - kért motyogva bocsánatot a lány.
- Olyan... - kezdett volna bele egy újabb kedvedkedő mondatba, amikor megcsörrent a mobilja. - Mennem kell, minha filha! Majd Tamara felvesz egy fél óra múlva. Addig gyakorold azt a forgást a nyolcadik percben, mert nem állt a megfelelő szögben a lábad.
Ezzel a lendülettel el is hagyta a termet otthagyva pici énemet, aki nem sírt, pedig tudom, mennyire szeretett volna. Csak újra és újra elpróbálta azt az egy mozdulatsort, amelybe az apja belekötött, majd, amikor eldudálta Tamara az egyezményes jelzésünket, felkapta a táskáját, s kiszökdécselt a teremből. Pár másodperc múlva újra tele volt a terem, s újra az előadás kezdésére vártak.
- Nos... - vettem egy nagy levegőt. Nem néztem bele Jabari szemébe, amikor elkezdtem magyarázni a helyzetet. - Ez volt az első nyíltnapunk. Eléggé izgatott voltam, pedig nem is annyira szerettem a táncot, de muszáj volt járnom, mert ebben az időben a nevelőnő nem ért rám. Négy éves voltam, úgyhogy még nem igazán értettem az egész koncepciót. A zenét szerettem, de igazából csak azért gyakoroltam, hogy az apám büszke legyen rám. Igazából ezután is azért gyakoroltam, hogy büszke legyen rám, aztán már egyfajta szokássá vált, tudod. Megnyugtatott ez a terem, a tánctanár, az, hogy lefárasszam magam...
- Tudod, én egy kicsit tartok tőle... - szólalt meg Jabari, amikor az apám megjelent a teremben.
- Nem vagy egyedül, hidd el - nevettem el magam.
Másodjára néztük vissza az emléket, amikor Jabari feltett nekem egy kérdést.
- Eddig szerinted mi használható ebből válasznak? - kérdezte Jabari, bár ezt úgy tette fel, mint a tanár, aki pontosan tudja, mi a választ.
- Menekülés, színtiszta menekülés... - húztam keserédes mosolyra a számat. - És a kis összefoglalóm szerintem mindent elmondott. Ó, csak az anyámat felejtettem el említeni. Születésem után lelépett valami amerikai bájgúnárral, de én mindig is reméltem, hogy egyszer eljön, úgyhogy mindig lefoglaltam neki egy helyet. De nem apám mellett, persze, mert akkor megharagudott volna.
Jabari csak megölelt, s láttam, hogy könnyes volt a szeme, s így indultunk vissza a valóságba.

Visszatértünk a szobába, ahol most újabb visszaszámláló jelent meg egy másik falon. Most egy "J1"-es fiola volt kivilágítva, úgyhogy beleöntöttük a tartalmát.
- Van ötleted, hogy mi lehet benne? - kérdeztem tőle, mire csak megvonta a vállát. Látszott rajta, hogy izgul.

Egy cirkuszi sátorban találtuk magunkat, minek láttán Jabari arcán vegyes érzelem jelent meg.
- Ez az, ahol...? - kérdeztem volna, de ekkor megjelent három tízéves körüli gyerek jelent meg: egy kislány és két kisfiú. A lány és az egyik fiú rohant legelől, a másik picit lemaradva érkezett.
- Most fogunk először fellépni Asszuánban trióként! - szólt izgatottan az egyikük. - Muszáj próbálnunk! Már csak húsz perc maradt az előadásig!
Ezek után megkezdődött a próba, először csak zene nélkül, majd zenével. Általánosságban sikereseknek mondhatóak voltak a kísérletek, csak a kis Jabari bakizott bele néha-néha. Ugyanolyan tehetséges volt, mint a testvérei, de sokkal jobban izgult, ami gyakran megzavarta, és emiatt csúszhattak be kisebb-nagyobb hibák, amelyek miatt újra kellet kezdeni. A testvérei nem szóltak érte, de látszott a kis (és a nagy) Jabarin, hogy hihetetlenül rosszul érezte magát. Nem látszott benne az, ami a testvéreiben - kevésbé volt akaratos, ami nekem nagyon tetszett.
- Jól van, meglesz ez! - mondta pici-Nomu, de nem tudtam eldönteni, hogy kinek mondta igazából.
Tíz perc múlva kezdtek szállingózni az emberek, s megkezdődött az előadás. Az ikrek az elején voltak az előadásnak, most is úgy helyezkedtünk, hogy lássuk a háttérmunkálatokat, de a nézőteret és a műsort is.
A műsoruk kifejezetten jól ment, én is tapsoltam nekik, hiába tudtam, hogy nem hallják. Viszont látva a nagy-Jabarit zavarba jönni a lelkesedésemtől, örültem, hogy nem fogtam vissza a lelkesedésemet. Oldalról meg is öleltem.
- Nagyon király voltál - megöleltem a fiút, amit ő egy meleg mosollyal nyugtázott. Teljesen zavarba jött. És direkt azt mondtam, hogy király voltál, nem pedig azt, hogy királyak voltatok.
Ahogy meghajoltak és visszamentek a függöny mögé, a sátor újra üres lett, s nemsokára kezdődött újra az emléksor, én pedig odafordultam Jabarihoz.
- Na, mi a mondanivalód erről az emlékről? - kérdeztem tőle, részben azért, hogy elvonjam a figyelmét a szenvedő Jabariról.
- Mindig... A tesóim mindig is jobbak voltak nálam... És csak visszatartottam őket, akármennyire is azt mondták, hogy nem... - kezdett bele a fiú bővebben, mint gondoltam volna róla. - Tudod, néha jobb lett volna, ha kiabálnak velem... Mert amikor csak én emésztem magam, az sokkal rosszabb...
Úgy gondoltam, hogy nem mondok semmit erre, majd csak a végén.
- És miért? Miért csináltad?
- Családi hagyomány - vonta meg a vállát. - Nem igazán mondhatod azt a cirkuszvezetők gyerekeként, hogy nem szeretnéd csinálni.
- Értem... - bólogattam, és tényleg (meg)értettem, hogy mire gondolt.
Úgy gondoltam, hogy én is felteszem neki azt a kérdést, amit ő nekem az előző emlékben.
- Szóval, eddig mi használható ebből válasznak?
- Remélem, hogy a tesóim ezt soha, de soha nem látják meg, de ezt így végigmondva... Kényszer, szóval semmiképpen sem szenvedés - próbálta összefoglalni. - Majd meglátjuk, mit hoz a következő emlék.
- Szerinted a többieknek is ilyen fura kérdéseik vannak?
- Biztos.

Visszaérve a jelenbe rádöbbentem, hogy már félidőnél vagyunk.
- Wow, a fele letudva, már csak kettő maradt, és máris tudjuk a választ - nevettem el magam, miközben az "L2"-es fioláért nyúltam. - Kíváncsi vagyok, mit rejt a maradék kettő. Mindenesetre örülök, hogy megismerhetlek jobban. Érdekes egy életed van.
- Szintúgy - mosolygott rám kedvesen, majd, az időzítő jelzésére, ami most a harmadik falon jelent meg, belenyomtuk újból a fejünket a merengőbe.

Roxfort parkja, napfelkelte környékén. Először nem értettem, hogy miért vagyunk itt, aztán megpillantottam a tőlünk ötven-száz méterre lévő két embert, s bár továbbra sem voltam teljesen tisztában azzal, hogy miért került ez ide, de legalább már tudtam, hogy mi és mikor történt.
Ez az emlék viszonylag friss volt, az első privát táncpróbánk Léoval. Már a közepe felé járhattunk - akkor értünk oda, amikor éppen felcsattantam.
- Komolyan, ez nem olyan nehéz - túrt bele emlék-Liliana a hajába, amivel tönkretette a kontyát, úgyhogy újra fel kellett kötnie. - Mindig lábat váltasz. Kivéve a refrénnél, amikor megállunk egy pillanatra, mert akkor az elejétől kezdődik.
- Már egy órája gyakoroljuk, Ana... - Léo is fáradt volt már, amit nem csodálok. Reggel négykor keltünk, hogy fél ötkor nekiállhassunk gyakorolni. Csak a kviddicscsapat volt produktív rajtunk kívül, meg persze az utolsó előtti pillanatban háziírók. Mi lenne, ha nem rögtön az egész koreot tanulnánk meg, hanem esetleg csak a ritmust és a lépést gyakorolnánk freestyle-ban.
- Azzal nem megyünk semmire, Léo! - csattant fel Emlék-Liliana. - Muszáj, hogy tökéletes legyen.
- Néha, csak egy kicsit néha, próbáld meg nem... Nem kell mindennek tökéletesnek lennie - próbálkozott Léo láthatóan sikertelenül. - Mármint tökéletes lesz a bálra, ígérem. De most nem kell annak lennie. Kérlek...
Felvette a pálcáját a kabátjáról, majd egy pálcaintéssel zenét teremtett körénk. Mármint köréjük. Nehéz egy emléket nézni és narrálni, rendben?
- Szabad lesz egy táncra?
Eleinte emlék-Liliana nehezen engedte el magát, különösen mivel nem mindig sikerült Léonak a ritmusra jó lábbal lépnie, s próbálta javítgatni, de pár perccel később már nem érdekelte, hanem önfeledetten táncolt.
- Köszönöm - mondta Emlék-Liliana Léonak, amikor véget ért a dal.
- Mit? Hogy új futócipőt kell venned, mert ezt széttapostam?
- Nem - nevette el magát. - Hogy emlékeztettél arra, hogy miért szerettem táncolni. Már egészen elfelejtettem.
- Szívesen - Léo háttal állt nekem, de így is tudtam, hogy az az idegesítő félmosoly terült szét az arcán.
- Ne szálljon a fejedbe! - lökte meg a vállát játékosan a pár héttel ezelőtti Liliana. - Reggeli?
- Farkaséhes vagyok, mehetünk!
Ahogy elsétáltak, újrakezdődött az emlékkép.
- Szeretnél valamit hozzáfűzni? - kérdezte vigyorogva Jabari.
- Jaj, hagyd abba - nevettem el magam. - Szerintem az egész magáért beszélt. És meg kell ígérned, hogy Léo ezt sosem tudja meg!
- Természetesen - mosolygott. - És már megvan a válaszod?
- Igen. Megvan.
Mivel nem éreztük szükségét annak, hogy sokszor újranézzük, és úgy néz ki, hogy a programszervezők is így gondolták, hogy végeztünk, úgyhogy visszamentünk a szobába.

- Készen állsz? - kérdeztem, miközben felé nyújtottam a "J2" fiolát.
- Persze - átvette. Most a negyedik falon ment a visszaszámláló.
- Tudod, jó lenne tudni, hogy hol tartunk időben - néztem körbe, hátha valahol megjelenik egy óra, de nem történt semmi. - Kezdem elveszteni az időérzékemet.
- Tudom, mire gondolsz - együttérzően nézett rám. - Szerinted olyan, mint az álomban? Hosszú időtartam, ami a valóságban igazából rövid idő alatt játszódik le.
- Nem tudom, de szerintem jobb, ha most ezen nem gondolkozom. Majd utána kiderítjük, de most nem kéne megőrülnünk.
- Ott a pont - biccentett, majd belevetettük magunkat az utolsó emlékbe.

- Ó, várj, ismerem ezt a helyet! - néztem körbe. - De mit keresünk... Ó...! Te voltál az egyik helyes cserediák Afrikából! Mármint, a cserediák Afrikából! Szerintem csendben maradok, és nézzük az emléket, jó? Jó. Megdumáltuk.
A két évvel ezelőtti Jabari az egyik faágon tanult felettünk kb 3-4 méterre, miközben egy almát dobálgatott.
- Nem, ez így nem fog menni - morgott magában, majd gondolt egyet, felállt, s ugrott egyet. A számhoz kaptam a kezemet, ahogy néztem, hogyan pördül-fordul a levegőben. - Asparagales Neottieae Cephalanthera... - még egy ugrás - Asparagales Orchideae Dactylorhiza... - újabb forgás. - Poales Bromeliaceae Aechmea...
És ez így ment perceken keresztül, s én szájtátva néztem, hogy mit művel.
- Merlin trottyos bikinifelsőjére, már megbocsáss, de ez nagyon király! - makogtam, hiába ígértem némaságot. - Hogy mi miért nem találkoztunk három éve... Akkor biztos máshogy alakult volna a kapcsolatunk... Wow...
Mellettem Jabari olyan mértékben elvörösödött, ami még az ő bőrszínével is feltűnő lett volna egy kilométeres körzetünkben.
- Hallod, mikor léptek fel kövinek a cirkusszal? - néztem rá. - Oké, bocsi, csendben maradok. De wow. Van valami hozzáfűzni valód?
- Nem nagyon ment a növények nevének megjegyzése, amikor stresszes voltam... - vallotta be. - Viszont a mozgás segített működésbe hozni a szürkeállományomat, plusz levezetni a feszültséget. És, hogy őszinte legyek, egyedül sokkal felszabadítóbb volt, mint a tesóimmal. Argh, nem is hiszem el, hogy ezt kimondom.
A felkarjára helyeztem a kezemet, hogy megnyugtassam, mert kezdte egy kicsit feltornázni magát (Hihi. Feltornázni).
- Oh, wow, már értem, hogy mennek ezek az ugrások - nem ezt szerettem volna mondani, de úgy kicsúszott a számon. - Bocsánat, Brazília visszahozza belőlem ezt a lányt. Szóval, hol is tartottunk?
Jabari, ha lehet, még vörösebb lett. Úgy nézett ki, mint aki nem nagyon volt hozzászokva a figyelemhez. Közben már újrakezdődött az emlék.
- Hát... Öhm...
- Oké, amint végeztünk a második próbával, megtanítalak csinos lányokkal és helyes srácokkal beszélni - szögeztem le rögtön. - És mit változtat ez a válaszodon?
- Azt, hogy... már biztos vagyok benne, hogy mi az... - motyogta az orra alá.
- Akkor megyünk vissza?
- Megyünk vissza.
- Hallod, Univerzum? - néztem körbe, mert úgy képzeltem, hogy az első próbához hasonlóan, most is mindenhonnan néznek.

Sikerült visszaérkeznünk a jelenbe, ahol most a merengő ugyanúgy ott állt a szoba közepén, csak most egy nagyobb fiola volt, külön üzenettel. A papíron ez állt: Egy utolsó út a merengőbe.
Összenéztünk, mert bár tudtuk, hogy a választ a publikum előtt kell előadnunk, de nem igazán tájékoztattak arról, hogy hogyan is lesz mindez. Mindenesetre nem kételkedhetünk a szervezésben, bár talán nem lett volna az sem alaptalan, ha jobban belegondolok.
- Hát, akkor csináljuk - öntöttem bele a merengőbe az üvegcse tartalmát, megfogtam Jabari kezét. - Háromra. Egy...
- Kettő...
- Három! - egyszerre hajoltunk bele immáron ötödjére a merengőbe, amit most más érzés követett, furcsa érzés.