A Merengőben

Ekkor minket szólítottak. Összerezzentem ennek hallatán, egyrészt, mert rettegtem ettől a pillanattól, másrészt meg még képtelen voltam megszokni, hogy a keresztnevünk kivételével ugyanúgy cseng a nevünk. És hogy testvérek vagyunk. Nem volt megszabva, hogy ki kezdi, de Alex egy pillantással egyértelműen jelezte, hogy ő nincs olyan állapotban, hogy kezdje. Bizonytalanul beletúrtam a hajamba, majd próbáltam ura lenni a helyzetnek. Ekkor döbbentett le a kérdésünk súlyossága. Meg voltam róla győződve, hogy majd le fogok tudni nyomni valami dumát arról, hogy miért… Hogy miért mi is? Ajaj, azt hiszem mégsem értem, mire vonatkozik ez a kérdés. Gyűlölöm, mikor nem értek valamit. Végül aztán minden különösebb gondolkozás nélkül elkezdtem beszélni, csak úgy jöttek egymás után a szavak.
-Miért? Mire vonatkozzon ez a miért? Hogy miért hagytak minket el a szüleink? Hogy miért kerültünk ennyire távol egymástól? Miért lettünk ennyire különbözők jellemben, de minden másban meg ugyanolyanok? Vagy hogy miért nem voltam képes elfogadni a tényt, hogy testvérek vagyunk, mikor tizenhét év után újra megjelent az életemben? -soroltam fel a tippjeimet kissé szemrehányóan a műsorvezetőként funkcionáló szőke srác felé. -Szerintem erre mind az a válaszom, hogy azért, mert nem törődtem semmivel, csak a saját kis világommal, próbáltam egy lelkileg erős és kiegyensúlyozott valakinek tűnni, aki majd a Hollóhát kerek szemüveges nagyokosa lesz, aki a mugli természettudományokból is kiműveli magát, meg minden… -itt kezdett elcsuklani a hangom, de visszanyeltem a könnyeim. -Én nem tudok ennél több értelmeset mondani, igazából az emlékek magukért beszéltek.
Remélem, elégedettek, és hogy eléggé kiteregettem a legkínosabb, legmélyebbre elásott lelki szennyeseimet, és ha az volt a céljuk, hogy ripityára törjék minden maradék önbizalmamat és kiállásomat, akkor az teljes mértékben sikerült. Olyan szinten elhagyott a lendület, hogy még egy bátorító pillantást sem tudtam Alexre vetni. Nem hinném, hogy bármivel is könnyebb helyzetben lenne, mint két perccel ezelőtt.
-Most legszívesebben csak annyit mondanék, hogy teljesen egyetértek az előttem szólóval, és ugyanerre gondoltam, de tudom, hogy ez nem opció. -motyogta megsemmisülten -De én akkor úgy veszem a kérdést, hogy miért így alakult, hogy pont itt, így találkozzunk, a Trimágus Tusán? -már a kérdés végi a hangsúlyfelvitelében benne volt a kitörni készülő sírása. Itt meg kellett állnia és a pulcsija ujjával megtörölte a szemét. Valahogy annyira szánalmasnak éreztem a szituációt, hogy legszívesebben hevesen átöleltem volna, vagy felkaptam volna és elfutottam volna vele, hogy megóvjam ettől a nyilvános beszámolótól, ami nagyon ki fogja készíteni lelkileg. Illetve már késő, már kikészítette. Merlinre is, ki akarom menteni a csontos seggét ebből a lelki kínzókamrából! Igyekezett nem megnyikkanni könnytörölgetés közben, majd próbálta folytatni.
-És erre az a válaszom, hogy nincs válasz, így alakult és kész, ha itt nem, akkor máskor lehet hogy sosem futunk össze. -dünnyögte a mondat végét már a pulcsija ujjába és a sírást az én vállamon folytatta. Tehetetlenül lebotladoztunk a színpadról, miközben egy pillanatra még a szívembe markolt a terem súlyos némasága.

Tanácstalanul meredtem magam elé és próbáltam elrejteni az érzéseket, amik meghatározhatatlanul kavarogtak bennem, amíg Nomusa beszélt. Teljesen lebénított a hihetetlenül összeszedett, de természetesen jövő összefoglalója a második próbáról. Amit ő talán nem is egy feladatként, hanem egy különleges élményként fogott fel.
Mondataiból az egész kontinensének bölcsessége áradt, és egyszerűen nem tudtam mihez vagy kihez hasonlítani az egész lényét, főleg miután betekinthettem életének néhány meghatározó jelenetébe. Valahogy meg akartam fogni és logikusan értelmezni a kérdésünket, de akárhányszor nekifutottam, mindig valami másra lyukadtam ki, de egyiket sem éreztem elmagyarázhatónak.
Meg lehet-e oldani és meg kéne-e?
Letelt az idő, most nekem kell menni. De Merlinre, még a tizedannyi értelmes gondolatot sem tudok összekaparni, mint Nomu! Ez egy nyomorúágos beégés lesz…
Megsemmisülten kullogtam a színpadra, és megpróbáltam visszaidézni Matt egész frappánsra sikeredett beszámolóját, és igyekeztem valami ilyesmit összehozni. Nem épp az előre tervezések embere vagyok, így gondoltam, most is improvizálok egyet. De tévedtem, elsőre torkomon akadt a szó.
-Őszintén szólva, ha ebből a kérdésből indulok ki, nem is tudom, mire gondoljak, annyi mindenre tudnék asszociálni. Úgy érzem, hogy ez az egész életemre vonatkozik, aminek egyik fele elől menekültem, lásd a családom. A másik fele meg lett… az meg lett az egész varázsvilág, a Föld legerkölcstelebbnek tartott varázslóiskolája, ahol én elmondhatatlanul otthon érzem magam, az együttesem, és most ez a Tusa. Ide menekültem, itt találtam megértést és fejlődési lehetőséget. Úgyhogy a válaszom az, hogy nem, nem kéne megoldani semmit. És köszönöm, Nomusa, hogy egy olyan világba engedtél bepillantást nyerni az emlékeid által, ami… ami rengeteget hozzáadott az életemhez. -nem tudom, hogy mennyire kifejezően beszéltem, de lehet, hogy csak ledaráltam az egészet, főleg az utolsó mondatot, mert kissé kényelmetlenül éreztem magam, kizökkenve a megszokott stílusomból. De hát a Tusáért mindent, számítottam rá, hogy számtalanszor kipöckölnek a komfortzónámból.

Olyan volt, mint amikor a hold fényétől ezüstös dűnék között járva, az arany-ezüst homokszemek játékát érezve meztelen lábujjaid között, a szabadság éjjeli szelének vad, zabolátlan és delejes muzsikáját hallgatod az Élet ritmusos muzsikájába feledkezve - és aztán, amikor a legkevésbé számítanál rá, egy dűne mögül előcsusszanva, beléd mar Afrika legmérgesebb kígyója. Jabari szavai után éreztem, ahogy lassan végigcsordogál az ereimen a halálos méreg, amelyet szavai lassú, egyenletes, kimért adagokban juttattak a vérkeringésembe, és átkozott bűvkörébe von.
Jabari-nak kötelesség a cirkusz, és szorongással küzd miattunk, én pedig nem vettem észre. Pedig anyja helyett anyjaként kötelességem és feladatom lett volna. Olyan érzés volt, mint amikor elvétesz egy ugrást, és tehetetlenül zuhansz a biztos pusztulás felé. Olyan érzés volt, mint valami kíméletlenül lassú halál, csak még rosszabb.
Mozdulatlanul, kihúzott derékkal ültem, és egyenesen előre néztem, miközben Jabari és Liliana lesétált a színpadról, de ahhoz, hogy szokásos megbízhatóságom és szilárd nyugalmam visszatérjen, a saját légzésemre, és a bensőmre kellett figyelnem, így a következő párt és válaszaikat elszalasztottam.
Ám amikor a műsorvezető bennünket szólított a színpadra, még mindig nem tudtam egészében feldolgozni ezt a hirtelen és mély sebet, így egy pillanatra megremegett a kezem, mielőtt felálltunk volna. Azonban Anthony megnyugtató jelenlétével az orromban és a lelkemben, egy kissé le tudtam csillapítani szaporán dobogó szívemet, és amikor a fényhídon felsétálva, a pódium közepén álló férfi kedélyesen felszólított bennünket arra, hogy elkezdhetjük, mielőtt belekezdtem volna a monológomba, egy utolsó pillantást vetettem Anthony-ra, a fiúban keresve támaszt, biztonságot és odaadó segítséget.
Meg lehet-e oldani és meg kéne-e?
- Amióta csak az afrikai szél először suttogta a fülembe a nevét, azt gondoltam, az az ember vagyok, aki csomókat bogoz ki - kezdtem el erősen, határozottan, és ahogy körülöttem olyan csigavonalakban örvénylettek az emlékek, ahogy az ujjaim által különböző formájú és alakú testekre felrajzolt vonalak, felvillant a cirkusz, majd a szobám, a tetováltak arcképei, én azonban befelé figyeltem, és csak befelé. - Akinek semmi sem lehetetlen, és aki bármit meg tud oldani, el tud oldozni, és a szélnek tud ereszteni, mert a szél nekem nagyon jó barátom. Ám most szembe kellett néznem azzal, hogy mennyire gyenge, esendő és vak is lehet az ember, főleg, ha szeret - néztem egyenesen Jabari szemébe, aki zavarában lesütötte a szemét, és a nadrágját babrálta, bár a szavaimat nem egészen neki címeztem. - A szeretet vakká és süketté tesz, de annak hiánya is. Én egész életemben másokat szerettem, másoknak segítettem, és mások gondjait eresztettem a szélnek, miközben az én sivatagi virágom elszáradt, mert nem öntöztem eleget. Az elszáradt virág pedig senkinek nem tud örömet hozni a szívébe - egy pillanatra kifogytam a szavakból, így ismét Anthony-ból kellett erőt merítenem, hogy folytatni tudjam. - De én mindig is hittem abban, hogy bármi és minden megoldható. Az elszáradt virág még feltámasztható, az összetört szív összeragasztható, és a halál még életként támadhat fel újra. Nem számít, hányszor kell újrakezdeni a darabok összeillesztését, és hányszor kell megtanulni egy újabb leckét az élettől. Valamint soha nem késő. Nekem ezt tanította az afrikai szél, és én hiszek a lehetetlenben és a hihetetlenben. Hiszek benne, hogy bármi és minden megoldható ezen a világon. Idegenekben, a testvéreimben, a cirkuszban, Anthony-ban, magamban, bárkiben. Ez az utolsó szavam - bólintottam beszédem végeztével, és nem nézve semmire és senkire, a bal csuklóm belsejéhez érintve az ujjamat, egy aprócska, összetoldozott-foldozott szívet formáztam a bőrömre. De a szív egész volt. Az én vérem pedig szabadon és az élet melegét sugárzó vörös színben csordogált a pódiumra.
Szabad vagyok, és rendíthetetlen. Meg tudok oldani mindent. Ezt tanította nekem az afrikai szél.

Charlie összefoglalója különösen mélyen érintett, hiszen vele együtt én is belecsöppentem kiskori, és nem olyan régi életébe, annak legmeghatározóbb eseményeibe. Már ezek alatt az utazások alatt is éreztem, hogy egy elképesztően különleges, érett és érzékeny lánnyal kerültem össze a feladatra. Így én kissé kiüresedett tekintettel meredtem a kanapénk előtti szőnyegre, közben az ujjaim ösztönösen a mellettem heverő fonendoszkóppal kezdek babrálni. Nem igazán értettem a bajnokpárok közé elszórt random hozzájuk tartozó tárgyak funkcióját, de mindegy is. Mikor felálltam, a kezemben maradt az eszköz, és mivel elég bátortalanul szoktam gesztikulálni, végtelenül szánalmas lehettem, ahogy hadonásztam vele beszéd közben.
Azt hittem, hogy a többiek beszámolója alatt képes leszek arra, hogy legalább pár fő gondolatot összegereblyézzek a bennem kavargó káoszból, de tévedtem. Igaz, eddig csak hárman adták elő a válaszukat, ám mindhármuk hatására tátva maradt a szám. A fejem fölött felvillant a Magadért vagy másokért? kérdés és a szemem sarkából láttam, hogy random vágóképek jelennek meg egész ügyesen összeállítva a két emlékfolyamomból. Próbálva nem tudomást venni róla, hogy most aztán ország-világ gyönyörködhet a hatéves hobbit-verziómban, megköszörültem a torkom és bátortalanul elkezdtem:
-Oké, általában gyors és lényegretörő szoktam lenni, de azért van, amit tudnotok kell ahhoz, hogy megértsétek ezt az egészet. Én… szóval, a saját orvosom vigyázott rám mindig, mikor a szüleim távol voltak, mert ő volt egyben a szomszédunk is. És én rettenetesen beleszerettem az egész orvostudományba, ahogy ott töltöttem hosszú-hosszú délutánokat. Nem csak olyan dédelgetett álmom volt, hogy hú, de szuper lesz ezt csinálni, ebben nincs is semmi rossz. Mert de, van, és ezt sosem titkolták előlem. Láttam a szép és a szörnyű oldalát is ennek a szakmának, és én már úgy köteleztem el emellett magamat, hogy ez egy életforma lesz. Dr Benettnek köszönhetően rengeteg tudással lettem gazdagabb, és még a varázsvilágba kerülés után sem engedtem abból, hogy ne bővítsem folyton. De ettől függetlenül úgy gondolom, hogy az Anthonyval kapcsolatos emlék bebizonyította, hogy nem a magam mániáját elégítem ki ezzel. És ez csak egy példa volt a sok esetből, mikor gondolkodás nélkül ugrottam segíteni. Úgyhogy a végleges válaszom az az, hogy kilencven százalék másokért, és tíz százalék magamért, mert szerintem én más tudományterületen életképtelen lennék, annyira ebbe születtem már bele. -állapítottam meg egy halvány mosollyal, majd szégyenlősen lesurrantam a színpadról, ekkor telt le éppen a két perc.

Liliana és Jabari válaszait hallva valami a lelkem mélyén megborzongott egy láthatatlan fuvallattól, és, ugyan nem tudhattam, ők mit élhettek át az ő személyre szabott pokoltúrájuk alatt, éreztem, hogy ez számukra sem lehetett egy mindennapi utazás a múltjukba. Főleg azért becsültem őket ennyire, mert ennyi megpróbáltatás ellenére egy ilyen összeszedett, és jól megindokolt válasszal álltak elénk. Indoklásaikat hallva a csomó a gyomromban kicsit lazított elviselhetetlen szorításán.
Amikor viszont meghallottam a nevem a műsorvezető szájából, egy egészen új intenzitású fájdalom és félelem költözött a gyomromba és a szívembe.
- Most pedig lássuk a második párost, Charlize Brown-t és Matthew Hunter-t! - konferált fel bennünket azzal a felettébb idegborzoló mosolyával Jesse Eisenberg alteregója.
Ha nem lettem volna éppen tökéletesen megrendülve magamban és az egész életemben az emlékeim, valamint az első nyilatkozók hatására, most, hogy nyílt rá lehetőség, lehet, hogy bemostam volna neki egyet mindazért, amin neki köszönhetően kénytelenek voltunk ismételten végigmenni. Így azonban csak valami megnevezhetetlen, ellenben végtelenül súlyos valamivel a vállamon felálltam, és Matt oldalán felsétáltam a fényes úton, ami az emelvény felé vezetett.
Nem voltam benne biztos, mit kéne éreznem, de amikor már a pódium közepén álltunk, és az idegesítő műsorvezető ránk kacsintva közölte, hogy a szabályokat már tudjuk, úgyhogy kezdhetjük, megszorítottam Matt kezét, és a világ legnagyobb sóhajával belekezdtem a válaszomba.
- Aki ismeri az emlékeimet, tudja, hogy eddig nem sokra mentem azzal, hogy másoknak próbáltam segíteni - kezdtem bele a beszédembe, miközben minden egyes szó égette a torkomat.
Forrófej Griffendéles lévén nem gondoltam át előre a válaszomat, egyszerűen csak ömlöttek belőlem a szavak, egyik a másikat követte, és miközben peregtek a másodpercek, az emlékeim örvényében állva egy narancssárgán és vörösen tomboló és ragyogó tűzoszlopban éreztem magam, amely egyszerre volt jéghideg, mint Danténél a pokol és tűzforró, mint az az érzelem, ami hirtelen elöntötte az ereimet, ahogy az emlékek elmosódó örvényéből Eric alakja vált ki.
- Naiv voltam? Igen. Gyerekesen viselkedtem, és hittem a csodákban? Talán igen, de csak mert soha nem volt meg rá a lehetőségem, hogy valódi gyerek legyek. Hiszek-e abban, hogy azt az emberiséget, amely csak kiutasított, megvetett és lenézett, meg tudom menteni? Meg szeretném-e egyáltalán menteni? Tudod, azt hiszem, már nem - néztem egyenesen emlék-Eric ragyogóan kék szemeibe, és hirtelen mintha csalódottságot láttam volna átsuhanni az arcán; de tudtam, hogy ez csak az én elmém szüleménye, így kitartóan azokba az azúrkék szemekbe fúrtam a tekintetem, még akkor is, amikor a könnyeimtől már csak elmosódó foltokat láttam. - De, tudod mit? Soha nem voltam az a típus, aki csak úgy feladja - tártam szét a karom, miközben reszketősen felnevettem. - Azt hiszem, ez valami olyasmi, amin soha nem fogsz tudni változtatni. Nem véletlenül osztott a Süveg a Griffendélbe, erre már rájöttem. Úgyhogy nem érdekel, ki mit gondol - mondtam ki, és bár a szüleim képe egy pillanatra kiélesedett a szemeim előtt, az elhatározásom már megszilárdult. - Továbbra is tenni fogok az emberekért, és nem fogom hagyni, hogy holmi magány vagy kitaszítottság ebben megállítson! Mert én erre születtem, ez ad értelmet az életemnek, és ez vagyok én. A Ragasztó - tekintetem Eric szemébe fúrtam, és amikor befejeztem a monológomat, a fiú hitetlenül elmosolyodott.
Egy pillanatra úgy láttam, mintha hajába túrva, féloldalasan mosolyogva azt tátogta volna: Makacs vagy, mint egy öszvér, Brown.
Mosolyogva, maszatos arccal megrántottam a vállam, és visszatátogtam: Én már csak ilyen vagyok, Sangster.
Amikor pedig Eric egy utolsó, meleg mosollyal végképp eltűnt, és átadtam a szót Matt-nek, hirtelen úgy éreztem, az egész világom egyenesbe jött, szabadon tudtam lélegezni, és az a hatalmas súly, ami a mellkasomon ült, semmivé foszlott. Szabad voltam, ám céltudatos. Erős, és egyben gyengéd. Ragasztó. A végsőkig. És még utána is.

Anthony viselkedése nem keserített el, nem hozott zavarba, de még csak nem is undorodtam meg a fiútól. Ahogy végignéztük az emlékeit, csupán csak végtelen sajnálatot éreztem iránta. Én is tudtam, mit jelent, ha a szüleid semmibe vesznek, és nem tudtam hibáztatni Anthony-t semmiért, amit valaha tett azért, hogy kipótolja a szülei szeretetének hiánya okozta űrt. Ezért aztán amikor felbukkantunk az emlékből, és Anthony bűnbánó mosolyával szembesültem, csak könnyedén megérintettem a vállát, és egyetlen pillantásba sűrítve próbáltam elmondani azt, hogy megértem, átérzem és nagyon sajnálom. Az a segíteni akarás és gondoskodó szeretet is egy pillanatra kitöltötte a szívemet, amit legutoljára a kicsik iránt éreztem, de rögtön el is hessegettem, mivel nem voltam benne biztos, hogy Anthony számára is ez lenne a legmegfelelőbb segítségadási forma. Hiszen, ha mást nem, azt megtanultam, hogy minden ember más, és így minden egyes embernek máshogyan lehet segíteni. Azt pedig végképp nem szerettem volna, hogy Anthony még azért is sérüljön, mert én rossz módot választottam arra, hogy segítsek neki. Így aztán maradtam annál, hogy együtt érzően megszorítottam a vállát, és a kezembe vettem az időközben a merengő szélén megjelent N2 felirattal ellátott üvegcsét.
Biztos kézzel és gyors mozdulattal megbillentettem az üveget a merengő fölött, és a sejtelmesen csillogó emlék fonalát követve, amely kísértetiesen emlékeztetett a Yejide jósgömbjében kavargó ezüstös árnyakhoz, Anthony-val a nyomomban egy újabb utazásra indultam az emlékeimbe.

A helyszín ezúttal az iskolai szobám volt. A lábujjaim ismerősként köszöntötték az elefántmintákkal díszített, durván szőtt, homokbarna és napsárga színekben pompázó szőnyegemet, és nagyon jó érzés volt újra végigsimítani az aranyszín sziklából kifaragott falakon, amelyekre barna ecsettel vittem fel mintákat, és mágiával erősítettem hieroglifákkal teleírt papírlapokat. Az egyetlen ablak előtt csak félig volt elhúzva az egyiptomi istenek sziluettjeivel díszített, piramis-sárga függöny, így az éjszaka hűvöse és a telihold ezüstös csillogása beszökött a füstölők illatától tömény levegőjű szobába. Az ablak alá terítettem a vászondarabot, amin aludtam, rajta az aranysárga lepedővel és a párnával, valamint a paplannal, amelyen szélörvény-szerűen kanyarogtak a barna vonalak. Az egyik sarokban fából faragott, antik borítású könyvekkel teli könyvespolc helyezkedett el, amelyek ősi illatot árasztottak magukból. A falnak támasztva helyezkedett még el felcsavarva a repülőszőnyegem, valamint mellette feküdt a furulyám, egy másik sarokban pedig egy babzsák várta, hogy lehuppanjak rá.
A szoba közepén helyezkedett el egy, a talajtól csak pár centiméterrel elemelkedő faasztal, amelyen három kinyitott könyv feküdt, valamint nyolc mécses pislákoló lángja igyekezett fényt és melegséget hozni a szobába. Múltbeli énem az asztal mellett ült a térdein, hosszú haját kontyba fogta a feje tetején és fókuszált, pontos, határozott, precíz mozdulatokkal rajzolt mintákat egy félmeztelen fiú hátára, aki egy matracon fekve, összekulcsolt kezekkel, sírva beszélt, olyan furcsán kántáló hangon, mintha egy imádságot mondott volna. A gyertyák pislákoló fénye valamilyen sejtelmes légkört varázsolt a két ember köré, és csak múltbeli énem arcának felét láthattuk, a másik fele árnyékba borult.
-… és akkor az a nő azt mondta, hogy jobb neki a másik családjával, és elhagyott bennünket. Soha többet nem hallottunk felőle. Apa inni kezdett, és aztán… - a fiú csak zokogott és zokogott, egy idő után már a szavait sem lehetett kivenni, de kicsi-Nomusa nem fejezte be az alkotást.
Ujjainak nyomán fekete minták kacskaringóztak a fiú barna bőrére, és amilyen fájdalommentesnek tűnt ez az egész procedúra, annyira hangosan üvöltött fel a fiú szinte minden egyes centiméternél. De, ha nem tévedtem, már az alkotás végénél jártunk, és valóban, harminc perccel később az utolsó hurok is felkerült a fiú hátára. Még további fél órába került, míg kicsi-Nomusa megnyugtatta, majd a fiú, ugyan könnyektől maszatos arccal és remegve, de megkönnyebbülten elhagyta a helyiséget. Kicsi-Nomusa pedig megtisztította a kezét, amely vérben ázott, lehunyt szemmel mély lélegzetet vett, majd a nyitott könyvek fölé hajolt és olvasni kezdett.
Tetováltam. Nem először és nem is utoljára. Akik hozzám jöttek, többnyire a múltjuk elől menekültek, és attól akartak megszabadulni, én pedig megadtam nekik ezt a lehetőséget. Ahogy beszéltek, felvettem az érzelmeik fonalát, elvesztem az illatukban, és hagytam, hogy az ujjaim tegyék a dolgukat. Két ugyanolyan mintát sosem csináltam, mindig, minden tetoválásom egyéni volt, ezért is keresték fel sokan a szolgálataimat.
Ezekből pedig egy gyors emlékfolyamot is láthattunk pár másodperc alatt leperegni a szemünk előtt. Egy lány, aki végig hangtalanul, a kezébe temetett arccal ül. Egy fiú, aki hirtelen haragjában, ahogy a szüleiről mesélt, megütött, de némán tűrtem a csapásait. Elfogadtam és elengedtem a fájdalmát. Lányok és fiúk, könnyek és üvöltések, vércseppek, szavak és elsuttogott titkok, a füstölő fullasztó, ám felszabadító illata és a mécses reménytől pislákoló lángja. Sokan voltak, ó, de mennyire sokan. És egyszer sem bántam meg, hogy belevágtam.
Aztán az utolsó képkocka kimerevedett, és Zaire feküdt azon a matracon, ahol előtte oly sokan. A kezem az ő vérétől volt síkos, és Zaire nem mesélt. Nem üvöltött, nem átkozódott, nem sírt. Csak feküdt, a kezei ökölbe szorítva, arcát a padló felé fordította, és semmit nem láthattunk belőle, mert kibontott haja eltakarta minden vonását. Jabari a babzsákomon ülve bújta az egyik könyvemet, és csak néha mert egy ijedt pillantást vetni párosunkra.
Perceken keresztül dolgoztam hangtalanul, összpontosítva. Amikor Zaire rekedtes hangja betöltötte a szobát, Jabari összerezzent.
- Szeretem a cirkuszt – csak ennyit mondott, de ebben a három szóban mindaz benne volt, amit a hátára rajzoltam.
Én pedig soha nem szólaltam meg, miközben tetováltam, soha, de soha, és most mégis megtettem.
- Tudom.
És akkor Zaire a kezeibe temette az arcát, és hangtalanul zokogni kezdett. Nem nyugtattam meg, nem szóltam hozzá, csak dolgoztam tovább rendületlenül, elfogadtam, felszívtam és elengedtem a fájdalmát, egyenletesen lélegezve, precízen dolgozva. Amikor pedig a minta már az egész hátán végigfutott, felemeltem a kezem. Még mindig nem szóltam semmit, amikor Zaire vérét már az asztalon pihenő vizes tál itta be, és Jabari becsukta a könyvet.
Pár perc néma csend után Zaire felült. Könnyek csíkozták az arcát, de a szeme tiszta volt, a tekintete erős. Hangtalanul fogadtam szoros ölelését, és amikor Jabari feküdt a kezeim alá, már nem remegtek az ujjaim.
Az ő bal mellkasára nem került sok minta, de amikor körberajzoltam a szívét, szaggatottan felsóhajtott, és így szólt:
- Szeretem a cirkuszt.
Én pedig soha nem szólaltam meg, miközben tetováltam, soha, de soha, és most mégis megtettem, másodszorra is.
- Tudom.
És Jabari sírt, mint ahogy a kisgyermekek szoktak, hangosan és szégyen nélkül, szívből jövően és egész lelkéből, és amikor befejeztem, és engem átölelve a hajamba zokogott, lehunytam a szemem.
Miután Jabari vérét is lemostam a kezemről, magam is ráültem a matracra. Velem szemben ült két bátyám, Jabari szeme sarkában még mindig ott ültek a könnyek, de Zaire szeme már száraz volt. Én pedig lehunytam a szemem, és egyetlen apró virágot illesztettem a csípőcsontom fölé, a bal oldalamon.
- Szeretem a cirkuszt.
És amikor megéreztem két bátyám ölelését, engedtem, hogy a könnyeim hangtalanul és mégis szabadon folyjanak.
- Tudjuk – mormogták, és ahogy a hold besütött az ablakon, és ezüstös körbe foglalta hármunkat, az arcomhoz nyúltam, és éreztem, hogy az én arcomon is bőven folynak a könnyek.
Ekkor azonban megéreztem az ismerős rántást a köldökömnél, és elhagytuk az emlékeimet. Amikor azonban visszakerültünk a fehér szobába, még pár percig eltartott, amíg a könnyeim elapadtak, és Anthony szemébe tudtam nézni.

Miközben megfogtam az üvegcsét, ellenőriztem a testem jelzéseit. A szívverésem nyugodt volt, a kezem stabil. A lábaimmal szilárdan álltam a talajon, és nem vert ki a verejték. Kiegyensúlyozottnak és nyugodtnak éreztem magam, de ez az a fajta hűvös nyugalom volt, amit akkor érez az ember, mielőtt leveti magát a huszonöt méter magas oszlopról, és tudja, hogy ezredmásodperceken múlik az egész; vagy elkapja a trapézt, vagy nem. Zuhanás és megváltás vagy zuhanás és halál.
Ahogy pedig az emlék elkeveredett a merengő derengő fényében, mély levegőt vettem, és a biztos talajról a bizonytalanságba vetettem magam.

A forró homok meleg és ismerős csókokat hagyott csupasz talpamon, a mosolygó, ragyogó nap pedig azt lehelte arcom pórusaiba: Afrika! Lehunyt szemekkel is már tudtam, hol vagyunk, és csendes, boldog mosoly kúszott az ajkaimra.
Hazaértem.
Egy pillanatra hagytam, hogy teljesen átadjam magam az emléknek, és elhiggyem, abba az álomba ringassam magam, hogy otthon vagyok, és az a szúró hiányérzet, amely fészket épített magának a lelkemben, végre ne éreztesse annyira fájó helyét. A másodperc törtrésze alatt a világ összes mágiája és tudománya egy pontba, a szívembe sűrűsödött, és úgy éreztem, el tudnék repülni, olyan szabadon, akár a madarak. Mély, jókedvű, részegítő lélegzetet vettem a forró és száraz, ám számomra oly otthonos levegőből, és végre kinyitottam a szemem.
A vakítóan ragyogó nap a fejünk fölül sütött a szinte végeláthatatlan sivatagra, ahol csak a távoli messzeségben láttuk homokdűnék finom vonalait megcsillanni. Nem kellett hátrafordulnom, hiszen tudtam, hogy mögöttünk terpeszkedik Asszuán minden fenségében és grandiózus nagyságában, előttünk azonban az Adebowale cirkusz vörös és arany színekben pompázó, fényes sátra terült el, amely a déli napban úgy ragyogott, akár egy kastély, árnyékában pedig a színes, ám már meglehetősen leharcolt állapotban lévő karavánok porosodtak, méltóságteljesen viselve az idő hagyta nyomokat.
Jókedvűen megindultam a cirkusz belseje felé, olyan gyorsan, hogy a talpam szinte nem is érintette a homokot. Ahogy közeledtünk, elhaladtunk egy színes, harsány tábla előtt, amely azt hirdette: Előadás minden szerdán, csütörtökön, szombaton és vasárnap öt órától hét óráig! Szórakozottan megsimítottam a táblát, majd mielőtt besurrantam volna a ponyva mögé, kuncogva intettem Kwaménak, aki a jegyszedő bódéjában ücsörgött törökülésben, és, ha jól láttam, unalmában a jegyeket számolgatta, miközben szotyolát köpködött ide-oda, és néha fáradtan megtörölte verejtékező homlokát kézfejével. A ponyvát elhúzva megvártam, amíg Anthony is belép a cirkuszba, majd egész egyszerűen hagytam, hogy az életem rám zúduljon.
Amint beléptünk, Subira szambázott el előttünk erősen hiányos, cirkuszi öltözetében, magas hangon rikácsolva az aranymarkolatú, kígyómintás késeit követelve Yejidétől, aki viszont a jósnői fátyláért kiáltozva szaladt a másik nő után, csillagmintás selyemövvel díszített mélykék kaftánjában. Intettem Anthony-nak, hogy keressünk meg engem, és beljebb hatoltunk a káoszba. Nagyon kevéssel voltunk az újabb előadás előtt, és ennek megfelelően az egész cirkusz egy felbolydult méhkasra hasonlított. Színek, illatok, selymek és hangzavar olyan mértékű kavalkádja fogadott bennünket, amely életem alapritmusára hasonlított. Emberek kiáltásaitól volt hangos a fülledt helyiség, ruhák, kések és botok cseréltek tulajdonost egyik kézből a másikba dobva, félmeztelen férfiak rohantak el mellettünk székekkel megpakolt talicskákkal, egy félig kifestett bohóc csámpázott el a másik irányba, majd egy tigris és egy oroszlán sétáltak el teljes egyetértésben, hogy aztán mögöttünk anyává és apává változzanak, akik higgadtan és összeszedetten irányították a káoszt.
- Gyere, nézzük meg a porondot! - javasoltam mosolyogva Anthony-nak, és egy műlovarnő mögött kilépve a tágas térbe és a fényre, felnézve a trapézon lógva megpillantottam Jabarit.
Az egyik oszlop tetején Zaire állt, kecsesen ruganyos testével éppen ugrásra készült. Amikor pedig elvetődött, és a hirtelen lendületét vesztett, megtorpanó időben kifeszült a teste a biztos halál és Jabari segítő keze között, éreztem a lelkemet bátyáméval együtt szárnyalni. Az ugrás és a vetődés természetesen sikerült, és pár rövid gyakorlat után Zaire és Jabari is nevetve huppantak a földre. Fiatal arcukból tíz éveseknek ítéltem magunkat.
- Merre van Nomu? - kérdezte magas, vékony gyerekhangján Jabari, ide-oda forgatva a fejét.
- Noisette? A kicsikkel lehet - vonta meg a vállát Zaire, és nagyon furcsa volt rövid kisfiúhajával látni azt a vad, zabolátlan tekintetet. - Menjünk be a városba, még meg kell látogatnom Khari-t - azzal a két fiú kirohant a porondról, én pedig Anthony-val a nyomomban az egész cirkusz legkisebb és legjelentéktelenebb helyisége felé vettem az irányt.
Amikor beléptünk a fehér, jellegtelen ponyvával eltakart konyhába, kilenc éhes, visító fiúgyermek gyűrűjében találtuk meg tízéves Nomusát, amint egyszerre próbál minden éhes szájba egyszerre tejberizst varázsolni, amit azonban meglehetős ügyességgel kísérelt meg. Csak úgy táncoltak az ujjaim a levegőben, és a lábaim a forró parázson, miközben a kicsiket etettem. Csak Anthony hirtelen felszisszenésére eszméltem rá, hogy apa annak idején ragaszkodott hozzá, hogy még étkezés közben is a cirkusszal foglalkozzunk, így forró parázzsal szórta fel a konyhát, ahol az idő nagy részét töltöttem. Én már hozzászoktam, de Anthony-nak ez nagyon új lehetett.
- Nomusa, Obasi megütötte Chidikét!
- Ne árulkodj, Kwanza, nem szép dolog!
- Nomusa, Obasi megütött!
- Ne sírj, Chidike, nincs semmi baj...
- Nomusa, éhes vagyok!
- Azonnal hozom, Femi kincsem!
A konyha egyik sarkában pedig az általam előzőleg kimosott fellépőruhák várták, hogy megszáradva a vonakodó kicsikre erőltessem őket az étkeztetés végeztével. Anthony-val kénytelenek voltunk végignézni, ahogy még fél órán keresztül folyik ez a folyamatos zűrzavar, amelynek közepén a rendületlen mosollyal és nyugalommal felszerelkezett tízéves lány csak úgy ontotta magából a szeretetet, a törődést és a kifogyhatatlannak tűnő lendületet. Amikor pedig kicsi-Nomusa átkísérte a kicsiket a porondra, ahol anya vezetésével megkezdték a gyakorlást az esti fellépésre, apa csapott le rám, hogy várnak a fellépők a színpadi sminkes szobában. Kicsi-Nomu nyomában pedig gyorsított, elmosódott felvételekben, és hirtelen megtorpanásokban végigfutottunk az egész napon.
Kicsi-Nomusa ecsettel, festékkel felszerelkezve, ahogy már a negyvenedik ember arcát festi meg fogyhatatlan lelkesedéssel. Kicsi-Nomusa, amint Faraji verekedésben kiszakadt fellépőruháját varrja, és a bőgő kisgyermeket nyugtatgatja. Kicsi-Nomusa, amint Jabari-ba igyekszik lelket önteni, és Zairén igazgatja fellépőruháját. Örökös rohanás, kifogyhatatlannak tűnő nyugalom.
Aztán a felgyorsult idő megtorpant, és hirtelen az előadás közepén találtuk magunkat. Az egyik oszlop tetején Zaire, a másikon kicsi-Nomusa állt, a trapézon pedig Jabari függeszkedett. Alattunk egy oroszlán tátotta nagyra a száját, akiről csak mi tudtuk, hogy apa az. A közönség tombolt, a várakozás izgalmától majdnem szétrobbantak az érzékszerveim, színekben és hangokban remegett körülöttünk a világ, és amikor egyszerre elrugaszkodtunk Zairével, hogy csak Jabari tarthasson vissza bennünket a biztos haláltól, Anthony-val egyszerre kaptunk levegő után. Most először nyílt alkalmam kívülről megnéznem a teljesítményem, és, azt kell, hogy mondjam, kifejezetten lélegzetelállítóan csináltuk. Kicsi-Nomusa pedig olyan elegánsan, kecsesen, összpontosított nyugalommal, fegyelemmel és figyelemmel dolgozott, hogy egy pillanatra elérzékenyültem.
A szín még egyszer váltott, és már sötét volt a ponyvák között. Tudtam, hogy a dűnék fölött most ezüstösen sugárzik a hold, ragyogó csillagmezővé változtatva a végtelen sivatagot. Kicsi-Nomusa Lekan mellett, ébren feküdt, és a kisfiú haját cirógatva próbálta őt megóvni az aznap rátörő rémálmoktól. Zaire kurjongatása szűrődött be a ponyvák közt beszökő holdsugarak mentén, és kicsi-Nomusa tudta, hogy az év legszebb éjjelét hagyja ki, ahogy azt is tudta, hogy ennek ellenére sem mehet repülőszőnyegen száguldozni a bátyjával. Mindezt nagyon jól tudta, ahogy azt is, hogy másnap sem pihenhet, mert Yejide lábmasszázst kért tőle, a kicsikkel pedig minden nap valami új kihívással szembesült. Kicsi-Nomusa a ponyva tetejére pillantott, amely eltakarta előle az éjjeli eget, és egy magányos könnycsepp csordult ki a szeméből.
Az emlékfolyam ekkor ért véget, és a fehér szobába visszatérve már csak Afrika illata maradt velem. Minden más az emlékezet útvesztőjébe tért vissza.

-Meg lehet-e oldani és meg kéne-e? -motyogtam magamban el újra a kérdést, és most sem hozott semmi választ a felettébb szégyellnivaló emlékem újraélése. Lemondóan ráztam meg a fejem.
-Talán azt, hogy meg kéne-e oldani ezt az egész hatalmas káoszt, amit az életemnek nevezek, illetve hogy meg kellene-e egyáltalán oldani. Vagy megfejteni. Kibogozni. Merlin tudja. -vontam meg a vállamat, próbálva kerülni a tekintetét. Igaz, biztosított róla, hogy nem fog elítélni a látottak alapján, és nem is kételkedem az ígéretében, de ami kínos, az kínos.
-Készen állsz? -pillantottam rá már egy fokkal kiegyensúlyozotabb állapotban, mikor megjelent az N1-es üvegcse a szobában.

Ahogy kibukkantunk a merengőből, egy pillanatra befelé kellett figyelnem, hogy összeszedjem magam, mert a félmeztelen, illuminált állapotban verekedő Anthony látványa egy pillanatra kibillentett a lelki egyensúlyomból, és ugyan a cirkusznak köszönhetően már több félmeztelen férfit is láttam, az ilvermornys fiú olyan hatással volt rám, amit korábban még nem tapasztaltam, és éreztem, hogy az arcom olyan forró, mint az afrikai nap.
Gyorsan megráztam a fejem, és ráncba szedtem a gondolataimat, majd tiszta, hűvös fejjel néztem szembe Anthony-val.
- Az imént látott emlékből mit gondolsz, mire utalhat a kérdésünk? - próbáltam nyugodt hangon feltenni azt a kérdést, amely érzésem szerint a legdiplomatikusabb volt a jelen szituációban.
Pedig nagyon kíváncsi lettem volna rá, milyen kapcsolatban van a családjával, ha ennyire a banda az élete, és vajon mi vehette rá arra, hogy az alkoholhoz forduljon. De egyelőre magamba fojtottam a kérdéseket, és bíztam benne, hogy a második emlékben majd megkapom a válaszaimat.

Az emlék nem is volt olyan régi, már az első pár pillanatban ráismertem, hogy melyik eseményről van szó. Ó igen, az a bizonyos tavalyi halloween-buli. Intettem Nomusának, hogy kövessen. Ösztönösen a színpad felé tereltem, ami egyébként is mindig itt állt, a Csarnok közepén. Az Ilvermornyban is éppúgy vannak rendszeresen különféle események (oké, nevezzük bulinak, kár a szépítés), amikor jól jön.
Épp a Shadow Party az utolsó, búcsúzó számát nyomta, teljes odaadással. Tudtam, hogy alapoztunk előtte, amit a szakértő szem észre is vesz, mint például hogy Matt a szokásoshoz képest háromszor annyit ugrál és sokkal jobban átadta magát a közönségnek. Az egy évvel fiatalabb Tony pedig már a pólójától is megszabadult, annyira belehevült a gitározásba. Luke és Timothy is már a felismerhetetlenségig zilálódtak szét, de ez senkit sem akadályozott abban, hogy jól zenéljenek, sőt. Szárnyaltak.
A szám befejeződött, lepacsiztak egymással, majd csókokat dobálva levonultak a színpadról.
Odaslisszoltunk Nomuval a backstage-hez, mert itt volt a lényeg.
Mire odaértünk, már Matt kezében járt a whiskysüveg, amit körbe-körbe adtak, egészen addig míg az utolsó csepp is el nem fogyott. A háttérben már kettő másik, kiürült üveg is megcsillant a színes színpadi fények sugaraiban.
Ahogy fokozatosan kúsztak be a tudatomba ennek az estének az emlékfoszlányai, kezdtem kissé szégyellni magam, de nincs menekvés. Ezt márpedig végig fogja nézni Nomu is…
Kurjongatva ugrált ki Tony a bulizó tömeg közé, Tim és Luke pedig  talicskázósat játszva követték, (?) Matt meg eltűnt valahova. Ahogy szembenéztem önmagammal, összetéveszthetetlen csillogást véltem felfedezni a szemeimben: keressetek még piát! Hát, igen, tizenhatok voltunk mindannyian, sikeres rockzenészek, a földkerekség legkevésbé elit varázslóképzőjében, hát persze hogy eljön az első ilyen alkalom.
Miután könnyesre röhögték magunkat egymástól, Tony arcán átsuhant valamiféle változás, és utána még csak el sem mosolyodott, pedig lett volna indok rá. Tim épp egy ötödéves, a jelmezpartira nővérkének öltözött lánykát próbált összeboronálni Mattel, aki erre rálöttyintett a fiúra egy fél kancsó sütőtöklevet, Luke pedig meg-megbotló nyelvvel udvarolt az egyik legpéldásabban tanuló horned serpent-es csajnak.
Mikor megjelent a színen Jim, aki a főkonkurense volt a Tüskebizottság nevű együttesével a Shadow Partynak, világossá vált, hogy milyen hangulati stádiumba süllyedt Tony.
A dübörgő zenétől ugyan nem hallhattuk, de pár percnyi éles szóváltás után már egyértelműen káromkodásokat lehetett kivenni, és a másik frontember hevesen feltűrte az inge ujját. (Tony ezt csak meg akarta tenni, de már ő korábban megszabadult a teljes ingétől.)
A srác egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy valamiféle provokatív hülyeséggel felhúzza Anthony agyát, ami általában az együttesre és a zenéjükre vonatkozott.
-Még hogy mi szedtünk tőletek  dallamot?! Te meg vagy húzatva, öreg? TI CSÓRTÁTOK EL A KOMPLETT SOMEDAY-T, TE IGEN BETEG! -kisebb Tony ordítása már sikeresen felülemelkedett a buli alapzaján, ás ekkor fajult tettlegességig a dolog. Jim megragadta a karját, mire ő a szabadon maradt kezével a gallérjánál fogva próbálta odébbtaszítani. Dühös, de célt nem ért rúgások, hadonászás, szorongatás, a kibontakozó bunyó kimenetele azonban nem derült ki, mert váltás következett.
A Thunderbird egyik hálótermében találtuk magunkat. Tony kékre-zöldre verten feküdt, és mikor kinyitotta a szemét, Mattel találta magát szembe. A fiú épp a szeme alatt húzódó tekintélyes, karmolt seben cserélt kötést.
-Örülj, hogy nem a betegszobára vonszoltunk fel, mert Luke-nak volt annyi esze, hogy ja, izé, talán nem kéne finoman szólva részegen beállítanunk. -közölte szúrósan- Másnap reggel volt, szerencsére vasárnap.
-Többiek? -kérdezte kissé félve.
-Timothy szintén ki van ütve, de csak átvitt értelemben, nem úgy, mint te. Kifejtenéd, hogy miért kellett annyira nekiesni annak a kis mitugrász, nyomoronc Jimnek? -kérdezte, változatlanul csalódott és hideg hangszínnel.
-Egyrészt ő kezdte…
-Másrészt tízszer annyit ittam, mint kellett volna, harmadrészt meg könnyen fel lehet húzni az agyamat! -fejezte be a mondatot ingerülten Tony helyett. -Tisztában vagy vele, hogy félmeztelenül verekedtetek a fél iskola szeme láttára, és majdnem megfojtottad Jimet a saját nyakkendőjével?
-De olyan képtelenségekkel kezdte vádolni az egész Shadow Partyt, hogy ha hallottátok volna, ti is reflexből képen töröltétek volna!
Matt sóhajtva felemelkedett mellőle.
-Anthony Miles Lewis. Kérlek, nőjél már fel! Csak te vagy ennyire túlérzékeny ezekre a dolgokra.
-Igen, mert… -ült fel hirtelen, de a kezdeti hevessége itt kifulladt, összezavarodottan kereste a szavakat. Tehetetlenül rácsapott a takaróra. -Ti vagytok mindenem, ez a rohadt banda, ti vagytok a családom,  és most ezt nem csak úgy mondom, ahogy mások szokták, hanem tényleg. És én…én ezt nem tudom elviselni, és Jim nem is sejti, hogy nekem mennyire fáj, mikor minket ócsárol! -fakadt ki egyszerre elkeseredetten, dühösen és lemondóan. -Ezt mind miattatok tettem! -összetörve temette arcát a tenyerébe. Súlyos csönd lengte körül a két fiút, Mattnek is kellett egy kis idő, mire realizálta, hogy Tony teljesen komolyan és már kijózandova beszél.
Óvatosan leült mellé és fél kézzel átkarolva a fiú vállát, csendben ültek egymás mellett az ágyon, próbálta nem tudomást a barátja arcán végigfolyó könnyekről.

A szigorú, fekete betűk éles kontrasztot alkottak a vakítóan és fullasztóan fehér szoba falaival, és a kényelmetlen érzést a gyomrom tájékán csak fokozta, hogy amikor beleszippantottam a levegőbe, Anthony és saját magam ismerős illatán kívül nem éreztem semmit. Idegességemet levezetendő, megtáncoltattam csupasz lábujjaimat a padlón, és szemügyre vettem a szoba berendezését, amely a sejtelmesen derengő merengőn kívül semmi másból nem állt. Teljesen egyedül voltunk a helyiségben.
Hosszan, mélyen beszívtam a levegőt, majd lassan kifújtam. Amikor McGalagony professzortól értesültünk a második próba részleteiről, még nem vettem ennyire komolyan azt, hogy egymás emlékeiben fogunk elmerülni. Most azonban, hogy vállt vállnak vetve álltunk Anthony-val a szobában, és éreztem a levegőben remegni visszafojtott idegességét, megcsapott a helyzet súlyának szele. Önkéntelenül is közelebb húzódtam a rajtam kívüli egyetlen meleg testhez a  szobában, és felpillantottam az arcába.
Anthony arcvonásai a feszült figyelmen kívül semmi mást nem árultak el, de a szemében tornádók örvénylettek. Furcsán elesettnek, magányosnak és sebezhetőnek tűnt Floyd nélkül, és hirtelen megláttam benne azt a gyermeki ént, amit olyan gondosan sikerült elrejtenie egészen idáig. Amikor pedig újra rádöbbentem annak a realitására, hogy mi most egymás legféltettebb és legintimebb titkaiba és érzéseibe nyerünk majd betekintést, odanyúltam, és röviden, gyorsan megsimítottam a kezét.
- Nem árulom el senkinek, és szeretném, ha tudnád, hogy nem szokásom ítélkezni sem - fúrtam a tekintetem az övébe, komolyan és nyíltan tartva a szemkontaktust.
Amikor pedig Anthony odasétált a merengőhöz, és felemelte az A1 felirattal ellátott üvegcsét, azzal a sziklaszilárd meggyőződéssel a lelkemben követtem lépteit, hogy akármit megtudok róla, nem engedem, hogy az bármiben is befolyásolja mindazokat az értékes emlékeket, amelyeket az északi szél fiával szereztem.

Ahogy Matt emlékfolyamát figyeltük, végig egyetlen mondat villogott a fejemben: ennek a fiúnak orvosnak kell lennie! Ezt, ahogy az emlékek végeztével kibukkantunk a merengőből, meg is mondtam neki.
- Matt Hunter - szólítottam meg ünnepélyesen, a vakító fehér szobában szembefordulva a fiúval. - Akárki akármit mond, neked orvosnak kell lenned, és punktum! - közöltem teljes meggyőződéssel, szigorúan meredve a fiúra. - Engem nem érdekel, hogy a Szent Mungóban, vagy egy mugli kórházban, Neked orvosnak kell lenned, különben megkereslek és levadászlak - bólogattam. - Nagyon sok jót tudnál tenni ebben a világban, nagyon sok embernek tudnál segíteni, természetes adottságod van ehhez a tudományterülethez, és Merlinre, Nálad jobb orvost még csak nem is ismerek! - jelentettem ki, egy erőteljes vállba bokszolással nyomatékot is adva szavaimnak. - Na - bólintottam még egyszer határozottan, vesébe hatoló pillantással bámulva szegény fiút.
- Köszönöm - dörzsölgette a vállát egy apró félmosollyal Matt, majd azzal a javaslattal élt, hogy akkor talán nézzük meg az én második emlékemet is.
A torkomban dobogó szívvel vettem a kezembe a C2 címkével ellátott üvegcsét, amely, annak ellenére, hogy valószínűleg nem nyomott többet, mint egy üres ékszerláda, hirtelen az ég súlyának többszörösének megtartásának feladatát rótta a csuklómra. Ebből kifolyólag enyhén remegett is a kezem, miközben az ezüst folyadékot a merengőbe öntöttem, és nem mertem Matt-re nézni, amikor fejjel előre belezuhantunk az újabb emlékembe.
Egy forgalmas roxforti folyosón találtuk magunkat, a diákok csak úgy örvénylettek körülöttünk, és az egyszerre több nyelven elhangzó beszélgetések morajából arra tudtam következtetni, hogy az emlék kifejezetten friss lehet, hiszen a külföldi tanulók jelenlétéből egyenesen következett, hogy a Trimágus Tusára már megérkeztek a messzi földek lakói. Az ablakok előtt hóvihar örvénylett, és odakint minden a szürke árnyalataiba öltözött, néhány múló ezüst vagy fehér csillanással megfűszerezve. Egyértelműen tél volt, tehát az emlék még frissebb, mint gondoltam.
Azonban egészen addig nem jöttem rá, pontosan melyik emlékemről is van szó, amíg a Véres Báró el nem suhant a fejünk felett, és a folyosó egyik végén fel nem bukkant Eric. Akkor viszont már előre láttam és tudtam, hogy mi fog történni, hiszen úgy ismertem ezt a jelenetet, mint a saját arcvonásaimat, és immár négy hete más sem fut újra és újra végig az agyamon, mint ez az emlék. Amikor pedig valódi-önmagam véletlenül elkapta Eric tekintetét, nem hiszem, hogy Matt tudta, miért kellett megtörölnöm a szemem. Emlék-Charlie sem tudta még, de amikor keresztülfurakodott a diákok tengerén, és elkapta Eric bal kezét, eljött az ideje, hogy megtudja.
Emlék-Charlie egy ceruza köré tekerte és feltűzte a haját, így világosan látszott feldúlt és kifejezetten dühös arckifejezése, ahogy határozottan megrántotta a fiú kezét. Eric gesztenyebarna haja szokás szerint a szélrózsa minden irányába, kócosan meredezett a fejéről, a kedvenc belebújós, kenguruzsebes pulóverét viselte, égszínkék szeme pedig csodálkozva fordult emlék-Charlie felé. Annyira erőteljes volt a két tekintet találkozása, hogy szinte hallottam; mintha két óceán csapódott volna egymásnak.
- Most van a próba, Eric, miért nem jössz? - vonta kérdőre emlék-Charlie dühösen a fiút, és csak én tudtam, milyen érzelmek örvénylettek még a haragon kívül a lányban: félelem, rettegés és végtelen... nos, szeretet.
Eric szemében egy pillanatra megvillant valami, de aztán helyét átvette az értetlenség és valami furcsa, hideg, eddig sosem látott közöny és érdektelenség. Mintha csak egy távoli ismerőshöz beszélne.
- Ne haragudj, Charlie, de azt hittem, feloszlottunk, mint banda - mosolygott emlék-Charlie-ra bocsánatkérően a fiú, és egyszerűen annyira nem volt Eric, hogy míg emlék-Charlie csak megütközve és kissé még mindig haragosan fürkészte a fiú arcát, addig nekem könnyek szöktek a szemembe.
- Ezt meg kitől hallottad? - tette csípőre a kezét emlék-Charlie, és dühösen méregette a vele szemben álló fiút, aki megnyugtató, udvarias mosollyal nézett a lány szemébe.
Két másodpercig csak egymás tekintetét fürkészték, és az a két szempár, ami annak idején az otthont jelentette a másik számára, most hirtelen univerzumnyi távolságokba került egymástól. Láttam emlék-Charlie arcán a pillanatnyi tétovázást és a döbbenetet, majd azt, hogy gyorsan összekapja magát, és igyekszik továbbra is haragos maradni. Eric, hová tűntél?
- Charlize, ott vannak a többiek? - kérdezte aztán mindentudó mosollyal a fiú, mire láttam, ahogy a másodperc törtrésze alatt valami végtelen fájdalom fut át emlék-Charlie arcvonásain, hogy aztán visszarendeződjenek ugyanabba a számonkérő, dühös arckifejezésbe.
- Nem, de mindjárt az őket is megráncigálom a fülüknél fogva - fonta karba emlék-Charlie maga előtt a kezeit, és mérgesen meredt Eric-re. - De értékelném, ha segítenél - fújtatott a lány.
Eric immár teljes testével szembefordult a lánnyal. Körülöttük örvénylettek a diákok, kint pedig a hóesés, ők mégis mintha egy társadalomtól elszeparált kis buborékban álltak volna, körülöttük semmi más, csak érzelmek gyenge, ám mégis pokoli erős hálója sistergett. Eric még mindig azzal az udvarias, távolságtartó mosollyal az ajkain nézett a lányra, amitől emlék-Charlie-nak összetört a szíve.
- Charlize, azt hittem, megbeszéltük - olyan türelmes és olyan jóindulatú volt a hangja, hogy emlék-Charlie legszívesebben megütötte volna. - Ez után a fél év után úgysem maradtunk volna együtt. Nekem a kviddicscsapatomra és a RAVASZ-okra kell koncentrálnom, Jasper a Szent Mungóba készül, neki is rá kell hajtania a tanulásra, Nat és Michael között nem a legjobb a kapcsolat, Alice pedig jól megvan nélkülünk is. Te pedig itt hagyod a varázsvilágot, és fizikaprofesszor leszel - mosolygott le rám az égszínkék szemeivel, amitől emlék-Charlie-nak sírni lett volna kedve. - Semmi nem fog ide kötni, és ez így van jól. Ideje, hogy ezt te is elfogadd és elengedd - bólintott mosolyogva. - Mindenki más már megtette - aztán biccentett, és már elfordult volna, ha emlék-Charlie nem ragadja meg minden erejével a bal karját, és nem perdíti újra maga felé.
- Eric Xavier Sangster, neked tökéletesen elmentek otthonról! - jelentette ki Charlie szikrázó szemekkel. - Sületlenségeket hadoválsz itt össze-vissza! Azt mondod, hogy a Colourblind neked nem jelentett semmit? Hogy a koncert csak egy átlagos emlék volt, amit pár év múlva el is felejtesz? - emlék-Charlie nem engedte el Eric karját, és szinte úgy kapaszkodott bele, mint fuldokló a mentőövbe.
De ezt a fuldoklót bent felejtették a mély vízben. Eric udvariasan, de határozottan lefejtette emlék-Charlie karját a sajátjától, és még hátra is lépett egyet. Emlék-Charlie feje fölött pedig lassan, de biztosan kezdtek összecsapni a hullámok.
- Charlize, ez csak egy diákzenekar volt, soha nem láttam benne a jövőmet, és soha nem láttam benne többet, mint ami - mondta ki Eric, emlék-Charlie szíve pedig minden egyes szóval egy újabb darabra robbant szét. - Persze, jó lehetőség volt arra, hogy gyakoroljam az éneket és a gitározást, de sosem láttam ebben többet - tárta szét a karját, emlék-Charlie feje pedig a víz alá merült, és nem kapott levegőt.
- Eric, én tudom, hogy ez nem igaz - rázta meg a fejét dühödten emlékbeli énem. - Én tudom, hogy te imádtad a zenekart, és szerettél bennünket is! Mindent megtettél volna értünk, és... - kezdte volna emlék-Charlie, de valami olyat látott Eric tekintetében, ami a torkára forrasztotta a szót.
Mintha tüzes töviskoszorút nyelt volna.
- Charlize, a saját érzéseid vetíted ki rám - emelte a két kezét magasba a fiú, azzal a bocsánatkérő mosollyal, ami örökre beégett emlék-Charlie emlékezetébe. - Ez csak egy tinédzser-zenekar volt, tinédzserkori barátokkal, akikkel aztán elválnak az útjaink. Nem terveztünk hosszútávra.
Emlék-Charlie csak ingatta a fejét, egyszerűen nem tudott megszólalni.
- Azt pedig mindig is tudtad, hogy egyszer itt hagysz bennünket, Charlize. Nem tudom, miért lepődsz meg azon, hogy nem akartunk kötődni hozzád, ha úgyis csak egy rövid időre kereszteztük egymás útjait.
Eric szeme megnyugtatóan ragyogott, ajka mosolyra húzódott. Emlék-Charlie csak állt, nem mozdult. Nem beszélt, hiszen nem is lett volna rá képes. Így aztán csak hagyta, hogy Eric biccentsen neki egyet, és elfordulva eltűnjön a diákok sűrűjében. Odakint tombolt a hóvihar, emlék-Charlie pedig sarkon fordult, és elrohant.
Még le sem tudtam törölni a könnyeimet, amik bőven patakzottak még a szememből, amikor helyszínt és időt váltott a kép.
A színt azonnal felismertem, ahogy az időt is. Negyedév, Griffendél klubhelyiség. A Colourblind első próbája.
Emlék-Charlie hatalmas szemüvegében és kötött pulcsijában ült a dobok mögött, és nem vette észre, hogy az orra rózsaszín. Emlékszem, hogy nem sokkal ezelőtt még kémiai kísérleteket végeztem a hálókörletben. Nat unottan méregette a kezében mikrofonjának súlyát, de szeme fáradt csillogásából látni lehetett, hogy nincs egészen a helyzet magaslatán; valószínűleg éppen nem hatottak megfelelően a gyógyszerek. Michael zavartan piszkálgatta gitárjának húrjait, miközben lopott pillantásokat vetett Nat-re, Jasper pedig zavarában azt sem tudta, merre nézzen, és igyekezett elbújni a mikrofonállvány mögé. Eric a Zabhegyező mögé rejtőzött, mogyoróbarna haja még kócosabb volt, mint általában, és egyszerűen nem volt hajlandó felnézni a könyvéből; Alice-t pedig nem is láttam, annyira elbújt. Összességében még egyáltalán nem voltunk összeszokva, és egy olyan zavart csend rezgett körülöttünk, ami egyszerűen megtörhetetlennek és áthághatatlannak bizonyult, amíg negyedéves-Charlie nem vett egy nagy levegőt, és be nem kiabált egy olyan ostoba viccet, amire mindenki felkapta a fejét, a hitetlen nevetés hangjai betöltötték a helyiséget, és egy olyan kapcsolatot indított be közöttünk, ami aztán egy egészen újabb szintű kapcsolódás alapjává vált.
Aztán amikor már azt hittem, hogy végleg vége, rövid vágóképek sorozata villant fel a szemünk előtt.
Kicsi-Charlie Nat ágya mellett egy orvosi könyvbe temetkezve. Kicsi-Charlie és Alice, ahogy éjfélkor a Roxfort melletti tóba lógatják a lábukat, és az ezüstös teliholdba bámulnak. Kicsi-Charlie és Jasper egy hotdog-evő versenyen, mindkettőjük szája tele virslivel. Kicsi-Charlie és Michael lepacsiznak egy koncert után. Próbák, párnacsaták, hajnali kettő órás beszélgetések, koncertek a Griffendél klubhelyiségében, aztán az utolsó, a Bálon tartott koncertünk végén a meghajlás.
Végül, amikor már nem maradtak könnyeim, csak egy emlék várt ránk.
Hatodéves-Charlie lámpafénynél kísérletezett varázsló-sejtekkel hajnali három óra körül, karikás szeme alá mély árkokat vájt a fáradtság. Amikor pedig Eric remegő, halálsápadt alakja bemászott az ablakon, és magához rántva Charlie-t, a a lány vállába zokogott, hatodéves-Charlie már tudta, mit kell tennie. Visszaölelve a fiút, addig szorította, amíg Eric zokogása és remegése nem csillapult egy kicsit, aztán engedte, hogy a fiú az ölébe hajtsa a fejét, emlék-Charlie pedig addig cirógatta Eric haját, amíg a fiú nyugodtan nem lélegzett, és el nem aludt. Már nem először fordult elő ez az alkalom, és nem is utoljára.
Emlék-Charlie volt a Ragasztó, aki mindenkit összekötött, és aki a közös pontot jelentette. Mindenkit összekötött, és mindig azon igyekezett, hogy másoknak mindene meglegyen; ám amikor már a Ragasztó sem volt elég ahhoz, hogy összetartsa az egymástól széthúzó elemeket, és nem volt kit összeragasszon, óhatatlanul egyedül maradt. Jobban egyedül maradt, mint valaha. Magába omlott, mint egy szupernova, és semmi nem maradt utána.
Amikor pedig végül teljesen kibukkantunk az emlékekből, már csak azt a végtelen ürességet éreztem magamban, amire nem tudtam a választ.

Itt volt az idő, hogy belenézünk az én első emlékembe. Úgy éreztem, hogy azt se tudom, fiú vagyok-e, vagy lány, miközben összeszorított fogakkal beleöntöttem az üvegcse tartalmát a Merengőbe.
A bőrömön végigáradó libabőr biztosított rajta, hogy valóban Svédországba kerültünk egy fél másodperc leforgása alatt. Alex dideregve húzta magát össze, de még mielőtt a átfagyás következő fázisába esett volna, gyorsan berángattam a bejárati ajtónkon. Jóságos Merlin, otthon vagyok. Ez, a hihetetlenül otthonos családi ház, kis túlzással a semmi közepén, egy átlagos falucska külterületén, amit Bjorn és Alina többek között az elénk táruló csodaszép táj miatt választottak anno. Beléptünk az ebédlőbe, ami három oldalról rendelkezett hatalmas ablakokkal. Az eget alacsonyan terítettek be havat ígérő felhők. Egy szokványos családi vacsora közepébe csöppentünk.
Alex feszengve nézegette a terepet, valószínű nem sok valódi otthonban járhatott. Nos, én ennél valódibbat el sem tudnék képzelni, pedig ők nem is az igazi szüleim.
Jev ötéves verziója most tőle szokatlan csendességgel és nyomasztó szomorúsággal meredt a tányérján még érintetlen húsgolyókra. Mellette egy kicsivel fiatalabb copfos lányka lógázta a lábát a párnákkal magasított székről és leplezetlen örömmel maszálta össze a mártással a tányérja teljes felületét.
-Mi a baj, Jev drágám? -kérdezte kedvesen Alina a kedvetlen fiúcskát.
-Á, semmi, csak álmodtam valamit. -felelte tömören. Úgy tűnt, nem szívesen beszél róla.
-És, nem szeretnéd elmesélni? -próbálkozott tovább a fiatalasszony, bátorító mosollyal.
-Hát…Nem tudom.
-Gyerünk, mondd csak el. Nem fogunk furán nézni rád, akármi is lesz az. Tudod, az álmokban akármi történhet.
-Azt álomdtam, hogy van egy tesóm. Aki fiú, és ugyanúgy néztünk ki.
-Tehát ikertesód volt? -kapcsolódott be a beszélgetésbe Bjorn.
-I… igen. -erősítette meg kissé bizonytalanul, majd újabb pár perces hallgatásba fulladt az álom elmesélése.
-És jóban voltatok? -puhatalózott tovább Jev pótapukája.
-Nem tudom… Talán. De… de ott volt még valaki.
-És ő ki volt?
-Nem tudom, olyan ismerős volt, de nem tudtam mégsem. -válaszolt egy kis gondolkodás után, már felhevületebben. Lázasan csillogó szemmel próbálta visszahozni a homályos emlékfoszlányokat, de szemmel láthatóan egészen belezavarodott.
Nem voltam képes bármit is regálni Alexnek, vagy bármiféle magyarázatot adni, hogy most amúgy mi van. Én nem is emlékszem erre!
A kisebb Jev továbbra sem volt hajlandó enni, csak kínlódva bámult kifelé, az egyre sűrűbb sötétségbe burkolózó, kisebb-nagyobb dombokkal megtört síkságra.
-Mindjárt jövök! -huppant le hirtelen a székéről, és a villát hangos csengéssel a tányérra dobva elviharzott az étkezőből, mint aki hirtelen rosszul lett. A házaspár váltott egy kérdő pillantást egymással, majd úgy döntöttek, jobb, ha ráhagyják, bármi is ütött belé.
Nem is sejtették, hogy Jev fogta magát, magára vette a legvastagabb kabátját, fejébe húzta a bojtos-szőrmés kis sapkáját és nagy erőfeszítésekkel koncentrálva az ajtó hangtalan kinyitására, kislisszolt a házból.
Gyorsan körülnéztem és az első nagyobb felületű vastag valamit megragadtam az előszoba akasztójáról (történetesen Alina poncsója volt) és odadobtam Alexnek. Hiába orosz a gyerek, azért mégsem várhatom el tőle, hogy rövidujjúban kövessen a mínusz tizennyolc fokba. Rajtam legalább egy vastag, csuklyás pulcsi is volt.
Ahogy a dértől ropogós szántóföldön követtük kiskori énemet csaknem hullasötétségben, fokozatosan felidéződött bennem ez a bizonyos este, és tudtam, hogy rémesen kínos lesz. Alex semmiféle reakciót nem mutatott felém, így én ezt tudományos érdeklődésnek vettem.  
Jev mögött ott ballagott a család kutyája, egy hatalmas méretekkel rendelkező kaukázusi juhász. A kisfiú a kutya marján pihentette a kezét, egyforma tempóban, kissé imbolyogva haladtak előre. Rövidesen zokogás tört ki belőle. Akaratlanul is összeszorult a szívem, még a szégyenérzetem ellenére is. Milyen kicsi voltam, alig magasabb mint az a böszme nagy kutya. És milyen jól kijöttem vele, talán a legjobb barátomnak is ő számított. Ekkor megszólalt remegő, vékony hangon.
-A… anya? -kiáltotta bátortalanul, és hirtelen, valamitől erőre kapva, határozottabban indult meg, egy még ismeretlen cél felé. Az eb kitartóan az oldalán maradt, mint aki elhatározta, hogy bármi ellen megvédi az egyre hangosabban és elkeseredettebben kiabáló kisfiút, akire hirtelen rátört a valódi családja utáni vágyakozás.
Az emlékből bőven elég volt egyszer is, így gyorsan kitereltem magunkat, és visszakerültünk a szobába, ahol éppolyan nyomasztóan virított a nekünk szegezett kérdés. Letörölgettem a nagy hőmérséklet-változástól bepárásodott szemüvegem, és lopva Alexre pillantottam.

-De nem ám. -túrtam a hajamba tanácstalanul, miközben próbáltam összeegyeztetni a kapott kérdést a látottakkal. Nagyon megdöbbentett az emlékképek jó része, hiszen nem gondoltam, hogy Charlie tényleg ennyire érettebb volt a kortársainál, és hogy milyen komoly érzéke volt már ilyen fiatalként a természettudományokhoz.
-Szerintem nézzük a következőt. -javasoltam bátortalanul, remélve, hogy az összes végignézése után már végre tudunk valamit kiokoskodni. Charlie bólintott, így már öntöttem is az én második emlékcsomagomat tartalmazó fiolát.
-Hát, akkor hajrá. -mondtam minden valódi lelkesedést nélkülözve, és belefejeltünk a kavargó emlékfelhők közé.
Összeszorult a gyomrom abban a pillanatban, amint az érzékszerveimet elérték a helyszín ingerei, ahova kerültünk: az illat, a megtévesztően otthonos, faborítású falak és a kényelmes bőrfotelek. A rendelő, ami a második otthonomként funkcionált, hát… hány éves korom óta? Franc tudja, nem emlékszem olyan helyzetre, mikor valaki más vigyázott volna rám a szüleim távollétében, mint Dr Benett. Charlie kíváncsian kezdte nézegetni a falon egy hatalmas parafatáblára gyűjtött gyerekrajzokat, amivel talán számára is egyértelművé vált, hogy egy gyerekorvosi rendelő várójába kerültünk, ami azért volt ilyen kellemes hangulatú, mert magántulajdonú, a tulajdonos a saját házának egy részét alakította át erre a célra.
Mivel itt nem volt senki, indítványoztam, hogy nyissunk be a vizsgálószobába.
Teljesen ledermedve, kezem a kilincsen felejtve néztem szembe a hat év körüli önmagammal. Az első dolog, ami eszembe jutott, az hogy úgy néztem ki, mint egy hobbit, de ez most mellékes. Realizálódott bennem, hogy ez az a nap, mikor a szüleim először bíztak rá. Elhűlve intettem Charlie-nak, hogy nyugodtan üljön le egy székre, miközben én kínomban gyakorlatilag bepréselődtem a vizsgálóasztal és a szoba sarka közötti résbe, és próbáltam úgy tenni, mint aki épp nem szégyelli el magát a sárga földig.
A kissrác szeme gyanúsan csillogott, mint aki épp egy kiadós síráson van túl, ezt megerősítette a körülötte heverő néhány papírzsepi. A doktor úr valami naplóba elmerülten adminisztrált, a csendet néha a pecsét határozott kattanása törte meg. Az eső kitartóan kopogott a tetőn, így még esély sem volt arra, hogy a kis Matt elhagyja a házat és esetleg a kutyával játsszon a hátsó udvarban.
-Mi az, Matt pajtás, ne vágj már ilyen savanyú képet! Elleszünk mi itt. -állt fel Mr Benett, miközben levette nyakából a fonendoszkópot és a kisfiúéba akasztotta. Matt dacosan csak azért sem reagált rá, hanem továbbra is kitartóan piszkálta az egyik díszpárna bojtját. Idővel megjelent egy beteg, mire ő látványos undorral a lehető legtávolabb húzódott a vizsgálóasztalra ültetett kislány elől, pedig már az elején tisztázódott, nem fertőző betegsége van.
Erősen küzdöttem, hogy kordában tartsam az érzelmeimet, meg hogy egyáltalán valahogy túléljem ezt az ismeretlen hosszúságú emléket. Elfehéredett ujjakkal kapaszkodtam az asztal peremébe, és kerültem Charlie tekintetét. Azon imádkoztam, hogy remélem, nem voltam annyira ostoba, hogy valami kínos megjegyzést vagy kérdést ejtsen fiatal verzióm.
Mikor a receptírásra került a sor, az orvos levette az íróasztalát nagyrészt elfoglaló orvosi táskát és letette Matt mellé a kanapéra.
-Ha van kedved, rendet rakhatsz benne, mindennek megvan a helye. -vetette oda neki, majd visszatért a pácienséhez. Úgy tűnt, hogy a kisfiú végre legyőzte ódzkodását ettől az egész helyzettől, amibe került, így aztán fokozódó kíváncsisággal kezdett matatni a táskában, minden keze ügyébe kerülő eszközt gondosan végigtanulmányozva. A receptes cetlire is végül általa került rá a pecsét, aminek már meg is találta a megfelelő kis fakkot.
-Köszönöm. -vette át mosolyogva a papírt, majd elbocsátotta a betegét és szüleit.
Vajon már ekkor megtörhettem és rájöhettem, hogy én valójában tökre élvezném, ha azt csinálhatnám, mint Dr Benett? Elgondolkodva meredtem magamra és az idős úrra. Teljesen elveszett az idő- és térérzékem, hirtelen nem tudtam, hogy ez most egy álom, a valóság vagy egy emlék, amibe visszakerültünk.
Ezután, akárcsak Charlie emlékeinél, kisebb jelenetek váltották egymást.
A kis Matt, már valamivel idősebben átszellemülten tölt meg egy injekciós fecskendőt, adja át a doktornak, majd már-már bizarr örömmel figyeli, hogy hogyan ad be egy oltást egy kisbabának.
A kis Matt vadul lapoz a vaskos gyógyszerregiszterben, segítve Benettnek megkeresni valami adatot az egyik antibiotikumról.
-Biztos, hogy a Fortedolt tartja a legjobbnak?
-Igen, mert támogatás is van rá, meg az ötszáz milligrammos kiszerelés kedvezőbb, mert…
-De ha a szokásos kardiovaszkuláris gyógyszerei mellé még ezt is beszedi, meg a probiotikumot, akkor nagyobb eséllyel lehetnek túlérzékenységi reakciói… -jegyezte meg szerényen, a vizsgálóasztalon ücsörgő, egyébként is elég törékenynek és gyógyszerekkel agyonetetett kisifúra pillantva.
-Csudába is, megint igazad van! -csóválta a fejét lemondóan a doki, és már dobta is a kukába az előbb megírt receptet.
A következő jelenetben már a tizenkét éves énem köszönt vissza.
-Szerintem az akkor is pneumonia volt. -közölte Matt dacosan.
-Ne idegesíts fiam, lassan negyven éve vagyok a szakmában, meg tudok különböztetni egy bronchitist a pneumoniától! -válaszolt egy fáradt sóhaj kíséretében az orvos.
-Jó, jó, de a heveny mandulagyulladásos kölyöknél is…
-Tudod mit, fogadjunk! Ha a röntgen tényleg azt hozza ki nála, akkor legközelebb edhatsz be valakinek bőr alá injekciót.
Az, hogy végül a fogadást megnyertem-e, már nem tudhattuk meg, mert véget ért az emlékfolyam.

- Na, akkor, azt hiszem, én jövök - sziszegtem idegesen összeszorított fogaim közül, majd egy határozott mozdulattal megragadva a fiolát, igyekezve semmire sem gondolni, beleöntöttem az üvegcse tartalmát a merengőbe, és egy határozott mozdulattal alámerültem.
Nem vártam semmit, de ösztönösen keserűen elmosolyodtam, amikor kinyitva a szemem a zokogó Margaret-tel találtam magam szemközt. Nem vártam semmit, ugyanakkor szinte zsigerből tudtam, hogy ezt az emléket nem tudom kikerülni.
Matt-tel az általános iskolám játszóterének aszfaltos focipályáján álltunk. Körülöttünk harsányan kiabáló és nevető gyerekcsapatok játszottak ugróiskolát, kis, fürtös fejek suhantak el Matt könyökének magasságában egy fogócska hevében, a távolban, a pálya határain túl, a zöld füvön pedig önfeledten hintáztak, csúszdáztak vagy fogócskáztak a gyerekek. Az égről hét ágra sütött a nap, kellemes meleg simogatta a bőrünket, és az egész udvar gyönyörű, vibráló színekben pompázott. A napsugarak megcsillantak az élénk színű, csillámporos kabátokon, a túlméretezett fogszabályzókon, a tanító néni óráján és Margaret könnyein. Ja, gyűlöltem ezt a helyet.
Kicsi Charlie mellettünk állt fekete kabátkájában, hatalmas, fekete keretes szemüvegében, és szinte taszította a fényt. Érdeklődve, kíváncsian pislogva, zsebébe dugott kézzel szemlélte a vele szemben aranysárga kabátban tündöklő, könnyeit törölgető lányt. Síró társát legalább féltucat hasonló korú lány és fiú vette körül, akik mind ellenséges, gyűlölködő és megvető pillantásokat vetettek kicsi Charlie-ra, aki úgy tűnt, ezt észre sem veszi.
Nathalie tanító néni futva közeledett az udvar másik végéből a kis csoport felé, és kissé aggódó, távolságtartó pillantást vetett kicsi Charlie-ra, aki érdeklődve fordult a felnőtt felé.
- Itt meg mi történt? - vonta felelősségre a nő a gyerekeket, önkéntelenül is kicsi Charlie-ra nézve először.
- Ez a dilis! - hüppögte Margaret, kisírt szeméből gyűlölködő szikrák röppentek kicsi Charlie felé. - A macskája megkarmolt! - panaszolta dühösen, és újra éktelen zokogásba kezdett.
- Nem az enyém - szólt kicsi Charlie udvariasan, majd amikor egy fekete macska dörgölőzött a lábához, leguggolt hozzá, és végigsimította a szőrét gerince mentén. - Csak idejött hozzám, én pedig igazán nem tehetek róla, hogy Margaret megijesztette - jelentette ki kicsi Charlie, majd nagy, komoly szemeivel síró társnőjére nézett. - Ráadásul nem is karmolt meg annyira erősen. Azt mondanám, gyenge a középagy-nyúltvelő-gerincvelő pályád, így alacsony a fájdalomküszöböd - fejtette ki teljes természetességgel kicsi Charlie, miközben a vele szemben álló gyerekek gyűlölködve meredtek rá, a tanító néni pedig hüledezve, értetlenül meredt a kicsire. - A könnytermelés érzelmi hatásra bekövetkező fokozódása nálad ráadásul igen gyakori és igen bő is - fejezte be mondandóját kicsi Charlie, majd megigazította orrán a szemüvegét, és folytatta. - Felajánlom a segítségem. Ha igényt tartasz rá, megpróbálhatok segíteni rajtad.
Margaret szeme gyűlölettől ragyogott, és felszívva magát, minden gyermekdühével kicsi Charlie-ra támadt.
- Dilis vagy, hallod, egy bolond! - kiáltotta oda kicsi Charlie-nak, szemében már a düh könnyei csillantak meg. - Senki sem érti, amit mondasz, hát nem fogod fel? - sikította, és kicsi Charlie felé rúgott, aki erre elesett, a macska pedig elszaladt.
- Na de Margaret! - próbált közbelépni a tanító néni, de már késő volt, a lányt nem lehetett megállítani.
- A macskák megtalálnak, előre tudod, melyik órán mit fogunk venni, és utálom azt a nagy, rettenetes szemüveged! Bolond vagy, érted, egy szánalmas bolond! - kiáltotta Margaret, majd társaival együtt elviharzott.
A tanító néni felsegítette kicsi Charlie-t, és biztosította, hogy semmi sem igaz abból, ami elhangzott, pedig az ő tekintetében is némi viszolygás és félelem ragyogott. Kicsi Charlie pedig ezt látta, de félreértelmezte.
- Ne aggódjon, Natalie néni - tette a nő karjára nyugtatólag a kezét kicsi Charlie. -, nekem jóval erősebb a középagy-nyúltvelő-gerincvelő pályám, mint Margaret-nek - azzal visszadugta a kezét a zsebébe, és visszament az osztályba, ahol elektronpályákat és atommodelleket rajzolgatott füzetébe matematikaóra alatt.
A nap további részéből csak felvillanásokat láttunk, és örültem, hogy nem kellett az egészet végigszenvednünk. Rajzórán kicsi Charlie megkérdezte, mire való az ecset, és mire szolgál egy festmény. Énekórán egy népdalt sem ismert. A többi órán pedig egyszerűen csak nem figyelt, mert túl egyszerűek voltak neki, így csak kémiai egyenleteket rendezett, amiért rendszeresen megfeddték a tanítók, társai pedig utálkozva meredtek krikszkrakszaira. Az óraközi szünetekben a társai kiborították a táskáját, ellopták a szemüvegét, bezárták a mosdóba, James pedig rajzóra után leöntötte a haját egy vödör pink festékkel. Kicsi Charlie nem sírt, de még csak nem is volt mérges. Érdeklődött és figyelt. Délután egyedül sétált haza, és egy csoport fekete macska követte, valamint egy varjúcsapat károgott fölötte. Amikor belépett az üres, kihalt, csendes házba, nem lepődött meg. A poros ebédlőasztalhoz ülve megírta a háziját, aztán vacsorát főzött. Este vasalt, majd anyja kvantumfizikáról szóló könyveit olvasta. Mellette, a hatalmas fotel (melyben majdnem elveszett) karfáján hevert egy telefon, de nem csörrent meg. Senki nem takargatta be, és senki nem mesélt neki esti mesét. A hajából sem tudta teljesen kimosni a festéket.
Amikor kicsi Charlie lehunyta a szemét, kezdtem megkönnyebbülni, hogy végeztünk, ám egy hirtelen rántással egyszerre csak a Roxfort folyosóin találtuk magunkat, ahol elsőéves Charlie teljes bizonyossággal, hangosan, egy egész folyosói szakasz számára kijelentette, hogy a Roxfort, a varázsige és a varázslás valamilyen kollektív agyi rendellenesség szüleménye csupán, de - amint azt ünnepélyesen kijelentette - nem kell félni, mert ő, Charlie, majd megszabadítja őket ebből az álomból, amint csak lehet. A diákok összenéztek, majd harsány nevetésben törtek ki. Egy pár torokból itt is elhangzott a bolond szó. Még aznap este elsőéves Charlie elkezdte a kísérleteket a hálókörletben. A telefonja mikroszkópja mellett hevert, de egész éjszaka meg sem rezzent.
Amikor végül elsőéves Charlie lehunyta a szemét, végre mi is megszabadulhattunk ebből a rémálomból. Matt-tel egy zökkenéssel visszakerültünk a valóságba, én pedig, ugyan szédültem és hányingerem volt, próbálva megjátszani az erőset, megköszörültem a torkom, de még mindig kissé rekedtesen megszólaltam.
- Na, ez nem volt semmi.

Elég nehéz volt felocsúdni az emlékek világából, de Charlie kérdései legalább segítettek abban, hogy valami halvány ötlet kialakuljon bennem, hogy mire megy ki a játék.
-Ó, köszönöm, hogy feltetted ezeket a kérdéseket, attól függetlenül, hogy most nem tudnék rájuk válaszolni. Ez jó megközelítésnek tűnik...-merengtem el. Ahogy újra végigpörgettem őket, egészen lefagytam. Amúgy tényleg mit válaszolnék? Totál megrémítettek ezek a lélek mélyére hatoló kérdések. Mert vajon tényleg hacacáré az, amit csinálok? Élvezem, meg hihetetlenül jó érzéssel tölt el, mikor másokon segíthetek, vagy mikor valami újabb orvostudományi dologba áshatom bele magam, de kiért is csinálom?
És vajon ugyanezek vonatkozhatnak majd Charlie életére is? Mint ahogy a karácsonyi ajándékozáskor kiderült, kiválóan ért a bájitalokhoz és a mindenféle szerek kotyvasztásához, és a tudományok nagy szerelmese. De ő vajon mi mindent művelhetett az Roxforton kívüli életben?
-Na jó, szerintem lépjünk a következő emlékre, hátha utána okosabbak leszünk.- javasoltam, várva, hogy túlessek a következő kínosságon az életemből. Nagy meglepetésemre egy C1 -es üvegcse jelent meg, tehát felváltva törik össze a szívünket...

Az emléket nézve csak az járt a fejemben, hogy milyen kis zöldfülűként kezdték ők is, és hogy mennyire Matt volt már akkor is az az ember, aki nem félt Tony-ra rápirítani, ha arra volt szükség; ellentmondást nem tűrően tudta képviselni a határozott, sziklaszilárd alapot egy olyan heves, ingadozó természetű ember mellett, mint amilyen Tony. Az emléket nézve bepillantást nyerhettem abba, hogy mennyire tökéletesen kiegészítették egymást, és csak bámulni tudtam azt a hihetetlen dinamikát, és azt a mély köteléket, ami közöttük volt. Igazán megható volt látni, és valami hihetetlen mértékű tiszteletet kezdtem érezni Matt iránt. A barátját a lépcsőn feltámogató fiú képe pedig fájóan emlékeztetett egy régen eltemetett jelenetre, de mielőtt ezt végiggondolhattam volna, Matt emléke véget ért, mi pedig riasztó hirtelenséggel estünk vissza a valóságba.
- Azt hiszem, vélek egy kis Eric-séget felfedezni a mi egyetlen Anthony-nkban - simogattam tűnődve az államat, gondolkodás nélkül kimondva az első mondatot, ami az eszembe ötlött az emlékfoszlányt látva.
Aztán amikor erre az asszociációra tolakodó hirtelenséggel tolult az agyamba annak a gondolata, hogy a Colourblind immár csak múlt idő, Eric pedig még inkább, egy kissé nehezemre esett visszazökkenni a jelenlegi problémánkba.
Ennek függvényében aztán egy végtelenül átgondolatlan mondat hagyta el a számat.
- De kétségtelenül jól állt neki ez a senki-nem-ért-meg-stílus - biccentettem, igyekezve határozottnak tűnni, és ezzel leplezni enyhe beégésemet (a női nemi hormonokra fogtam ezt a megnyilvánulásomat. Vagy ez, vagy végleg megkattantam), majd, enyhe elmezavaromat leplezve, szigorú(nak szánt) arckifejezéssel Matt-hez fordultam. - Nos, az emléknek nyilván van valami köze a feltett kérdéshez - szögeztem le, és összehúzott szemekkel a fiút kezdtem mustrálni. - Magadért vagy másokért szeretnél tevékenykedni a továbbiakban? Megéri-e neked ez a hacacáré? Mennyit jelent az életedben Tony, és mennyit áldoznál fel magadból érte? - bombáztam kérdésekkel szegény Matt-et, de ahogy ezek a gondolatok felvetődtek bennem, úgy iszonyatos rémület kerített hatalmába, hogy nagy valószínűséggel nekem is hasonló kérdésekkel kell majd szembenéznem.
Én pedig erre még nem álltam készen. Nagyon nem. Pláne a koncert utáni események miatt. De egyelőre igyekeztem elűzni a pánikot, az agyam mélyebb zugaiba tuszkolni a félelmeimet, és Matt-re fókuszálni minden idegszálammal.

-villant fel a cseppet sem frusztráló kis, fehér falú szobában, aminek egyetlen berendezése a merengő volt, peremén egy M1-el felcímkézett fiolával.
-Azt hiszem, ez rám vonatkozik. -sóhajtottam, és a torkomban dobogó szívvel öntöttem a kavargó, ezüstös eszenciát a merengőbe.
-Kérlek, Charlie, egyezzünk meg abban, hogy bármilyen kínos dolgot látunk egymás múltjából, azt…
-Azt próbáljuk meg teljes mértékben elfelejteni? Benne vagyok. -egyezett bele, így láthatóan ő is megnyugodott.
Bár még sosem próbáltam, már valahonnét tudtam, hogy mit kell tenni.
A hely, ahol találtunk magunkat egy szempillantás múlva, az Ilvermorny volt, a Thunderbird padlásterében, ami nem másként, mint a Shadow Party illegális próbatermeként funkcionált már a kezdetektől fogva. Én már otthonosan mozogtam itt, Charlie-t odairányítottam az egyik tartógerenda mellé, ahonnét mindenkit jól láthattunk. Lélegzetvisszafojtva, elmagyarázhatatlan érzésekkel néztem szembe a negyedéves önmagammal. Kínos? Röhejes? Idegesítő? Fogalmam sincs, melyik jelző tudta volna összefoglalni, hogy hogyan éreztem magam, mindenesetre Charlie-n nem tűnt fel, hogy cikinek tartana minket.
Tony épp egy különösen rocker-korszakában járhatott, ugyanis a mostaninál hosszabb haja totálisan a szemébe lógott, és azt a bizonyos fekete bőrdzsekit hordta, amiből úgy nézett ki, mintha a nyolcvanas évekből szabadult volna, és nagyjából ötödév végéig le sem lehetett imádkozni róla. Ordított rólunk az amatőrség, a bizonytalanság, és az, hogy nem tudjuk, mit akarunk, de valamit nagyon akarunk. Tony flegma tekintettel nézett végig a jelen levőkön. Többen voltunk, mint a jelenlegi bandánk: Jóságos Merlinre, itt még épp csak összeállunk! Ez itt konkrétan a tagválogatás…
Oké, én asszem el fogok süllyedni a szégyentől. Miért épp ezt a rohadt emléket bányászták elő tőlem? Mi köze ennek az egészhez? Nem lehetne diszkréten elhagyni az emléket és…?
-Na jó, ki az, aki valamennyit konyít a dobokhoz? -kérdezte a mélynyomón ücsörgő barátom, miközben unottan dobolt egy ritmust az ölében pihenő vadonatúj basszusgitárja fényes felületén. Ahogy figyelmesebben végignéztem, észrevettem, hogy hihetetlenül sápadt és a szemei alatt sötét karikák éktelenkednek. Ordított róla, hogy hetek óta nem alszik normálisan és túlhajszolt. A haja mögül fel-felvillanó szemek olyan véraláfutásosak voltak, hogy rossz volt ránézni. Hogy strapálhatta le magát valaki ennyire, nyikhaj tizennégy évesként?
-Hát… ta.. talán én? -törte meg a csendet Luke, aki valóban a dobosunk lett. Szinte rá sem ismertem, annyit változott három év alatt. Na jó, az önbizalma és az életképessége nem sokkal lett nagyobb, de legalább azt elértük nála, hogy a dobverőkkel a kezében elemében van és kizökkenthetetlen biztossággal tolja. Ennek ellenére akkoriban…
Remegve beült a hangszerek mögé, és görcsös mozdulatokkal elkezdte a Blur - Song 2 ütemét. Alig jutott el pár két másodpercig, mire Anthony drámaian felszisszent és a hajába markolva leintette. A srác megvert kutyaként oldalgott az egyik sarokba. Emlékbeli önmagam összefont karokkal, idegesen állt egyik lábáról a másikra, miközben egyszerre aggódva és szigorúan bámulta Tonyt.
-Tony, figyelj, nem a válogatóba akarok megint beleszólni, de reggeli óta nem ettél semmit, és öt óra van, és azt a fél pohár tökevet sem bírtad megi…
-Jaj kussodj már, így sosem végzünk! -villantotta rám bevérzett tekintetét, de akkor már éreztem, hogy nem sokáig lesz eszméleténél, ha ezt folytatja. Kissé szédelegve sétált oda az erősítőhöz, és csak többedik próbálkozásra sikerült beletalálnia az elosztóba az egyik dugóval. Ekkor elégeltem meg a dolgot.
-Jó, akkor velem jössz a gyengélkedőre, ugyanis legkésőbb a csigalépcsőnél el fogsz ájulni! -ragadtam meg a karját ellentmondást nem tűrően, majd intettem Luke-nak, hogy kövessen, hogy szükség esetén ketten el tudjuk cipelni a betegszobáig.
Ekkor már végig beugrott ez az egész délután, és eszembe jutott, hogyan folytatódott. Charlie-val követni kezdtük a triót.
És valóban, kialvatlan barátom az egyik lépcsőfordulóban összecsuklott, így már Luke-kal ketten vonszoltuk tovább.
Itt véget ért az emlék, valami láthatatlan erő visszadobott minket a valóságba.

Megragadtam az A1-üvegcsét, mivel úgy tűnt, hogy Alex képtelen megmozdulni. Beleöntöttem a Merengőbe és feszülten vártam, hogy feloldódjon a tartalma.
Nagyot nyeltem és fülem-szemem-szám becsukva, hevesen dobogó szívvel merültem el a kékes kavargásban. Az érzést egyszerűen semmihez sem tudtam hasonlítani. Ez aztán mágia. Vajon milyen anyagban lebeghetünk most? Meg kinek a zseniális találmánya ez az egész emlék-tárolósdi, hogyan fejleszthette ki…?
A következő pár másodpercre nem emlékszem, de rövidesen szilárd talajt éreztem magam alatt és a körülmények teljesen megfeleltek az emberi életfeltételeknek. Meglepődtem, ahogy tényleg mind az öt érzékszervem kap ingereket, tehát teljesen adottak voltak feltételek ahhoz, hogy újraéljem… Alex emlékeit. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ezt csinálom, amit csinálok.
Egy homályos, tetőtéri szoba ajtajában álltunk. A kis helységet még szándékosan sem lehetett volna lehangolóbbá tenni: az ócska tetőtéri ablak teljes kinyitását rács akadályozta, és még csukott állapotban is érezni lehetett a huzatot. Egy szomorú, fekete vaságy állt a sarokban, jellegtelen, szürke ágyneművel. Egy zsebkendőnyi üres felület volt szabadon, a másik falnál egy iskolai pad állt, íróasztal gyanánt. Rajta agyonfaragott-és rágcsált ceruzák hevertek egy jó halom rajzlapon, amiken bizonyára volt valami alkotás, de egytől egyik lefelé voltak fordítva. A ferde plafonról egy poros üvegbúrás lámpa erőtlenül világított, sárgás, tejszerű homályba borítva a szobát. Az ágyon egy csontsovány kissrác ült, félig egy durva anyagú takaróba burkolózva és épp egy szétszedett golyóstollat próbált összeszerelni. Körülötte szétsírt zsebkendők hevertek. A koncentrálástól és a gyenge fényektől hunyorítva, kissé remegő kézzel próbálta összeilleszteni a fémesen megcsillanó darabokat.
Atyaúristen. Ez Alex.
Alex valós alakjában most hangtalanul megfordult és kifordult (szédült?) az ajtón, én pedig ösztönösen követtem, hátha rosszul lett. Csak annyit tudtam megállapítani, hogy egészségtelenül sápadt lett (akárcsak a múltbeli énje), de közeledő léptek zavarták meg a végtelenül kínos és néma döbbenetünket. Egy szigorú tekintetű, szikár, középkorú úr vonult végig kopogó léptekkel a folyosón, és határozottan benyitott Alex ajtaján. Én, mint a nagyobb lelki jelenléttel rendelkező kettőnk közül, beslisszantam utána, de ő képtelen volt rá. Reméltem, hogy azért a feladat érdekében figyel. Fenébe is, itt kell lennie. Mivel az emlékek szereplői úgysem érzékelnek minket, kinyitottam az ajtót és konkrétan berántottam rajta szegény gyereket.
-Chekov. Azért jöttem, hogy elmondjam, mire jutottak a vérvizsgálattal.
A kisfiú ösztönösen a megérintette a jobb kézfejét. Most láttam csak, hogy teljesen bekékült egy kisebb területen, ahonnét valószínű a vért vették tőle. Rettegve pillantott fel a férfira.
-Sajnos nem jutottak előrébb a diagnózis megállapításában, így jövő héten újabb vizsgálatokra fognak behívni. -közölte teljesen érzelemmentesen, gyakorlatilag rá sem nézve a fiúra, hanem a kezében tartott laborleletre meredve beszélt. Majd fogta magát, és szó nélkül kiment.
Valamiért olyan szinten elszégyelltem magam, hogy nem mertem a valós Alexre nézni, pedig nagyon is kíváncsi lettem volna, hogy egy ilyen rendkívüli szituációban hogy viselkedik valaki. Mármint ahogy a saját kiskori énjét kell visszanéznie. De itt úgy tűnik, többről van szó.
Azt képtelen lettem volna végignézni, ahogy a kisebb Alex remegve tapogatózik a zsebkendője után, hogy feltehetőleg végigsírja az emlék maradék részét, így újabb rángatáshoz folyamodtam, és gyorsan eltávolítottam magunkat a fájdalomtól terhes szobácskából. Ahogy megragadtam ismét a (testvérem?) csuklóját, ugyanolyan remegést éreztem, mint az előbb látott verzióján.
Amikor visszatértünk, lerogyott a padlóra és tehetetetlenül a hajába markolva nekidőlt a falnak. Nem mertem megszólalni, és azt sem tudtam, hogy most mi lesz ezután.