Tantermek

- Menj csak, majd én figyelek - rendezkedtem be Camouflage mellett, és rendeltem Mokkától egy adag sült krumplit.

- Nem lett rossz - vettem szemügyre a kis szobát, és ami pár, elenyésző programhibát találtam benne, gyorsan kiküszöböltem. - Hogy tervezed tesztelni, kreatív kapitány?

- Nem szükséges, Mokka meg én megoldjuk - intettem le Léo-t. - Inkább most menj ki egyet a friss levegőre és szellőztesd ki a fejed, vagy aludj egyet. Sokat dolgoztál ma, megérdemled - fordultam vissza a számítógép felé, és amikor Alfons bejelentkezett az autóversenyzős játékunkba, ismét éreztem felgyorsulni a szívverésemet, ahogy emléket fűztem emlékbe, miközben sorra nyertem a futamokat.

- Mademoiselle Sauveterre, készen állok a szolgálatra - jelentkezett be (ezek szerint) hat óra elteltével Mokka ismét, mire derűsen letoltam a fülemről a fülhallgatót, és köszöntöttem a fedélzeten kedvenc számítógépemet.
- Üdv, Mokka! Jó, hogy jössz, mert körülbelül kétszáztizennégy pohár kóla hiányom van, komoly sült krumpli-elvonási tüneteim vannak, illetve azt hiszem, Léo-nak szüksége van egy Aspirinre - vetettem oda a számítógépnek könnyedén, majd amikor aktiválódásának köszönhetően újra megjelentek a levegőben a felugró ablakok, és legalább háromszáz hibaüzenettel találtam magam szemközt, aminek legalább a felét úgy emlékeztem, átdobtam Léo-nak kezelésre, összehúzott szemekkel vetettem bele magam az emlékekbe, Mokkával folyamatosan konzultálva a hibás részekről.

- Ó, és még kávéfőző is van! Na, a Beauxbatons-ban ilyen sincs - vettem észre az apró kis masinát, majd odacsúszva hozzá, pár pálcamozdulatot követően a gépezet magától kezdte gyártani a kávét, és miután pár itt felejtett tálcát is megbűvöltem, hogy szállítsák nekem az elkészült adagokat, angyali mosollyal Léo-ra pislogtam. - Tudnál, kérlek, szólni a házimanóknak, hogy fél órán belül szükségem van úgy ötven nutellás palacsintára? Lekötelezel - fordultam vissza a munka felé, majd amikor Léo visszatért, utasítottam, hogy ugyan nézzen már rá az ötös emlékfolyamra, mert valami az egyik pár második emlékének a felénél hiányzik, meg kéne találni az elbújt darabot, és be kéne illeszteni, de közben jó lenne, ha a harmadik elejére is ránézne, mert valamiért jelen pillanatban nem engedi már az első emlék sem a belépést.

- Nem sok mindenben - morogtam oda neki, majd magamba döntve a pohár kávét, visszatértem a szekrényhez.
Nagyjából öt perc szöszmötölés után a lámpák felkapcsolódtak, a számítógépek pedig újra világítani kezdtek, és hála Merlinnek, az adatok sem vesztek el, így legalább ezzel nem kellett foglalkoznom. A szerszámosládát összepakolva visszadobtam azt a sarokba, majd visszahuppanva Coccinelle-be, a fülemre húztam a fülhallgatómat, és maximális hangerőn elindítottam egy Queen-albumot.
Mokka sértődésével az utolsó esélyem is elszállt, hogy többé-kevésbé időben befejezhessem az emlékfolyamokat, és még a kávé- és kóla-utánpótlásom sem volt biztosítva. Azt hiszem, az ilyen helyzeteket szokták kilátástalannak nevezni. A számítógép nélkül pedig kiszolgáltatottnak és végtelenül magányosnak is éreztem magam, és ahhoz, hogy ezt leplezni tudjam, igyekeztem minél nagyobb fordulatszámra kapcsolva dolgozni, és olyan ütemben csapkodtam a billentyűket, mint ahogy még soha.

- Hát, mivel nagyon sértődékeny, ilyenkor tényleg hagyni kell neki hat órát, hogy újra működésbe lépjen - a farzsebemből előhúzva a pálcámat, egy gyors Lumos!-szal valamennyire megvilágítottam a környezetemet, majd legalább két perc eredménytelen keresés után végül az egyik sarokban megtaláltam a szerszámosládámat, és azt kézbe véve az áramközponthoz masíroztam szerelni. - Viszont örülnék neki, ha nem ócsárolnád Mokkát, aki pillanatnyi tudásom szerint az egyetlen ezen az egész világon a fajtájából, csakis neki köszönhető, hogy időben befejeztük az első próba előkészítését, az egész próba levezénylése lehetetlen lett volna nélküle, és csak úgy mellesleg megjegyezném, hogy ha nem készít nekem akkor ételt és italt, amikor kérem tőle, abban a mennyiségben, amiben kérem, sajnálattal közlöm, hogy körülbelül fél óra múlva hasznavehetetlen leszek - mindezt teljes közönnyel a hangomban fejtettem ki, de belül iszonyatos méreg és frusztráltság forrongott bennem, amitől a fejem még jobban elkezdett fájni, így egy pillanatra szorosan össze kellett szorítanom a szemhéjaim, hogy visszanyeljek egy fájdalmas nyögést. - Továbbá értékelném, ha nem szólnád le életem művét - fejeztem aztán be, majd a számba vettem egy kék vezetéket, és benyúltam a zöldért meg a pirosért.

- Mi van már megint? - morogtam kelletlenül, miközben az utolsó darabokat igyekeztem kihalászni a tál mélyéről.
- Mokka mosógép-reklámokkal szórja tele a számítógépem! - háborgott Léo, mire egy pillanatra kiesve a szerepemből, elképedve néztem fel.
- Hogy mi van?
- Mademoiselle Sauveterre, Monsieur Harman a "beszélő mosógép"-jelzővel illetett, amikor az imént ön kint tartózkodott a mellékhelyiségben - szólt Mokka hangja sértetten.
- Jóságos Merlin, három percet voltam távol - masszíroztam idegesen az orrnyergemet.
- Sajnálom, Mademoiselle, de ilyen körülmények között nem vagyok hajlandó dolgozni. Kérem, legkorábban hat óra múlva keressen fel ismét - közölte Mokka hangja, majd a következő pillanatban kialudtak a fények, a számítógépek képernyői feketévé változtak, én pedig ott maradtam a világ legnagyobb késésének és áramkimaradásának kellős közepén, és azt sem tudtam, hirtelenjében mit mondjak.

- Először is, azért, mert így tetszik. Másodszor, ez a szoba az én felségterületem, azt csinálok benne, amit akarok, azzal, amivel akarom. Harmadszor, nem beszéltünk meg semmilyen időt, és különben is kiment a fejemből - szórtam egy adag popcornt a számba, amit Mokka hozott oda nekem egy mély üvegtálban.

Amikor visszajöttem a mosdóból, Léo-t ébren, a számítógépét pedig saját magammal tele találtam. Valami furcsán szúró érzés keletkezett a bal mellkasomban, és a tompa dübögés a fejemben kissé felerősödött.
- Ennyire érdekes lennék, kíváncsi kapitány? - támaszkodtam az ajtófélfának összefont karokkal és csúfondáros mosollyal, majd ellöktem magam, és egy laza gombnyomással bezárva az ablakot Léo számítógépén, megnyitottam rajta az emlékfolyamokat. - Inkább a Tusával foglalkozz, szerintem az érdekesebb - tanácsoltam a fiúnak gunyorosan, mielőtt lezöttyentem volna ismét Coccinelle-be, és újra nem kezdtem volna a munkát.

- Biztos lehetsz benne - bólogattam, de azzal, hogy Léo kijelentette, elmegy aludni, a figyelmem már teljes egészében az előttem álló munkára összpontosult, így nem is igen tudtam, mire válaszoltam, a szám magától mozgott.

- Legutoljára a fejemnek - morogtam dühösen, aztán miközben Mokka visszaadta Léo párnáját, felállítottam az újabb emlékfolyam összeállításához szükséges elemeket. - Majd felkeltelek - csócsáltam egy krumplit, és utasítottam Mokkát, hogy tegyen fel még egy adag kávét.