Kenutúra

-Nem értem, mit problémázol. -forgattam a szemeimet, miközben egy elegáns rúgással segítettem a kenunknak, hogy közelebb lebegjen a cölöphöz, amihez ki fogom kötni indulásig.
-Azt problémázom, hogy harminc másodperccel ezelőtt okoztál magadon egy mély nyílt sebet, és gyakorlatilag még bugyogó vérrel készülsz belegázolni a vízbe! -fakadt ki Matt, akit  ettől a gondolattól szemmel láthatóan elfogott az iszonyat és az aggodalom egy furcsa keveréke. -Van fogalmad róla, hogy miféle állati anyagcsere-termékek és baktériumok hemzsegnek ebben a látszólag tiszta természetes vízben?
-Ez csak egy seb, nyughass már! -fröcsköltem felé egy lökésnyi vizet, aminek eredményeként a pólója egyik fele kompletten átázott, és a hajának is egy jelentős része a víztől elnehezülve csüngött a szemébe.
-Merlin szerelmére, nem problémáznék nyilván, ha az ujjadat karcoltad volna meg, de ember,  épp most horzsoltad le a bokádról az egész bőrt éppen egy fontos véna felett!
-Szívem, várj egy pillanatot, épp nemrég találtam ott az árnyékban néhány kövirózsát, annak a levele kiváló gyógyír a horzsolt balesetekre... -érintette meg gyengéden Nomu a vállamat, aki eddig mellettem a kenu orrához rögzített kötél makacs csomóit oldozgatta el, de a kis balesetem után szinte azonnal ő is észrevette a véremtől pirosló vizet körülöttünk.
-Hagyd csak, kettő, azaz kettő bűbájjal el lehetne intézni, ha nem makacskodnál, Anthony Lewis, és nem futnánk ki a kritikus időből, amin belül még hatásos! -barátom már praktikusan kiabált velem, és közben elő is került valahonnét a pálcája a kezébe.
-Hisztisnek vagytok mind. Én csak férfiből vagyok, ennyi. De tessék, legyetek boldogok. -grimaszolva adtam meg magam, és leültem egy kiálló, épp kényelmesnek tűnő sziklára, magam elé húzva a még mindig igencsak vérző lábamat. Matt őszinte megkönnyebbüléssel küldött rá két, nem éppen kezdőknek való varázsigét, aminek hatására valóban el is múlt az őrjítően szúró-lüktető fájdalom a sérülés helyén, amiről persze diszkréten hallgattam.
-Nem kérdezem meg, hogy jobb-e, mert úgysem ismernéd el. -hagyta rám Matt, és már sietett is oda Jevhez, aki épp egyedül próbált volna egy ingatag, csúszós homokkal borított területen megfordulni, miközben egy meglehetősen nagy kenuval egyensúlyozott.

Éppen a hátizsákjainkat méricskéltem összehúzott szemekkel, bonyolult számításokat végezve a fejemben, hogy matematikailag alá tudjam támasztani, hogyan lehet őket ideálisan kiegyensúlyozni a kenukon, amelyeket a fiúk éppen akkor helyeztek vízre (megjegyzem, még én is hallottam, pedig legalább tíz méterre álltam tőlük, ahogy Eric és Tony egymást marják, hogy melyikük tudja jobban, hogyan kell vízre tenni egy kenut. Vajon mikor nőnek fel?), amikor is valaki könnyedén megérintette a vállam.
Na most ennek a valakinek szemmel láthatóan fikarcnyi tudomása sem volt arról, hogy milyen következményekkel kell szembenéznie annak, aki csak egy kicsit is megzavar számolás közben, ám ahogy szabályosan vicsorogva és gyilkos tekintettel megpördültem, hogy leteremtsem a szerencsétlen tudatlant, Nomu ragyogó mosolyával találtam szembe magam.
Amint azonban túltettem magam azon, hogy ez a lány még a júliusi agyvízfelforrasztó napnál is ragyogóbban mosolyog (most komolyan, ez valahol nagyon nem normális), és nyeltem egy-két (vagy legyen inkább harminc) nagyot, viszonylag nyugodtan és aránylag barátságosan érdeklődtem meg Nomu-tól, hogy mégis mi a Merlin alsógatyáját szeretne tőlem, amikor szemmel láthatóan dolgom van.
- Készítettem Neked egy virágkoronát! – mutatott fel kedvesen mosolyogva Nomu egy elképesztően művészien és bonyolult technikával összefűzött virágkoronát, én pedig egyszerűen megnémultam.
Azt hiszem, a világon mindenre számítottam, csak erre nem, így a helyzet abszurditásának megemésztésére szükségem volt pár másodpercre, amikor a bamba pislogáson kívül másra nem futotta, de végül sikerült visszanyelnem az első (négy) zsigeri reakciómat, és aránylag normális arckifejezéssel átvennem az ajándékot.
- Köszönöm – fogtam a kezemben kissé idegenkedve, és igencsak megilletődötten a koronát, majd ügyetlen mozdulattal feltettem a fejemre. – Na, hogy festek? – tártam szét a karjaimat kissé furcsa mosollyal, de Nomu nem vette észre, vagy egyszerűen csak nem akarta észrevenni bizonytalanságomat, hanem elragadtatva egyszerűen csak összecsapta a tenyereit, és biztosított róla, hogy olyan csodálatosan festek, mint egy hercegnő.
Nagyszerű. Mindig is hercegnő szerettem volna lenni.
- A többieknek is csináltam – integetett Nomu vidáman Borja és Abigail felé, én pedig kilesve mögüle, ugyancsak megkerestem a lányokat a tekintetemmel.
Borja még a forrón tűző naptól fullasztóan nagy hőségben is megtalálta az egyetlen árnyékos helyet a parton, és még egy fekete, csipkés napernyőt is a feje fölött tartva védekezett a napsugarak ellen. Fekete, könyékig érő top, és fekete sort volt rajta, valamint annyi, jobbára ezüst, minden lépésénél egymáshoz ütődő ékszert viselt magán, hogy én a helyében erősen aggódtam volna, hogy ha ne adj’ Merlin, Alex-szel beleborulnak a folyóba, a víz mélyén leli a halálát, mert lehúzza az a milliónyi csecsebecse. De valóban az ő fürtjein is ott pihent egy virágkorona, és ahogy rezzenéstelen arccal, a fiúkat figyelve egy fekete csipkés legyezővel hűtötte magát, egészen úgy festett, mint az éjszaka istennője.
Abigail rikítóan sárga bikinifelsőben és farmersortban instruálta Alex-et és Jev-et, akik kicsit elveszetten tébláboltak a kenukkal a kezükben, de a lány energikus útmutatása mentén kezdtek felbátorodni, és magukra találni. A lány a virágkoronát elég sajátosan értelmezte, hiszen a természetes ékszer a nyakát díszítette, de így legalább a virágok nem akadtak bele homlokára tolt napszemüvegébe.
- Mindenkinek nagyon jól áll – állapította meg Nomu elégedetten, fülig érő mosollyal, vidáman bólintva, majd amikor Tony, tölcsért formálva az ujjaiból felénk kiabált, hogy elkészültek, mehetünk, az afrikai lány vidáman szökdécselve, lábaival szinte alig érintve a puha homokot, a fiú felé sietett.
Még mindig a váratlan események hatása alatt állva figyeltem, ahogy fűszoknyájában és narancssárga bikinifelsőjében, sötét bőrére omló dús, barna hajzuhatagával Tony nyakába ugrik, és önkéntelenül is elmosolyodtam, megcsóválva a fejem.
- Természetesen nekem volt igazam. Csak nekem köszönhetjük, ha az első kétszáz méteren nem borulunk bele a vízbe – sétált oda hozzám Eric még mindig zsörtölődve, hogy segítsen a hátizsákok cipelésében, miközben nyújtózkodott egy nagyot, hogy kiropogtassa elgémberedett tagjait.
- Nem fárasztó még ez az értelmetlen és gyerekes kakaskodás? – néztem fel rá unottan, mire Eric csak vidoran megrántotta a vállát, és szorosan meztelen, napbarnította mellkasához vonva megcsókolt homok-, só- és napfényízű ajkaival.
- Egyébként roppant csinos a virágkoronád, nagyon elragadó vagy benne – piszkálta meg vigyorogva a növényeket a hajamban, miután kibontakoztunk a csókból, mire csak kuncogva az égre emeltem a szemeim.
- Nomu – rántottam meg a vállam, és nem is fáradtam azzal, hogy tovább magyarázkodjak, úgy éreztem, a jelenség nem igényel ennél többet, és igazam is lett, Eric csak a fejét csóválva elnevette magát. - Egyébként hol van a túravezetőnk? – érdeklődtem, miközben Eric-kel felpakoltuk magunkat hátizsákokkal, minek következtében úgy éreztem magam, mintha legalábbis tevék vagy málhásszamarak lennénk a számomra már lassan elviselhetetlen forróságban.
- Azt írta két perce, hogy mindjárt érkezik, csak kicsit késik – biztosított róla Eric, hogy a túravezetőnk, aki majd segíteni fog bennünket abban, hogy a következő hét napban a folyón lefelé evezve, és minden este a part egy új pontján megállva és letáborozva minden komplikációtól mentesen, gördülékenyen tudjuk élvezni a túrát, nem hagyott bennünket magunkra.
Azonban ahogyan Eric-kel vidám, zajos társaságunk felé közeledtünk, kezdtem előre is megsajnálni túravezetőnket; azt hiszem, még ő maga sem tudja, hogy mibe keverte magát.

El sem akartam hinni, hogy eljött ez a nap. Ez a nap, amit már néhány hónappal ezelőtt ingerült lelkesedéssel szívecskéztem be egy rózsaszín filccel a naptáramban abban a pillanatban, amikor megegyeztünk a többiekkel, hogy mi márpedig elmegyünk egyet közösen kenuzni. Több szempontból is nagyon-nagyon szükségünk volt erre a kirándulásra. Például hogy megünnepeljük a Tusa végét, hogy kipihenjük magunkat, és végre valami könyezetváltozásban is lehessen részünk egy masszív háromegyed évnyi Roxfortozás után. Azt a tényt, hogy valószínű egy időre ez lesz az utolsó tényleg közös, felhőtlen 'iskolás' kalandunk, diszkréten nem vettem tudomásul.
Eligézett tekintettel bámultam Észak-Amerika leggyönyörűbb hegyeinek egyikét a távolban, a csillogó víztükröt és az ég tökéletes kékjét, miközben bokáig gázoltam a hűs folyóvízbe, és egyszerűen nem tudtam feldolgozni a tényt, hogy még csak most kezdődik a legjobb rész. A srácok elkezdték (megpróbálni) a kibérelt csónakokat egyesével bepozicionálni az induláshoz. Mindenki a személyiségéhez hűen vagy izgatottan csacsogott, vagy ámuldozva, némán gyönyörködött a kiválasztott indulópontunk mesébe illő szépségén, amit egyébként Matt és Tony egymástól függetlenül erősen ajánlott, mint az Államok nagy ismerői. Szándékosan döntöttem úgy, hogy egyetlen, az egyébként kedvenc napsárga hátizsákomba fogok pakolni, és csak a legszükségesebb, valóban nélkülözhetetlen dolgokat hozom magammal. Ha valami egyébre lesz szükségünk... Nos, akkor improvizálunk.