Kviddicspálya

Úgy tűnt, hogy Eric szemtelen mutatványai kissé feltüzelték a az ellenfeleinket, ugyanis vad gól-és gurkódobálásba kezdtek, olykor az én testi épségemet is jócskán kockáztatva. Mindent beleadtunk, de akárhogy is néztem, a mi csapatunk, ami egyébként sem az összeszokott, meg sem közelíti az ilvermornysok vadságát és szemtelenségét. Épp kiegyenlítették a pontjainkat: már 80-80-ra álltunk, mikor Léo eszeveszett száguldásba kezdett- ez jó hír volt, mert ahogy végignéztem a pályán, Mattet épp az ellentétes térfélen találtam -tehát ha a mi fogónknak sikerül időben megközelítenie...
Azért volt  különösen fárasztó ez a meccs,mert a fogók már vagy ötödszörre játsszák el, hogy mindjárt elkapja valamelyikük, és végre vége. A közönség lankadatan lelkesedéssel üvöltött a saját iskolájának, Abigail-el az élen. Különös játékhelyzet, mikor két tök ellentétes oldalról süvítenek a fogók a cikeszért, de most ez törént. Jól láttam, ahogy egy hajszálnyival előbb nyúl a ficánkoló labdáért Léo, és Matt szinte századmásodpercekkel volt elkésve, és csak mindkettejük kiváló reflexein múlott, hogy nem fejeltek össze a levegőben.
A roxforti oldal egyszerre pattant fel üléseiről és kezdett dobhártyaszaggató örömujjongásba, én pedig boldogan ordítva boxoltam a levegőbe, majd a mi kis vegyes roxfortos bandánk egy emberenként támadta meg az örömmámortól gyakorlatilag beszédképtelen Léo-t, hogy csontropogtató ölelésekben részesítsük.

Miután a fogók a tanulók csalódott morajlásával kísérve szem elől tévesztették a cikeszt, a figyelem ismét visszafordult a hajtók, őrzők és terelők felé, akik továbbra is elkeseredett harcot vívtak a pontokért.
A mérkőzést figyelve hol az egyik, hol a másik csapat szurkolótábora pattant fel, tébolyult ünnepléssel díjazva egy-egy jól sikerült dobást, és csak fokozta a hangulatot, hogy a meccs igen kiegyenlítetten folyt, egyik fél sem tudott elhúzni a másiktól több, mint harminc ponttal huzamosabb ideig. Az idegek pattanásig feszültek, a diákok vadul tomboltak a lelátókon.
Engem azonban, amióta Eric ismét formába lendült, nem kifejezetten tudott lázba hozni a versengés, és miután már Abigail is megjegyezte a neveket, nem sok szükség volt rám. Így a magammal hozott pokrócomat (hűvös még a március) a hátam mögé gyűrve igyekeztem egy megfelelő pózt felvenni a kényelmes pihenéshez; amiből, ki tudja, lehet, hogy még egy szundítás is lesz.
Azonban hamar be kellett látnom, hogy a nemzetközi varázslócsemeték dobhártyaszaggató ünneplése nem éppen alkalmas háttérzaj egy pihentető alváshoz, így egy kis idő múlva magamban zsörtölődve kissé kiegyenesedtem, és a lelátókat pásztázva visszaintegettem a lelkesen ugráló Natsuko-nak, mielőtt ismét Eric felé fordultam, amolyan, ha mást nem tudok csinálni, legalább támogatom a barátomat-féle indíttatásból.

-GYERÜÜÜNK MATT, NE OKOZZ CSALÓDÁST! -ordítottam torkom szakadtából, de szinte fel sem tűnt senkinek, annyira tomboltak az érzelmek a nézőtéren. Fej fej mellett száguldott két elmosódott csík a még gyorsabban ficánkoló cikesz után, ám ekkor, mintha valaki egy láthatatlanná tevő köpenyt borított volna rá, hűlt helye volt a kis aranylabdának. Hát igen, ilyen a cikesz természete. Mindkét fiú egyszerre vesztette szem elől, és csalódottan lassítottak le. Matt duzzogva irányt váltott. Mikor leült a feszültség, feltűnt, hogy McGalagony szúrós tekintete szinte lyukat éget a hátamba.
-Elnézést, professzor... -dadogtam bocsánatkérően a pártfogásomért félig-meddig a mikrofonba, majd fontoskodva visszafordultam a meccshez, figyelve, hogy mi történik a póznák környékén. Izgalmas egy meccs, meg kell hagyni...

- Nem hiszem el, hogy nem bírja türtőztetni magát - vetettem le magamat a padra ingerülten, és haragosan fújtatva keresztbe fontam a karjaimat. - Ráadásul éppen Tony-val! Nem elég, hogy egyébként sem vannak túl jóban, Tony ráadásul egy időzített bomba, és van egy rohadt ütő a kezében! - méltatlankodtam folyamatosan, de, mint ahogy azt körbenézve megállapítottam, senki nem figyelt rám, mert hirtelen az egész aréna egy emberként hördült fel, amikor egy zöld villanás után Léo, egy ugyancsak villámgyors mozdulat után pedig Matt is eltűnt, hogy irdatlan sebességgel száguldva a cikesz után vessék magukat.
- GYERÜNK, LÉONARD! - hallottam a hátam mögül Minnie elkeseredett kiáltását, ugyanabban a pillanatban, amikor Abigail egy pillanatra képtelen volt pártatlan maradni, és a mikrofonba beleüvöltve hangosan biztatta Matt-et.

Volt szerencsém végignézni, hogy milyen fricskát adott a roxfortiak egyik hajtója Tonynak. Nem kellett hozzá közel mennem, hogy érezzem a belőle sugárzó haragos Namajdmegmutatom-érzését. Nekem se tetszett a dolog, hogy kicsit provokatívvá válik az egész meccs. Abigail úgy tűnik, egy pár perc erejéig sikeresen leszállt rólam, és igyekezve ezt a helyzetet fenntartani, feltűnésmentesen pásztáztam a levegőt, keresve az aranycikeszt. Közben Léo-t sem vesztettem szem elől, de ekkor alighanem totál egyszerre szúrtuk ki a keresett labdácskát: az egyik félpálya-jelző oszlop fölött lebegett ártatlanul egy helyben. Nem hagyhattam magam, és ingerülten nekilódultam, mindent beleadva, ami a seprűmből és a taktikámból telt...

Ahogy Tony egy széles mozdulattal meglendítette az ütőjét, és a legközelebbi gurkót tiszta izomból megküldte Eric felé, már tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. És igazam lett.
Amikor Eric csak egy gyors pördülésnek köszönve a megmenekülését, felegyenesedve nem passzolta át a kvaffot a teljesen üresen álló Jev-nek, hanem Tony felé kapva a fejét, hirtelen megtorpant a levegőben, egy egész iskolának állt el egyszerre a szava. Még nekem is megfagyott a vér az ereimben.
- Mi a francot csinálsz, Sangster? - kiabáltam torkom szakadtából a hirtelen beállt csendben, és csak amikor Alice határozottan megrántotta a blúzom ujját, akkor vettem észre, hogy felpattantam a padról.
Eric azonban ügyet sem vetett az egyszerűen tökéletesen ledermedt közhangulatra, és egy gyors irányváltással egyenesen a meglepetésében szintén lefékezett Tony felé száguldott. Egy pillanatnyi zavarodott mozdulatlanságot követően a hajtók mindkét iskolából egy emberként süvítettek Eric felé, aki még mielőtt Tony-ba csapódott volna, egy fél mozdulattal átdobta az amerikai fiú feje felett a kvaffot, ő maga pedig lebukva átbukfencezett az ilvermornys fiú alatt, hogy aztán Tony háta mögött felegyenesedve, ismét elkapja a vörös labdát, és átpasszolva a kitűnően helyezkedő Jev-nek, ő egy góllal érvényesítse a kapott lehetőséget.
A dermedt csendből feleszmélő, egy emberként felzúgó roxforti szurkolótábor tombolva ünnepelte az újabb pontszerzést, de én csak a fejemet tudtam csóválni.
Már megint nem bírtad ki, mi, Sansgter?

Merlin gatyamadzagjára, össze kell szednünk magunkat! Ezt egy, az iskolán belül ismert, mások számára talán értelmezhetetlen csatakiáltással mindenki tudtára is adtam. Kezdett felbosszantani, hogy a szorgalmas munkám ellenére mégis beengedjük a gólokat, az pedig még jobban felhúzott, hogy mikor már elégedetten elkönyveltem, hogy Eric Sangster a mai meccsen totális kétbalkezességben szenved, egy varázsütésre összeszedte magát, és már-már pökhendi módon löki be a kvaffokat, mintha mi sem történt volna. Úgy látszik, hogy ez a megtáltosodása Luke-ot, az őrzőnket is megzavarta, hiszen nem véletlenül véti el a védéseket.
-Hohóó, a Frontember csak nem kiszúrta a Léo Harman által is áhított cikeszt? -hallottam Abigail újabb csipkelődő kommentjét, és az eddig szagot fogott vadászkopóként száguldó Matt ismét zavarba jött, amitől elveszette minden lendületét, na meg a cikesz nyomát is. Újabb gonosz kuncogás fogott el a szegény gyerek szekálásának hatására, de aztán rájöttem, hogy Abigail most ezzel a saját iskolájának okozott hátrányt, mert igazán észrevehetné, hogy zavarba hozza a fogónkat. Dühösen közelítettem a kvaffal zsonglőrködő roxforti hajtók felé, hogy valami brutál gurkótámadást intézzek ellenük.

A kvaff az üzenet elhangzásának pillanatában éppen Jev-nél volt, de mivel a Roxfort támadott, Eric-nek résen kellett lennie. Azért Abigail szavait követően láttam, ahogy a fiú hitetlenkedve felkapta a fejét, de aztán azonnal be is húzta a nyakát, ahogy egy gurkó fütyülve elhúzott centiméterekre a fejétől, az ütőjét éppen meglendítő Cooper-rel a nyomában; de a következő pillanatban egy félfordulattal kikerülve az egyik ilvermornys hajtót, fél kézzel elkapta a Jev által lepasszolt labdát, és egy pillanatnyi habozás nélkül, nagyjából harminchét fokos szögben még mindig megdőlve, bevágta a labdát a jobb oldali karikába; az ilvermornys őrzőnek esélye sem volt.
Elégedett vigyorral biccentettem, ahogy a roxfortosok dobhártyaszaggató ünneplése belehasított a levegőbe, Eric pedig, amikor Gabrielle felé suhant vissza, a kommentátori állás mellett elzúgva kinézett rám, és mosolyogva kacsintott egyet, mielőtt egy tökéletesen kivitelezett, műbukással egybekötött negyedfordulatos trükkel el nem szedte a kvaffot az egyik ilvermornys hajtótól, még azelőtt, hogy annak esélye lett volna megkísérelni egy dobást. Büszke mosollyal vettem tudomásul, hogy Eric túllendült a hullámvölgyön, és elégedetten konstatáltam, hogy visszatért a játékba. Ennek rajtam kívül még egy egész iskola örült; már amennyire azt az Eric újabb sikeres lövését követő, robbanásszerűen felhangzó ünneplésből le tudtam szűrni.

Magam is csodálkoztam, hogy hogyan tudtam odafigyelni és még meg is jegyezni, hogy mit üvölt át Charlie a tomboló tömeg moraján, miközben folyamatosan szemmel tartottam a pálya eseményeit és talán még beszéltem is közben, de nem biztos. Kiszakítva magam a multitasking-ból, odahajoltam hozzá széles vigyorral, addig messzire tartva a mikrofont.
-Hát persze, hogy lehet! Csak senki nem tud róla, hogy szabad!  -ördögi vigyorral ragadtam meg újra a készüléket és gondolkodás nélkül visszamondtam.
-Sangsternek új üzenete érkezett, Charlie Brown-tól! Sürgősen kösd fel a gatyádat, különben nem leszünk jóban!
Heves kíváncsisággal figyeltem a roxforti hajtó fiú reakcióját.

Eleinte még fájdalmas arccal, (többnyire) némán (na jó, egyszer-kétszer hangot adtam nemtetszésemnek, amit természetesen a mögöttünk lévő sorban helyet foglaló Minnie és a folyamatosan beszélő Abigail is tökéletesen figyelmen kívül hagyott, amit ezúton is szeretnék megköszönni) szenvedve figyeltem az eseményeket, ám ahogy egyre több időt voltam kénytelen a játéknak szentelni, azon vettem észre magam, hogy a lelátókról szinte eszüket vesztve, tombolva szurkoló diákokat hallgatva, és a pillanatról pillanatra változó eseményeket figyelve elkapott és beszippantott a kviddics hangulata; a két iskola összecsapását figyelve pedig feltámadt bennem az eddig meg sem születettnek gondolt lokálpatrióta.
- Merlinre, Sangster, az üköreganyám bedobta volna azt a labdát! - csattantam fel szinte egy időben a roxforti lelátóról felhangzó csalódott morajjal és az ilvermornys lelátóról jövő önfeledt ünneplésnek és zúgó tapssal, miután Eric egy valóban nem túl szépen sikerült dobását az ilvermornys őrző gond nélkül passzolta vissza csapattársainak. - Ezt teszi az a kevés alvás - dünnyögtem az orrom alatt ingerülten, miközben Eric és Jev nyaktörő sebességgel szelték át ismét a pályát, hogy megakadályozzák az ilvermornys támadást.
Eric teljesítménye azonban csak romlott. El-elejtette a labdát, és hiába volt Shiko minden erőfeszítése, jó néhányszor csak egy hajszállal tudott elkerülni egy végzetes találkozást a gurkóval. Végül amikor már vagy a harmadik dobását hagyta ki zsinórban, talán a kelleténél kissé ingerültebben hajoltam oda a kommentátor lányhoz, és megböködtem Abigail vállát.
- Lehet üzenni? Mert akkor azt mondanám Eric Sangster-nek, hogy sürgősen kösse fel a gatyáját, mert így nem leszünk jóban. Charlie Brown üzeni - próbáltam túlüvölteni a hangzavart, bár nem tudom, mennyire sikerült.

Fáradhatatlanul fixíroztam a pályát, közben az ellefél fogóját is figyelve, na meg állandóan félrehajolva-repülve a vadul száguldozó két gurkó elől. Most például egy, Tony által eltérített vad labda súrolta a bal combomat. A lendületétől és a meglepettségtől kissé imbolyogva, egy kiegyensúlyozó bukfenc segítségével sikerült csak visszatornásznom magam az eredeti, stabil pozíciómba.
-Anthony továbbra is agresszív lelkesedéssel teszi terelői feladatát, de úgy tűnik, nincs nagyon tekintettel a saját csapattársaira sem! Most éppen Hunter, aki egyébként fantasztikus érzékkel keringőzött szerény személyemmel a karácsonyi bálon, itta meg a levét ennek, ugyanis a csapattársa által vadul küldözgetett gurkó kis híján letaszította a seprűről! -hallotttam a kommentátortól ezt a jó kacifántos mondatot. Kis híján megint lefordultam a seprűről tőle. Mi a Merlin nyilának üvöltözik a nagyvilágba ilyne kacifántos mondatokat rólam?!
Kezdett igencsak frusztrálni, hogy kínosan nagy arányban az én tevékenységeimet figyeli. Ha közel lettem volna a lelátóhoz, biztos mindenki látta volna, hogy jelenleg céklavörösen bóklászok a cikesz után.

Be kell vallanom, hogy sosem vonzott a kviddics. Csak a Hollóhátasok meccseire jártam el, arra is egyedül Eric kedvéért, de nem túl szívesen, és a játékok háromnegyedét rendszeresen átaludtam. Ezt akartam tenni a mostani bajnokság alatt is, így nem is igazán értettem, miért éppen rám esett Minnie választása, amikor a mérkőzés előtt nulla egész két század másodperccel a lelátókon kialakult kaotikusan örvénylő tömegből kiragadott, és a felkaromat szorongatva, a hangzavart túlkiabálva közölte, hogy én leszek az ilvermornys kommentátor lány segítője.
Meglepetésemben és nagy hirtelenjében már csak Alice-t sikerült elkapnom, mielőtt a professzor vasmarkának engedve keresztül nem vágtam a tömegen, Nat Pavel-lel maradt a sárga, kék, zöld és piros színektől hullámzó roxfortos lelátón. Pár másodperccel később pedig már a kommentátori állásban ültem Alice-szal és az ilvermornys lánnyal, aki Abigail-ként mutatkozott be, majd, mielőtt még felocsúdhattam volna, a várakozás morajától hangos levegőbe belehasított a meccs kezdetét jelző, éles sípszó.
- Mégis mi a...? - kezdtem volna a méltatlankodást, de Alice csak megrázta a fejét, és egy pillanat alatt a füzetébe temetkezett.
Remek, szóval egyedül maradtam. Nem kicsit bosszankodva és dúlva-fúlva figyeltem az azonnal heves csatával induló mérkőzést, odavetettem egy-egy nevet az ilvermornys lánynak, amikor kérte, és, bármennyire is a hátam közepére se kívántam az egészet, közben fél szememet természetesen Eric-en tartottam, aki (már amennyire én meg tudom ítélni, de) kitűnő formában volt. Jev-vel és a harmadik hajtóval tökéletesen összehangolt munkát végeztek, sorra dobták a gólokat, a karikákat védő hatodéves, Griffendéles Gabrielle pedig harsány kiáltásokkal biztatta csapattársait, mindamellett, hogy gyors reflexeivel nem egy veszélyes helyzetet mentett meg. A Hugrabug színeiben játszó terelők pedig pontosak és következetesek voltak - talán nem annyira lendületesen és dühödten játszottak, mint Tony, de a gurkók valahogy sosem kerültek a roxfortos játékosok közelébe. A fogókra is felpillantottam egyszer, de egyelőre még csak a tekintetükkel keresték a cikeszt, így nem tudtam volna megállapítani, hogy a Mardekáros Léo-nak vagy az ilvermornys Matt-nek van több esélye a kis, fürge labda megszerzésére.

-Úgy tűnik, fogóink nem zárják máris rövidre ezt a meccset, de nem is baj, hadd történjen még valami izgalmas... -beszéltem, közben őrülten cikázó tekintettel próbáltam értelmezni, hogy a különböző posztokon ki mit csinál épp. Sajnos valamiért mindig jobban vonzotta tekintetem a mi csapatunkat, így kénytelen voltam megint Tony ökörködését észrevenni és kommentálni.
-Ohó, a az Ilvermonry terelője, aki Shadow Party fantasztikus basszusgitárosa is egyben, nem bízza a véletlenre a dolgokat... Ha megkaparintja a gurkót, akkor a közelében lévőknek nincs menekvése! -próbáltam fenntartani az érdeklődést, de nem volt nagy szükség rá, ugyanis mindenki szájtátva nézte, hogy milyen lezser pofátlansággal küldi a roxfortiak játékosai felé a majdhogynem életveszélyes, önmaguktól is épp elég agresszív labdát.

Lassan kezdett kifolyni a szemem a sok erőltetéstől, de még mindig sehol sem csillant meg az a fránya cikesz. Egyre idegesebben kezdtem körözni a pályán, közben figyelve, hogy alakulnak a dolgok a többi poszton.
-Ééés a roxfortosok Shiko-ja az utolsó pillanatban védte meg a kvaffal lőni készülő Chekovot egy kellemetlen gurkótámadástó... Szép volt, máris megvan az első tíz pont! -rikkantotta Abigail. Ajkamat harapdálva fordultam be az újabb céltalan körbe, mikor... Ott, épp Luke alatt cikázik kolibri módjára az áhított labda! Előredőlve gyorsítottam, közben fél szemmel az ellenség fogójára sandítva, aki épp nekem háttal, a pálya egy távolabbi részén tartott ellenőrző körjáratot.
-Hohó, a Shadow Party jóképű frontembere, aki jelenleg fogóként funkcionál a pályán, mintha kiszúrt volna valamit...! -harsogott a lány kihangosított hangja, ám a megelepetéstől felkaptam a fejem, és máris elveszettem a gombostűnyi csillogó pontot. Merlin rúgja meg! Füstölögve váltottam irányt, próbálva nem törődni Abigail immár második provokáló megjegyzésével.

Bár taktikai okokból már korábban hozzászoktunk, hogy kevert csapatokban játsszunk, azért éreztem, hogy mégsem lehetünk tízezer százalékig biztos a győzelemben -jó, persze, a Durmstrang laposra verése sima ügy volt, de a roxfortiak erejével még nem voltunk tisztában. Fura, szedett-vedett társaságnak tűnnek, de hát ők tudják, ha ők így érzik magukat a legerősebb csapatnak...
Egy helyben lebegve, összehúzott szemmel mértem végig, hogy melyik labda merre jár, majd a tétlenség színlelése után előkaptam az ütőm, és indítottam is a gurkót a Roxfort egyik feltételezett hajtójára, aki épp a kvaffal igyekezett az általunk őrzött póznák irányába.

Jókedvűen ragadtam meg a mikrofont, hogy levezényeljem a Roxfort-Ilvermorny középdöntőt. Mikor vállalkoztam erre a feladatra, közel sem gondoltam, hogy ennyire élvezni fogom, de úgy tűnik, hogy nulla erőfeszítéssel is végig tudom kommentálni a meccseket, és rossz kritikát sem hallottam még vissza. Remélem, sikerül pártatlannak maradnom, de azért mégiscsak az én sulimról van szó, na.
-Lássuk hát az izgalmasnak ígérkező Roxfort-Ilvermorny csatát! Most kiderül, hogy ki is kerül a döntőbe, az egyelőre verhetetlennek tűnő Mahoutokoro ellen! -Mindenhonnét lelkes üdvrivallgások követelték a meccs kezdetét. Segítőimnek felkértem a Roxfortosokat jól ismerő három csajszit, akik Nat, Charlie és Alice-ként mutatkoztak be.
-Szólítom a pályára az Ilvermorny fantasztikus csapatát! Anthony Lewis, a sármos terelő, Josh Westerson kollégájával, Rosemary Coy, Ava Jones és Tim Highmore hajtók, Luke Kicselezhetetlen Kirke őrző és a csábos Matt Hunter fogó! -konferáltam fel őket vigyorogva, nem bírva a hazafiasságommal.
A roxfortiakat ennyire nem ismertem, de őket is azért név szerint, bevonulási sorrendben bemondtam, majd megszólalt a játék kezdetét jelző sípszó.

Sosem gondoltam volna, hogy olyan elő fog fordulni, hogy néha csönd telepedik az egész arénára több, súlyos másodpercen keresztül.
McGalagony egy gepárdot megszégyenítő gyorsasággal lőtt ki valami iszonyú erős bűbájt, ami megfogta és letompította a zuhanó fiút néhány méterrel a földdel való találkozása előtt. Az ijedtségtől szoborrá meredten bámultam a pályára, ahol azonnal megjelent egy ápolónő, a meccset vezető tanár, és a Szent katrinos fiú csapattársai is gondolkodás nélkül közelebb szálltak a földhöz, hogy láthassák mi történt, de ne legyenek útban a segítségnek. Az igazgatóasszony egy szempillantás alatt odahopponált és intézkedni kezdett.

/Folytatódik a Szent Mungóban/

Alapvetően éreztem a kviddicsezés okozta általános eufóriát, ami mindig elfog, akárhányszor felhúzzuk a csapatommal az egyen-sporttalárunkat, aminek az alapszíne a Fenntartók tiszteletére farkasszürke, (elvégre az ő oktatási rendjükben kapja a legnagyobb hangsúlyt a sport, és amúgy is a válogatottunkban rajtam és Pavelen kívül a többiek Fenntartók). Ám ez nem tudta elnyomni az ismét kiújuló, sugárzó fájdalmat a bal kulcscsontom alatt és a fura szorítást a nyaki verőeremnél. Nagy levegőt vettem, és a lelkesítően rikoltozó, számomra ismeretlen kommentátor csaj okozta alapzajban a sípszóra vártam. Mikor ez elhagzott, automatikus mozdulattal elrugaszkodtam a földtől, és nekiláttunk Borisszal és Pavellel a kvaffok megszerzésének. Bár nem sok edzésem volt közösen Borisszal, állítólag jó érzéke van a hajtó poszthoz, ami be is igazolódott: magabiztosan passzolgattuk egymás között, közelítve a beauxbatons-os őrzés alatt álló karikákhoz.
Az utolsó rémkép, amit érzékelni tudtam, az az, hogy zsibbadt, elfehéredett kezekkel próbálok a seprűm nyelébe kapaszkodni, de lecsúsztak róla, elvesztettem az egyensúlyomat, és a semmibe zuhanok.

-Készen áll? -villantott felém egy utolsó ellenőrző pillantást Mcgalagony professzor. Egy vigyor és egy bólintás kíséretében megragadtam a mikrofont, és gondolkodás nélkül beszélni kezdtem.
-Üdvözlök minden szurkolót és érdeklődőt az első Iskolakupán, ahol a Tusára érkezett iskolák egymás közt mérik össze a tudásukat, hogy kideríthessük, melyik mágusképző rendelkezik a világ legerősebb házi kviddicscsapatával! Ma a Bauxbatons francia mágusakadémia és az orosz Szent Katrin mérkőzik meg. És már be is röppentek a világoskéket viselő franciák, másik oldalon pedig a viharszürke taláros Szent Katrinosok! -minden mondatot improvizáltam, de abszolút nem kellett gondolkodnom, hogy mit mondjak, egyelőre jól indult a dolog. Hála Merlinnek, csak maradjon így! Anthonyt, a Thunderbird-ös bajnok srácot kértem meg, hogy segítsen, ha esetleg nem látom valakinek a talárfeliratát, meg úgy általában megjegyezni a neveket, illetve figyelni, hogy ki dobott pontot. Flegmán rágózva, lábát az alattunk húzódó széksoron átvetve követte tekintetével a röpködő gurkók és kvaffok útját.