Tengerpart

-Ó, hát mi itt a kérdés!? -kérkedtem hónom alatt egy deszkával, miközben mi is a hullámok felé vettük az irányt. -Aki a fél kölyökkorát gördeszkán töltötte, annak semmiség, nézzé...
-KIVVÁLÓ PÉLDA a mi Tonynk arra, hogy hogyan NE álljatok fel, ha láttok egy szimpatikus hullámot! -ordítota túl a nem éppen halkan zúgó tengert Abigail, aki valami mágikusnak tűnő képességével ráállt a deszkára, annak ellenére, hogy az általam alkalmasnak tartott jó nagy hullám már rég elment, a víztükör kábé teljesen sima volt.
-Most ezt hogyan csinálod úgy mégis?! -fakadtam ki, értetlenül mutogatva a lány felé, aki szinte súlytalanul egyensúlyozott a saját szörfdeszkáján.
-Hát így. Majd olyan tizenhárom-tizennégy év gyakorlat után rájöttök! -nevetett, majd hasra dobta magát, és vezette a többieket befelé, akik már kezdtek ráérezni, hogy hogyan is lehet hasalva, kézzel-lábbal evezve haladni úgy, hogy közben nem fulladnak meg. A deszkám az akadályozáson kívül semmit nem csinált, így jobb ötlet híján megpróbáltam az egyik karommal magam mellett vezetni, amíg a maradék végtagjaimmal úszok, ám ez a kísérletem is kudarcba fulladt. Elfutott a méreg, és odaevickéltem Matt mögé, és az ő deszkájának végébe kapaszkodtam, így próbálva húzatni magam a fiúval, de a kettőnk alatt már lényegesen lejjebb süllyedt az eszköz, így gyakorlatilag ráestem a víz alatt.
-Ne bontsd már a rendet, Tony! Próbáld meg elviselni, ha valami egyszer végre nem megy, és segítséget kell kérned! -fakadt ki Matt, miután kiprüszkölte magát a váratlan merülés miatt.

- Na, végre! - szakadt ki belőlem teljesen fellelkesülve, és izgatottságomban talán még ugráltam is egy kicsit. - Erre várok már hét éve! - dörzsöltem össze a tenyereimet izgatott vigyorral, és éreztem, hogy az agyam hihetetlen ütemben felpörög, ahogy Abigail szavainak hatására azonnal elememben éreztem magam.
- Te jó ég, kellett neked ezt mondanod - nézett rám fájdalmas arckifejezéssel Eric, de már nem tehetett semmit.
Bekapcsolt az őrült tudós-énem, és már semmi sem állíthatta le.
- Jól van, Jev, gyere ide, szükségem lesz a segítségedre - intettem türelmetlenül az orosz fiúnak, aki készségesen mellém pattant, én pedig összehúzott szemekkel fürkészni kezdtem a deszkát, miközben az agyam ezerrel pörgött. - Nézzük csak... Mindenképpen az alapoknál kell kezdenünk, mégpedig a...
- Newtoni mozgástörvényekkel - egészítette ki a gondolataimat Jev hasonlóan erősen koncentrálva, a szörfdeszkát mustrálgatva kritikus tekintettel. - De természetesen figyelembe kell vennünk...
- A hidrodinamikai erőket is - csettintettem a gondolataimba merülve. - De a szörfös súlya és az egyensúly...
- Vagy esetleg, zsenikéim - legyintette meg mindkettőnk fejét egyszerre Eric unottan. - Az is lehet, hogy ez az egész úgy működik, mint ahogy a seprűvel kell bánnunk, amikor viharban kviddicsezünk, és egy légörvénybe kerülünk. Tehát valahogy így - hasalt rá a saját deszkájára Eric, és miután egy kis magyarázat kíséretében bemutatta, pontosan mire gondolt, kérdőn felpillantott Abigail-re, aki jóváhagyólag és elismerőleg bólintott.
- Igen, pontosan ez a szörfözés lényege! - csapta össze a tenyereit elégedett vigyorral Abigail. - Nem rossz, Sansgter - biccentett a fiú felé oktatónk vigyorogva, Eric pedig csak önelégülten felém mosolygott, amire válaszul durcásan összefontam a karjaimat, és kinyújtottam rá a nyelvemet.
- Elloptad tőlem a reflektorfényt - suttogtam oda neki még mindig meglehetősen frusztráltan, amikor Abigail elkezdte a tényleges okítást, Eric pedig mellém sündörögve hátulról átölelte a derekamat, és az állát a vállamra támasztotta.
Dühös szavaimra egyszerűen csak halkan felnevetve belepuszilt a nyakamba, de én elhatároztam, hogy ilyen könnyen csakazértsem török meg.
- Így jár az, aki nem hajlandó seprűre ülni - mormolta a fülembe, én pedig figyelmen kívül hagytam, hogy a közelségétől jólesően bizseregni kezdett minden tagom, és öntudatosan odavágtam a szavakat:
- Azért, mert minden normális ember szótárában a seprű a háztartási eszközök között szerepel! - tekintettem lezártnak a témát, Eric pedig ismét csak hangtalanul felnevetett, majd amikor Abigail kijelentette, hogy akkor itt az ideje, hogy élesben is kipróbáljuk, amit tanultunk, egymás szemébe nézve egyszerre nevettük el magunkat.
Mindketten felkaptunk egy-egy deszkát, és újra békés egyetértésben, jókedvű kurjongatással a többiekkel együtt begyalogoltunk a hullámok közé.

-Oké, tehát- kezdtem egy elgondolkodó sóhajjal, egyrészt hogy összerendezzem a gondolataim, másrészt hogy az előbbi vízi ökörködésünk egyszerre lefárasztó, ám szellemileg felfrissítő hatását aktiváljam. -Senkinek semmi előző élménye, tapasztalata? -támasztottam magam mellé a saját, kaktuszmintás deszkámat. Válaszként azonban csak fejcsóválásokat kaptam.
-Szerintetek milyen technikával lehet úgy ráállni, hogy ne fojtsátok vízbe? Csak kíváncsiságból kérdezem, és előre szólok, hogy erősen interaktív oktatást tervezek! -közöltem egyre növekvő lelkesedéssel, és az épp a szörfözés fizikáján elmerengő Jev kezébe nyomtam egy deszkát.
-Lehet próbálkozni. Hajrá, fizikazsenik, alkalmazzátok a tudásotokat! -buzdítottam már-már ördögi vigyorral tanoncaimat.

Ahogy a fiúk elkezdtek kifelé evezni, hirtelen ötlettől vezérelve, még mindig kissé sajgó oldallal a folyamatos nevetéstől, ördögi vigyorral fellendültem Matt hajójának farába. A nem várt mozdulat következtében a kis lélekvesztő veszélyesen kilengett, és egyedül csak egyetlen orvos barátom elképesztő lélekjelenlétének volt köszönhető, hogy egyenesben maradtunk, és nem borultunk bele ismét csak a vízbe.
- Te meg mi a fenét csinálsz? - érdeklődött Matt a helyzethez képest nyugodt, csak enyhén rezignált hangon, miközben a még mindig az egyensúlyából kizökkentett hajót igyekezett visszakormányozni eredeti útvonalára.
- Elfáradtam, vigyél ki! - terültem ki a hajó farában nagy sóhajjal, szegény Mattie-nek pedig nem volt más választása, hanem csak egy megadó és lemondó fejrázás kíséretében folytatta az evezést, mígnem hamarosan meg is érkeztünk a vízimentők hajóinak elhelyezésére szolgáló kis öbölbe. - Köszi a fuvart! - fogadtam el a fiú felém nyújtott segítő kezét egy csintalan vigyorral, és egy lendülettel kiugorva a csónakból, nevetve landoltam a többiek mellett.
Amíg Matt-re és Tony-ra vártunk, hogy lejelentkezzenek, Abigail-t nyaggattam azzal, hogy én mindenképpen piros szörfdeszkán szeretném megtanulni a hullámlovaglás művészetét, egészen addig, amíg már nemcsak a lány, de a közelünkben a Jev-vel beszélgető Eric is falra mászott tőlem. Barátom pedig végül meg is elégelte a dolgot, és egy hirtelen mozdulattal elkapva a derekamat, nemes egyszerűséggel visszadobott a vízbe, hogy hűtsem le egy kicsit magamat.
Amikor azonban végül méltatlankodva kibukkantam a vízből, és Eric előzékenyen, ártatlan vigyorral kihúzott a hullámok közül, Matt és Tony is megérkeztek, így indulhattunk életem első szörfórájára.

-Ha-ha-ha. -imitáltam szarkasztikusan nevetést, miután kiköptem egy jó adag sós vizet és ingerült mozdulattal odébb kotortam az arcomba hulló vizes hajamat, illetve megszabadítottam magam a félig lejött napvédő turbánomtól. -És ki másoknak jutott volna ez az eszébe, mint a hollóhátas jófiúknak! -forgattam a szemem, mikor világossá vált, hogy Jev és Eric volt a főkolompos, de Abigail vigyora is elárulta, hogy ő is részt vett a felborító bizottságban, bár ezen meg sem lepődtem.
-Gyere, Tony, hadd segítsek! -gúnyolódott Matt, aki ezalatt már felhúzódzkodott az egyik csónakra, és gúnyos vigyorral kezet nyújtott nekem. -Akasztják a hóhért, mi? -röhögött, mire én válaszképp úgy ragadtam meg a kezét, hogy egy erőteljeset csavartam és húztam rajta, aminek hatására vészesen megbillent a csónak, és kollégám ismét a vízben kötött ki.
-Na jó, erről akkor ennyit. Most akkor mindenkinek megvolt a napi perverz öröme? -érdeklődött Matt békítő szándékkal.
-Nem tudom, de én már munkaképtelennek ítélem magam mára, szóval letesszük a műszakot, Mattie barátom, mert te is az vagy már, úgy döntöttem. -próbáltam barátságosan a víz alá nyomni a fejét.
-Mire fel? Mert vizesek vagytok? Hát ez aztán a vízimentőknél valóban kizáró ok! Én a helyetekben jobban vigyáznék azért! -játszotta az aggodalmaskodást Jev, mire ismét mindenki egy kisebb-nagyobb nevetőgörccsel kellett, hogy megküzdjön.

Már előre rázkódtak a vállaim a féktelen nevetéstől, ahogy elképzeltem Matt és Tony ábrázatát abban a századmásodpercben, amikor realizálják, hogy a fiúk és Abigail kiborították őket a csónakjaikból, de moderáltam magam, hogy ne tűnjek annyira gyanúsnak, és egy kacsintás kíséretében vigyorogva Eric felé dobva egy jószerencse-puszit, figyeltem, ahogy Jev-vel és Abigail-lel együtt lebukik a víz alá.
Mosolyogva Nomusa felé fordultam, aki még mindig kicsit idegenül mozgott a hatalmas víztömegben, és most is kissé suta mozdulatokkal, elveszett arckifejezéssel igyekezett a felszínen tartani magát. Meglehetősen furcsa volt őt így látni, hiszen a szárazföldön és akrobata múltjának köszönhetően a levegőben is olyan biztonsággal és kecsességgel mozgott, hogy az ember el sem hitte volna róla, hogy bárhol is kényelmetlenné válna számára a terep. Most azonban a lánynak mégis egy kis biztatásra volt szüksége, én pedig, mivel a szárazföldön legalább olyan ügyetlen voltam, mint Nomusa a vízben, átéreztem a helyzetét, és elhatároztam magam, hogy segítek, ahol csak tudok.
- Készen állsz? - úsztam a lány mellé biztatóan mosolyogva, afrikai barátnőm pedig bizonytalanul bólintott. - Figyelj csak, próbálj a karjaiddal így evezni - mutattam be Nomusának a mellúszás alapmozdulatát, egy kis gyakorlás után pedig egyre szélesedő mosolyából láttam, hogy megjött az önbizalma, így már biztonsággal úszhattunk kicsit beljebb Matt és Tony felé.
A befelé tartó úton megbeszéltük, hogy a két, egymástól jókora távolságra veszteglő fiú közül én megyek Tony-hoz, mivel abban biztosak voltunk, hogy Nomusa miatt a lovagias rockherceg mindenképpen elhagyná a helyét, ami megnehezítené Eric, Jev és Abigail dolgát, így amikor szétváltunk, az afrikai lány Matt felé tempózott már elég biztosnak mondható mozdulatokkal, én pedig Tony felé vettem az irányt.
Már messziről vidoran integettem a fiúnak, aki láttomra csak hidegen felhúzta a szemöldökét, de nem tulajdonított nekem különösebb figyelmet, így valami máshoz kellett folyamodnom, hogy megtörjem a koncentrációját.
- Mi a helyzet, Tony? Hány fuldoklást mímelő lányt mentettél ki ma? - úsztam a fiú mellé, és vidoran rátámaszkodva hajója oldalára, várakozóan néztem fel rá.
- Értékelném, ha nem zavarnál, miközben dolgozom - vetette oda nekem Tony foghegyről, magához képest még mindig túlságosan éberen fürkészve a fürdőzőket, amiért nekem ismét csak taktikát kellett váltanom.
- Hát, jó - ereszkedtem vissza a vízbe durcásan lebiggyesztett ajakkal, majd emelt fővel, sértődést mímelve elkezdtem kifelé úszni.
Azonban alighogy pár méterre eltávolodtam Tony hajójától, hangosan feljajdultam, és megálltam.
- Most már megint mi van? - hallottam a fiú kissé ingerült, de még csak nem is aggódó hangját (őszintén szólva erősen meg voltam győződve róla, hogy a vízimentői állásra felvételiztető egy korunkbeli lány volt, aki valahogy meg akarta fűzni Tony-t, vagy legalábbis látni akarta meztelen felsőtesttel, mert nincs az az épeszű ember, aki belemegy abba, hogy Anthony Lewis életmentési ösztönén álljon vagy bukjon egy ember élete).
- Te jóságos Merlin! Azt hiszem... Azt hiszem, görcsölök! Segíts... Segítség! - kiabáltam kétségbeesést mímelve, és kapálózva, kiabálva (nem mellesleg pedig egy csomó sós vizet nyelve, ami nem volt túl kellemes, fúj) lassan el is merültem.
Jó pár pillanatot vártam, amikor viszont már végképp elfogyott a levegőm, és nem bírtam tovább a víz alatt maradni, felrúgtam magam, és prüszkölve, kifésülve a hajam az arcomból, Tony kifejezéstelen arcába néztem. Meg sem mozdult. Még csak a szemöldökét sem húzta fel, egyszerűen csak unottan meredt rám, amolyan "nem hiszem el, hogy milyen hülyékkel vagyok összezárva"-pillantással.
- Hagynál meghalni? Ez azért eléggé fájt, Lewis - néztem vissza rá hasonlóan unott pillantással és összefont karokkal, de egyvalamit sikerült elérnem.
Tony, ha csak pár pillanatig is, de rám figyelt. Ez pedig azt jelentette, hogy a lehetőség tálcán kínálta magát; aki pedig Tony-t vállalta el, ki is használta a pillanatnyi figyelemelterelődést. Csak egy másodperc műve volt az egész, és a fiú máris a hullámok között találta magát, a hirtelen lendülettől arrébb sodródó hajó mögül pedig Eric fülig érő vigyora bukkant elő.
Egyszerre tört ki belőlünk a kontrollálhatatlan, kárörvendő nevetés, miközben balra kapva a fejünket, még annak is éppen tanúi lehettünk, ahogy Nomusa figyelemelterelésének, illetve Jev és Abigail közös munkájának köszönhetően Matt is a vízben landol.

-Mi az hogy! -támogattam hevesen az ötletet, majd csináltam pár bukfencet a víz alatt, és az egyik közben szimplán megtévesztésképpen kirántottam Abigail alól a lábait, aki így egyensúlyát vesztve és sikítva elesett. Egy rövid közelharc közben ihletet is merítettem, majd miután kénytelen voltam a lányt győztesnek ítélni a harcunkban, felbuktam a felszínre.
-Már van is harci tervem: Ti elterelitek a figyelmüket valahogy, mi meg Erickel észrevétlenül odalopózunk valahogy hozzájuk és szépen egymás után kibrítjuk őket a csónakokból! Úgyis mindjárt vége a műszakjuknak, és amúgy is, vízimentők, tehát senki nem fogja számon kérni rajtuk, hogy miért vizesek! -közöltem gonoszan csillogó szemekkel.
-Hát és én? Nem épp az előbb bizonyítottam be, hogy épp elég erős vagyok ahhoz, hogy csónakot burogassak veletek? -szólt közbe felháborodottan Abigail.
-Jaj, hogy neked mindig a legjobb részekbe kell beleütni az orrod! -forgattam a szemem. -Jó, legyen, de csak tartalék ember leszel! Ha sirály-hujjogást utánzok, az lesz a jel, hogy gyere segíteni.
-Okés! -pacsizott le velem, majd támadásba lendültünk.

- Na, akkor mire várunk még? - dörzsöltem össze a tenyereimet ördögi vigyorral, és egy gyors mozdulattal megszabadulva farmersortomtól, már készen is álltam a megmártózásra.
A többiek is hasonlóképpen századmásodpercek alatt szabadultak meg a nyári forróságban őrjítően meleg textilanyagoktól, és amikor már Nomusa is viszonylagos biztonságba helyezte bokaláncait, gonosz kis vigyorral végignéztem a társaságon, és egy hirtelen ötlettől vezérelve vidáman elkurjantottam magam.
- Aki utolsónak ér a vízbe, az fizet mindenkinek egy gombóc fagyit! - üvöltöttem hátra a vállam fölött, félig már sprintben, és nem törődtem azzal, hogy mindannyian egyszerre, egymás szavába vágva kezdtek el sértetten kiabálni utánam, hogy csaltam (pedig mostanra már igazán kiismerhettek volna, így a hátrányukért igazán csakis magukat tehették felelőssé), hanem csak eszeveszetten rohantam a végtelenbe nyúló, a késő délutáni napban pajkosan csillogó víztükör felé, és hangosan, jókedvűen elkurjantottam magam, amikor a hűvös víz cseppjei egy pillanat alatt jóleső enyhülést nyújtottak tűzforró bőrömnek.
Persze a végzetem azonnal utolért, amint egy kissé mélyebb szakaszba értem, mert Eric és Abigail egyszerre kaptak utánam, és két oldalról nyomták le a fejemet a víz alá, hogy odalent gondolkodjak egy kicsit, mielőtt legközelebb csalok egy ilyen nagy tétre kimenő versenyben. Amikor végre elengedtek, prüszkölve és nevetve rúgtam fel magam a felszínre, és amint kifésültem vizes tincseimet az arcomból, azonnal heves fröcskölőháborúba kezdtem Eric-kel, amibe végül Abigail-t, Jevet és még Nomusát is sikerült bevonnunk.
Miután egy kicsit kitomboltuk magunkat és kieresztettük a fáradt gőzt, vigyorogva a többiek felé fordultam.
- Meglátogatjuk a fiúkat a vízen? - biccentettem vidoran Tony és Matt már nem is olyan messze ringatózó hajói felé, miközben arrébb dobtam egy ragaszkodó hínárt, ami a nagy vízi háború hevében ragadt a hajamba.

-Akkor csütörtökön ugyanekkor, ugyanitt! -búcsúztam el kissé rezignált hangon a tanulóimtól, akik közül néhányan már büszkén csapták a hónuk alá a saját deszkájukat, míg egy-két korombeli fiú, főleg csak fölösleges legyeskedés és izommutogatás céljából lelkesen segítettek a strand saját szörfdeszkáit visszapakolni a tárolóba, de én nemes egyszerűséggel ignoráltam buzgóságukat, egyértelműnek véve, hogy kijár ennyi segítség kérés nélkül is.
-Hali! -integetett széles mosollyal Charlie már messziről, nyomában Erickel, Jevvel és Nomuval. -Mennyi idegsejted maradt a tanulók után ahhoz, hogy nekünk is megtanítsd a alapokat? -érdeklődött angyali vigyorral.
-Hát, ha tényleg érdekel, megtaníthatlak titeket! -igazítottam meg a napszemüvegem, ezzel is kissé elterelve a figyelmet a látható fáradtságomról, de tudtam, hogy akármi is lesz, velük biztos, hogy egyik nevetőgörcsből fogunk esni a másikba... -De várjatok, Tony és Matt? Csak nem akarnak pont ők kimaradni a mókából?
-Még fél órájuk van hátra a műszakból. -pillantott az órájára Jev. -Addig mit szólnátok, ha mártóznánk egyet?
-Én benne vagyok, egész nap itt pörkölődtem a stégen. -egyeztem bele. Legalább talán kicsit felélénkít az olyan ismerős óceánvíz érintése.

A napfényben aranyló homok érdes szemei megnyugtató ismerőséggel peregtek meztelen lábujjaim között, és régi, kedves barátokként simultak a talpam alá. Az arcomat simogató nap forró sugarainak, valamint a bőröm sejtjeinek olyan ismerős homok jelenlétének köszönhetően már csaknem teljesen szülőföldemen, Afrikában éreztem magam, és akárhányszor hirtelen kellett megfordulnom, szinte már vártam, hogy Zaire vad, zabolátlan vigyorával, vagy Jabari félénk őzikepillantásával találjam szembe magam; és minden egyes alkalommal fájón szúrt szívembe ikertestvéreim hiánya. Egyedül a tőlem néhány röpke lépésre kezdődő, végtelenbe nyúló, sejtelmesen és kacéran folyamatos változásban és átalakulásban lévő víztükör, valamint a hullámok között fürdőzők emlékeztettek arra, hogy nem a végeérhetetlen, száraz sivatag pergő aranyszemcséi között, az ősi varázslat földjén vagyok.
A körülöttem a homokban önfeledten játszadozó gyermekek ártatlan és tündéri kacagása, megzabolázhatatlan lelkesedésük, színes, parttalan képzelőerejük, valamint rám utaltságuk azonban képzeletben ismét csak szülőföldemig repített, hiszen a cirkuszban élő kis testvérkéimnek ugyanúgy, ahogy a strandon játszadozó kicsiknek szükségük volt a támogatásra és a folyamatos figyelemre. Előzetes tapasztalataimnak köszönhetően azonban így egyáltalán nem esett nehezemre teljesíteni a kaliforniai strandon kapott animátori állással járó feladatokat, és még élveztem is, hogy ismét gyermekek között lehetek.
Gyorsan, izgalmasan és változatosan teltek közöttük a napok, egy pillanatra sem unatkoztam, mindig újabb és újabb megoldandó feladatokkal találtam szembe magam, Jevgenyij pedig ezek megoldásában tökéletes társnak bizonyult. Megértő, kedves és segítőkész volt, valamint ő is legalább akkora képzelőerővel rendelkezett, mint egyik-másik felügyeletünkre bízott kis kópé, így kitűnően megértették egymást; az együtt töltött hosszú napok alatt pedig mi ketten is nagyon jól összebarátkoztunk. A fiú gyakran lepett meg munkaidőben egy vagy két gombóc fagylalttal, miután meglátogatta Charlie-t és Eric-et, én pedig az éjszakai égről Afrikában felhalmozott tudásomat osztottam meg orosz barátommal, így segítve űrállomásának terveinek tökéletesítésében.
Amikor pedig lejárt a munkaidőnk, a legtöbbször a fiú volt az, aki erélyesebben fel tudott lépni és segített nekem abban, hogy a tüneményes porontyok hagyjanak bennünket elmenni, hiszen az én szívem már egyetlen könnycseppre is képes volt meglágyulni, és így félő volt, hogy, ha Jevgenyij nincs ott, sötétedésig ott maradok a kis porontyokkal. Ma sem történt ez másként.
- De én még maradni szeretnék, Nomusa! – csimpaszkodott a nyakamba az alig ötéves Christina, nagy krokodilkönnyeket hullatva, és hatalmas barna szemeivel kétségbeesetten nézett rám, én pedig a kislány könnyáztatta arcára nézve éreztem, hogy képtelen vagyok nemet mondani
Segítségkérően pillantottam fel Jevgenyijre, aki azonnal intézkedett.
- Ne sírj, Christina! Nézd, adok neked egy színezőt! – guggolt le mellénk a fiú, és egy asztronautáról készült, kiszínezésre váró képet nyújtott a kislány felé, aki nagyokat pislogva, kissé még mindig vonakodva, de elfogadta a lapot. – Színezd ki holnapra, és hozd vissza, hogy megmutathasd nekünk! Biztosan nagyon szép ceruzáid vannak otthon – mosolygott a kislányra Jev biztatóan. – Na, mit szólsz? – tartotta pacsira a kezét vidoran a fiú, Christina pedig még visszanézett rám, de aztán biztató mosolyomat látva végül bizonytalanul bólintott, és az orosz fiú kezébe csapva, immár mosolyogva, a kis papírt a kezében gyűrögetve, visszaszaladt a szüleihez.
- Köszönöm – mosolyogtam hálásan Jevgenyijre a kislány távozása után, és engedtem, hogy felsegítsen a homokból.
Rövid, fáradt sóhaj kíséretében kisöpörtem a kontyomból kibomlott tincseket az arcomból, és mint Anthony és Matt munkaidejének első percétől kezdve amikor csak tehettem, most is hajóik felé néztem, amelyek a távolban kis pontokként ringatóztak békésen a nyílt vízen. Hiányzott az én Anthony-m, és annak ellenére, hogy az úszással még mindig kissé nehézkesen boldogultam, már alig vártam, hogy újból találkozhassunk egymással.
- Charlie ma szörfözni szeretne menni – lépett mellém Jevgenyij, aki fáradtan nyújtózkodva szintén a horizontot fürkészte egy elnyomott ásítás kíséretében.
- Abigail mit szólt hozzá? – fordultam a fiú felé, ő pedig megvonta a vállát.
- Még nem beszéltem vele, gondoltam, jobban meg fogja majd tudni mondani, mennyi energiája maradt még, amikor már végzett a tanítással, úgyhogy most megyek majd – biccentett a fejével a parton a még mindig a hullámlovasokkal bajlódó lány felé Jevgenyij, én pedig bólintottam.
- Én addig elszaladok Charlie-ékért, és akkor találkozzunk a parton.
- Rendben – biccentett jóváhagyólag az orosz fiú, majd kedves mosollyal gyorsan megölelt, és elfutott Abigail felé, én pedig elszakítottam a tekintetem Matt és Tony hajójáról, és elindultam a fagylaltárus bódé felé.
Azt már messziről láttam, hogy a napközben hosszan kígyózó sor mostanra már teljesen eltűnt, egy lélek sem járt a vitrinnél, ami köszönhető volt annak, hogy hivatalos nyitvatartása szerint a fagylaltárus a mai napra bezárt.
Charlie-ra és Eric-re egymásba feledkezve bukkantam rá a gondosan bezárt bódé ajtaja előtt, és amikor már öt lépésre tőlük megállva még mindig nem vettek észre, bujkáló mosollyal, hangosan megköszörültem a torkomat, mire a páros ijedten szétrebbent.
- Nomusa, szia! – köszöntött kissé zavartan és kipirult arccal Charlie, mellette Eric viszont csak egy laza mosollyal biccentett.
- Jevgenyij és Abigail már vár bennünket – biccentettem a fejemmel mosolyogva a part felé, miközben Charlie igyekezett az ujjaival megigazítani a heves csók során kissé zilálttá vált kontyát.
- Már megyünk is – nyújtotta a kezét Eric mosolyogva Charlie felé, amikor pedig a lány összefűzte ujjaikat, szapora léptekkel el is indultunk a már messziről lelkesen integető Jevgenyij felé.

-Evezőversenyt kéne majd tartanunk. -közölte Tony köszönés helyett, mikor odaértem hozzá. -Igen lajhár módra közlekekedsz ezzel a csónakkal. -tette hozzá rosszalló fejcsóválással.Eközben szép nyugodtan bekormányoztam közvetlenül melléje.
-Ne erőlködj, nem fogsz tudni felhergelni és rávenni, hogy műszak alatt versenyezzek veled. Utána esetleg. -nyomtam el egy ásítást, majd egy csontropogtató nyújtózkodással is könnyítettem magam.
-Nahát Mattie, most látom, micsoda bicepszed van! Ezt miért nem mutogattad eddig senkinek? -kezdett nyúlkálni a karjaim felé, gondolom azzal a céllal, hogy összemérhesse a saját, szintén nem elhanyagolható karizmaival, ami elől röhögve próbáltam menekülni, mert azért jólesett a bókja, bár nem igazán tudtam eldönteni, hogy megint csak bosszant, vagy komolyan gondolja. Kisebbfajta verekedésbe kezdtünk eközben, ami úgy ért véget, hogy a felbillenő evezőm kis híján fültövön vágta Tonyt, illetve ugyanekkor egy elfúló segélykiáltás vált ki a fürdőzők okozta alapzajból. Mentőösztöneim (amiknek Tony teljes hiányával volt) azonnal bekapcsoltak, és pásztázó tekintettel próbáltam bemérni, honnan is jöhetett.  
-Ott buborékozik a víz, vagy mi -mutatott unottan Tony kapásból abba az irányba, ahol valóban éppen eltűnt valaki.
-Na, gyerünk, mi lesz már?! -álltam fel a csónakban olyan lendülettel, hogy majdnem mindkettőnk a vízben kötött ki azonnal.
-Hát mi legyen? -kérdezte mindenféle pánikot mellőzve Tony. -Ússz utána, én meg megyek a csónakkal.
-Persze, ez csak természetes, hogy az álljon neki levetkőzni, akin még ruha van! -rángattam le magamról zsörtölődve a pólót, majd nem is vesztegetve több időt, gyors tempózással az elmerülőfélben lévő valaki után vetettem magam.
-Úgyis csak megint kamuzik valaki! Ez van, túl jóképűek vagyunk! -ordította utánam Tony, de már ekkor a víz alatt voltam, így csak elmosódva hallottam, és amúgy is másra kellett koncentrálnom. Nem volt sok gondolkodási időm, hogy a szememet nem kímélve a sós hullámoktól, körülnézzek a baleset vélt helyszínén. Már jó egy méterrel elmerülve, erőtlenül kapálózva próbálta magát egy tízévesforma kissrác visszaküzdeni a felszínre. Gyorsan megragadtam a karjánál fogva, majd minden erőmet beleadva, felrángattam a víz fölé. Pár másodpercnyi köhögés és köpködés után, kétségbeesetten belém csimpaszkodva és ijedten bezárt szemekkel hagyta magát, hogy felsegíthessem a csónakba, amivel Tony valóban hajlandó volt megközelíteni minket ezalatt
-Hallasz minket? Hogy hívnak? -kérdezgettem a kisfiút, miután pár erőteljes hátbacsapás után talán már megszabadult az összes, tüdőjébe jutott víztől.
-Tyler. -válaszolt megszeppenten.
-Hogy érzed magad? El tudod mondani, hogy mi történt?
-Mintha… begörcsölt a lábam, és egyszer csak nem tudtam tovább úszni… És jött egy hullám, és már nem tudtam fenn tartani felszínen és nagyon megijedtem… -hebegte egy nagy fördőlepedő oltalmában.
-Most már semmi baj, Tyler, kiviszünk a partra, és irány a szüleidhez, oké? Tony kivisz téged a partra, de nekem maradnom kell. -Az emlegetett szamár kelletlenül nekiállt evezni a part felé. Én pedig, kissé féltve a még mindig megszeppent Tylert Tony nyers stílusától, visszaúsztam a csónakomhoz.
Az első valódi mentés végre kipipálva.

-Megvagy, tesó? -szóltam lazán a walkie-talkie-ba (elképesztően jól szórakoztunk az elmúlt pár napban ezzel az egyszerű, de nagyszerű mugli találmánnyal, kész hogy miket ki nem találnak).
-Meg-meg. -recsegett vissza Matt a kis hangszóróból, aki valahol a láthatár másik felén volt egy ugyanolyan csónakban, mint én, és ketten felügyeltük (állítólag) a teljes strand vízfelületét, és szükség esetén közbelépünk. Bizonyos időnként elvileg helyet kellett cserélnünk, ami úgy szokott történni, hogy véletlenül egymás mellett felejtjük magunkat félúton a találkozási pontnál. Hunyorgatva konstatáltam, hogy haverom annak rendje és módja szerint viseli a vöröskeresztes fehér galléros pólót, velem ellentétben, aki nemes egyszerűséggel félmeztelenül ücsörgött a csónak orrában, és az emlegetett pólóból egy turbánszerű fejfedőt kötött magának a tűző nap ellen.
Tíz percnyi üres merengés után:
-A döglött halakkal mit kell csinálnunk? -kérdezte az éteren keresztül Matt teljes komolysággal, mire nekem körülbelül három percig fuldokolva kellett röhögnöm.
-Drága Matt… Szerintem rohadtul semmit.
-De itt sikítoznak tőle az öreg nénik, akik beevickélnek idáig…-közölte tűnődő hangon.
-Akkor nyugtasd meg őket, hogy nem bántanak a döglött halak, vagy nem t’om. -vontam vállat ösztönösen.
-Ki kéne őket venni, nem?
-Eszedbe ne jusson! Aztán mire ideérsz a találkozóponthoz, egy bűzlő halászbárkává változik a mentőcsónakod. Inkább csinálj úgy, mint akinek dolga van, és evezz szépen felém.
-Tony, még negyed órája sem vagyunk vízen, és negyvenöt perc után kell helyet cserélnünk. -akadékoskodott tovább, amire válaszul csak türelmetlenül fújtam egyet.
-Igazad van, én is szétunom már az agyam. Megyek. -egyezett bele, majd megszakította a vonalat, és fokozatosan közeledni is kezdett egy fehér alak, amiből aztán kibontakozott Matt.

-Add ide ezt a vackot! -téptem ki Jev kezéből a hangosbemondó mikrofonját, mikor a fiú épp befejezte az utolsó mondatát, amiben a strand népét tájékoztatta a gyerekeknek szóló programokról. Lihegve az egyébként is negyven fokos hőségtől és a most levágott sprintemtől, nekitámaszkodtam a póznának, és szokásomnak és rutinomnak megfelelően mindenféle végiggondolás nélül beszélni kezdtem:
-Tíz perc múlva kezdődik a nyugati stégnél a középhaladó szörfoktatás, várok minden érdeklődőt! Tehát még egyszer: nyugati stég, középhaladó szörfóra, tizenhét órakor! Jó mulatást mindenkinek!
-Kegyetlen ez a forróság… -motyogta Jev, talán búcsúzásképp, de erre én, a túlpörgésem miatt, ismét csak kissé arrogánsan tudtam reagálni.
-Ti legalább ilyen napellenzős cucc alatt vagytok! De én?! Nekem a tűző napon kell ordibálnom húsz-harminc embernek arról, hogy hogyan ne essenek le a deszkáról! -közöltem teátrálisan, majd az animátori sátor egyik sarkában elhelyezett ‘Staff’ -feliratú hűtőhöz léptem, feltéptem az ajtaját,  majd felmartam az első kezembe eső hideg és koffeintartalmú italt és mezítláb vágtattam is vissza a stéghez.
Az oktatás helyszínére érve csak úgy érzésre megigazítottam magamon a bikinimet, és az afölé vett, teljesen haszontalan csuromvizes fehér pólómat, a szanaszét hulló hajtincseimet pedig egy improvizált konty-szerűségbe kötöttem. Előkészítettem a deszkákat egy félkörbe, majd gyorsan ledöntöttem a dobozos jegeskávémat Az italból erőt merítve, biztató vigyorral néztem végig a már többé-kevésbé magabiztos szörfözni vágyó fiatalokon, majd elkezdtem az órát.
Az egy órás oktatás körülbelül háromnegyedénél járhattunk, mikor valaki semmi jót nem ígérő hangsúllyal a nevemet kiáltozta mögöttem, a vízről. Gyorsan kiadtam egy gyakorolandó mozdulatot a tanoncoknak, majd ingerülten hátrafordultam.
-Ha valaki rosszul viselkedik és nem fogad szót  Abigail néninek, azt dobd csak a vízbe, és majd a felülbírálatom után vagy kiszedem, vagy nem! -rikkantotta ki más, mint Tony, aki épp rosszfiús tekintettel fixírozta a szörfoktatásra összegyűlteket, miközben lomhán evezett befelé, hogy megkezdje a műszakját, mint vízimentő.
-Egyrészt, néni az anyád, másrészt pedig egyszerűen csak fogd be, Lewis, neked még csak a pofád járt eddig, de a karjaid és lábaid nem, mikor csinálni is kellett volna valamit vízimentőként! Hallottam ám, hogy csak teszed az agyad arról a roncs csónakról, és élvezed, hogyan provokálják magukat a lánykák, csak azért hogy a te figyelmedet élvezhessék! -kiáltottam vissza szemforgatva, ám ekkor már elkerülhetetlen volt, hogy a társaság fele ne szájtátva hallgassa a a nyugdíjas-házaspár-szintű veszekedésünket.
-Tesztelj le! Ha elég bátor vagy, Te magad próbálod ki, milyen vízimentő vagyok! De mondom, bárkit idedobha…
-Ne törődjetek azzal az agyalágyulttal…-fordultam vissza a tanoncokhoz angyali mosollyal, miközben a hátam mögött diszkréten bemutattam a fiúnak, ezzel lezártnak tekintve a kissé indokolatlan civakodásunkat.

- Köszi a vásárlást, szép napot! – intettem sugárzó mosollyal búcsút egy kétgyermekes családnak, akik négy kétgombócos fagylalttal távoztak, a két hat- és nyolcévesforma fiú heves tiltakozása ellenére, majd az újabb vásárlóhoz fordultam változatlanul derűs arccal (pedig olyan rettenetesen nagy volt a hőség, hogy olyan helyeken is izzadtam, ahol nem is tudtam, hogy egyáltalán lehetséges, és erősen gyanítottam, hogy sikerült egy enyhe napszúrást is kapnom, ami jelentősen megnehezítette a felhőtlen jókedv közvetítését). – Szia, mit adhatok? – találtam szembe magamat egy olyan kihívó vigyorral, amitől egy pillanat alatt felfordult a gyomrom, és kedvem lett volna visszakézből lekeverni egy pofont a tulajdonosának, de mivel eladó voltam, nem tehettem, így visszanyeltem a felkívánkozó sértő szavakat, és rendületlenül mosolyogtam tovább.
- Abból kérek, amelyikbe már te is belenyaltál – vigyorgott a srác ellenállhatatlan(nak szánt, szerintem egyszerűen csak undorító) mosollyal konkrétan a melleimre, félig már gyakorlatilag a pulton feküdve, mire nyelnem kellett egy hatalmasat, és el kellett számolnom vagy kétszáznegyvenig, mire úgy ítéltem meg, hogy képes leszek szalonképesen válaszolni a nyálát csorgató, félmeztelen fiúnak, és nem csípőből válaszolni egy olyat, amit tuti, hogy nem tenne zsebre.
Jó nehéz volt, na. Egy Béke Nobel-díjat odaítélhettek volna nekem már csak azért, hogy nem töröltem azonnal képen a negyven fokban, ami már alapból is eléggé próbára tette az idegeimet.
- Elnézést, uram, nem értem, pontosan, mire gondol. Válasszon egy ízt, és…
- Hánykor végzel ma? Elvihetlek egy körre? – beszélt még mindig a melleimhez a fiú éhes csillogással a szemében és egy ragadozó mosollyal a száján, mire megelégeltem a dolgot, és dühösen összefonva a karjaimat, már nyitottam a számat, hogy elküldjem a francba, de Eric megelőzött.
- Köszöni, de van barátja – meredt a rámenős vásárlóra villámokat szóró vasvilla-szemekkel, és olyan fenyegetően mély hangon szólalt meg, hogy a bal vállam fölött tornyosuló fiúra felnézve én is komolyan megrettentem; nem csodáltam, hogy a mugli is hátra lépett két lépést, majd pár (minden bizonnyal sértő) szót mormolva rekordgyorsasággal elhagyta a fagylaltos pultot, hogy átadja a helyét egy idős házaspárnak.
Eric viharfelhőkre emlékeztető színű, gyilkos, villámokat szóró, összehúzott szemeivel egészen addig követte a fiút, amíg az el nem tűnt a strandolók forgatagában, majd miután megbizonyosodott róla, hogy az alak teljesen felszívódott, kicsit lazított a szorításán, amivel csaknem megfojtotta a bal markában tartott fagylaltkivevőt, és egy angyali mosollyal, mintha mi sem történt volna, lépett oda a házaspárhoz, hogy kiszolgálja őket.
- Ugye, tudod, hogy nagy kislány vagyok, önállóan is meg tudom védeni magamat, és én is el tudtam volna küldeni ezt a seggarcot melegebb éghajlatra? – kérdeztem mosolyogva (az arcizmaim már sikongattak a kötelező grimasztól, amit a fagylaltozó vezetője miatt kellett állandó jelleggel fenntartanom, de hát tényleg muszáj volt) Eric-től, miközben a már csaknem teljesen kiürült csokoládéfagylaltos tárolóból próbáltam kikapargatni a maradékot egy gombócba.
- Ugye tudod, hogy akár fel is öltözhetnél? – utalt Eric szintén mosolyogva arra, hogy egy vörös bikinifelsőben és gyárilag megszaggatott farmersortban árulom a fagylaltot.
- Rohadt meleg van, és így is mindjárt felforr az agyvizem, nem fogok csak azért pólóban itt álldogálni a tűző napon, mert történetesen egyes fiúk degeneráltak és éretlenek – bólogattam kedvesen mosolyogva. – De ilyen alapon te is felvehetnél valamit, mert a te kidolgozott és napbarnított felsőtestednek is akadnak rajongói – biccentettem a fagylaltos pulttól pár méterre ácsorgó, három nálunk talán egy-két évvel fiatalabb lányból álló csapatra, akik egymás között nevetgélve mutogattak Eric-re, aki kócos hajával és fedetlen, a nyári napon lebarnult mellkasával valóban észbontó látványt nyújtott a ragyogó napsütésben (na nem mintha ezt hajlandó lettem volna bevallani volna neki).
A fiú halkan felnevetett, majd két kiszolgálás között hirtelen elkapta a vállamat, és biztos kézzel, könnyedén maga felé fordítva, a karjait a derekam köré fonva és magához vonva hosszasan megcsókolt, de úgy, hogy egészen beleszédültem. A csóknak napsütés-, óceán- és csokoládéíze volt, és egy pillanatra tökéletesen elfeledkeztem a világról, a hőségről, a kellemetlen vásárlóról, és egyedül csak Eric-et éreztem az egész univerzumban, ami így hirtelen egyenesbe jött, én pedig feloldódtam a határtalan boldogságban.
De aztán természetesen egy idős hölgynek muszáj volt elrontania a pillanatot rosszalló köhécselésével.
- Elnézést a várakoztatásért, asszonyom, mit óhajt? – kacsintott rám mosolyogva Eric jókedvű, pajkos csillogással óceánkék szemében, miután kibontakoztunk a csókból, de kezeit még mindig derekamon tartva, majd adott még egy gyors puszit, mielőtt valóban a hölgyhöz fordult volna.
Rosszallóan ciccegve, de immár valódi mosollyal az arcomon, kissé elpirulva fordultam vissza én is a vásárlókhoz, és a vitrin mögül felnézve elégedett vigyorral nyugtáztam, hogy a vihogó lányok felszívódtak. Úgy kell nekik.
A kis közjáték után a magasból ránk tűző napon árulva a fagylaltot aztán már egy szusszanásnyi időnk sem volt arra, hogy megpihenjünk, a forróságban mindenki a hideg édességtől várta a megváltást, így igyekeztünk olyan gyorsan kiszolgálni, hogy minden egyes strandoló minél előbb fagylalthoz jusson. Azonban úgy tűnt, egyszerűen nem dolgozhatunk elég gyorsan, a vásárlók kígyózó sora pedig csak nem apadt, így még inkább fel kellett turbóznunk a kiszolgálást, pedig nekünk sem volt kevésbé melegünk.
Megszámlálhatatlanul sok gombóccal később, amikor már kissé ritkásabban szállingóztak a vásárlók, de Eric-kel mi még mindig negyven fokban izzadtunk, végre egy kedves ismerőst üdvözölhettünk a standnál.
- Egy gombóc pisztáciát kérek, meg vinnék egy málna-sárgabarack kombót Nomunak – könyökölt rá vigyorogva a pultra fehér animátori pólójában Jev, de a mosoly ellenére láttam, hogy az ő homloka is gyöngyözik az izzadságtól, a fáradtság pedig ott csillog a szemeiben.
- Hogy bírtok el a kicsikkel? – kérdeztem a fiútól bujkáló mosollyal, miközben Eric barátja rendelését teljesítette, és majdnem könyékig belemászott a pisztáciafagyi tárolójába, mert abban sem maradt már túl sok.
- Ó, remekül! Nomu most éppen homokvárat épít velük – intett Jev a homokos part mellett felállított animátori stand felé, ahol színes ceruzák, kifestők, Twister, és egyéb színes programok várták a legkisebb strandolókat egy közös játékra.
Ahogy Eric és én a fagylaltos pultban, úgy Nomu és Jev animátorként találtak munkát a nyárra a strandon, így az idén rájuk várt a feladat, hogy animátorként szórakoztassák a kicsiket. A nyakamat nyújtogatva pedig Jev leírása alapján hamarosan meg is találtam a homokban térdelő és nyakig sáros Nomusát, akinek derekánál megcsomózott, hajdanán fehér pólóján egy talpalatnyi tiszta hely sem maradt, nem is beszélve farmersortjáról. Viszont a lány arcáról csak úgy sugárzott az öröm és a jókedv, bástyákat öntött ki, és hidakat épített homokból, miközben a körülötte nyüzsgő kisgyerekek közül mindegyikre egyenlő mennyiségű figyelmet fordított, biztatott, bátorított és segített, amikor pedig az egyik kisfiú elsírta magát, gyengéden a karjaiba vette a gyermeket, és egy-kettőre meg is vigasztalta.
Önkéntelenül is elmosolyodtam, ahogy Nomusát figyeltem, és meg kellett állapítanom: tökéletes anya lesz belőle.
- Tényleg jól megvannak – biccentettem vigyorogva, majd visszafordultam Jev-hez, aki úgy döntött, nem megy még vissza, hanem hálásan a pár percnyi szünetért, félreállva nyalta pisztáciafagyiját az árnyékban (ami nem tett túl jót Nomu fagylaltjának, de ez már nem az én dolgom volt). – Mi a ma délutáni program? – kérdeztem ki Jev-et, miközben fogadtam egy újabb rendelést.
- Abigail, Eric, Nomu, te és én egyszerre végzünk, úgyhogy a munka után bemegyünk egyet úszni, Matt és Tony úgyis akkor lesznek szolgálatban a vízen, miután pedig ők is végeztek, elmegyünk kajálni a Waves of Space-be – ismertette az aznapi tervet Jev, én pedig elgondolkodva biccentettem.
- Arra esetleg nem tudjuk rábeszélni Abigail-t, hogy tartson nekünk is szörfórákat, miután végeztünk? Annyira szívesen kipróbálnám, és akkor mehetnénk szörfön is Tony-ékhoz! – csillant fel a szemem, Jev pedig megvonta a vállát.
- Megkérdezhetem – mosolyodott el, majd vidoran intve Nomu (most már igencsak rohamos ütemben olvadó) fagylaltjával, elsietett a part felé, ahol Abigail tartott kezdő és haladó szörfórákat az érdeklődőknek, én pedig visszafordultam a rendelésekhez.
Miközben újabb és újabb vásárlókat szolgáltam ki, magamban mosolyogva visszaemlékeztem a tegnap estére, amikor egy tál hal fölött Matt arról mesélt felháborodva, hogy a fiatal nőnemű fürdőzők gyakran tettették azt, hogy nem tudnak úszni, csak azért, hogy valaki (és itt jelentőségteljesen és felettébb szemrehányóan meredt Tony-ra, aki csak mogorván megvonta a vállát) a vízimentő-csónakját elhagyva, a vízbe ugorva megmentse őket.
A mai nap tökéletesnek bizonyult arra, hogy meggyőződjek Matt szavainak igazságtartalmáról, és, ha Abigail is belemegy, szörfözni is megtanuljak. Csak ne jöttek volna olyan elszántan, és olyan nagy számban a vásárlók!

A társaság fogta magát, és a nyári szünet idejére elutazott Kaliforniába, hogy eltöltsenek pár hetet a tenger közelében. Íme, mi minden történt velük: