A Harmadik Próba

Amikor a portál megnyílt a falon, azonnal tudtam, hogy a beavatkozás a francia kislány műve, hiszen Arthur-ral a harmadik próbát közvetlenül megelőző este a legapróbb részletekbe menően átbeszéltük, pontosan mi fog történni a következő negyvennyolc óra leforgása alatt. Pontosan tudtam, hogy Vincent be fog jutni a virtuális valóságba, hiszen Max tökéletesítette a mesterséges intelligencia-blokkoló rendszerét, és mivel a fiú, illetve a fiú családjának életét tettem volna kockára, ha szabotálom az akciót, nem tehettem semmit. Arthur-t, és rajta keresztül a francia kislányt ugyanakkor el tudtam látni mindazokkal a létfontosságú információkkal, amik nélkül esélyük sem lett volna felvenni a versenyt Vincent és a vérfarkasok támadása esetén a Szövetséggel.
Arthur-ral megegyeztünk abban, hogy Céline gondolatolvasó képessége miatt nem kockáztathatjuk meg, hogy a francia kislányt is beavassuk abba, hogy a Szövetség soraiban van egy kettős ügynök, így a lehető legnagyobb körültekintéssel kellett eljárnunk, hogy Arthur minden információt megkapjon tőlem, ugyanakkor ügyeljen rá, hogy a francia kislány még véletlenül se jöhessen rá, milyen forrásból származnak a begyűjtött adatok. Arthur kezében azonban összefutottak az információk, amiket tőlem, illetve a kislánytól szerzett be, és a próbát megelőző este részletesen átvettük, hogyan és mikor fog ő belépni a képbe.
A francia kislány jelezte, hogy a virtuális valóság instabil jellegéből adódóan egy külső helyszínre nyíló portált csak a valóságon belülről tud megnyitni, egy általa egyedien kifejlesztett eszközzel. Létfontosságú volt, hogy az aurorok azonnal az események fő színterén jelenjenek meg, hogy Vincent ne tudja elvágni az útjukat, így a francia kislánynak először be kellett jutnia Céline folyosójára, és csak onnan tervezett hozzálátni a külső helyszínre nyíló portál megnyitásához.
A francia kislány állította, hogy mindezt képes egyedül véghezvinni, ugyanakkor bennem számos kétség merült fel ezen vállalkozását illetően. Abban biztos voltam, hogy a kislány otthonosan mozog a virtuális valóságban, hiszen ő hozta létre, de nem gondoltam, hogy jól mérte fel, pontosan mi is várja a vámpírok karmai között.
Ez a kétségem sajnálatos módon be is igazolódott, amikor a szürke örvénylésből előmerülő aprócska kislány a pillanat törtrésze alatt a falhoz szögezve találta magát, Vincent markában, és kétségbeesetten rúgkapálni kezdett. A vámpír azonban sziklaszilárdan tartotta, és még csak meg sem rezzent.
- Az Alkotohóz van szerencsém, igaz? – mosolygott Vincent negédesen, éhesen villogó szemekkel, hegyes szemfogait kipattintva a lányra.
Gyorsan kellett mérlegelnem, ugyanis a francia kislány kiiktatása egyet jelentett a terv bukásával, ugyanakkor mérlegelnem kellett, hogy a lelepleződéssel járó következmények mennyire lesznek kifizetődőek a továbbiakban.
Amíg Vincent játszadozott a francia kislánnyal, mint macska az egérrel, óvatosan oldalra pillantottam, hogy felmérjem a rajtam kívül a folyosón tartózkodó személyek helyzetét. A tőlem pár lépésre álló Mika oda sem figyelt Vincent-re, halk hangon Max-szel beszélt a headset-en keresztül, hiszen pár perccel ezelőtt a portál, amin keresztül a vérfarkasok megérkeztek a virtuális valóságba, minden előjel nélkül bezárult, és Max hiába ügyeskedett, nem tudta ismét megnyitni. A portálra viszont szükség lett volna a kijutáshoz, így Mika nem hagyhatta annyiban a dolgot. Az ügyintézés azonban nagy szerencsémre elvonta a vámpír figyelmét a szobában zajló többi eseményről, így az ő figyelő tekintetére nem kellett különösebb figyelmet fordítanom.
A pillantásom Mika helyzetének felmérése után Céline-re vándorolt, aki, miután teljesítette a feladatát, félreállt, és így nem is tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Ahogy azonban most alaposabban szemügyre vettem, szabályosan magamra kellett parancsolnom, hogy ne lépjek önkéntelenül is pár lépést távolabb tőle. Márványfehér arcát, amit, amióta ismertem, még csak a hűvös érdektelenség vonásaiba rendeződve láttam, most valami földöntúli, állatias, vad düh torzította el, és furcsán világító tekintettel meredt Vincent-re. Legutoljára a Szövetség vezetőjének arcán láttam ilyen mértékű vérszomjat.
Aztán, mintha csak meghallotta volna a gondolataimat, rám villantotta égő tekintetét, nekem pedig, ha a szívem még dobogott volna, egészen biztosan megállt volna pár pillanatra. Mielőtt azonban bármit is mondhattam volna, a még mindig nyitott portálon keresztül megjelent egy újabb alak, és kirúgva Vincent lábait a vámpír alól, elkapta a falról már félig eszméletlen állapotban lecsúszó francia kislányt.
- Gyerünk, Liz, térj magadhoz! – az imént a portálon átlépett fiú, akit az egyik Szövetség-beli vérfarkasként azonosítottam, gyengéden, de határozottan pofozgatta a lányt, ő pedig, ahogy lassan kezdett magához térni, még vámpírgyorsaságomhoz képest is elképesztő tempóban folytatta a pötyögést kesztyűjén.
Mellettem Mika megpördült a tengelye körül, és már sietett volna mesterének segítségére, de a földön fekvő Vincent gyors mozdulata megállította. A vámpír emberfeletti sebességgel és erővel gyomorszájon rúgta a vérfarkas fiút, aki legalább öt métert repült, mielőtt gyomorforgató reccsenéssel neki nem csapódott a szomszédos falnak, és elterült a földön. A jelenetre Céline hihetetlenül mély hangon felhördült.
Vincent azonban nem törődött sem vérfarkassal, sem vámpírral, sem Céline-nel, minden figyelmét a francia kislányra fókuszálta, akit most, hogy ismét a markába ragadhatott, szabadon, éhes élvezettel mustrált.
- Okos kislány vagy, azt meg kell hagyni. Létrehozni egy valós személyek számára is átjárható virtuális valóságot nem kis teljesítmény, ha jól tudom, egészen idáig ez senkinek sem sikerült. És bátor is vagy, elvergődni ilyen messzire, csak hogy megpróbálj megállítani… Igazán nagy kár, hogy meg kell öljelek, de egy ilyen nagy koponya nem maradhat életben egy olyan világban, ami az én irányításom alatt épül majd újjá – negédesen mosolyogva még jobban rászorított a vergődő lány nyakára, aki annak ellenére is, hogy a szemei kezdtek lassan fennakadni, rendületlenül pötyögött a kesztyűjén.
Ez a momentum azonban végül Vincent figyelmét sem kerülte el.
- De mégis mit matatsz itt, démonka? – emelte fel a kislány karját, mire akaratlanul is az egész testem megfeszült.
Ha a kislány nem tudja megnyitni a portált Arthur-ék számára, akkor Vincent terve akár sikerrel is járhat. Nem maradt más választásom, valahogyan közbe kellett lépnem, mégpedig azonnal.
- Vincent, ha mégsem ölöd meg a kislányt…
- Drága Kerberoszom, ha még egy szót szólsz, azonnal kitöröm a kicsike nyakát – dalolta csilingelő hangon Vincent, én pedig, mint olyan sokszor a történelem során, ismét patthelyzetbe kerültem.
Ha Vincent megöli a kislányt, Arthur-ék soha nem jutnak be, és az egész varázsvilág kénytelen lesz behódolni a vámpírnak. Ha azonban beavatkozom, és az aurorok ennek ellenére is elbuknak, akkor az egyetlen kapcsolat a mágusok és a Szövetség között megszűnik, a Szövetség pedig ismét eltűnik az árnyékok között. Gyorsan kellett döntenem, az értékes másodpercek pedig egyre csak peregtek.
- Ó, csak nem egy új portál készülődik itt? Van segítséged, kicsi démonka? – Vincent hitetlenül elmosolyodott. – Attól tartok, a segítség ma már nem ér ide – kacsintott vidoran a kislányra, majd éppen, amikor a lány szemei fennakadtak, és lecsukódtak, az ujjai pedig az indítóparancs fölött megálltak, Vincent felemelte a karját.
Önkéntelenül mozdultam, hiszen már túl jól ismertem a vámpír ezen mozdulatát, amivel tőből szokott karokat kitépni. Ugyanebben a pillanatban a szemközti falnak csapódott vérfarkas felugrott, és Vincent felé rohant. Ugyanebben a pillanatban, bár vámpírgyorsasággal mozdultam, Céline megelőzött.
A lány fehér villámként ugrott Vincent és a francia kislány közé, és a lány kesztyűjét a falhoz nyomva, megnyomta az indítóparancsot. Vincent tehetetlenül és végtelen dühvel felüvöltött, és megállítva a karkitépő mozdulatot, másik kezével pedig elengedve az élettelenül a földre rogyó francia kislányt, hegyes körmeit egyenesen Céline szívébe fúrta.
A lány teste még el sem érte a földet, amikor Arthur és az aurorcsapat bevetésre készen megjelentek a szürke örvényben, és a két mozdulatlan testen átlépve habozás nélkül Vincent-re és Mikára vetették magukat.
Hosszú életem során megszámlálhatatlanul sok emberéletet láttam már ellobbanni, de soha nem tudtam szívfájdalom nélkül elsétálni az elesettek mellett. A mulandósághoz nem lehetett hozzászokni. A gyerekek sorsa pedig mindig is jobban megérintett, mint idősebb társaiké.
Annyi lélekjelenlétem még volt, hogy ellenőrizzem, Arthur-ék boldogulnak-e Vincent-tel és Mikával, aztán, amikor megbizonyosodtam róla, hogy mindent kézben tartanak, a két lány testéhez futottam, ahová már a vérfarkas fiú is megérkezett.

Pedig már éppen kezdtem reménykedni. Pedig már éppen kezdtem elhinni, hogy minden rendben lesz. Pedig az iszonyatos szorítás a mellkasomban már éppen kezdett engedni. Pedig már éppen azt hittem, vége, és kiálltam a próbát.
De az olyanoknak, mint én, ritkán jár ki a megváltás.
Abban a pillanatban, amikor csak egy pillanatra néztem el a képernyőktől, hogy utánanézzek, hol késik a következő adag kávém. Abban a pillanatban, amikor Léonak az asztal alá esett annak a tollnak a kupakja, amit egészen addig idegesen, elfehéredett bütykökkel szorongatott, és lehajolt érte. Abban a pillanatban, amikor a szobában az összes vészvillogó kigyulladt, vérfagyasztóan vörösbe öltöztetve a helyiséget, Léo-val pedig egyszerre fagyott meg a vér az ereinkben.
Abban a pillanatban Mokka tétova és tanácstalan, elvékonyodott hangja törte meg a törékeny csendet.
- Mademoiselle, azt hiszem, akadt egy kis problé…
Aztán semmi. Mintha az egész világ megszűnt volna létezni.
A vörös lámpák kialudtak, csak a képernyők kísérteties, hideg fénye világította meg a falakat, a levegőben lebegő tányérok csörömpölve a földre zuhantak, a folyamatos, tompa búgás, Mokka szívverése, ami a szoba alapzaját képezte, elhallgatott; ám hozzám mindezek a változások egy furcsa szűrőn keresztül jutottak el.
Láttam, ahogy a vérfarkasok az én találmányom, a Portál segítségével jutnak be az általam tervezett virtuális valóságba. Láttam, ahogy a falakon át- és átugrálva vérre menő párbajba kezdenek a bajnokokkal, akiknek a biztonsága az én felelősségem volt. Láttam, hogy Léo ijesztően elfehéredik, megkövül és egyszerűen képtelen elszakítani a tekintetét a képernyőről. Hallottam, hogy a headset-en keresztül McGalagony és az aurorok egyszerre kezdenek kiabálni.
Mindent hallottam, láttam és érzékeltem. Tudtam, hogy minden értékes másodpercet elvesztegetni bűn. De semmi sem számított, semmi nem volt fontos, egyedül csak az, hogy Mokka, az egyetlen, aki mellettem volt a nap huszonnégy órájában, akire minden körülmények között, mindig számíthattam, aki mindig kisegített a bajban, nem volt többé. Az egyetlen kapaszkodóm, az egyetlen fogódzóm a pillanat törtrésze alatt kicsúszott a kezeim közül, és nem tehettem mást, csak tehetetlenül, kábán figyelhettem. Nem tettem eleget, nem voltam elég. Elbuktam. Hogyan tudnék éppen én bárki mást megmenteni, amikor a legjobb barátomat nem tudtam?
Aztán Léo megszólalt.
- Shiko – inkább csak lehelte a nevet, de furcsamód ez előbb eljutott a tudatomig, mint McGalagony folyamatos, fülsértő szóáradata a fülemben.
Mokkát nem tudtam megmenteni. De Léo-n még segíthettem. Ugyanis, bár soha még csak elképzelni sem tudtam, hogy ennyire fog fájni, felkészültem Mokka kiesésének eshetőségére is. És volt pár trükk a tarsolyomban, amivel még megmenthettem Léo kedves Tusáját.
Felrázva magam a sokkból, és utasítva magam, hogy Mokka elvesztésének fájdalmát zárjam el annyira mélyre, amennyire csak tudom, a központi vezérlőpulthoz siettem, és párat pötyögve, beütöttem egy bonyolult kombinációt, aminek eredményeképpen a szoba ismét vibrálni kezdett az energiától.
- Üdvözlöm, Mademoiselle Sauveterre! A Victoire rendszer használatra kész – jelentette be egy udvarias, hűvös női hang, én pedig biccentettem.
A Victoire programról még Mokkának sem szóltam, ugyanis szükségem volt egy tőle független védelmi vonalra és elektronikus rendszerre, ami Mokka kiesésének esetén is fenn tudja tartani a virtuális valóságot, illetve közvetlen kapcsolatomat a rendszerrel. Victoire közel sem volt annyira fejlett, mint Mokka, de éppen eleget tudott ahhoz, hogy működésben tartsa a rendszert, illetve működésbe hozzon másokat.
- Victoire, az utasítások a következők – a szám gépiesen mozgott, miközben eszeveszett sebességgel pötyögtem a levegőben felugró ablakokon. – Stabilizálni a virtuális valóságot, zárolni az ismeretlen forrásból nyitott Portált, felkészülni a testcserére – hadartam, miközben felhúztam a kesztyűt, aminek segítségével biztonságosan, a virtuális valóság szövetének megrongálása nélkül, Victoire segítségével portálokat tudtam nyitni a rendszeren belül, illetve pár kissé bonyolultabb algoritmus segítségével a rendszeren belülről a rendszeren kívülre.
- Utasítások teljesítve – jelentette Victoire, én pedig rövid biccentés után megpöcögtettem a headset-et, majd beleszóltam.
- McGalagony igazgatónő, hall engem?
- Guenièvre, mégis mi történik? Kérem, mondja, hogy a bajnokok biztonságban vannak! – a hangjából áradó erős érzelmektől és páni félelemtől az egyébként is szoros csomóba csavarodott gyomrom lüktetni kezdett.
Nem tudom megmenteni őket. Nem tudom megmenteni őket. Nem tudom megmenteni őket. Miért én? Miért nekem kell ezt a felelősséget is vállalnom?
- Biztonságban lesznek, erre ne legyen gondja. Csak adjon egy kis időt, mindent kézben tartunk – biztosítottam az igazgatónőt, aztán meg sem várva válaszát, egyre szaporább szívdobogással némítottam a vonalat, és csatornát váltottam.
- Álljatok készen, pár percen belül megnyitom a portált – utasítottam a velem kapcsolatban álló aurorokat, majd, miután megvártam, hogy jelezzék, hogy az előre megbeszélt helyen várakoznak, a képernyő felé pördültem.
A másodperc törtrésze alatt végigfuttattam a tekintetem a folyosókon, amelyeken csaknem kivétel nélkül ádáz párbajt vívtak bajnokok és vérfarkasok, hogy felmérjem, melyik bajnokkal történő helycserét követően tudnék a legoptimálisabban belépni a rendszerbe, amikor megakadt a szemem Shiko és Lily párosán. A fiú nem támadta meg a lányt, hanem nagyon úgy tűnt, hogy csak beszélgetnek, bár a lány pattanásig feszült testtartása, és az, hogy még mindig nem engedte le a pálcáját, amivel egyenesen a fiú szívére mutatott, nem kecsegtetett semmi jóval.
Shiko békés magatartására azonban a jelenet alapján feltétlenül számíthattam, és mivel több időm nem maradt a latolgatásra, döntöttem. Pontosan tisztában voltam vele, hogy mekkora kellemetlenséget okozok Léo-nak a következő lépésemmel, de ez most nem akadályozhatott meg a tervemben. Egyedül én voltam rá képes, hogy végigvigyem, amit elterveztem és az akció sikerességén állt vagy bukott nem csupán a Tusa, hanem, úgy tűnt, az egész varázsvilág jövője is.
Halk sóhajjal a még mindig megkövülten a képernyőre meredő Léo elé léptem, és szorosan megöleltem.
- Szeretlek, bátyus, ezt sose felejtsd el – suttogtam a mellkasába, majd, mielőtt még bármit reagálhatott volna, a szoba közepére siettem, és kiadtam a parancsot. – Victoire, testcsere indítása, az alany az A7-es – szorosan lehunytam a szemem, és felkészültem a csaknem elviselhetetlen fájdalomra, ami ezt követően várt rám.
- Testcsere indul – töltötte be Victoire hangja a hallójárataimat, a következő pillanatban pedig már száguldottam időn és téren keresztül.
A helycserét hasonló érzések kísérték, mint a hoppanálást, csak ez még annál is ezerszer fájdalmasabb volt, ugyanis két irányba történő mozgás volt, illetve egy olyan térbe igyekeztem belépni, aminek nem szabadott volna léteznie.
Amikor pedig legközelebb kinyitottam a szemem, egész testemben remegve a hihetetlen mennyiségű felelősségtől a vállaimon, illetve az iménti utazástól, az igencsak zavarodott Shiko-val néztem farkasszemet.
- Liz? Mit keresel te itt? Hová tűnt Ana? – tudakolta Shiko teljesen összezavarodva, nekem azonban nem volt időm válaszolni.
- Velem tartasz megdönteni a vámpír tervét vagy maradsz itt? – firtattam sürgetően, remegő hangon, a portálnyitáshoz szükséges kódokat pötyögve a kesztyűmön lüktető fejjel, Shiko pedig pár pillanatig hosszan, tűnődve fürkészett, majd halkan beleegyezett abba, hogy velem jön. – Remek, akkor fedezni fogsz – osztottam ki az utasítást, majd a kesztyűmbe épített vezérlőpulton pötyögve a jobb oldali falhoz léptem. – Victoire, készen állsz? – fektettem a tenyeremet a falra.
- Készen, Mademoiselle.
- Most! – utasítottam, a falban pedig megnyílt egy portál, amin átlépve Shiko-val a nyomomban a szomszéd folyosóra kerültem, ahol éppen egy bajnok és egy vérfarkas vívott ádáz harcot.
A vérfarkas, ahogy meglátott bennünket, vicsorogva meglendítette felém a pálcáját, de Shiko pajzsbűbájának fedezékében a harccal mit sem törődve azonnal a szemközti fal felé vettem az irányt, és folyamatosan pötyögve újabb portált nyitottam a következő folyosóra.
- Victoire, közel járunk már? – érdeklődtem, amikor már úgy ítéltem, hamarosan a vámpírok által elfoglalt folyosóra érkezünk.
- A következő portál a célhelyre vezet – adta tudtomra készségesen Victoire, én pedig összeszorítottam a fogaim, és igyekezve mérsékelni a fejemben tomboló fájdalmat, illetve nyugtatni hevesen dobogó szívemet és remegő ujjaimat, a headset-emet megpöckölve az aurorokat kerestem.
- Készüljetek, hamarosan nyitom a portált – utasítottam a várakozó csapatot, miközben eszeveszett tempóban pötyögtem a kesztyűmön, majd az utolsó portál is megnyílt, én pedig átlépve rajta már félig meg is írtam a kódot a kesztyűmön, amivel megnyithattam a külső helyszínre nyíló portált.
Amint azonban átléptem a szürkén kavargó örvényen, vékony, csontos, de erős ujjak kulcsolódtak a nyakamra, felemeltek, és emberfeletti erővel szögeztek a falhoz, elzárva a légutaimat.
- Csakhogy végre találkozunk – egy éhes levendulaszínű szempár és egy tébolyult vigyor tartozott a kézhez, amit sikertelenül igyekeztem lefejteni a nyakamról egyre gyengülő ujjaimmal és egyre csökkenő látótérrel rendelkezve. – Az Alkotohóz van szerencsém, igaz?

A kaszaboló átok nem kis feladat, és ez a gyerek csak úgy idevágta… Ennek a fele sem tréfa! Hála a rengeteg gyakorlásban megerősödött varázslási koncentrációmnak, vállaltam a kockázatot, hogy egy, az övénél valószínű erősebb hatású fojtogató átokkal álljak ellen. A rúgása felém pedig kicsit elhamarkodott volt, és egy jól időzített leguggolással a lába egyszerűen elsuhant a levegőben a fejem fölött. Egyensúlyát vesztve landolt a földön, és zihálva szorongatta a torkát. Dühös elszántsággal tartottam ki a pálcámból áradó vibráló erőt, majd mikor már úgy ítéltem, hogy nem kéne tovább szorongatnom, ha életben akarom tartani, abbahagytam, és elzöldült arccal, kimerülten terült el a kavicsos talajon.

Hm, vajon ha egy bivalyerős Exememoriant ráküldenék, mi történne? -tűnődtem, miközben rutinosan védtem ki a random idepottyant, meglehetősen kigyúrt és egyszerre pattogó és sajnálkozó lányka átkait. Már természetesen tudtam, hogy ki, mert egy-két alkalommal összefutottunk a Rengetegben, de egyszer sem tudott elfogadható magyarázatot adni, hogy kicsoda is mit keres ott. Nagyon gyanús lett a mostani megjelenése is. Miféle virtuális valóság ez? Össze van kapcsolva a saját emlékeimmel? De hogy szerezhették meg őket, amikor utoljára a második próba előtt vettek emlékmintát tőlünk, és a vele való találkozás bőven azután történt? Vagy kifigyeltek minket valahonnan fentről, és egy illegális élmény foszlányával próbálnak hatni rám? Megelégeltem az unalmas védekezéseket, és feltételezve, hogy ha ő is csak a virtuális valóság része, akkor könnyen eliminálható valami kompikáltabb varázslattal. Így ráküldtem egy Sectumsemprát, csak hogy gyorsan végezzek ezzel az akadállyal is, és a biztonság kedvéért az átok kiküldése után rögtön felérohantam és megpróbáltam elgáncsolni. Legnagyobb meglepetésemre azonban egyik sem hatott, és a következő pillanatban kétségbeesetten kaptam a torkomhoz.

-Te meg ki a Merlin valaga vagy? -üdvözölt nem túl kulturáltan Anthony. Hangjából már a hisztéria első jelei csengtek ki, szemmel láthatóan türelmének utolsó milligramjait használja el éppen, és bármelyik pillanatban egy, a továbbjutás szempontjából teljesen haszontalan dührohamot csaphat itt nekem. Kérdőn vágta bele a földbe a lapátját az élével.
-Az most egyelőre mindegy, majd mindent megértesz. -közöltem kimérten, mert ezt tartottam egyelőre a legetikusabb magyarázatnak arra, hogy tényleg mi a fészkes fenéért nyitottam egy portált a virtuális valóságába. A fiú szeméből olyan érzelmek tűntek ki, hogy egyszerűen puszta kézzel is megsemmisít, ha arról van szó, csak hagyja mindenki, hadd lapátoljon békében tovább a következő szobához, és legyen vége minél előbb ennek a virtuális pokolnak, amibe csöppent, több mint huszonnégyórányi fárasztó ébrenlét után.
-Túszul kell, hogy ejtselek, ne haragudj. -közöltem az előbb is alkalmazott, diplomatikus hangvételben, és pálcámból máris egy halomnyi kígyzó kötél indult ki, hogy Tony köré tekeredjen, de úgy tűnik, még őt sem hagyták cserben a reflexei: jobb ötlet híján egy Protego-val csapta vissza az átkot. Erre én nemes egyszerűséggel egy Stuport löktem felé, de kihajolt a hatóköréből. Sejtettem, hogy a klasszik módszerekkel nem fogok túljárni az eszén.

Hála az alapos felkészítésnek, tisztában voltam vele, hogy nagy eséllyel gepárd alakjában lelek rá Nomusa Adeyemire. A várt gyorsasággal és egy Trimágus bajnokhoz valóban méltó tettrekészséggel perdült át emberi alakba, de még ezt is kellő felkészültséggel tette. Még szinte be sem fejeződött átváltozása, máris két hatalmas tűzgömböt lökött felém puszta kezeivel. Én, mivel még volt erőm kicsit provokálni, szánakozó fejcsóválással és egy idegölően lelassított simító mozdulattal térítettem el azokat, így aztán a perzselő labdák legyengült lendülettel váltak semmivé.
Csak túszul ejteni!! -zengett fel agyamban már legalább harmadszorra Vincent idegesítő rikácsolása, azokból az emlékeimből, amikor csatakosra izzadva, kimerülten próbáltatott el velünk újabb és újabb, extra nehezített párbajszituációkat, amikben nemcsak a mágia terén, hanem fizikailag is a maxot kellett nyújtanunk. Ő eközben karba tett kézzel sétálgatott a sorban egymás mellé beállított "párbaj-kamrák" mellett, és kritizált mindenkit, akit csak meglátott.
Egy közepesen erős markoló szorítással nyúltam felé gyors és kiszámíthatatlan mozdulattal, hogy a nyakánál fogva felemeljem és egy alkalmas helyen rögzítsem, persze úgy, hogy azért életben maradjon, de volt egy érzésem, hogy ez nem fog olyan könnyen menni, mint szeretném. A mozdulat első harmadánál járhattam csak, amikor Ő egy hirtelen ötlettől vezérelve, egy veszedelmesen éles és hegyes karmokat növesztő bűbájt alkalmazott - még a fülemnek is fájt a hang, ahogy az alkarom bőrén végigszántottak a tőlem ugyan méteres távolságban álló, de mágia útján meglehetősen hosszú hatótávú átváltozott körmök. Mozdulatom tehát megakadt, lecsöppenő vércseppeimet azonnal magába szívta a perzselően forró homok. A lüktető fájdalom miatt feltörni akaró üvöltést lenyeltem, és nekiláttam a következő trükknek, ami a tarsolyomban volt. Magam felé rántó mozdulatot tettem az épen maradt jobb karommal, és bár arra számítottam, hogy a nem domináns kezemmel kisebb erőt tudok kifejteni, mégis sikerült úgy megindítanom a lány alatt a könnyen folyó homokot, hogy meglepetésében elvágódott, ámde jól betanult taktikával tompította és ártalmatlanná alakította az egyensúlyvesztése következményét.
A fenébe is, elfelejtettem, hogy cirkuszi artista!

Undorodó fintorral az arcomon, és hevesen legyezgetve magam előtt léptem be a Főhadiszállás női közös helységébe. A levegőtlen szobában amúgy is szinte fájt lélegezni, de az órák óta szakadatlanul cigarettázó nos… társaimat ez egyáltalán nem érdekelte. Nehezen tudnék rendet csapni, tekintve, hogy én vagyok a legfiatalabb az összes női vérfarkas közül. Nemcsak a korom, hanem a műveltségem és a fizikai állapotom miatt is bőven a legnagyobb utálat tárgya vagyok. Ezt a társalgót én ugyan soha nem használom, de sajnos ezen keresztül vezet az utam a hálószobámba. Sokunknak szerencsére egyszemélyes hálófülke jutott, mivel jóval kevesebben vagyunk, mint a férfiak. Én azonban se velük, sem a nőkkel nem tudtam megtalálni a közös hangot. Hosszú hónapok óta. Füst, durva szavak, és a végső harccal kapcsolatos szófoszlányok lebegtek utánam, de már kizártam a tényleges értelmezésüket.
Elkeseredve pörgött az agyam azon, hogy hogyan éljem mindezt túl anélkül, hogy hagynám félholtra legyőzetni magam Anthony Lewis által, ugyanakkor én se okozzak neki olyan szintű fájdalmat, amit nem érdemel meg. Valójában egy legyintést sem érdemel. Mi közöm hozzá? Miért van nekem bármi jogom is ahhoz, hogy egyáltalán betegyem a lábam a végső küzdelmébe egy olyan versenyen, aminek semmi, de semmi köze a vérfarkas-társadalomhoz? Miért így kell bosszút állnunk? Még folytattam volna a további miérteket, de ahogy korábban se, most sem tudtam a választ. és senkivel sem beszélhettem erről. Az égvilágon senkivel. Egyetlen lélek sincs ebben a nyomorult hodályban, aki ne köpött volna szembe, ha felvetem ezeket az aggályaimat. Nem értenék, hogy miről beszélek.
Sóhajtva húztam fel a sportmelltartómat, és próbáltam visszanyelni a könnyeimet. Hogy fogjam fel ezt az egészet? Valamit csinálnom kell majd, most már a „kivárom a végét, majd csak vége lesz egyszer“ nem opció.
Megkeményített arcvonásokkal keresgéltem a legkényelmesebb és legfunkcionálisabb ruháimat, de közben a lelkem már keservesen sírt.
Nem akarom bántani Anthony Lewist!
Az összeszorított fogakkal begyakorolt különböző támadások lépései összekavarodottan cikáztak a fejemben. Megszámlálhatatlan órát töltöttünk szimulációkkal, én és tizenhárom további „büszkeségünk“, akik a legtöbbre használhatónak tűntek a csekély hetvenhárom fős társaságból. Szinte kivétel nélkül nagyon erősek, magabiztosak és logikus gondolkodók voltak, de ők ténylegesen véres bosszút akartak állni. A pszichét felmérő teszteken én voltam a leggyengébb láncszem, ugyanis csak nagy erőfeszítések árán tudtam azt eljátszani, hogy valóban szeretnék bosszúból kinyírni egy rakás ártatlan fiatal mágust. De nem volt más választásom. Valamivel el akartam foglalni magam, ha nem lettek volna ezek, akkor valószínű egy másfajta depresszióban dagonyáznék teljesen kilátástalanul. Vincent talán elnézte, hogy nem tudom magam őszintén beleélni a témába, de mindezt busásan kárpótolta az erőm és gyorsaságom, ami adott, nem kellett tovább fejleszteni, csak szinten tartani. Mindenképpen szeretett volna a legjobbak között tudni engem, szinte nem is tudtam volna észrevétlenül eloldalogni a nagy feladat elől. Értékemet egyenlőnek tartotta bármelyik, párharcban tapasztalt és erős férfi kiválasztottjával, rajtam kívül csak egy nálam tíz évvel idősebb, egykor élsportoló tőrvívó vérfarkasnő volt még az első körös harcosok között.
Már nem lehetett visszafordítani vagy megállítani a lavinát. Vincent elkezdte felborítani a dominósort, amit olyan ravaszsággal és precizitással tervezett hosszú hónapokon át. Senki nem fog, és nem is igazán tud hibázni. Mindenre van bé terv, minden első körben esetlegesen kiütött vérfarkas után rögvest beugrik a második, és így tovább…
Iszolyogva vettem fel egy olyan pózt, amiben remélhetőleg nem fogok a képébe hányni szegény Anthonynak, amint belepottyanok az aktuális szabadulószobájába.
A fiút épp egy hatalmas halomnyi kavics lapátolása közben leltem meg, amit, feltételezem, semmilyen mágikus úton nem tudott eltávolítani az útból. Nem lepett meg, mikor izzadságtól csatakosan, szanaszét zilált hajjal és villogó szemekkel fordult felém, kezében fenyegően tartva egy ócska fémlapátot. A szoba témája nagyjából egy áthatolhatatlan, elvetemült bűnözők számára tervezett börtön volt.

A szobák sorrendjében tizenegyedik, Zaire által létrehozott helyiségben átalakultam gepárd alakomba, és így igyekeztem szabadulni a futóhomoktól és a mérgeskígyóktól, amely feladat a többi bajnok számára valószínűleg jóval nagyobb kihívást jelentett, mint számomra, hiszen a szobában az afrikai nap ragyogott a tiszta, felhőtlen égbolton, és a fülledt, tikkasztó meleg eltompította az érzékeket. Számomra azonban nem okozott nehézséget megkülönböztetni a futóhomokot az egyszerű sivatagi homoktól, az érzékszerveim hozzá voltak szokva az afrikai meleghez, gepárd alakomban pedig a mérgeskígyókkal is könnyűszerrel elbántam, így eltökélt, határozott, összeszedett lendülettel haladtam a következő szoba felé.
Ahogy azonban megérzésem szerint az utolsó mérgeskígyót aprítottam darabokra éles karmaimmal, a föld érezhetően megremegett alattam, a virtuális valóság által létrehozott nap elhalványult egy pillanatra, és hátamon felállt a szőr, ahogyan az elektromos feszültség betöltötte a termet. A másodperc törtrésze alatt támadó pozíciót vettem fel, karmaimat kieresztettem, és állati alakomnak köszönhetően kiélesedett érzékszervekkel igyekeztem meghatározni, pontosan melyik irányból érkezik majd a veszély.
Az első, racionális gondolatom az volt, hogy ez Zaire utolsó meglepetése, hogy ne hagyhassuk el olyan könnyűszerrel a szobát, de ösztöneim azt súgták, hogy egészen más jellegű fenyegetéstől kell tartanom. Feltételezésemet alátámasztotta a továbbra is alig érezhetően remegő föld, a falak az emberi szem számára talán nem látható, ugyanakkor gepárdszemeim számára tökéletesen kivehető hullámzása, illetve az elektromos feszültség a levegőben. Valami félresikerülhetett, mégpedig végzetesen. Megfeszített izmokkal, aprókat lélegezve vártam, hogy a fenyegetés megérkezzen.
Amikor a keleti fal felől az elektromos zavar miatt megélénkülő szél egy ismeretlen férfi szagát hozta, a másodperc törtrésze alatt a szag forrásának irányába pördültem, és vicsorogva meredtem a falon nyíló portálból előlépő alakra. A szagában a torkot kaparó cigarettafüst keveredett a fekete mágia félreismerhetetlen, orrfacsaró bűzével, és ahogy kifejezéstelen tekintettel, zsebre dugott kézzel rám nézett, megéreztem a halálos fenyegetés fojtó illatát. Vicsorogva és morogva megvillantottam fogaimat, majd egy hosszú ugrással elrugaszkodtam, hogy még mielőtt elő tudná húzni a pálcáját, erőszakkal a földre teperjem. A férfi azonban nem mutatta jelét meglepetésnek vagy félelemnek, megfontolt lassúsággal kihúzta bal kezét a zsebéből, majd tűnődve megpöccintette a levegőt.
A varázslat a gyomorszájamon talált el, és olyan erővel csapódott a testembe, hogy egészen a szemközti falig repültem. Egyedül csak gepárdreflexeimnek köszönhettem, hogy nem nyúltam el azonnal a meleg homokban, fájdalmamban levegő után kapkodva, hanem talpon tudtam maradni. Kézzel varázsló volt, akárcsak én. És mindenáron túszul akart ejteni, ezt is határozottan ki tudtam olvasni mozdulataiból, amik még csak véletlenül sem a gyilkosságot, hanem a rabságba ejtést célozták. Sejtelmem sem volt, hogy miért érkezett, de afelől nem volt kétségem, hogy nem lesz egyszerű az ellenállás.
Ilyen ellenféllel azonban csakis ember alakomban vehettem fel a versenyt, így összeszorítva a fogaimat, heves fájdalmaim ellenére egy jajszó nélkül visszaalakultam emberré, és egy-egy tűzlabdát idézve a tenyereimbe, készen álltam rá, hogy akár a helyismeretemet is előnyömre fordítva, minden erőmmel ellenálljak a behatolónak.

Miután Vincent elharsogta a cseppet sem manipulatív feltüzelő szónoklatát, furcsa, vegyes érzelmekkel álltam a saját portálomba. Nomusa Adeyemi lesz az ellenfelem, akivel már volt szerencsém összefutni egy vagy két alkalommal, amikor éppen valami tiltott kóborlást űztek a Rengetegben. Okozott is akkor pár kínos pillanatot, de ennek ellenére egész méltó ellenfélnek gondolom, azon kevés emlékfoszlányból, ami maradt róla.
Még mindig nem igazán tudtam eldönteni, hogy miért teszem mindezt. Valójában Vincent lebutított szónoklata zavart legjobban, talán azért, mert mindenkit, köztük engem is, csak egy borsónyi agyú, bosszúéhes ostoba állatnak néz, éppúgy ahogy a varázslók is. (Tudtommal pont ez ellen harcolunk, nemde? -veti fel folyton az agyam egy hátsó zuga.) Harcostársaim mindezt természetesen élvezték, és tényeges belegondolás nélkül itták a feltüzelő szavakat. Én ugyan kissé kritikusabban álltam a dologhoz, de nem tagadom a fő irányelvet. Nem múlik el úgy nap, hogy ne kavarodna elő néhány engem ért komoly, durva diszkrimináció emléke, akár kisiskolás koromból, akár a családomtól való elszökést követő időből, amikor munkát próbáltam keresni, és ellátni magam, mint minden normális emberi lény a fiatal felnőtt éveiben. Ám én valamiért erre nem voltam elég méltó, és akikkel csak összesodort a sors, szinte biztos, hogy csak belém rúgtak, és gúnyolódás kíséretében bocsátottak utamra, egy következő kiközösítés felé.
A bajnok-vérfarkas párokat átgondolt szempontrendszer alapján párosították össze, hogy szinte biztos legyen a győzelmünk egy, több mint huszonnégy órája ébren levő, végkimerülésig hajszolt fiatal mágus felett. Különféle szimulációkat, teszteket futtattak le velünk, hogy kiderüljön, kinek milyen előnyét tudnánk kihasználni a cél érdekében. Bennem talán a legnagyobb fegyver a kézzel varázslás, és a jártasságom a feketemágiában. Ezért is kerültem ehhez a bizonyos Nomusához, aki a kémkedéseink és információlopásaink alapján szintén kézzel varázslónak bizonyult. A gondos válogatás során szerencsére elég méltó feladatot kaptam, ugyanis minden bajnokhoz először csak egy, kiemelkedően tehetséges vérfarkast küldenek, és ha ő esetleg harcképtelenné válik, akkor megy át a portálon az első tartalék ember, és így tovább.
Unottan vettem tudomásul, hogy a valóban nem sokra használható, és értelmileg sem túl csillogó fajtársaim a leghangosabbak az egyre vadabbá duzzadó kántálásban és mindenféle ocsmányságok ordítozásában. Legtöbbjüket azonban nem érte olyan tényeges bántalmazás az elit és tiszta varázsvilágban, ami miatt valóban jogosak lennének a megnyilvánulásaik. Az itt töltött hónapok alatt megtanultam, hogy azok, akikre tényleg rájárt a rúd, a legcsöndesebbek, hasonlóan hozzám. Sokuk csak azért csapódott ide, mert egyébként sem tudtak mit kezdeni az életükkel, meg sem próbáltak erőfesztítést tenni, hogy befogadja őket a társadalom, itt viszont kapnak enni és van tető a fejük felett. A többi aligha számít nekik, talán még a pszichológiai gerjesztés, amit Vincent tervei alapján folyamatosan adagoltak nekünk, hogy megkérdőjelezhetetlen gyilkológépekké alakuljunk, ha eljön az idő. És eljött.

Vincent a támadás hajnalán a főhadiszállás legnagyobb szobájába hívta össze az akcióban részt vevő vérfarkasokat, hogy lelkesítő szónoklatot intézzen hozzájuk. Ahogy az emelvény egyik hátsó, árnyékos sarkában mozdulatlanul a falhoz simulva figyeltem a gyülekező tömeget, a magasított színpad előtt nyüzsgő vérfarkasok arcát fürkészve tisztán ki tudtam venni a semmivel össze nem téveszthető vérszomj, és az elszenvedett sérelmekért való erőszakos visszavágás ígéretébe vetett hit jeleit. Szinte kivétel nélkül készen álltak és a jogosnak vélt megtorlásra vártak.
Nem mertek azonban túlságosan hangosan tervezgetni, így csak egy egyenletes, halk morajlássá olvadtak össze a beszélgetések foszlányai, és fél szemüket mindig az emelvény közepén álló Vincent-en tartották, aki apró, gyermeteg mosollyal a szája sarkában éppen Mikával beszélgetett. Enyhén összehúzott szemekkel alaposan szemügyre vettem a vámpírt, de még most, az utolsó pillanatokban is kínosan ügyelt arra, hogy valódi gondolatait és érzéseit az ártatlan gyermek álarca mögé rejtse. Talpán gyerekesen előre-hátra billegve, illetve egyszer-egyszer felkuncogva egy talán el sem hangzott viccen, a külső szemlélő számára valóban tökéletesen feddhetetlennek tűnhetett. Amikor azonban bármiféle előjel nélkül rám villantotta a szemeit, és a levendulaszín, pokolhideg tekintet az enyémbe fúrta magát, a hideg is végigfutott a hátamon. Kedvesnek szánt mosollyal, ugyanakkor nem titkolt, halált ígérő fenyegetéssel a szemében húzta fel fél szemöldökét, amire én csak egy gyors fejrázással válaszoltam, és Max-re siklott a tekintetem, a kanadai fiúra, aki feszülten, pislogás nélkül meredt számítógépe képernyőjére. Az arénában történő eseményeket a szoba falára kifüggesztett kivetítőn mi is nyomon tudtuk követni, ám egyelőre még számunkra érdektelen volt, hogy boldogulnak a bajnokok az első huszonnégy órában, így a kép elhalványítva, az adás elnémítva pergett a képernyőn. Minden előkészület megtörtént, nem volt más hátra, mint várakozni az utolsó, idegőrlő pillanatokban.
A feszültség percről percre nőtt a teremben, amikor pedig már úgy éreztem, a főhadiszállás azonnal felrobban a visszafojtott indulatoktól, Vincent előrelépett, és ahogy végighordozta tekintetét követőin, a terem egy csapásra elnémult. A jelenet annyira erősen emlékeztetett azoknak a diktátoroknak a fellépésére, akiket volt szerencsétlenségem megismerni és jobbkezükként szolgálni a világtörténelem során, hogy a hányinger kerülgetett. Ahogy végignéztem a Vincent-re üdvözült rajongással és feltétlen tisztelettel, a vérszomjtól sötét tekintettel, éhesen néző vérfarkasokra, összeszorult a szívem. A saját szemeim voltak a tanúim rá, hogy a történelem ismétli önmagát.
- Bajtársaim, testvéreim, az igazság, a becsület és az egyenlőség hű katonái! – tárta szét a karjait Vincent, és ugyan az arcvonásait a jóakaró és büszke atya meleg mosolyába rendezte, láttam a szemében lángoló vad éhséget és a semmivel össze nem téveszthető állati dühöt.
Vincent vérre szomjazott.
- A mai hajnalon a mi napunk virradt fel! Ma az elnyomottak és igazságtalanul kitaszítottak végre elnyerik azt a figyelmet és megbecsülést, amit jogtalanul elragadtak tőlünk, hogy aztán oly sok évszázadon keresztül tartsanak bennünket a sötétben. Mindannyian ismerjük a megalázó helyzetet, amikor puszta származásunk akadályoz meg bennünket abban, hogy elérjük azt, amit szeretnénk, amikor a siker, amiért jogosan megdolgoztunk, már csak karnyújtásnyira van tőlünk, aztán olyanok, akiknek egy percet nem kellett megdolgozniuk a pozíciójukért, elveszik azt tőlünk! Megérdemeljük, hogy leköpjenek bennünket az utcán? Megérdemeljük, hogy vacak, nehezen összekapargatott knútokból kelljen tengetnünk mindennapi életünket, csak mert azoknak születtünk, akik vagyunk? Megérdemeljük, hogy az árnyékok közé kényszerítsenek bennünket? – Vincent egyre emelkedő hangerővel beszélt, és az utolsó szavakat már csaknem üvöltötte, a vérfarkasok pedig, akik őrült csodálattal itták minden szavát, egy emberként harsogták válaszul:
- Nem! – bődültek el vadul, vámpírvezérük beszéde szemmel láthatóan csaknem az őrületig tüzelte őket.
Vincent ajkára az elégedettség mosolya kúszott fel hideg lassúsággal.
- A mai napon a sorsunkat a kezünkbe vesszük – ezúttal halkan, csaknem suttogva kezdte beszédét, csak hogy aztán ismét egyre emelkedő hangerővel fokozza a feszültséget. – A mai napon visszavesszük, ami jogosan a miénk, és a varázslók és boszorkányok megtanulják, hogy bennünket nem lehet egyszerűen a porba tiporni és a sötétségben tartani. A mai naptól fogva a nap a mi kedvünkért fog felragyogni az égbolton minden hajnalban! A mai nap a Szövetség és az elnyomott tömegek győzelmének a napja!
A vérfarkasok olyan hangerővel üvöltöttek fel, hogy ha Céline nem kezelte volna Disaudio bűbájjal a főhadiszállás területét, valószínűleg a kastélyban is hallották volna a felkelők magasztos üdvrivalgását. Vincent üdvözült, átszellemült arckifejezéssel állt széttárt karokkal feltüzelt hívei előtt, és éhes, kegyetlen mosolyra húzta a száját, hegyes szemfogai előpattantak. Ha nem láttam volna annak idején fénykorában a náci Németországot, valószínűleg még jobban megrémültem volna, de így is végigfutott a hideg a gerincemen.
Vincent már régen nem egyenlőséget akart, hanem diktatúrát. A varázslók vérére fájt a foga. Csak reménykedni mertem benne, hogy Arthur aurorkülönítményéből senkinek nem kell majd közvetlen párharcba bonyolódnia vele.
Amikor a vámpír úgy érezte, hogy már kellően feltüzelte a vérfarkasokat, lassan az ajka elé emelte mutatóujját, és ez az egyszerű mozdulat elég volt ahhoz, hogy egy pillanat alatt elcsendesítse követőit.
- A tervet ismeritek. Tudjátok, mit kell tennetek. A Szövetségért, és fajunk minden tagjáért harcolunk, a mai napon pedig a varázslók teljhatalmú uralma megbukik! – lendítette a magasba Vincent összeszorított öklét, amire ismét egyetlen egybehangzó üvöltés volt a válasz, majd amikor a falon függő kivetítő fényereje Max-nek köszönhetően megnőtt, az iménti hangos üdvrivalgást követő halálos csöndbe burkolózott tömeg feszülten figyelte, ahogy az utolsó bajnok is átlép a portálon, majd a képernyő tizennégy kis kockára esik szét, mindegyik egy-egy varázslót vagy boszorkányt mutatva.
Szinte azonnal Céline-re tapadt a tekintetem, ahogyan meg mertem volna rá esküdni, hogy mindenki másnak is a szobában. A francia lány arcát fürkésztem, és el sem tudtam képzelni, mi járhat a fejében. Szinte éreztem, ahogy a tekintetek és a felelősség súlya iszonyatos erővel nyomja a vállát, ahogy valószínűsíthetően a cigarettamegvonás sem tett túl jót az idegrendszerének, de nem adta jelét idegességnek, még csak arcizma sem rezdült, kifejezéstelenül meredt a kamerába. Amikor pedig a játékmester megadta a kezdő jelet, az elsők között lendült mozgásba.
A főhadiszállás visszafojtott lélegzettel figyelte, hogyan veszi az akadályokat, és hogyan utasít újabb és újabb szobákat a háta mögé. Ugyan minden szoba és feladat felépítésével tökéletesen tisztában volt, így rekordgyorsasággal végezhetett volna a pályával, túlságosan nagy feltűnést keltett volna szokatlan ügyessége, így szándékosan gyakran hibázott, természetesen pontosan kiszámítva azt a mennyiségű hibát, amivel még nagyjából a középmezőnyben maradhat, és így, amikor elérte a hetedik szobát, hatan már megelőzték, ám a többi bajnokot maga mögé utasította. Ahogy azonban benyitott az akció helyszínének előzetesen megbeszélt helyiségbe, a főhadiszálláson másodpercek leforgása alatt vészes hirtelenséggel változott meg az atmoszféra.
A feszült figyelem és várakozás helyét átvette az egyre növekvő intenzitású téboly és vérszomj, Vincent arcára pedig immár nyíltan kiült a kegyetlen, gyilkos vágy.
- Készüljetek! – utasította bajtársait az indulattól remegő hangon, és földöntúli kegyetlenséggel világító levendulaszínű szemeit a sarokban a számítógépénél dolgozó Max-re függesztette. – Készen állsz, démonka? – vigyorgott rá a fiúra kedvesnek szánt, de inkább kényszeredettre és fenyegetőre sikerült mosollyal, Max pedig rá sem nézve, sápadtan, erősen koncentrálva bólintott.
A szívem már régen megszűnt dobogni és már izzadni sem izzadtam, amióta vámpírrá változtam, de a kezem akaratlanul is ökölbe szorult, ahogy figyeltem, Céline hogyan hajol el a váratlanul az útjába kerülő akadályok elől, hogy a lehető legtermészetesebb módon a szoba keleti falához táncoljon. Amikor pedig hosszú ujjú pólóba bújtatott keze végigsimított a hűvös felületen, az ujjai között megcsillant a szürke chip, ami azonnal a falhoz kapcsolódott.
- Csatlakoztam! – kiáltott fel Max ebben a pillanatban diadalittasan, és elképesztő tempóban pötyögve a billentyűzeten, a másodperc törtrésze múlva jelezte, hogy a Mokka nevű rendszert sikeresen blokkolta, a virtuális valóságban a falak átjárhatóvá váltak a vérfarkasok számára, a portál pedig nyílik három, kettő, egy…
A szoba közepén pedig csakugyan megjelent az örvénylő, kavargó, ezüstös színű, kör alakú átjáró. Egy pillanatra a levegő is megfagyott a helyiségben, a vérfarkasok szemmel láthatóan alig hitték el, hogy az akció sikeres volt, majd egy fiatal fiú az első sorban vad indulattal elkiáltotta magát.
- A szabadságért! – üvöltötte harciasan, majd beugrott a portálba, hirtelen megélénkülő társai pedig vérszemet kapva, hangosan kurjongatva követték példáját.
A tekintetem a képernyőre villant, ahol Céline kivételével minden bajnok tanácstalanul és nem kicsit rémülten nézett körbe; valószínűleg a központi rendszer blokkolása egy pillanatra destabilizálta az egész virtuális valóságot is, ami a bajnokok számára sem maradhatott észrevétlen. Eközben Céline szobájában egymás után tűntek fel a vérfarkasok, hogy aztán gyors tempóban átugrálva a falakon mindenki a számára kiutalt boszorkánnyal vagy varázslóval vegye fel a vérre menő küzdelmet.
A képernyőn újabb és újabb szobákban villantak fel átkok és harsantak fájdalmas kiáltások, amikor pedig már az utolsó vérfarkasok is eltűntek a portálban, Max röviden bólintott Vincent felé. A vámpírra pillantottam, aki éhesen, széles vigyorral, közelgő győzelme biztos tudatában meredt a képernyőre, levendulaszínű szemében a téboly tüze kapott lángra, ahogy figyelte az őrült jelenetet.
Végül csak elégedetten bólintott, és a portál felé fordulva előzékenyen felajánlotta két karját nekem és Mikának, majd, miután leküzdve viszolygásomat, elfogadtam jobbját, kart karba öltve mindhárman egyszerre beléptünk a portálba. Ahogy átléptünk Céline szobájába, egy pillanatra lehunytam a szemem, és csak remélni mertem, hogy Arthur és a különítménye, valamint a francia kislány elegek lesznek ahhoz, hogy megállítsák Vincent őrült tervét.

-Ó, Borja, hogy tépném ki az összes szőke hajad! -üvöltöttem fel kétségbeesetten, miközben az ötödik ceruzát tettem tönkre azzal, hogy kontrollálatlan dühömben lekivágtam az asztallapnak. Eddig gond nélkül szeltem keresztül egyik szabadulószobát a másik után, mondhatni még élveztem is a különösen veszélyes helyzeteket, amikor az adrenalin érezhetően meglódult az ereimben. Most azonban, már nem is tudom hányadik helységben járhattam, mikor egy nevetséges és észbontóan tré feladat akadályozott meg lassan órák óta a továbbjutásban. Egy női portrét kellett megfelelő minőségben lemásolnom. Kézzel. Papírra. Minél idegesebb lettem, annál kevésbé tudtam uralkodni a rajzolás és kézműveskedés terén mindig is suta kezeimen, és borzalmasabbnál borzalmasabb művek születtek. A papírok alatti speciális rajztábla érzékeli elvileg, ha kielégítően sikeres a versenyző rajza. A kép eredetije nagyban és jól láthatóan függött a falon, rajta a fiatal arc hol gúnyosan, hogy legvetően nézett rám, attól függően, milyen idegállapotban voltam éppen. Szerettem volna szétszabdalni a képet és valahogy szétrúgni a falakat, hogy továbbjuthassak. Életemben nem gondoltam volna arra, hogy pont egy ilyen idegtépő baromság miatt fogok vért izzadni a Trimágus Tusán… Ezt aztán megcsináltad, te kis liba! Az egy dolog, hogy te tudsz rajzolni, gondolom, de az emberiség maradék kilencvenöt százaléka képtelen élethűen rajzolni! Ahogy gyűlt bennem a feszültség, úgy szerettem volna egyre jobban kárt tenni a környezetemben. Vajon ki vagy mi garantálja, hogy nem romlott el ez a szarság, ami értékeli az alkotásaimat?! Bosszankodásom közepette azért az is eszembe jutott, hogy az általam ismert bajnokok közül senkiről sem tudom elképzelni, hogy jó rajzos volna, legalábbis a srácok közül. Vajon ők is ugyanitt szenvednek a párhuzamos szobákban? Vettem pár mély levegőt, ideges mozdulattal lesöpörtem izzadt homlokomról az útban levő hajtincseimet és átropogtattam a vállaimat. Azt még csak-csak toleráltam, hogy bájitalokat kellett nagy kínok árán kikevernem, csillagászattal kapcsolatos random fejtörőket megszülnöm, medvét ártalmatlanítanom, meg hasonló, egyébként is kimerítő dolgokat, főleg (jóval) több mint 24 órányi ébrenlét után. A fizikai képességeket igénylő, sportosabb feladatok nem jelentettek gondot, talán azoknál sikerült a legtöbb időt visszaspórolnom, amit elcsesztem a műveletlenségem miatt az iskolai tananyagokra épülő feladatok során.
Miért nem kell zenélni? Ahhoz csak nem ért ennek a csodának a megálmodója! Akkor megtudná, mekkora szívás egy olyan tehetség-alapú készség használata, amiről fingja sincs!

Azt a robbantóját! -szakadt ki belőlem, miközben mélyeket lélegeztem, és a rettenettel vegyes ijedelemtől le is rogytam a földre a második szoba kezdeténél, nem túl meggondolt módon. Zavartan harapdáltam az ajkam, miközben próbáltam a pólómból a maci által kiszakított részt valahogy pótolni, de reménytelen próbálkozás volt. Most már így csinálom végig, pont úgy nézek ki, mint akit megtépett egy medve. Miután feldolgoztam a tényt, hogy egy hajszálon múlott az életem úgy egy fél perccel ezelőtt, felálltam, hogy folytassam a küzdelmet. Már igazán megszokhattam volna az elmúlt próbák során…
A jelenlegi szoba alkotója jártas lehetett a szokásos értelemben vett akadályversenyekben, ugyanis alig fél méter megtétele után egy meglehetősen mély szakadék tátongott előttem, aminek az alja kissé természetellenes sűrűségben kaktuszokkal volt beültetve. A továbbjutás egyetlen lehetősége a plafonról lógó, egymáshoz nem túl közel levő kapaszkodók voltak. Lemondóan kezdtem átmozgatni a vállaimat, hogy lehetőleg sérülés nélkül tudjak végigmászni a tüskés mélység felett, bár még mielőtt felugrottam volna az első gyűrűért, próbáltam kivenni, mi várhat még rám. Rögtön felismertem a gyanúsan sima és ártalmatlan homokos térséget a messzeségben, ami bizony nem mást, mint egy mérgeskígyót rejt, mint megtudthattuk az elmúlt órákban. Ez a szoba tehát Zaire műve. Egyelőre nem is volt erőm tudomásul venni, hogy a fizikai megpróbáltatások még csak most kezdődnek, és a mostani mászásom csak a bemelegítő.
Az elsőre kissé soknak ígérkező karmunka miatt égető fájdalmakkal ugrottam le a kapaszkodók sora után egy sziklára. Dühös horkantással ragadtam meg az ezután következő, plafonról lógó rúd végét, hogy ismét a kegyelemért sikítozó karizmaim segítségével valahogy átügyeskedjem magam a néha ijesztően magasra csapó lángok felett. Vagy húsz métert kellett mászni az égő máglya felett, ami után a jutalmam egy nem éppen kis szögű emelkedő volt, ami felett fájdalmasan alacsonyan szögesdrót kényszerítette a versenyzőt laposkúszásra. Eddig ugyan az ösztöneimre hallgattam, és gondolkodás, illetve mágiahasználat nélkül estem neki a pályának, de itt már azért felmerült bennem, hogy meg kéne próbálkozni a szögesdrót eltüntetésével. Ám amint meglendítettem a pálcám a domboldal felé, a fenyegetően cikázó drótok kígyókká változva estek le a földre, hogy vészjósló tekergőzésbe és nyelvnyújtogatásba kezdjenek. Követve a logikát, újabb pálcalendítést intéztem az akadály felé, és annak harmadik verziója is elém tárult: visszatértek a drótok, de most tüskék helyett magasfeszültséget tartalmaztak és vibráló szikrák csaptak a levegőbe belőlük. Sóhajtva próbálkoztam tovább, de újabb lehetőség nem került elő. Tehát ebből a háromból válaszhatok. Így aztán maradva a szögesdrótos verziónál, szenvedve álltam neki a kúszásnak. A lábszáramon már elve meredező random karcolások és zúzódások fájdalmasan lüktettek a belejutó földtől, plusz olykor a hajam is kapott egy-egy fájdalmas tépázást, de nem tudtam mit tenni, csak kúsztam és kúsztam, bár a növényzet és a szintemelkedés miatt sejteni sem lehetett, hogy meddig tart a válogatott kínzások ezen kis részlete.

Ha eddig nem is, majd most már egészen biztosan felmondja a szolgálatot az idegrendszerem. Kábán ácsorogtam az első, szabadulószobának csúfolt akadálynál. Mivel a teleportálás, vagy tudom is én mi miatt úgy éreztem magam, mint akit beraktak egy mosógépbe és jól átpörgettek a centrifuga programon, szerettem volna elhányni magam, de még ez sem ment. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy kinek az agyszüleménye az aktuális szoba: a keskeny helység első ötödét egy varázslattal áthatolhatatlan rács választotta el, a továbbjutás feltétele pedig valószínű valamilyen mágikus főzet kikeverése, legalábbis erre engedett következtetni a gondosan előkészített üst, a kismillió alapanyagot tartalmazó alapanyag-arzenál és a kis boríték ami a munkalapon hevert. A többi akadályt nem is tudtam értelmezni, ugyanis észrevettem, hogy a helység átellenes oldalán, ahol a továbbjutást ígérő ajtó állt, egy hatalmas barnamedve által őriztetik. Az állat tagadhatatlanul valódi volt: rövidke lánc kényszerítette arra, hogy közvetlenül az ajtó előtt legyen, izmos nyakába fájdalmasan belevágott a lánc, ahogy vészjóslóan mély morgások közepette próbált valami kényelmesebb pózt találni, bár amint érzékelte a jelenlétemet, idegesen ágaskodott fel és szaglászott a levegőbe. Nos, igen, Pavel barátom jól kitett magáért, hogy egy kellően versenyő-szelektáló akadályszobát állítson össze.
Nagyot nyeltem, így próbálva ignorálni azt a tényt, hogy több mint huszonnégy órája nem aludtam, illetve nem ettem pár kínkeserves falatnál többet, és nekiálltam elolvasni a bájitallal kapcsolatos feladat instrukcióit.

- Hogy állunk? – húzta be maga után Léo halkan, de sietősen a főhadiszállás ajtaját, majd pár gyors lépéssel átszelve a szobát, emberfeletti ügyességgel kikerülve a padlón lesben álló összes zsír-, kávé- és ketchupfoltot, azonnal számítógépéhez lépett, hogy az asztalra támaszkodva, enyhén összeráncolt homlokkal, pár gyors, de alapos pillantással ellenőrizze az események alakulását.
- Mindent tökéletesen kézben tartunk, paranoiás kapitány, nincs okod az aggodalomra – biztosítottam Léo-t, a fiú érkezésére fél fülemről letolva a maximális hangerőn üvöltő Queen-t, miközben egy fél hot doggal a számban csúsztam át Bastien-tól Papillon-ig, és a hatmilliókétszáznegyvennégy dolgom mellett azon tűnődtem, mennyire nem tartok semmit sem kézben, és milyen sok okom van az aggodalomra.
Az agyam körülbelül hetvenkettedik órája megszakítás nélkül szokásos, egyébként sem kifejezetten lassú tempójának nagyjából tízszeresén pörgött, hiszen egyszerre kellett biztonságos és stabil helyzetben tartanom a virtuális valóságot, az összes lehetséges komplikációt minimalizálni a Portál programot illetően, mindemellett pedig vigyáznom kellett a bajnokokra, tartani a kapcsolatot az aurorokkal az esetleges vámpírtámadás miatt, válaszolni McGalagony professzor kismillió idegesítő kérdésére, és eközben figyelni arra, hogy Léo eleget egyen, eleget igyon, eleget aludjon, és a vérfarkasos gyógyszereit is időben bevegye.
Ez azonban a szokásos tápanyag-, kóla- és kávéfogyasztásomat a háromszorosára növelte, így Mokka is kezdett enyhén túlpörögni és egyre gyakrabban beszélt akadozva, hiszen iszonyatos tempót diktáltam a számára is. Ráadásul a szoba délnyugati sarkában növekvő szeméthalom is egyre ijesztőbb méreteket öltött; de, ugyan láttam Léo meg-megvonagló arcán, hogy a legszívesebben azonnal kitakarítaná az egész szobát, mivel két hete gyakorlatilag egyetlen összefüggő órára sem mozdultunk ki a szobából, egyszerűen néha arra sem volt időnk, hogy mosdószünetet tartsunk.
A harmadik próba első huszonnégy órájának letelte előtti negyed órában pedig végleg tetőzött az agybaj, a tempó még inkább felgyorsult a főhadiszálláson, az agyamban az eddig viszonylag tompa dübögés agyvelőt rázkódtatóan harsány és ütemes dübörgéssé vált, a szívem minden egyes dobbanással ki akart szakadni a mellkasomból, a kezeimre pedig ismét fel kellett csatolnom a merevítőket, mivel kontrollálhatatlanul remegtek.
De Léo sem festett sokkal jobban. Ugyan különös figyelmet fordítottam rá, hogy minden nap legalább hat órát aludjon, ha többet nem is, és minél több folyadékot és táplálékot igyekeztem Belé diktálni, az utolsó próbával járó stressz őt is kikezdte. Ugyan külső megjelenése a szokásos módon kifogástalan volt, és egy külső szemlélő aligha állapíthatta volna meg, hogy valami nincs Vele rendben, az én gyakorlott szemeim azonnal kiszúrták az egyértelmű jeleket. A szokásosnál jóval többször túrt bele ideges mozdulattal a hajába, az ujjai önkéntelenül is ideges táncot jártak, amikor éppen nem jegyzetelt vagy gépelt, illetve egész lénye szinte szó szerint vibrált az idegtől.
Az a tudat pedig, hogy kevesebb, mint negyed órán belül arra a roppant rizikós kísérletre készültünk, hogy a bajnokokat egy általunk létrehozott virtuális valóságba repítsük egy mindeddig – publikusan legalábbis – ki nem próbált technológia segítségével, a Rá nehezedő elképesztő nyomással együtt kifejtve hatását kezdte kikezdeni az idegeit.
Bármit megadtam volna, ha akkor meg tudom nyugtatni, de őszintén szólva az én fejemben is egymást kergették a rémképek a virtuális valóságba belépve egyszerűen atomjaikra szakadó bajnokokról, így egyszerűen nem éreztem volna őszintének, ha próbálom megnyugtatni egy semmitmondó "minden rendben lesz"-szel.
- Minden rendben volt McGalagonnyal? – törtem meg végül a főhadiszálláson uralkodó pattanásig feszült csendet, amikor egyszerűen már nem bírtam tovább a szótlanságot, majd bepötyögtem két sort iszonyatos tempóban, mire a Nagyterem kivetítőjének képernyőjén megjelenő képet elhomályosító hiba jelzése eltűnt a levegőből, én pedig sietősen tovább löktem magam, és két asztal között suhanva futtában kipipáltam még két újabb teendőt.
- Az igazgatónő elégedett. Egyelőre – vett el a Mokka által előzékenyen felé nyújtott tálcáról egy gőzölgő csésze kávét Léo, és egy hajtásra ledöntve a pohár teljes tartalmát, ideges mozdulattal beletúrt a hajába.
Papillon és Camarade között csúszva egy két és fél literes kólásüveggel és egy gyors ritmust dobolva a térdeimen a gyomromban jelentkező elviselhetetlen fájdalmat, valamint a mellkasomat szorító légszomjat enyhítendő, kísérletet tettem arra, hogy eltereljem az egyébként sem éppen egyetlen dologra koncentráló figyelmemet, és fél szemmel végigmértem Léo-t.
- Inszomnia kapitány, az elmúlt két hétben nem sokat aludtál – jegyeztem meg, miközben újabb három problémát oldottam meg elképesztő tempóban gépelve.
- Nicsak, ki beszél – kattintott párat Léo is a saját számítógépén, majd a már a két hete az ágyául szolgáló matrac, a szoba egyetlen tiszta és érinthetetlen szeglete melletti egész alakos tükörhöz lépve lesöpört egy nem létező porszemet a válláról, és megigazította a haját.
- Csak mondom, hogy hosszú lesz még ez a nap, és nem hiszem, hogy egy-két órás, alvásnak aligha nevezhető pihenőkkel számolva az általad magadtól elvárt száznegyven százalékon tudnál teljesíteni – pörögtem fel a maximumra a maradék két liter kólát egy húzásra ledöntve, és a másodperc törtrésze alatt betolva egy egész doboz sült krumplit.
- Csak ne legyen semmi probléma, utána alszom – lépett Léo a szoba közepére, és lehunyva a szemét, párszor alig hallhatóan hosszan beszívta és kifújta a levegőt.
- Mokka, ezt, remélem, felvetted – motyogtam, miközben Coccinelle-el leírva pár kört Léo körül egy félig megevett palacsintával a számban az összes szükséges beállítást elvégeztem.
- Minden egyes szót, Mademoiselle – válaszolt készségesen Mokka, majd amikor Léo teljesen készen állt, és biccentett, hogy kezdhetünk, visszafordultam a számítógép képernyőjéhez, és párat pötyögve, szoros csomóval a gyomromban és a torkomban a számhoz emeltem a kis mikrofont.
- Adásban vagy, és három, kettő, egy! – indítottam el a programot éppen akkor, amikor a karórám egyet csipogott, jelezve, hogy a huszonnégy óra lejárt, majd amikor megbizonyosodtam róla, hogy Léo Jesse valakiként, és nem saját magaként szól a bajnokokhoz, illetve a képernyőkön keresztül a nézőkhöz, valamint minden kivetítő tökéletesen közvetíti az adást, egy pillanatra lehunytam a szemem, és a másodperc törtrészére engedtem, hogy a bensőmben kitörni készülő pánik egy rövid időre kitöltse az ereimet, és maximális fordulatszámra kapcsolja a szívemet.
Fogalmam sem volt, mit hoz a következő pár óra, amely életem legnagyobb kihívásának ígérkezett, és nagyon szükségem lett volna rá, hogy bárki, akárki megnyugtasson; de rá kellett jönnöm, hogy most senkitől nem várhatom a megnyugtatást, hiszen a következő pár óra minden egyes pillanata, valamint Léo karrierje és hírneve egyedül rajtam állt vagy bukott.
A torkom kezdett elszorulni, éreztem, hogy egyre szaporábban kapkodom a levegőt, és az izzadság is elkezdett kiütközni a homlokomon, így sürgősen valami figyelemeltereléshez kellett folyamodnom, hogy ne ismétlődjön meg az a kellemetlen epizód, amelyből az utóbbi időben Mokka egyre többször volt kénytelen kirángatni.
- Minden rendben, Mademoiselle? – szólított meg óvatosan Mokka. – A szenzoraim…
- Koncentrálj Léo-ra és a szobára, Mokka – utasítottam a számítógépet, és gyors egymásutánban lehajtva három csésze kávét, kihasználva, hogy Léo nem figyel rám, megpöcköltem a headset-emet, és csatornát váltottam. – Arthur? Ott vagy? – suttogtam a mikrofonba, és megkönnyebbülten lehunytam a szemem, amikor rövid zörej után az auror válaszolt.
- Guenièvre? Készen állunk a közbelépésre – töltötte be a férfi hangja a hallójárataimat, én pedig, miközben asztaltól asztalig csúszkálva félelmetes tempóban pötyögve készítettem elő a Portál-program beindítását, fél szememet a bajnokokat informáló Léo-n tartva igyekeztem szinten tartani a koffeint az ereimben.
- Várjatok a jelzésre – adtam ki szűkszavúan az utasítást, majd egy rövid mozdulattal visszakapcsolva Léo csatornájára, félig a szobai történésekre koncentrálva csúsztam egyik asztaltól a másikig elképesztő tempóban.
Szorított az idő. A tét hatalmas volt. Mintha az egész világ egyszerre akart volna rám omlani. Az idegvégződéseim kezdték feladni a szolgálatot. Mi van, ha nem sikerül? Ha mind miattam halnak meg?
De semmi baj, csak növelni kell a kávéadagot, ennyi az egész. És különben is, ha már a saját találmányában nem bízhat az ember, akkor mégis miben tud hinni?
- Mokka, a virtuális valóság felállt?
- Minden kész, Mademoiselle.
-… így remélem, hogy minél több információt szereztetek egymástól a szobákat illetően, hiszen hamarosan be kell lépnetek egy világba, ahol… - töltötte ki Léo vidám hangja a hallójárataimat, a szívem pedig vagy négyszeresére gyorsult, és hasztalan próbáltam figyelmen kívül hagyni a most már hangorkánná erősödő dobolást az agyamban.
- A rendszer stabil?
- Minden biztonsági és védelmi protokoll biztosítva, a rendszer stabil.
-… párhuzamos folyosókon fogtok végighaladni egy virtuális valóságban, de mindannyian ugyanabban a sorrendben fogtok szembesülni az akadályokkal…
- A Portál-program betöltött, biztonságos?
- Minden rendszer stabil, a program kész az indításra és a biológiai organizmusok komplikációmentes befogadására.
-… így nem maradt más hátra, mint hogy átlépjetek a próba második szakaszának helyszínére! – intett Léo mosolyogva a szoba hátsó fala felé, én pedig az összes hitemet a felfedezésembe vetve, remegő kézzel egy gombnyomással beindítottam a Portál-programot.
Papillon képernyője azonnal tizenhat különböző részre oszlott, amelyből tizenöt publikus volt, hiszen a tizennégy folyosó kiindulópontját, illetve a szobát mutatták, a titkos tizenhatodik azonban a várakozó, az általam tökéletesített felszerelést viselő aurorokat mutatta.
Nem tudtam megállni, hogy egy hosszú, megkönnyebbült sóhaj, amiről nem is tudtam, hogy eddig bent tartottam, kiszökjön a számon.
A virtuális valóság program tehát működött; most már csak a Portál-programnak kellett kiállnia a próbát.
- Ki lesz az első? – nézett körbe mosolyogva Léo, majd rövid habozás és kényelmetlen, feszült csend után az afrikai lány lépett előre.
Ahogy figyeltem, ahogy a lány az örvénylő portál felé lépeget, a fejemben dübörgött Minnie és láttam Bastien-t és láttam Léo-t és nem, ez nem a megfelelő pillanat, hagyd már abba és vigyázzon rájuk, kérem és nem tudom őket megmenteni és csak engedjenek már aludni, kérem és vigyázzanak Léo-ra és vigyázzanak a bajnokokra és csak én tudok rájuk vigyázni és vérfarkasok és vámpírok és aurorok és ez túl sok, nem bírom, engedjetek már ki és Léo, Léo, Léo.
- Mademoiselle, a Portál-program működik! – jelezte boldogan Mokka, én pedig próbáltam megfékezni a testem remegését és felnézve megállapítottam, hogy az utolsó bajnok is elfoglalta a helyét a folyosója elején.
Minden Léo-hoz méltóan tökéletesen, a forgatókönyv szerint haladt.
Léo játékmesterként elindította a versenyt, mosolyogva elköszönt a nézőktől, majd megszakítottam a kapcsolatot, és Léo visszatérhetett a főhadiszállásra, a saját testébe.
- Fantasztikus voltál, kapitány! – gurultam oda hozzá, és vigyorogva lepacsiztam vele.
Léo halványan elmosolyodott, majd oda sem figyelve, szórakozottan összeborzolta a hajamat, és lehuppanva a számítógépe elé, feszült figyelemmel követte a bajnokokat a képernyőkön, közülük is egy bizonyos lányt.
Én is visszafordultam a saját képernyőm felé, és egyszerre tolva a számba egy marék sült krumplit és egy sajtburgert, igyekeztem az evéssel lefoglalni magam, miközben minden egyes, a természetestől és a megszokottól eltérő rezdülést kitüntetett figyelemmel kezeltem.
Semmit nem szabadott elszalasztanom. Egy gyanús mozdulat, egy elvétett levegővétel, egy rossz szó. Bármi és minden számított.
Akár csak egy hiba, és Léo tökéletes munkája kárba vész. Én pedig nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen; és nem hagyhattam, hogy bárki is megsérüljön, hiszen ígéretet tettem.
A végtelen percek örökké tartó másodpercekké váltak, miközben Léo-val szívdobogva, visszafojtott lélegzettel, pislogás nélkül meredtünk a képernyőkre.

-Én már… én már tényleg nem tudom, mit kezdjek magammal. -közöltem mindenkivel kissé lelombozva, miközben csigalassúsággal kezdtem hámozni egy banánt. -Elegem van a titkaitokból. Úgy érzem, már felrobban az agyam tőletek. -ez a mondat azért alapvetően elég megbotránkoztató, de már elég sok órája gyúrjuk egymást a hülye őszintésdivel ahhoz, hogy még egy szemrebbenést se okozzon senkinek.
-Szintúgy. -nyomott el egy ásítást Charlie, aki egy mandarinnal rogyott le a mellettem levő székre, majd unottan kezdte leszedegetni a héját.
-Akkor szórakoztassuk egymást egy jó kis fűszeres Őszinte vagy Őszintével.-dobta be Tony.
-Kíváncsi vagyok, meddig maradna érdekes. Így is túl sok felesleges szart tudtam meg rólatok. -jegyezte meg epésen Pavel, akire aztán főleg nem vallott az ilyen kijelentés és hozzáállás.
-Hát igen, akárhogy is nézem, mindenkiről csöpög az undor és a túltelített agy okozta zombultság, de attól még megpróbálhatjuk. Olyan témákban amikben amúgy is játszanánk, egy nem veritaserumos helyzetben. Naaa….
-Jól van Lewis, nyugodj le, kiből mit akarsz kiszedni? Állunk rendelkezésre. Mindenki megmondja, amit tudni akar róla Tony. Igaz, srácok? -vette kezébe a fiú erőszakoskodását Matt. Főleg lemondó vállvonogatások jöttek reakcióként.
-Mit is mondtál Nat, milyen színű az az üvegcse a festményen, amit meg kell majd keresni? -kérdezte közbe Jabari, mire a lány csak szemforgatással válaszolt először, de Alex gyorsabb volt. -Sötétlila. -vakkantotta unott közönnyel, mintha csak arra válaszolt volna, hány óra.
Már csak két óra volt hátra, de már elértéktelenedetek az információk, csak össze-vissza dobálóztunk velük, a hajtóvadászat már lecsengett. Meghasonlottan és kóválygó fejjel vártuk, hogy végetérjen ez a szenvedéssé korcsosuló huszonnégy óra.
-Nem tudom. Elfelejtettem. Eskü, elfelejtettem. De mindegy is. Unalmasak vagytok. -mondta fakón Tony.
-Én ebben a maradék két órában inkább aludnék. Aki ebben meg merészel akadályozni, azt megölöm. -közölte derűsen Matt, majd elvonult a legtávolabbi babzsákhoz, és kényelmesen elterült rajta.

A kezdeti tanácstalan csönd után mint egy szikra, berobbant mindenki, és kezdett el egyszerre beszélni.
-Mikor lehet aludni? Miért nem alusszuk ki magunkat először? -kérdezte csak úgy a levegőbe Jev, aki a látvány alapján valóban a totálkómás állapot határán járhatott, de mindenki túlságosan beizzította az információvadász-ösztöneit, mintsem hogy reagáljon erre az irreleváns kérdésre. Ezért aztán durcásan összehúzódott egy babzsákban, kezeit a kenguruzsebeibe dugta és a csuklyát is tüntetőleg a fejére húzta, jelezvén, hogy ő márpedig most a pihenési kötelezettségének fog eleget tenni először. Én csak őszinte (hát persze, milyen más...?) rémülettel meredtem egyik kérdező emberről a másikra, bár szerencsére nem én voltam még az áldozat. Ahogy az agyam azon dolgozott, hogy feldolgozza a helyzetet, be kellett ismernem, hogy az alvós taktika nem is olyan rossz. Bár ki tudja, valószínű csak idő kérdése, hogy mikor rugdossák majd fel, hogy kiszedjenek belőle mindent. Mennyire fog elvadulni a dolog? Zaklatottan gyártott az agyam mindenféle rémképeket, jobb és rosszabb verziókról, és én valamiért képtelen voltam nekiesni valakinek. Tudom, hogy ez lenne a dolgom, de egyszerűen nem megy. A Veritaserum keserű utóíze erősen ingerelt arra, hogy visszahányjam az egészet, de tudtam, hogy ez lehetetlen lesz, gondoskodtak róla.
Nem telt el fél perc sem, mikor a legveszélyesebb személy közeledett felém, ördögi vigyorral a fején. Azzal a félreérthetetlen, most kicsinállak-vigyorral. Azért ez meredek kezdés... -fehéredtem el még jobban, már amennyiben ez lehetséges.
Anthony Lewis volt az természetesen.

Amikor lekerült a látásomat korlátozó kendő a szemeimről, azonnal hozzáláttam, hogy felmérjem a lehetőségeimet, és az új helyiséget, ahová az aurorok hoztak bennünket, hogy minél előbb helyzeti előnybe kerülhessek. Szerencsére nem tárult a szemeim elé egy túlságosan megrázó és váratlan látvány, így pár gyors pillantás után sikerült pontosan felmérnem a szituációt.
Sorstársaimmal egy alig nagyobb szobába kerültünk, mint a Nagyterem. Azonnal a kijáratot kerestem, de a hosszú, vajsárga falak egyikén sem találtam sem ablakot, sem ajtót. Teljesen be voltunk zárva, és amikor megpróbáltam hoppanálni, tudomásul kellett vennem, hogy a helyiséget ellátták hoppanálás-gátló varázslattal, amit valószínűleg az aurorok kijutása után szórtak ki a szobára.
A helyiség berendezése meglehetősen gyér volt. Az egyik fal mentén hosszú asztalokon mindenféle zöldség, gyümölcs, pékáru és víz sorakozott, az ellentétes oldalon pedig babzsákfotelek várakoztak. Mindent összevetve, a szoba pontosan úgy festett, mint ami tökéletesen alkalmas a bajnokok huszonnégy órás elszállásolására, de semmi többre nem alkalmas vagy hivatott.
Csak a hozzánk legközelebb eső asztal lógott ki kissé az összképből. Az asztal lapján katonás rendben sorakozott pontosan tizennégy darab, titokzatos ezüst serleg, amelyek gőzölgő folyadékkal voltak töltve.
Gyors oldalpillantást vetettem bajnoktársaimra, de mivel ők is ugyanolyan tanácstalanul pislogtak körbe a szobában, mint amilyennek én is éreztem magam, igyekeztem ellazítani az izmaimat, és várni az újabb utasításra.
Szerencsére nem kellett sokáig várnunk, hiszen pontosan huszonnégy szívdobbanással az után, hogy megérkeztünk a harmadik próba helyszínére, a második próba végjátékában nem-Jesse Eisenberg-ként bemutatkozó játékmester jelent meg a szoba közepén, vidám mosollyal az arcán.
- Üdvözlünk mindenkit a harmadik próba közvetítésén! És persze üdvözlöm a bajnokokat, jó újra látni benneteket! – fordult felénk sugárzó mosollyal a férfi, a mellettem álló Charlie pedig hangosan felhorkant.
- Az érzés nem feltétlenül kölcsönös – dünnyögte nem túl halkan, de a játékmester úgy tűnt, meg sem hallotta a lányt, csak rendületlenül mosolygott tovább.
- Az utolsó próbához érkezve igencsak megfogyatkoztunk, de a legfontosabb, hogy most a tizennégy legkitartóbb és legképzettebb bajnokunk áll itt, akik közül az egyik még ennek a próbának a végén elnyeri a Trimágus Kupát, és vele az egész varázsvilág elismerését és csodálatát. Készen álltok a megmérettetésre? – a játékmester jókedvűen dörzsölte össze a tenyereit, de miután csak kissé ellenszenves hallgatást és pár gyilkos pillantást kapott válaszul, zsebre dugta a kezeit, és továbbra is szívélyesen mosolyogva a tárgyra tért. – Most pontosan 5:52 van, így bele is vághatunk a tájékoztatásba – ellenőrizte az időt a karóráján is, az időpont említésekor pedig Charlie hallhatóan felnyögött. – A harmadik próba két részből fog állni. Az első huszonnégy órát ebben a szobában fogjátok eltölteni egymás társaságában. A feladatotok az lesz, hogy a rendelkezésetekre álló egy nap alatt igyekezzetek minél több információt begyűjteni a társaitok által kitalált szobákra vonatkozóan, mivel a huszonnégy óra elteltével mindannyian ugyanazon a folyosón fogtok végigmenni, amelyet a korábban elkészítendő szobákból állítottunk össze a számotokra. Értelemszerűen aki először ér végig a folyosón, az lesz a Trimágus Tusa győztese, így érdeketekben áll, hogy minél több információhoz jutva minél gyorsabban jussatok át az akadályokon.
- Ki fogja szavatolni, hogy nem hazudozunk egymásnak? – szakította félbe a játékmestert Natasha, aki összefont karokkal támaszkodva a falnak, szúrós tekintettel méregette a felé forduló, előzékenyen mosolygó játékmestert.
- Kitűnő kérdés, Natasha, annak ellenére, hogy még nem kérdeztem meg, van-e kérdés – kacsintott rá a lányra a játékmester mosolyogva. – Az asztalon látható serlegekben Veritaserum van, amely a következő huszonnégy órára biztosítani fogja, hogy mindannyiótok száját csakis a színtiszta igazság hagyhassa el.
- És mi van akkor, ha én nem szeretném meginni? – lóbálta meg a kezét Charlie, mintha csak egy tanórán jelentkezne.
- Akkor automatikusan kizárunk a versenyből – mosolygott továbbra is rendületlenül a játékmester.
- Honnan lehetsz biztos benne, hogy mindannyian megisszuk? – vonta fel fél szemöldökét Natasha.
- Higgyétek el, tudni fogom, így, ha a Tusában kívántok maradni, nem érdemes trükközni – biccentett kedvesen a játékmester. – Egyéb kérdés? – fordult körbe mosolyogva, de ezúttal senkinek nem voltak aggályai. – Remek, akkor, kérlek benneteket, igyátok ki a serlegek tartalmát, három perc múlva kezdünk – ellenőrizte ismét a karóráját a játékmester.
- Nem tetszik ez nekem – sziszegte oda nekem Zaire a szája sarkából, amikor már mindannyian felsorakoztunk a kupák előtt.
- Ne aggódj, nem lesz semmi gond – mosolyogtam biztatónak szánt mosollyal ikertestvéremre, aztán nyeltem egy nagyot, és a többi bajnokkal egyszerre egy húzásra megittam a nem túl jó ízű folyadékot.
Páran még javában krákogtak az italtól, amikor a játékmester ismét csak ellenőrizte a karóráját.
- Pontosan harmincnyolc másodperc múlva hat óra – jelentette be. – Nos, bármennyire is fáj, úgy tűnik, itt az ideje, hogy távozzak – mosolygott ránk ismét. – Sok sikert mindannyiótoknak, találkozunk huszonnégy óra múlva! – intett felénk kacsintva, majd eltűnt.
Pár pillanatig tökéletes, fagyott csend uralkodott a szobában. Aztán…
- Srácok, nekem igazán ki kell mennem a mosdóba – szólalt meg Charlie, aztán miután a szavak elhagyták a száját, elfehéredett, és a kezeit a szája elé kapta. – Ez a cucc nem semmi – konstatálta a Veritaserum-ra utalva, én pedig határozottan biccentettem egyet és azonnal Zairéhez fordultam.
- Mi a leghalálosabb összetevő a szobádban?
- A mérgeskígyó a futóhomokban… Ó, a francba! – csapott rá a szájára Zaire elvörösödve, én pedig elégedett mosollyal bólintottam.
A huszonnégy óra elkezdődött.

A harmadik próba eseményei számára létrehozott téma.