Bagolyház

Teljesen összeomlott a világ körülöttem. Nem tudtam, mi történik körülöttem, csak futottam, futottam, ahogy csak a lábam bírta, de a pár perccel ezelőtt történtek elől nem tudtam elmenekülni.

- Ana... Muszáj elmondanom neked valamit... Talán könnyebb, ha tőlem tudod meg, hogy mi történt, mert más nem szeretne ezzel terhelni.

Tisztán láttam magam előtt Léo arcát, ami most nem szarkasztikus mosolytól ragyogott.

- Oké, ne hülyéskedj már, Léo. Mostmár bögrét is csináltatsz, nem csak pólót?
- Nem viccelek, Ana. Most kivételesen komoly dologról van szó. Mr Solomonról van szó.

Még mindig éreztem, ahogy jeges gombóccá zsugorodott a gyomrom, amikor meghallottam a tanárom nevét.

- Honnan tudsz róla?
- Láttam... Láttam a mumusos találkozásodat, s kíváncsi voltam, hogy kiről van szó...
- Tudod, ez kezd átmenni valami fura...
- Hallgass végig! Vagyis, inkább nézd meg, mit találtam.

Még mindig a kezemben szorongattam a kis papírdarabot, amit adott. Egy aurori jelentés volt.
Jó lett volna sírni, de nem ment. Egyszerűen csak összetörtem és megfagytam egy momentumban.

...küldetés közben eltűnt... ...nem érkezett semmi hír felőle több mint két hónapja... ...feltehetőleg nem élte túl a rabságot...

Egy régi faajtóhoz értem, s nemes egyszerűséggel berontottam rajta. Belül madárürülék lepte el a padlót, s a szag is egyedi volt, de nem érdekelt. A madarak le se tojták a jelenlétemet. Ahogy befutottam, egy fiú felpattant az egyik ládáról. Úgy nézett ki, mint aki sírt.
- Úgy néz ki, nem csak én menekülök ide... - törölte meg a szemét, s mosolyra húzta a száját. Olyan meleg tekintete volt, hogy egy kicsit megrepesztette a mellkasomban lakozó jégburkot.
- Hát, nagyon úgy néz ki - én is mosolyt erőltettem az arcomra. - Öhm... Van még hely a ládán.
Visszaült, s úgy nézett ki, mint aki újra az összeomlás szélén áll. Nem mondhattam neki nemet. Pár percig csak ültünk ott, egymás mellett, s néztük a baglyok szürkésbarna masszáját.
- Tudod, hogy milyen, amikor van valaki, akit úgy érzed, hogy elveszítesz, de nem tudsz segíteni rajta? - szólalt meg hirtelen.
- Igen... Sajnos, igen... - meredtem a távolba. Nem tudtam ránézni, mert úgy éreztem, hogy a könnyek, amelyek hiányoztak, előtörtek volna, amint rápillantok. - Mi történt? Ha szabad kérdezni, persze.

Nem tudom, hány órát töltöttünk el ott a ládán, a hidegben, de már akkor is sötét volt, amikor idejöttem, s ha lehet, most még feketébb lett a világ. Megosztottunk egymással mindent, de neveket nem említettünk, mert... Igazából nem is tudom, miért nem. Viszont azt tudom, hogy ez így volt jó.
- Én... - néztem rá végre ténylegesen, s a könnyek összegyűltek a szemében. - Én nem tudom, ki vagyok nélküle. Úgy érzem, hogy elvesztem, és...
Rámtörtek a könnyek, amelyek eddig makacsul ültek a könnycsatornában. A fiú átkarolt, amitől libabőrös lettem. Egyrészt, mert eddig nem éreztem, hogy ennyire hűvös volt, másrészt, mert nem emlékszem, mikor ölelt meg valaki utoljára. Így ültünk egy darabig, majd, amikor kibontakoztam az öleléséből, az arcunk pár centire volt. Nem tudom, mit gondoltam, szerintem nem is gondolkoztam, de előrehajoltam, s megcsókoltam. Nem tudtam a nevét, nem tudtam, melyik ház tagja, nem tudtam róla semmi konkrét adatot, s mégis úgy éreztem, jobban ismerem, mint bármelyik iskolatársamat, akikkel éveket töltöttem együtt.

Másnap a szalmazsákok között ébredtem. Először nem is tudtam, hogy hol vagyok, de kezdtek szépen előjönni az előző nap emlékei, aminek a felelevenítésében segített az engem átkaroló fiú képe. Így, álmában, rendkívül békés volt, s a melegség, amit az első pillanattól kezdve éreztem rajta, most is érezhető volt. Amikor viszont a nap állásából kikövetkeztettem, hogy nagyon, de nagyon elkéstem a Tusás megbeszélésről (meg szerettek volna bizonyosodni arról, hogy mindenki megtalálta a párját) és az első keringőpróbánkról egyben, úgyhogy nem keltettem fel a fiút, hagytam aludni (úgy nézett ki, mint akire ráfér), s gyorsan összekapkodtam a cuccaimat. Még utoljára visszapillantottam a helyre, s úgy éreztem, hogy végre-valahára találtam magamnak egy biztonságos helyet.