A Megőrzők tábora

Visszatekintés
2014 március

/elkezdődött a Fejlesztők táborában/

Merlinre, miért mindig itt kötök ki, mikor céltalan sétálgatásra indulok? Ja persze, talán azért, mert ismét nem tudok valamiért rendet rakni a gondolataim és az érzelmeim között. Mikor valami konklúzióra jutnék, jön ez a lány, elég, ha csak egy futó pillanatra veszem észre az ebédlőben vagy valamelyik szünetben, és a hosszas gondolkodásaim eredménye összeomlik. Annyira mások vagyunk… de mégsem. Ő a totálisan ellentétes táborba tartozik, akik a tanóráik nagy részét a hagyományoknak szentelik, azaz művészetet tanulnak, a reál tárgyakhoz (bár alapszinten tanulgatják) közük sincs. Ezért alapvetően nincs sok közös témánk, de… valahogy mégis elvagyunk. Olyan kisugárzása van, ami teljesen megváltoztat, elveszi a racionalitásomat, és… függőséget okoz? Mi? Beszélek itt zöldségeket!
Szokásos vitám közepénél tartottam, mikor az egyik faház ajtaja kivódott és egy túlméretezett bundaköpenybe hanyagul beburkolózott szőke lány lépett ki, mögüle sárgás fényáradat zúdult ki a megolvadt, de újra megfagyott hórétegre.
-Pont hozzád indultam. -közölte köszönés nélkül. Ez szinte mindig lejátszódik, de elárulom, talán sosem volt még olyan, hogy ő magától beállított volna hozzám. Talán csak nagyon kivételes esetben. -Szeretnék neked mutatni valamit. Ráérsz? -pillantott rám egyszerre kissé ijesztően, titokzatosan és sokatmondóan.
-Én izé… persze. Úgyis már valami izgalmasra vágytam. -vallottam be.
-Akkor ez pont jó lesz… -motyogta maga elé, majd kislányos makacssággal megragadta a balomat és elkezdett az erdő irányába húzni. Követni kezdtem, de a kezem csak az övében maradt útközben.

/folytatódik a Fenntartók táborában/

Visszatekintés
2014. december
/elkezdődött a Fejlesztők táborában/
Mikor befordult az ajtajuk elé, én gyorsan eltűntem a látómezőjéből, és dobogó szívvel kezdtem vitatkozni magammal, hogy mennyire csinálok most baromságot. December lévén, már fél négy tájt szürkülni kezdett, és kigyúltak a minden egyes faház homlokzatát díszítő, hangulatos karácsonyi lámpások. Borjáék egyik ablakából narancsszínű fénysáv vetült erőtlenül a hóra. Valószínű csak egy kisebb lámpát kapcsolt fel, talán a rajzasztalán…? Kezdtem nagyon dideregni, így elhatároztam magam végre, ha idáig elcaplattam, bemegyek hozzá.
Úgy kopogtam be, hogy közben vagy nyolc különböző válaszreakció lejátszódott a fejemben, amik előfordulhatnak.
Mikor rám pillantott, szemében a meglepettség egy fikarcnyi jelét sem vettem észre.
-Szia. -köszönt hidegen, amit elsőre jó jelnek vettem. Az ideúton már lejátszódott bennem két rémkép is, az egyik az, hogy rámvágja szó nélkül az ajtót, a másik pedig az volt, hogy gyanúsan barátságosan fogad, és megint kezdődik minden előről: jófej lesz, kedves, beszédes, és megint egy kelepcébe kerülök általa. Kétkedve beljebb léptem.
Akárhányszor jártam ennek a faháznak a földszintjén, mindig ilyesmi látvány fogadott: elnyúzott és kevésbé széttáncolt balettcipők hevertek a földön, grafittal összemaszatolt vázlattömbök, különböző funkciókat betöltő tolltartók az asztalon, és minden szabad felületen. Az első, amit megállapítottam róla, az, hogy kimerült. Amikor a szembe néztem, ürességet és hasonló érzelmeket olvastam ki, mint amikkel én küzdök már egy ideje.
-Mit akarsz? -kérdezte elfásultan.
Nem tudtam mit válaszolni hirtelen.
-Egyedül vagyok. Pavellel komolyan összevesztünk és… és még én sem bírom ki ennyi ideig így. -valottam be, inkább a padlónak, mint neki motyogva. Ekkor valami megértés-szerűség suhant át az arcán, ami komolyan meglepett.
-Neked sincs hova menned ünnepelni. -állapította meg tényszerűen.
-Hát, nem. Így van.
-Alex, te rettenetesen szenvedsz, valóban. Régen láttalak ennyire… leharcoltnak.
Nem szoktam meg tőle az ilyen észrevételeket. Vagyis azt, hogy rám is figyel, és nem csak magáról beszél. Segélykérően rápillantottam.
-Na gyere, menjünk el egyet sétálni. Nézd, esik a hó! -már állt is fel, és egy gyengéd rántással a köpenyemen már invitált is kifelé.
Szótlanul vágtuk az utat egyás mellett az egyre csak mélyülő hórétegben. Lélegzetelállító látvány volt visszatekinteni a házikók három elkülönült táborára, ilyen ünnepien kivilágított állapotukban. Az erdőben körülölelt minket a jótékony, kellemes csend, csak a friss hó nyikordult meg a bakancsaink alatt. Borja valamiért érezte, hogy egy néma sétálás rengeteget segít a lelkiállapotomon, így ezt kiélvezve, fokozatosan felengedve a stresszből, teljesen hagytam, hogy ő irányítson egyre mélyebbre az erdőjükbe. Minden tábornak megvolt a saját része az iskolát körülvevő vadonból.
Egy kis tisztáson megtorpant, és elkezdtett kotorászni a kabátja zsebében. Feszülten figyeltem, hogy mi kerül elő.
-Emlékszel ezekre? -kérdezte, de már csak nagyon halványan láttam az arcát, ugyanis egészen besötétedett. Másik kezében lévő pálcájával egy gyufalángnyi tüzecskét varázsolt, és odatartotta valami hosszú, vékony botszerűség végéhez. Ekkor semmivel össze nem téveszthető szag csapta meg az orromat, és szivárványszínű csillagszerű szikrák vakítottak el egy pillanatra, amíg hozzá nem szokott a szemem.
-Ezek azok a…
-Igen, ezek azok a csillagszórók, amiket még az Átmeneti Intézetben te gyártottál, a saját előzetes bájitaltan- és mugli természettudományos ismereteid alapján. -felelte halkan, és láttam a pattogó kis fénycsóvák fényében, hogy könnyes a szeme.
-És egészen idáig kerested az alkalmat, hogy meggyújtsd? -kérdeztem suttogva, mert már az én hangom is remegett a sírástól. -Hármat csináltam… ugye?
-Igen, itt vannak még. -ügyetlenül a kezembe nyomta a másikat, és hagytam, hogy meggyújtsa a varázspálcájával. Álltunk a csontig hatoló hidegben és megbabonázva gyönyörködtünk a változó színű, ám végtelenül egyszerűen működő, alapvetően mugli csodában.
Nem emlékszem, hogy mennyi idő után indultunk vissza, de arra lettem csak figyelmes, hogy egyre világosabb lett, ahogy némán gyalogoltunk -visszaértünk a házak közelébe. Útközben átkaroltam, ő pedig zsebeibe dugta a kezeit.
-Majd szárítsd meg a kabátod. -javasoltam fakó hangon, látva hogy egész tisztességes hóréteg szállt mindkettőnkre a séta alatt. Borján megint valami változás suhant végig, mert nem reagált semmit, de még csak rám se nézett.
-Igazándiból… -szólalt meg bizonytalanul később, mikor már majdnem az ő faházukhoz értünk -Ne nagyon éld bele magad ebbe az egészbe. Attól tartok, egyikünknek sem tenne jót. -közölte színtelenül. -Jó éjt.
-Szia. -ledöbbenve álltam még pár percig az ajtó előtt, majd szorosabbra húzva magamon a kabátot, gyors léptekkel hazasiettem.

Miközben nesztelenül végigvonultunk a házak mögött a Fenntartók táborán át is, én próbáltam azt tettetni, hogy valami rejtélyes okból az ágyneműmet cipelem, hogy kimosatni vigyem, míg Pavel mellettem az ásót ide-oda lóbálta menet közben, mint aki épp valamelyik almáskertből jön. Mikor megérkeztünk Borjáék házához, feltűnésmentesen letetettük őket, és bekopogtunk.
Borjáról annyit kell tudni, hogy a Megőrzők táborának egyik legsokoldalúbb tanulója, ugyanis mind rajzolásból, mind balettból hihetetlenül tehetséges. A Megőrzők többsége választ egy tetszőleges művészeti ágat, amit beépít az órarendjébe, mint rendes tantárgy, ám ő egyszerre több dologban is brillírozik. Jó tulajdonságainak sora itt véget is ért, ugyanis jellemzően szeszélyes és kiszámíthatatlan, és hajlamos fenn hordani az orrát. Mint igazi orosz szépség, sápadt, tökéletes vonású arccal, zafírkék szemekkel és csillogó, szőke hajkoronával rendelkezik, de a fiúknak ő csak álom marad. Ezek után jogos a kérdés: mi közöm van nekem hozzá?
Borját az Árva Kiskorú Mágusok Átmeneti Felkészítőjéből ismerem, ahová az árvaházból kerültem, azon célból, hogy megismerjem a varázsvilágot és elég felkészítést kapjak ahhoz, hogy elboldogulhassak a Szent Katrinban. Bár nem emlékszem tisztán, de állítólag nagyon jó barátok voltunk. Elsőben és másodikban mágnesként tapadt hozzám, mindenhova követett, és nagyjából kijelenthetem, hogy belém volt zúgva. Ez azonban nem volt kölcsönös, így eltávolodtunk, ő a művészetek szerelmese lett, én meg a bájitaloké. Nagyjából egy évig beszélőviszonyban sem voltunk, de később visszaálltunk egy látszólag egészségesebb, ismerősi viszonyra.
Szóval így vettem a bátorságot, hogy most segítségért forduljunk hozzá.
Hármat koppantottam, de semmi válasz. Rockzene basszusa morajlott ki az ajtón át. Fogtam magam, benyitottam. A következő látvány fogadott: Borja szobatársa, Polina a padlón fetrengett, rágóból fújt hatalmas buborékokat a szájával és élvezettel léggitározott a zenére. Borja a tervezőasztalnál görnyedt és látszólag teljesen belefeledkezve a munkába, egy női portrét tónusozott. A földön ceruzák és faragványdarabok hevertek, Polina volt valószínű a faragással megbízva, ugyanis neki még a hajába is faforgácsdarabok keveredtek.
-Bocs a zavarásért, de lenne egy sürgős kérdésünk. -ordítottam túl a zenét, de látván, hogy erre nem lesz eredményre vezető válasz, odamentem a hifitoronyhoz, és lehalkítottam azt. Borja csak ekkor kapta fel a fejét, és egy pillanat erejéig halálra váltan meredt a szemembe. Majd a következő  pillanatban valami végigsuhant rajta, és olyasmi arcot vágott, mint aki egyszerre lesajnál, de valójában fel sem ismer. Ekkor pillantottam meg az itt uralkodó hangulat és bódultság okát: egy kiürült vodkásüveg csillant meg a padlón. Magamban gyorsan elkönyveltem, hogy igen, neki is sikerült arra a bizonyos művészek-vagyunk-tehát-igyuk-le-magunkat-hogy-ihlethez-jussunk-életmód irányába eltévedni. Vajon beszélnem kéne vele erről?
-Szóval, el kéne ásnunk valamit, amit nem kéne megtalálnia a tanároknak. Egy megromlott bájitaltanos készletről van szó. -mondtam egy elfojtott sóhaj kíséretében.
-Semmi gond, megoldjuk. -motyogta, mivel közben a ceruzája végét rágcsálta. Meglepően könnyen és tiszta mozdulatokkal felpattant, magára terített egy festékfoltokkal teli, szétnyűtt pulcsit és szótlanul elindult. Követtük, ki a Tábor szélére, ahol már egy sűrű erdő kezdődött. Pavel megragadta a pálcáját, hogy fényt csináljon, de Borja ingerülten a végéhez kapott, és megtapogatta így halványítva a fényerősséget. Egy alig pislákoló mécses fényénél botorkáltunk beljebb és beljebb.
-Loptátok, mi? -vakkantotta oda menet közben.
-Igen, még tavaly. Májusban. És megfeledkeztünk róla. És tönkrement. -vallottam be.
-Szerintem ide. -torpant meg egy hatalmas gyertyánfa tövénél, és jelzésképp megrugdosta a puha, nedves avart. Nem tehettem mást, mint nekiestem, és ástam. Pavel a pálca fényénél aggódva végigtapogatta a még épnek tűnő üvegcséket, de megbeszéltük, hogy nem hagyunk semmi bűnjelet magunknál, így el kell mindet engednie. Borja leguggolt a közelembe és kifejezéstelen arccal figyelte, hogy kerülök egyre mélyebbre.
-Adjátok. -szólaltam meg a gödörből egy jó tíz perc múlva. Nem láttam, hogy ki nyújtja, így kissé meglepett, mikor Pavel lapátkezei helyett a lány puha és hideg ujjaitól vettem át a fadobozt.
Kikászálódtam, és szintén szótlanul vonultunk vissza. Borja házánál tömören megköszöntük a segítséget, mi meg inaltunk haza, a mi táborunkba.