Natasha Horne

Helló, a nevem NATASHA HORNE, 17 éves vagyok és a ROXFORTból jöttem, ahol HETEDÉVES vagyok. Az iskolám GRIFFENDÉL házába tartozom.

Csörgő helyett rumbatök, plüssmackó helyett ukulele, kisautók helyett gitár, játékbabák helyett zongora. És persze mindezt egy olyan régi, peace-jeles lakókocsiban képzeld el, ami folyamatosan úton volt. Három bátyám mellett megtanultam a túlélés alapvető szabályait, s sokmindenre rájöttem. 12 éves voltam, amikor a szüleimet és a legidősebb bátyámat 8 év börtönre ítéltek kiskorúak veszélyeztetése, illegális drogok termelése és terjesztése miatt. Sosem fogom megbocsátani nekik, amit velem tettek: a tudtom nélkül voltam drogok hatása alatt születésem óta, aminek következtében kialakult a betegségem (erről majd később). A kisebb bátyám (aki akkor 24 éves volt) szerencsére, amikor már betöltötte a 18-at, otthagyta a családot. Vele tartom egyedül a kapcsolatot, de azt is csak ritkán. Családomnak azóta a Colourblindot tartom, a tagoknál töltöttem a szüneteket, amióta Michaellel együtt vagyunk, azóta gyakorlatilag nála élek, ha nem a Roxfortban tengetem a napjaimat, de mindenkinél laktam legalább egy-két hetet.

Ha valaki 11 éves korom előtt megkérdezte volna, hogy milyen az életem, azt mondom, hogy tökéletes. A szüleim lazák, a tesóim királyak, folyamatosan utazunk, a zene minden lélegzetünkben benne van. Amikor felvettek a Roxfortba, hihetetlenül örültem - mindig is tudtam, hogy a világ megfoghatatlanul varázslatos. El nem tudom mondani, mennyire ragyogtam, amikor felültem a vonatra. Imádtam utazni, és Roxfort felfedezése az egyik legnagyobb kaland, amire valaha vállalkozhattam volna. Minden rendben ment az első pár napig: beosztottak a Griffendélbe, ami az egyik legjobb ház - számomra legalábbis tökéletes. Ekkor ismerkedtem meg Charlie-val, aki szintén a Colourblind tagja. Viszont napról napra egyre rosszabbul lettem... A fejem fájt, folyamatos hányinger kerülgetett, kivert a víz, kiszáradtam, szédültem: az ötödik napon már a gyengélkedőben találtam magam, ahol egy hétig eszméletlenül feküdtem. Én sem így képzeltem el az új kezdetet, ezt elhihetitek. Charlie-nak sosam róhatom le teljesen a hálámat azért, hogy végig ott volt mellettem, pedig az első év hullámhegyekből és -völgyekből állt a számomra. Amikor kiengedtek, úgy nézett ki, minden rendben: olyan szinten pörögtem, hogy nem lehetett lecsapni, éjjel-nappal doboltam a padon, írtam újabbnál újabb dallamokat, de aztán egyik napról a másikra belesüppedtem a sötétségbe: felkelni is alig bírtam, nem szerettem volna emberek közé menni. Ezek a szakaszok váltogatták egymást, volt, hogy napokig vagy hetekig tartott egy-egy, köztes állapotom nem igazán volt. Április környékén derült ki, hogy mi a problémám, amikor McGalagony professzorasszony megkapta a híreket a szüleimről, s összeállt a kép: 11 évig passzív drogos voltam, aminek az elvonási tünetei miatt szenvedtem a tanév kezdetén - s ami miatt kialakult a bipoláris zavarom. Gyógyszerekre lettem ítélve életem végéig, míg Ők csak 8 év börtönre. Jobb lett volna, hogyha nem születek meg, úgyis csak egy hiba voltam a rendszerben. A betegségemről csak Charlie és Michael tud a csapatból, a többiek csak arról tudnak, hogy a szüleim börtönben vannak és, hogy nem túl jó a kapcsolatom velük.
Azóta, hogy szedem a gyógyszereket, nagyjából beállt: már normálisan viselkedem. Viszont van valami, amiről senki sem tud. Néha, ha kreativitásra van szükségem, nem veszem be a tablettákat pár napig. Tudom, veszélyes, de eddig még nem volt belőle probléma.
A kamaszkor velem is csodákat tett, majdnem mindenki utánam fordul a folyosókon, ráadásul én is megtanultam, hogyan kell kiemelni a legszebb vonásaimat. A vörös szájfény mostanra védjegyemmé vált, ami egy kis varázslattal nem is mosódik el. Mindemellett a tanulmányi teljesítményem is szárnyalni kezdett azok után, hogy sikerült megküzdenem a saját démonjaimmal - vagy legalábbis már kordában tudom őket tartani.
A zene továbbra is a mindenem, szabadidőmben új hangszereken tanulok meg játszani, már minden hangszercsaládból tudok használni legalább egy hangszert (közel) profi szinten, úgyhogy már egyre gyorsabban tanulok. Mindemellett a hangom sem rossz, így én kaptam meg a női fronténekes szerepét.

Amikor megkaptam az első levelet három év után, nem szerettem volna kibontani, de valahogy mégis rávettem magam.

Kedves Nate!

Szeretnénk bocsánatot kérni, amiért eddig nem írtunk, de nem igazán volt rá lehetőségünk. Tudjuk, hogy késő, de örülünk, hogy neked nem esett bajod. Biztosak vagyunk benne, hogy ügyesen kezelted a helyzetet, ahogy mindig is. Már csak 5 év és újra találkozhatunk!

Puszil:
Anya, Apa és Voyage

Meglepődtem, mert, hogy őszinte legyek, nem erre számítottam. Már majdnem lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy haragudtam rájuk, de aztán megéreztem a jól ismert, kesernyés illatot. Az asztalon lévő gyertya felé emeltem, hogy el tudjam olvasni az üzenetet.

Nem mindent találtak meg. Jó lesz majd, ha kiszabadulunk. Vigyázz rá!
52.931635 - 2.609708

- Hát persze... - mosolyogtam keserédesen, s hagytam meggyulladni a papírlapot.

Átlagfeletti magasságomon (175 cm) kívül a magassarkúim is kiemelnek a tömegből. Azon szerencsések közé tartozom, akiknek a barátja égimeszelő, így az én magasságommal is hordhatok bármilyen lábbelit, hangulatomtól függően. A hajam hosszú, sötétbarna és általában kibontva hordom. Ami a ruházatomat illeti, az eléggé változatos: a legnőiesebb kosztümöktől kezdve, a legmerészebb ruhákon át a laza darabokig bármit felveszek szívesen. Általában mindenben nagy sikerem van, úgyhogy nem nagyon szoktam zavartatni magam. Sminket használok, mert ezt is a művészet egy ágazatának tartom (természetesen én vagyok az egyik legkeresettebb sminkelő Halloweenkor), leginkább a vörös (de matt) szájfényemért rajongok, amiből mindig van egy-négy darab a táskámban. A szemem nagy és sötétbarna, amikkel néha bociszemeket imitálok, néha pedig gyilkos pillantásokat küldök.

Szerintem a jellemem lejött közben, de azért leírom: eléggé határozott személyiség vagyok, akit nehéz eltántorítani a céljaitól. Számomra az egyetlen megoldás az a zene, pont emiatt azokat a varázslatokat tudom a legjobban, amelyeket valamilyen módon kapcsolatba tudok hozni vele. Táncolni is szeretek, de inkább zenélek, minthogy ropjak a táncparketten, ha van rá választásom.
Speciális képesség? Talán az, hogy minden helyzetben feltalálom magam. Általában valami menő betétdallal együtt, mert szeretem elképzelni, milyen lenne, ha egy filmben lennék, ahol minden helyzethez játszanak valami zenét.

Kedvenceim? Hm... Nehéz dönteni. Szeretek enni, szerintem mindent megeszem,
de talán a főtt kukorica az abszolút befutó étel. Ami az innivalót illeti, a víz az, ami mindig jól esik. A hobbimat szerintem kitaláljátok: a zene. Illetve szívesen megyek el úszni, ha jobb idő van.
A barátaim pedig nem mások, mint a családom: a Colourblind. Talán Alice az, akivel a legkevesebbet beszélek, de ezzel mindenki így van. Jasperrel sokat szoktam gyakorolni, mert ő a másik, aki gyakrabban szokott énekelni. Charlie-ról már meséltem, ő az egyik ember, akiben a legjobban megbízom. Eric folyamatosan pörög, nagyon jól lehet vele ötletelni, hihetetlen,
hogy milyen jó agya van. Michael pedig az én vasmacskám, aki itt tart, s nem engedi, hogy feladjam a nehezebb pillanatokban. Három éve vagyunk együtt, s hihetetlen, hogy mennyire szeretem. De nem csak őt, hanem az egész csapatot. Nem tudom, hogy ki tudom-e nekik mutatni rendesen valaha, hogy mennyit segítenek nekem.