Gyengélkedő

- Először is, nem rángatsz bele semmibe, ez az én döntésem, és az én saját döntésem az, hogy a barátom mellett szeretnék lenni, és segíteni szeretném őt, bármi történjék is. Még egyszer mondom, én döntöttem így, és ha még mindig ellenkezni szeretnél, csak azon gondolkodj el, te mit tennél fordított helyzetben. Na, ugye. Másodszor, én magam fogom seggbe rúgni azt, aki nem vesz fel téged akárhová és bárhová, és különben is, szerintem ha McGalagony megtudja, hogy diszkriminálnak... Szóval, nem hiszem, hogy akad ellenfele az egész varázsvilágban. Harmadszor pedig, nem gondolom, hogy beszámíthatóbb leszek, mint te egy tömegben, úgyhogy csak rosszabbul járnál velem. Válassz egy normális partnert, például Lily-t! - dobtam fel a lehetőséget.

- Először is, az előkészülésből kihagytál egy nagyon fontos elemet, mégpedig engem, úgyhogy biztos, hogy nem egyedül fogsz készülni. Másodszor, már így is mindenhová felvettek, ahová esetleg akár csak egy párhuzamos univerzumban jelentkezni akartál, úgyhogy azon ne parázz. Harmadszor pedig, a tóparti bulira vagy Lily-vel mész, vagy egyedül, de az tuti, hogy én nem leszek ott - ráztam meg a fejem. - Erről ennyit. Biztos nincs szükséged semmire?

- Ha a prof csak egy kicsit is normális, nem fogja engedni. Még legalább három hétig nem. Úgyhogy aludj meg pihenj sokat, és utána úgyis visszatérhetsz, legalább kétszáz százalékon - dobtam a zoknit a zoknis kupac tetejére. - Azt hiszem, végeztem. Szükséged van valamire? Beugorjak holnap is?

- És pontosan ezért nem hoztam semmi munkával kapcsolatos holmit - hajtogattam össze az egyik pulóverét. - Az pedig, hogy te mit gondolsz, jelenleg senkit nem érdekel, amíg Madam Pomfrey is úgy nem ítéli meg, hogy rendben vagy, mert jelenleg nem mondanám, hogy józan az ítélőképességed saját magaddal szemben - meredtem szigorúan a fiúra. - A bájitalokkal meg minden rendben van, valami srác el is vitte őket, egy másik meg azt mondta, kiosztott valami papírokat, de Mokka jobban el tudná mondani, mik történnek, én rendre elfelejtem őket - harapdáltam az alsó ajkamat. - De ne aggódj, Mokka és én mindent megteszünk azért, hogy legalább kilencven százalékos teljesítményt nyújtsunk. Nincs veszélyben a drágalátos Tusád - majd a kezembe vettem egy zoknit, és egy pillanatra elkerekedett a szemem. - Neked meg honnan van Vasemberes zoknid? És én miért nem tudtam róla eddig?

A bocsánatkérésére csak reszketegen elnevettem magam, és megráztam a fejem.
- Olyan hülye tudsz lenni néha - motyogtam a pulcsijába, amit már szinte teljesen átitattak a könnyeim. - De ha még egyszer a munkádat előbbre valónak értékeled saját magadnál, akkor azt hiszem, én öllek meg - fenyegettem meg, és nem tudom, mennyire fájhatott neki, de olyan jó érzés volt, hogy az a test, ami kicsivel több, mint két nappal ezelőtt jéghidegen feküdt a vörös padlón, most meleg volt és életteli, hogy egy kicsit erősebben szorítottam magamhoz.
Egy pár pillanatig még kapaszkodtam belé, aztán eszembe jutott, hogy mennyire fáradt lehet, meg minden, úgyhogy elengedtem, és közöltem, hogy sürgősen feküdjön vissza, mielőtt seggbe rúgom, és legalább három hétig most még csak mozogni sem engedem. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy biztonságosan és fájdalommentesen ül, visszatértem a holmijai kipakolásához, és az éjjeliszekrényére is tettem egy-két könyvet, hogy ne unatkozzon.

- Annyira nagyon hülye vagy, Léo, annyira nagyon hülye! - zokogtam, és az arcomat a mellkasába temetve, átöleltem, és nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne okozzak neki fájdalmat egy túlontúl erős öleléssel. - Nem lélegeztél, Léo, hallod, nem lélegeztél, és azt hittem... Azt hittem... Most meg így egész életedre... Annyira nagyon sajnálom - és éreztem, hogy ez nem olyasvalami, amit valaha meg fogok bocsátani magamnak.
A vérfarkas-Léo örök emlékeztetőül fog ott állni tolószékes-Bastien mellett a mit-ne-bízzunk-soha-egy-ADHD-sra-akit-még-ráadásul-Liznek-is-hívnak lista elején.

Egy pillanatra megmerevedtem, aztán továbbra is szándékosan kerülve a fiú tekintetét, odasétáltam az ágya mellé. Elvettem a kezéből a szerkezetet, kínosan ügyelve rá, hogy ne érintsem meg a testét, de túlságosan remegett a kezem ahhoz, hogy segíthessek neki. Így úgy gondolkodtam, mintha Léo gép lenne, és kicsit könnyebb volt.
Ám miközben behelyeztem a szerkezetet, óhatatlanul hozzá kellett érnem a bőréhez, és látnom kellett a sebeit, így élesen bele kellett harapnom a számba, hogy ne kezdjek el sírni. Miután azonban sikerült behelyeznem, a lábaim nem tudtak mozdulni. Lesütött szemmel gyürködtem a pólóm ujját, majd úgy éreztem, ha ezt nem mondom ki, felrobbanok, és a szavak egyszerűen csak kiszaladtak a számon.
- Sajnálom, Léo, az én hibám meg a hülye agyamé, mert nem figyelmeztettelek. Az én hülye hibám ez az egész, és soha nem fogom megbocsátani, de majd ígérem, végigülöm melletted az éjszakákat, és azért csináltam ezt a szerkezetet, hogy könnyebb legyen, és majd egész biztos feltalálok valami olyat, ami ezt az egészet meggyógyítja, és annyira, de annyira sajnálom, Léo, az én hibám! - és akkor már azt hiszem, hogy nagyon sírtam, de nem tudtam volna megmondani, hogy ezért rázkódik-e a szoba, vagy csak a végletekig kifáradt, megzavarodott, és az elejétől defektes agyam szüleménye ez a mozgás.

Miután már a holmijai felét kipakoltam, megláttam a kis szerkezetet, amit tegnap este dobtam Léo cuccai közé. Egy kis ideig csak forgattam a kezeim között, aztán minden mindegy alapon megvontam a vállam, és az ölébe dobtam.
- Intravénásan adagolja a fájdalomcsillapítót és a nyugtatót - foglaltam össze tömören. - Én találtam fel, és olyan folyadék van benne, ami nem okoz függőséget. Lehet, hogy még kicsit kezdetleges, ha nem tetszik, vagy nem működik, majd javítok rajta - vontam meg a vállam, mintha ez nem lenne olyan nagy dolog.
Liz, ugye, csinálsz majd nekem műlábakat? Mindig olyan szép dolgokat csinálsz, sokkal szebb lábaim lesznek, mint bárki másnak!
Ingerülten megtöröltem a szemem, mert már nem tudtam különbséget tenni pulóver és zokni között.

- Fogd be, jó? - ingattam meg a fejem, még mindig csak a kezeimre koncentrálva. - Semmi nem történt, téma lezárva - terítettem a kabátját egy közeli székre, bár tudtam, hogy nem mostanában fog kimenni a szabadba.

- Liz, szia! - integetett felém fülig érő vigyorral Bastien.
Az egész testéből különböző vezetékek lógtak ki, nem volt olyan része a testének, amely ne lett volna összeégett vagy összetörött, az arca egy sebkiállítás volt, és nem voltak lábai. De mosolygott, és az én hibám volt, hogy ez a mosoly fájt neki.
- Liz, szia! - köszönt mosolyogva Léo.
Az egész teste be volt bugyolálva pólyákba, az arca meg-megrándult, amikor rosszul mozdult, és örök életére vérfarkas lett. De mosolygott, és az én hibám volt, hogy ez a mosoly fájt neki.
Nem tudtam megszólalni, úgyhogy csak biccentettem egyet, és elkezdtem kipakolni a holmijait, hogy legalább azt ne neki kelljen. Konokul csak remegő kezeimet figyeltem, mert úgy éreztem, hogy ha ránézek, azonnal elkezdek vagy sírni, vagy kiabálni, vagy egyszerre mindkettőt.

Aznap már a százhetvenkettedik kávénál és vagy a negyvenmilliomodik palacsintánál tartottam, amikor a szemem sarkából érzékeltem, hogy egy barna copfos, félénknek tűnő lány lépett be a főhadiszállásra.
- Mit akarsz? - mordultam oda a lánynak, bár csak hetedfüllel figyeltem, mert az egyikbe valaki folyamatosan hadart valamit, amit meg kellett volna jegyeznem, csak hát ugye nem ment, mert az agyam nem úgy működött, mint bárki másnak, mindeközben pedig nyolc gépen dolgoztam egyszerre, és valaki harmadik illetőnek beszéltem valami olyasmiről, amit magam sem értettem, csak elismételtem, amit Mokka mondott a másik fülembe.
Izgalmasnak izgalmas volt, az már egyszer biztos.
- Madam Pomfrey Léonard holmijáért küldött...
- Ott van a sarokban - intettem az állammal az említett irányba, ahová már az esetet követő órán belül összehordtam Léo összes nálam lévő cuccát, és átcsúsztam Papillon-hoz.
Pár elmosódó perc után, amiből semmire sem emlékeztem, a lány elköszönt, én csak valamerre az irányába intettem, majd azt vettem észre, hogy Mokka már nem diktál.
- Mi az, Mokka, mi baj van, gyerünk már! - sziszegtem, letakarva a mikrofont.
- Mademoiselle Sauveterre, bátorkodom megjegyezni, hogy ha én lennék Monsieur Harman, minden bizonnyal nem esne rosszul nekem, ha ismerős arcokat látnék, főleg nem egy ilyen nehéz időszakban.
- Mokka, ha Léo-t cseppet is érdekelné a saját sorsa meg a lelki és testi egészsége, nem kódorogna egyedül éjnek évadján a Tiltott Rengetegben vérfarkasok között. Erről ennyit. Folytassuk - utasítottam a számítógépet, majd ingerült mozdulattal letöröltem a könnyeimet, és már rákészültem, hogy tovább hadarok, de Mokka csak nem szólalt meg.
- Mokka! - kezdtem fenyegetően.
- Mademoiselle, határozott álláspontom...
Az én hibám, az én hibám, az én hibám. dübörögte a szívem.
- Néha nem tudom, ki irányít kit - dobtam le a fülemről a még mindig valamit igencsak közölni akaró illetőt, majd odaszóltam Mokkának. - Vedd át, harminc perc és itt vagyok! - azzal végigcsúszkáltam a vértől még mindig síkos padlón, alig három nap leforgása alatt másodszor is feltéptem az ajtót, és a lány után futottam.
Az egyik lépcsőfordulóban értem utol, de csak azért ismertem fel, mert nála volt Léo kockás kabátja is.
- Hagyd, majd én elviszem neki! - rántottam ki a kezéből kissé talán túl erőszakosan Léo cókmókját, majd leszegett fejjel, elkerülve a furcsállkodó tekinteteket, végigszáguldottam a folyosókon a gyengélkedő felé.
Az ajtó előtt lefékeztem, megálltam, és mivel a szívem azonnal nyolcszoros fordulatszámra kapcsolt, átkoztam magam, amiért nem hoztam kávét. Kettőt koppintottam, majd egy gyors pálcamozdulattal eltüntettem a vérfoltokat a cipőmről, és vártam a bebocsátást.