Céline Lepetit

Becenév: Lin, Lidércke
Születési hely: Montpellier, Franciaország
Születési idő: 2000. 02. 14.
Állatom: fekete macska

Családom
Sokan úgy tartják, a család nem mindig a vérségi viszonyok miatt óhatatlanul és menthetetlenül hozzád kötődő emberek kis halmazát jelöli. A családot sokszor azok a személyek jelentik, akik szeretnek és elfogadnak annak ellenére, hogy láttak a legsötétebb démonjaiddal küzdeni, megbocsátottak, amikor mások talán nem tették volna, és akkor is segítettek és fogták a kezed, amikor már talán te is lemondtál magadról. Szeretném azt mondani, hogy nekem részem volt mindkettőben, ám az igazság az, hogy csak az első típusú családról van pár összetört és megfakult emlékem, és azok sem éppen nevezhetőek olyan meghitt családi pillanatoknak, amelyekre az ember nosztalgiával gondol vissza. Anyámból csak fahéjszínű hajára, mélybarna szemére, hattyúfehér bőrére és vérvörös színben ragyogó félelmére emlékszem. Apám napszítta szőke hajához és fekete szeméhez pedig a fekete gyűlölet társul. Mindketten különböző módokon, de meg akartak ölni, amikor három éves voltam. Senki sem méltányolja túlságosan, ha legilimens születik a családjába, főleg nem azok az aranyvérű varázslók és boszorkányok, akik belerokkantak a gyászba, és beleőrültek a fájdalomba, amelyet afelett éreztek, hogy gondolatolvasó felmenőjük a Sötét Nagyúr oldalára állt, és tömegeket mészárolt le, vagy éppen kínzott meg válogatott módszerekkel. A félelem és a kétségbeesés nagy úr. Ám legnagyobb sajnálatukra a legilimenseket nem olyan egyszerű megölni, mint gondolták. Ugyan még csak három éves voltam, amikor kezdtek megmutatkozni a képességeim, a körülöttem sürgő-forgó lábak és emberek minden gondolatában úgy olvastam, ahogy még akkor könyvekben sem, így tudtam, mikor kevertek patkány- vagy idegmérget a tejbe, vagy éppen hová rejtettek a megfelelő pillanatban véletlenszerűnek álcázott mozdulattal levert késeket és bárdokat. Mert hiszen a varázsvilágban szerzett jó hírnevet is meg kell őrizni, és egy őrizetlenül hagyott szúróeszköz által bekövetkezett szerencsétlen baleset kimagyarázható, nem igaz? Ám, a félelem rettenetes dolgokra ragadtatja az embert. A negyedik születésnapomon anyám rózsaszirom-puha karjaiba vett, apám pedig rám fogta hollófekete pálcáját, és tudtam, hogy tudja, hogy tudom, hogy ki fogja mondani a halálos átkot. A következő másodpercekből már csak villanásokra és egy sikolyra emlékszem, aztán egy árvaházban tértem magamhoz. Azóta az egyetlen ember, akit valaha többnek tartottam, mint egy tesztalanyt, és fárasztó, unalmas gondolatok sűrű szövedékét, az Vincent von Hummel volt; de bárki, aki találkozott vele, megmondhatja, hogy ő sem a tipikus mintapéldája egy apának.

Múltam, előtörténetem:
Franciaországban születtem, a tenger és a levendulák illatával az orromban, és a gondolatolvasás különleges képességével az elmémben. Kezdetben még egyáltalán nem tudtam uralni ezt a képességemet, az emberek gondolatai tolakodóan az agyamba furakodtak, és mivel azt hittem, ez a normális, és minden emberi lény így működik, nem féltem használni és kimutatni sem azt az élményt, ami a legilimenciával járt. A családommal történt incidens után azonban rá kellett jönnöm, hogy ez egy igen ritka, veszélyes és gyűlölt átok, így az árvaházban már hallgattam arról, hogy jobban tudom, mi jár az emberek fejében, mint ők maguk. Tudtam, mikor hazudik nekem a nevelőnő, és melyik árva fog legközelebb sírni az anyja után. Tudtam, Pierre Dupain hová rejtette a cukrait, és miért szökött ki éjjelente Delphine nevelőnő. Nem  barátkoztam össze senkivel, hiszen mindig tudtam, milyen célokra szeretnének felhasználni, és ismertem minden hátsó szándékukat. A gondolatok alaktalan útvesztőjében bolyongtam teljesen egyedül napról napra, mígnem a tizedik születésnapom előestéjén Delavanille igazgatónő behívatott az irodájába, hogy vendégem érkezett. Fogalmam sem volt, ki lehet az, de ahogy Delphine nevelőnő oldalán a szoba felé lépkedtünk, és a mellettem haladó asszony gondolataihoz az igazgatónőéi is csatlakoztak, életemben először fordult elő, hogy a szobában ülő másik embernek, akinek a jelenlétét ugyan éreztem, nem tudtam kiolvasni, mi játszódik az agyában. Amikor pedig, belépve a szobába, a huszonhat évesnél nem többnek tűnő, mégis egy ötéves boldog mosolyával és csillogó szemeivel rendelkező, viktoriánus kori ruhákba bújtatott, vörös hajú férfi izgatottan megragadta a kezem, és örömittas mosollyal bejelentette, hogy ő az utolsó élő rokonom, aki hosszú évek eredménytelen kutatásai után végre rám bukkant, és most szeretne elvinni engem dániai kastélyába, még jobban összezavarodtam. Az izgatottan toporgó, kalapját a kezében gyűrögető, bájosan és gyermekien mosolygó férfi gyorsan levette a lábáról az igazgatónőt, aki gond nélkül elintézte az örökbefogadási papírokat, másnap reggel pedig már egy baldachinos ágyban ébredtem a Dán Királyság egyik legszebb kastélyában, és az előző napon megismert férfi levendulalila szemeivel találtam magam szemközt, ahogy izgatott mosollyal hajol fölém. Vincent von Hummel vámpír volt, és ugyan soha nem volt hajlandó elárulni, pontosan hány éves, régi szép időkként emlegette a középkort. Rengeteget utazott, rengeteget tudott, nem volt olyan ország, ahonnan ne lett volna legalább egy ismerőse vagy kastélya, és a világ szinte összes nyelvén folyékonyan beszélt. Hatalmas vagyont és befolyást halmozott fel, és Dánia legszebb kastélyai mind az ő tulajdonát képezték. Beletelt egy évbe, mire mindezeket megtudtam a lila szemű és élénkvörös hajú férfiról, aki elegáns ruhákban járt, ugrált a folyosókon, minden útjába kerülő állatot megsimogatott, és megbotlott a saját cipőfűzőjében. Aznap reggel csak azt mondta el, hogy azért hozott el magával, hogy segítsen nekem feltérképezni a képességeimet, és kihasználni minden egyes lehetőséget, ami benne rejlik. Annak ellenére, hogy nem tudtam olvasni a gondolataiban, és nem bíztam meg benne, az a tény, hogy tudott a képességemről, és nem rettent meg tőle, vagy nem akart miatta megölni, sőt, adományként kezelte azt, nagyon sokat jelentett annak a tízéves kislánynak, aki akkor voltam. Így maradtam. Az elkövetkezendő egy évet Vincent-tel és a személyzetével töltöttem, akik megtanítottak arra, hogyan uralhatom a képességemet, hogyan kereshetek ki meghatározott gondolatokat mások elméjéből, és hogyan irányíthatom azokat. Tizenegy éves koromban aztán felvételt nyertem a Beauxbatons Mágusakadémiára, és a vámpírok közösségéből kiszakadva, varázslók és boszorkányok közé kerültem. Nem volt könnyű megszokni ezt az új helyzetet, ám hamar elkezdtem élvezni, ahogy nő a varázshatalmam, és egyre bátrabban próbáltam ki a képességeimet más diákokon. Vincent-tel a nyarak folyamán hosszú utakra indultunk, körbeutaztuk a világot, és rengeteg emberrel találkoztam; ám ezek a rejtélyes utazások csak a hatodév utáni nyáron nyertek értelmet. Vincent egy júliusi éjszakán Svédországban elmondta, hogy ő az alapítója és a vezetője egy nemzetközi mozgalomnak, amely a kitaszítottak jogaiért harcol. Jórészt kviblik, vérfarkasok és vámpírok tartoztak ebbe a közösségbe, egy-két házimanó, illetve az összes többi olyan faj, akiket a varázslók kitaszítottak, lenéztek és megvetettek évszázadokon keresztül. Vincent elmondta, hogy azért dolgozik, hogy az elnyomottak hallathassák a hangjukat, és végre megszabadulhassanak a stigmáktól. Sorsfordító lehetőséget kínált erre az első alkalommal nemzetközi szinten megrendezett Trimágus Tusa. Vincent arra kért, hogy épüljek be a rendszerbe, szedjem ki a bajnokok titkait a fejükből, hogy aztán elfogva őket, az egész varázsvilágot sakkban tudja tartani, és elég időre magához ragadni a hatalmat ahhoz, hogy az elnyomottak és kinézettek sorsát világszinten megváltoztassa. Mivel a Beauxbatons-ban én is megtapasztalhattam, milyen előítéletesek és borzalmasak a varázslók más varázslényekkel szemben, beleegyeztem, hogy segítek neki. A nyár végén Vincent felépíttetett egy kisebb kastélyt a Tiltott Rengetegben, majd miután én Fidelius-bűbájjal kezeltem, és titokgazdaként a bent lakó vérfarkasoknak megadva a jelszót, azok beköltözhettek, kezdetét vette a hadművelet. Minden a terv szerint haladt. A Serleg beválogatott a bajnokok közé, én pedig a próbák alatt igyekeztem annyi információt kinyerni a bajnokokból, amennyit csak lehetett. Az első alatt meghúztam magam, hagytam, hogy gyenge láncszemnek tartsanak, így nem voltam annyira feltűnő. A második próbáról még éppen időben szereztem tudomást egy mellettem elsuhanó lány elméjéből, így olyan gondolatokat tettem neki félre, amelyben semmilyen személyes esemény nem szerepelt. Így rólam nem tudhattak meg semmit, ám én annál többet megtudtam a többi bajnokról. Egy hiba csúszott a gépezetbe, mégpedig az, hogy a fő szervezők kilétét nem tudtam kideríteni. Akárhogyan ügyeskedtem, a roxforti igazgatónő elméjébe nem tudtam bejutni, és az információkat sikerült olyan jól eltitkolni, hogy más diákok gondolataiból sem tudhattam meg semmit. Mindezek ellenére Vincent kész tervvel állt elő. A harmadik próba virtuális valóságába bejutva igyekszik majd onnan elrabolni a bajnokokat, úgy, hogy én előtte az összes bajnok fejéből megszerzem az elkészített szobák tervrajzát és a megfejtést. Az elektronikai rendszer azonban túlságosan fejlettnek bizonyult a számunkra, és nem tudtuk, hogyan blokkoljuk a védekező mechanizmusokat. Egy nap aztán egy fiú érkezett a bázisra, akit Vincent küldött azzal az utasítással, hogy törje fel a kódokat. Kvibli volt, kócos és Kanada francia nyelvterületéről érkezett. Max-ként mutatkozott be, és egyidős volt velem. Azóta hárman dolgozunk Vincent tervén; Max, én meg Nagypapi, egy negyvenes, rigolyás vérfarkas, akit Vincent lényegében csak azért állított a hadművelet élére, hogy megregulázza azt a fészekalja vérfarkast, akit drága jó vámpír vezérünk még pluszban ránk szabadított, hogy vigyázzanak ránk.


Kifejtett részlet: (opcionális)
A főhadiszállásnak kinevezett szalonban szokás szerint csak Nagypapi tartózkodott, és fel-alá járkálva azon gondolkodott lázasan, hogyan mondja el Max-nek, hogy Konrad már megint beszabadult a high-tech-terembe, és megbabrálta a vezetékeket, amikor berúgtam az ajtót. Nagypapi ijedtében ugrott egyet, és majdnem elejtette a kezében tartott pórázt, de aztán gyorsan összeszedte magát, és rám förmedt.
- Céline, hányszor mondjam még, hogy az ajtót kézzel kell kinyitni? – érdeklődött ingerülten.
- A kölykeid kezdenek egyre többen lenni, és egyre idegesítőbbek lenni. Ha nagyon sürgősen nem zárod a kis pudlikat ketrecbe, lehet, hogy megfojtom őket – közöltem egy szemrebbenés nélkül, majd levetettem magam Nagypapi székébe, feltettem a bakancsos lábamat Max ülőhelyére, és rágyújtottam egy cigarettára.
Amint a kékes-lilás füst első adagja megtalálta az útját a tüdőmbe, az eddig feszült izmaim kissé felengedtek, és már csak a vakarékok kilencven százalékát akartam azonnali hatállyal a legközelebbi akromantulák elé vetni.
De hát azért vannak itt, hogy segítsenek a terv végrehajtásában, te hálátlan fruska!
- A terv végrehajtásához elég vagyok én, és egy fészekalja rumlis vérfarkas abszolút nem hiányzik ide – válaszoltam Nagypapinak, aki sápadtan, remegő kezét ökölbe szorítva, indulatosan meredt rám.
- Szállj ki az agyamból, Céline! – sziszegte, és szinte láttam, ahogy ismét rácsapja a vasfalakat a gondolataira.
Szórakozottan elmosolyodtam, és a földre ütögettem a hamut.
- Nem tetszik ez a viselkedés, kisasszony! – toppantott egyet idegesen Nagypapi.
- Csak nem Céline bájos belépőjét hallottam az imént? – nyílt ekkor Max ajtaja, és a fiú ásítozva, nyújtózkodva, enyhén még félkómás állapotban és kócos hajjal csámpázott ki a szobájából, szokásos ízléstelen, kötött, juharleveles pulóverében parádézva.
- A mi kedves Céline-ünk egyszerűen annyira tiszteletlen… - kezdett volna bele Nagypapi szokott indulatos litániáinak egyikébe, ám egy röpke utasítással hátba támadva az elméjét, meggyőztem arról, hogy máshol van dolga, így csak folytonosan zsörtölődve és dünnyögve az orra alatt, kisomfordált a szobából.
Győztes mosolyra húztam a számat, és Max-re pillantottam, aki álmosan a szemét dörgölve lépett oda hozzám, és egy zokszó nélkül lelökve bakancsos lábamat a székéről, lezöttyent az ülőalkalmatosságra, majd fel-le húzogatva az egeret, életet lehelt az asztalon terpeszkedő számítógépbe.
- Hogy állsz a kódfejtéssel? – csúsztam oda mellé Nagypapi székében, és szemügyre vettem a képernyőt.
- Nem hiszem, hogy fel fogom tudni törni, úgyhogy nagy valószínűséggel ebből csak egy blokkoló rendszer lesz – bólintott Max, majd oda sem nézve kivette a számból a cigarettát, a földre hajította, majd rátaposott. – És már mondtam, hogy itt bent nem cigarettázhatsz, mert legalább olyan lyukas tüdőm lesz, mint amilyen neked már most van.
Kommentár nélkül hagytam, amit mondott, majd egy ideig figyeltem, ahogy újabb és újabb sorok jelennek meg a képernyőn, ám ezt egy idő után eluntam, és megkérdeztem, nem tudnánk-e valami izgalmasabbat csinálni. Erre Max csak megforgatta a szemét, és rettenetes francia kiejtéssel, kanadaiul válaszolt, mire normális franciául közöltem vele, hogy továbbra sem értem, mit krákog, de mivel ő sem érti az én franciámat, így elkrákogtunk egymás mellett, amíg egy bejövő videóhívás meg nem zavarta kis „csevejünket”.
Amikor Vincent fültől fülig érő mosolya és levendulaszínű szeme megjelent a képernyőn, Max válla megfeszült.
- Üdvözlet, démonkáim! Hogy álltok a kódfejtéssel? – fészkelődött izgatott mosollyal az arcán vörös, trónszerű székén Vincent, aki ugyan nem volt alacsony, mégis majdnem elveszett a karmazsin bársony tömegei között.
- Egész jól – vont vállat nemtörődöm módon Max, és tüntetően nem nézett a kamerába.
- Mikor jössz? – hajoltam előre, kis híján kitakarva Max-et, Vincent pedig elgondolkodva belekortyolt egy kristálypohár vérbe.
- Másfél hónappal a harmadik próba előtt már ott leszek, azt hiszem – nézett maga elé kissé elveszett tekintettel a vámpír, összeráncolt homlokkal próbálva emlékezni, majd úgy döntött, inkább biztosra megy, és meglóbálva a csengettyűjét, berendelte a lakáját, aki két másodperccel később meg is jelent a képben.
- Szolgálatára – hajtotta meg magát könnyedén a szőke, harmincas éveiben átváltoztatott Mikaela.
- Ugye másfél hónappal a harmadik próba előtt megyünk a démonkákhoz? – kérdezte tőle az elveszett gyermekek modorát idézve Vincent, a férfi pedig bólintott. – Akkor ismét jól emlékeztem – düllesztette ki a mellét önelégülten a ház ura.
A háttérből ekkor egy sikoly hallatszott, Max állkapcsában pedig megrándult egy izom.
- Ez meg mi? – hajoltam közelebb a kamerához. – Már megint kínoztok valakit? – húztam össze a szemöldököm.
- Csak árulás és információ, lidércke, semmi több – intézte el egy kedélyes legyintéssel Vincent, majd izgatott tekintettel ismét Mikához fordult. – Már vér is folyt, M… M… - igyekezett összeráncolt homlokkal emlékezni a névre, de szemmel láthatóan nem sikerült neki.
- Mikaela, uram – sóhajtott lemondóan Mikaela, Vincent pedig durcásan legyintett.
- Még csak kétszáz éve vagyunk együtt, hogy várhatnád el, hogy emlékezzek? Még száz év legalább, mire megjegyezlek – bosszankodott. – Szóval, folyt már vér?
- Igen, uram – válaszolt Mikaela, Vincent szeme pedig erre az információra felcsillant.
- Ne haragudjatok, démonkák, de most mennem kell. További jó mulatást, hamarosan találkozunk! – integetett bele mosolyogva a kamerába, de kikapcsolni már nem kapcsolta ki, így még hallottuk, hogy kisuhanva a képből, egy tompa puffanással felbukik valamiben. – Ezt a fotelt meg ki a jószagú fokhagymás tepertő hagyta itt? – hallottuk, ahogy méltatlankodik, Mikaela pedig, belehajolva a kamerába, fáradtan összemosolygott velem.
- Még ön tegnap, uram – intett nekem Mika, de Vincent válaszát már nem hallottuk, mert szolgálója kinyomta a hívást.
- Te jó ég – rázta meg a fejét Max, majd visszatért a programozáshoz, így hagytam, hadd vonuljon vissza a saját, privát világába, és elköszönve tőle, átvágtam a vérfarkasokkal telitömött szobákon és az előtéren, majd megszaporázott léptekkel igyekeztem vissza a kastély felé, hogy nehogy észrevegyék, hogy túl sokáig vagyok távol.


Kinézet:
Átlagos magasságommal nem lógok ki a tömegből, sem égimeszelő, sem törpe nem vagyok, és ez nekem tökéletesen megfelel. Kék szemem és szőke hajam van, amelyeket azonban gyakran igyekszem fekete pulcsik kapucnija alá rejteni. Leggyakrabban fekete holmikat hordok, és egészen egyszerűen imádom a bakancsokat, így Vincent vett nekem vagy százhúsz párat az évek során. A Beauxbatons stílusa sem áll távol tőlem, szívesen húzok szoknyát és színes estélyiket, valamint megveszek az elegáns kalapokért, de legtöbbször a fekete mellett teszem le a voksom.

Jellemem, speciális képességeim:
Vincent szerint szúrós, bizalmatlan és szemtelen vagyok, és már többször megrótt a nagy számért. Való igaz, hogy gyakran teszek meggondolatlan kijelentéseket, és nem ritka az sem, hogy megbántok embereket, ám mivel szinte azonnal rájövök a legféltettebb titkaikra is, nehéz eljátszani a tudatlant a közelükben, és a legtöbbször nem is erőltetem.

Kedvenceim, hobbijaim, barátaim:
Kedvencem a francia konyha, és imádok mindent, ami levendulából készül. Szeretem a plüssöket, és Vincent gyakran panaszkodik amiatt, hogy több időt töltök velük, mint vele vagy a személyzettel. Szabadidőmben legtöbbször rajzolok, de csak vázlatokat, rövid idő alatt elkészíthető skicceket; sosem volt velük komoly célom, jobbára csak unaloműzésnek jó. Barátomnak talán Vincent-et mondanám, illetve a kastély személyzetével is jól kijövök, hiszen láttak felnőni. Ugyanakkor az iskolában nem találtam meg senkivel sem a közös hangot - nagyrészt köszönhető ez szúrós természetemnek -, így azonban szerencsére jobban tudok koncentrálni az elvégzendő feladatra.

OMG ELFOGADVA