Folyosók

Minden vámpírnak volt egyetlen gyenge pontja. Ezt még Mikától tanultam meg Dániában a kiképzésem során, hiszen fontos volt, hogy meg tudjam védeni magam Vincent esetlegesen rosszindulatú, gyakran vámpír ügyfeleivel szemben. Tudnom kellett, hogy ezt nem tehetem meg olyan egyszerűen velük, mint más emberekkel, hiszen a vámpírok gondolataiban nem tudtam olvasni és az övemre erősített tőrök sem tettek huzamosabb ideig kárt a márványfehér bőrben és a gyors regenerálódási képességgel rendelkező belső szervekben. Így Mika elmagyarázta, hogy akárcsak Akhilleusznak a sarkán, úgy minden vámpírnak van a testén egyetlen pont, ahol sebezhető és megölhető – és csak ezt kellett megtalálni ahhoz, hogy némiképpen lépéselőnybe kerüljünk egy olyan lénnyel szemben, ami természetfeletti erővel, gyorsasággal, érzékeléssel és sebezhetetlenséggel rendelkezett. A legtöbb vámpír még a hozzá legközelebb állóknak sem árulta el annak a bizonyos pontnak a helyét; én azonban egy puszta véletlen folytán, de ismertem Vincent-ét.
Tizenkét éves voltam, amikor a nyáron a vámpír egyik svéd kastélyában tréningeztünk. Párbajtőrökkel edzettünk trikóban, hiszen még Svédországban is nagyon meleg volt, és amikor a harc hevében Vincent egy óvatlan pillanatban túlságosan előre nyújtotta a jobb kezét, a másodperc törtrészére fedetlenné vált a hónalja. Csak egy pillanat műve volt az egész, de megpillantottam azt a kis kör formájú rózsaszín és élő bőrt, ami élesen elütött attól a márványhideg fehérségtől, ami a vámpír testének többi részét borította.
Nem szóltam róla senkinek, így még maga Vincent sem tudta, hogy ismerem, hol található a gyenge pontja. De nem is gondoltam volna, hogy nálam veszélyben lesz a titka; egészen mostanáig.
Ahogy a Roxfort folyosóin lökdösődtem a megannyi különböző nemzetiségű és belső világú diák között, Shiko után kutatva, igyekeztem meggyőzni magam, hogy a következő lépésemmel még nem árulom el Vincent-et. Egyszerű sugallat és segítség a vérfarkasnak, ha esetleg a vámpír úgy döntene, ugyanazt, vagy valami még rosszabbat tesz vele, mint amit Max családjával tett.
De nem árulod el Vincent-et.
Nem.
Az órák után egyből hozzá mész.
Igen.
És újból átveszitek a tervet, hogyan fogod őket beengedni a virtuális valóságba.
Igen.
Tegnap nem volt meg a cigarettaadagod, és még ma sem szívtál el egy szállal sem.
Tudom.
Nem gondolkozol racionálisan, el kéne szívnod egyet!
A megannyi különböző gondolat között megtaláltam Shiko nyugodt fuvallatait, így arrafelé tülekedtem a tömegben.
Ezt át kéne gondolni még egyszer, Vincent…
A pillanat hevében és megacélozva magam szilárd elhatározással, nem törődtem az egymást túlkiabáló hangokkal a fejemben, csak becsomagoltam a tudást, hogy hol van Vincent gyenge pontja egy buborékba, és amikor a folyosón elhaladtam Shiko mellett, és biccentettünk egymásnak, a buborékot befújtam az agyába, majd még mielőtt túlságosan eltávolodtunk volna egymástól, időzárat tettem rá. A tudáshoz nem fog tudni hozzáférni, és nem is lesz róla tudomása, hogy ott van az agyában, egészen a harmadik próbáig, ahol intuíció-szerűen fog berobbanni az információ a gondolatai közé.
Tessék, most boldog vagy?
Az élete nem lesz veszélyben, mert most még nem tud semmit, így nem tehet semmi meggondolatlanságot, viszont a harmadik próbán nem eshet bántódása.
Ahogy azonban elvégeztem azt, amit szerettem volna, a koponyám hirtelen túl szűknek érződött az agyamhoz képest, és tudatára ébredtem, hogy már egy napja folyamatosan lüktet a fejem, és hogy mennyi gondolattal és mennyi emberrel vagyok egy légtérbe zárva, így szinte pánikszerű ütemben hagytam el a kastély épületét, hogy aztán a park egy eldugott részén, ahol jótékony árnyék fedett a csaknem gyilkos napsugarak elől, és attól sem kellett tartanom, hogy mások meglátnak, remegő ujjakkal előhalásztam a zsebemből a cigarettásdobozt, és hagytam, hogy túl hosszúnak érzékelt idő óta először a tompító füst kiöljön minden tomboló kínt lüktető fejemből.

-Nem értem a problémát. -horkantott dühösen Matt, mikor már vagy negyedszerre hoztam fel találkozásunk óta, hogy én egyáltalán nem ragaszkodom ehhez a látogatáshoz, és kölönböző magyarázkodásokba fogtam, hogy miért is kellene még ezt átgondolnunk, egészen addig, míg a fiú már azzal fenyegetett, hogy fölképel, ha nem fejezem be. Kezeimet tördelve mutattam az utat Mcgalagony irodája felé, aki elintézi, hogy áthopponálódjunk a Mungóba.
-Össze fogok roppanni… -dünnyögtem félhangosan, miközben kínosabbnál kínosabb jelenetek játszódtak le a lelki szemeim előtt.
-Jevgenyij Chekov, nem ismerek rád! Pont, hogy Te leszel az, aki példát mutat a töketlen tesójának! -közölte ellentmondást nem tűrő hangon.
Zaklatottságom ellenére nagyon is hálás voltam Mattnek, hogy veszi a fáradságot és elrángat, merthogy nagyon jól átlátta a helyzetet, és tudja, hogy ezt egyszerűen meg kell lépnem, nincs kifogás. Magam is tudtam, hogy kár nyüsszögnöm, de valahogy ki kellett adnom a bennem gomolygó, sűrűsödő szorongást.

/folytatódik a szent Mungóban/

Az eltervezett munkának körülbelül a hetvenkét százalékával voltam készen, amikor két részfeladat elvégzése közben alattomos fekete pontok kezdtek gyülekezni a látóterem peremén. Ezzel egy időben éreztem, hogy az egész testem hirtelen nagyon könnyűvé kezd válni, az ujjaimat pedig már alig tudtam mozgatni, így tudtam, hogy rövid úton szereznem kell ételt és kávét, hogy folytatni tudjam a munkát.
Kissé remegő lábakkal, de valahogyan kikászálódtam a kis szekrényből, és Camouflage-hoz vánszorogva, egyszerre nyomtam meg az ételt, illetve a kávét rendelő gombot, mielőtt a lábaim felmondták a szolgálatot, és a földre huppanva, kavargó fejjel vártam, hogy az életmentő fejadagom megérkezzen. Talán egy pillanatra ki is kapcsoltam, mert legközelebb már csak az jutott el a tudatomig, hogy nagyon közelről nézek Erny teniszlabda nagyságú, aggódó zöld szemeibe, és valami nedves folyt az arcomon. Valószínűleg leöntött egy vödör vízzel. Prüszkölve és kissé idegesen ültem fel, a kabátom ujjába törölve az arcomat.
- Erny meghozta Guenièvre Sauveterre adagját. Erny nagyon megijedt, amikor meglátta Guenièvre Sauveterre-t - pislogott rám a manó, még mindig túl közelről, így ingerülten arrébb hessegettem.
- Nem kell megijedni, minden rendben van - vetettem oda mogorván, és felkapva egy csokis croissant-ot a tálcáról, amit Erny hozott, igyekeztem kicsit megdobni vele a vércukorszintemet.
- Szüksége van még valamire, Guenièvre Sauveterre? - érdeklődött a kezeit tördelve Erny, de csak egy legyintéssel elhessegettem, és miután már a lobogó fülei is elhagyták a felségterületemet, egy kis ideig még a földön kuporogva igyekeztem megszámlálhatatlan mennyiségű croissant, illetve kávé elfogyasztásával visszahozni magamat az életbe.
Amikor már úgy ítéltem meg, a lábaim nem fognak cserben hagyni, felálltam, és egy fél croissant-al a számban Papillon-hoz lépve gyorsan végigpörgettem a biztonsági felvételeket.
Már éppen elégedetten nyugtáztam volna, hogy minden rendben megy, amikor egy figyelmeztető jelzés ugrott fel a képernyő jobb sarkában. Összeráncolt homlokkal rákattintva a villogó jelre, egy öt perccel ezelőtti felvétel jelent meg, amelyen egy magas, szőke férfi és egy nála kissé alacsonyabb, furcsa, idejétmúlt kalapot viselő alak állt a roxforti parkot a Tiltott Rengetegtől elválasztó láthatatlan biztonsági falam előtt. Éjszaka lévén az arcaikat sötét árnyékok takarták, de az határozottan kivehető volt, hogy vitatkoznak valamin. Egy ideig úgy tűnt, ez csak egy ártalmatlan huzakodás, ám aztán az alacsonyabb alak kinyújtotta a karját, és meglepetten húzta vissza, amikor a láthatatlan erőtérbe ütköztek karcsú ujjai. Pár pillanatig szótlanul meredtek a falra, majd tökéletesen egyszerre megfordultak, és alakjukat hamarosan elnyelte a Rengeteg. Még négyszer visszajátszottam a jelenetet, hogy meggyőződjek róla, az első benyomásaim helyesek, és a helyzet valóban kifejezetten gyanús. Két férfi az éjszaka közepén a Tiltott Rengetegben jár, a DNS-ük pedig nincs bent Mokka adatbázisában, hiszen akkor áthatolhattak volna a falon. Tehát nem a kastélyhoz tartoznak, viszont nagyon úgy tűnt, hogy be akarnak jutni.
Összeráncolt homlokkal felegyenesedve felkaptam még egy pohár kávét, és miközben a forró ital végigperzselte a torkomat, gyors mérlegelést végeztem. Két verziót tartottam lehetségesnek. Egyrészt lehet, hogy vérfarkasok, és menedéket szerettek volna kérni a kastélyban. Másrészt viszont elképzelhető, hogy a két alak valamilyen módon veszélyezteti az iskolát, és a benne élőket; az ő biztonságuk pedig nagyrészt az én felelősségem volt. Az első esetben nagyon örültem volna, ha kikérdezve a gyanús férfiakat, elkaphatom azt a vérfarkast, aki megharapta Léo-t, a második esetben viszont kötelességemnek éreztem, hogy megelőzzek egy esetleges behatolást. Így elhatároztam, hogy utánajárok a dolgoknak.
Visszaügyeskedve remegő kezeimre a merevítőkesztyűket, felkaptam az aurorok számára kifejlesztett bakancsot, magamra kanyarítottam a szintén számukra készült köpenyt, és az egyik belső zsebembe süllyesztve a pálcámat, valamint egy csomag macaron-t, kisurrantam az ajtón.
Az üres kastélyban sem visszhangzottak a lépteim, így elégedetten megállapítottam, hogy a bakancs rendeltetésszerűen működik, majd hangtalanul becsuktam magam mögött a tölgyfaajtót, és az erős szélben, leszegett fejjel leugrálva a lépcsőkön, átvágtam a parkon a Tiltott Rengeteg felé. Mielőtt beléptem volna a vészjósló fák közé, pötyögtem egyet-kettőt a láthatatlan falon, hogy megerősítsem a védelmi vonalat, majd átlépve rajta, a gomolygó ködbe vetettem magam.
A tiszta levegő éles hidegséggel szúrt a tüdőmbe, a lábaim pedig úton-útfélen megsüllyedtek a halott levelekből képződött puha avaron, de viszonylag zajtalanul haladtam a lecsupaszított fák csontvázai között, jobb kezemben észrevétlenül szorítva a pálcámat. Egy megközelítőleg fél óráig tartó bolyongás után léptek zajára lettem figyelmes. Visszafojtott lélegzettel a hangok nyomába eredve, végül ki is tudtam venni a két férfi szavait, egy fa takarásából kikémlelve pedig a profiljukból be is tudtam azonosítani őket.
- ... képes lesz blokkolni a rendszert? - kaptam el a mély hangú, szőke alak kérdésének a végét.
- Azt mondja, képes rá, és Lidércke biztosított, hogy nem áll szándékában átejteni bennünket - válaszolta az alacsonyabb, kalapos férfi.
Magasabb és izgatottabb hangon beszélt, mint az első alak, valamiért mégis az ő szavait hallva futott végig a hátamon a hideg. Pár pillanatig csend vett körül bennünket, és csak akkor vettem észre, hogy csaknem emberfeletti gyorsasággal haladnak, amikor már kis híján futottam a nyomukban.
- Nem bízom a fiúban - szólalt meg ismét a szőke, de a kalapos csak megvonta a vállát.
- Az a virtuális valóság az egyetlen esélyünk a szabadságra, M...
- Mikaela, uram - sóhajtott lemondóan a szőke, bennem pedig valami iszonyatos sejtés kezdett formálódni, ami egy hideg kő formájában ült meg a gyomromban.
Visszafojtott lélegzettel és hangosan dobogó szívvel vártam, hogy a magas hangú folytassa, amit elkezdett.
- Teljesen mindegy - legyintett sértődötten a kalapos. - A fiú megcsinálja, amit várunk tőle, hiszen a családja élete forog kockán, nekünk pedig csak annyi lesz a dolgunk, hogy a varázslók orra alól lopjuk el a gyermek bajnokaikat egy általuk tökéletesen biztonságosnak gondolt világból, és...
Nem figyeltem. A világ kiürült, ahogy a kalapos szavainak jelentése eljutott a tudatomig, és egy végtelenre nyúlt pillanatban csak az őrülten dobogó szívemet hallottam a fülemben. Így azonban nem vettem észre a kék pöffeteget, ami egy hatalmasat sikított, amikor óvatlanul belerúgtam, és kék füstfelhőt a levegőbe lövellve, a helyzetemet is elárulta.
A két alakkal együtt fagytam meg az időben, és egy kis ideig moccanni sem mertem. Aztán a kalapos hangja törte meg a csendet:
- Öld meg te, szegény öreg csontjaim már nem a régiek - sóhajtott nyűgösen a férfi, én pedig a pillanat törtrésze alatt megfordultam, és olyan iramban elkezdtem futni, mint még talán soha életemben.
De hiábavaló volt, mert a következő pillanatban egy férfi teljes súlyával rám vetette magát, és a hideg földre zuhantam. Azonnali reakcióként az alak felé csaptam mindkét kezemmel, de elnéző mosollyal elhajolt előlük.
- Igazán ne haragudj, de kihallgattad a beszélgetésünket - mondta a szőke férfi bocsánatkérő hangon, ám a következő pillanatban a köpeny új életre kelt, és hirtelen erővel kitágulva, levetette a testet a hátamról.
Nem maradt időm örülni annak, hogy a találmányom a lehető legtökéletesebben működik, hanem felpattanva rohantam tovább. Amikor azonban már az első húsz lépés után ismét gyülekezni kezdtek a fekete foltok a látóterem szélén, és sípolva vettem a levegőt, be kellett látnom, hogy nem vagyok a legmegfelelőbb állapotban egy üldözéses jelenethez. Amikor pedig megbotolva egy kiálló gyökérben, elterültem a földön, egy pillanatra ki is maradt a kép, így amikor legközelebb felpattantam, a szőke férfi előttem állt, minden menekülési útvonalat elzárva.
- Tényleg ne haragudj - mosolygott bocsánatkérően, én viszont előkapva a pálcámat, pár gyors suhintással a mellette álló fát egy csapat vércsévé változtattam, akik éles hangon vijjogva vetették magukat a szőke férfira.
A férfit ezzel sikerült meglepnem, így nyertem egy kis időt, és kihasználva a pillanatnyi szünetet, tovább rohantam. Egy bökkenő volt, méghozzá az, hogy már fogalmam sem volt, hol vagyok. Ahogy futottam, az összes utamba kerülő növényt valamiféle támadásra alkalmas eszközzé, vagy állathordává változtattam, és egyre szaporább légzéssel, illetve szívveréssel, elkeseredetten igyekeztem kitalálni a Rengetegből.
Amikor azonban a lábaim energia-utánpótlás híján feladták, és térdre rogytam a nedves avarban, egy pillanatra átsuhant az agyamon, hogy itt a vége. Talán ennek is köszönhető, hogy amikor a bilikék Ford Anglia csikorgó gumikkal lefékezett mellettem, és sürgetően kinyitotta az ajtaját, hogy szálljak be, egy pillanatra egyszerű hallucinációnak gondoltam, amit a kialvatlanságtól meggyötört agyam teremtett az utolsó pillanataimban. Amikor azonban a türelmetlen autó vállon taszított nyitott ajtajával, rá kellett jönnöm, hogy egyelőre még nem dobhatom be a törülközőt, és minden maradék energiámat összeszedve, bevetettem magam a vezetőülésbe, a szőke férfi pedig az utolsó pillanatban kenődött fel a becsapódó ajtó ablaküvegére. Ahogy elnyílt a szája, megpillantottam hegyes szemfogait. Élesen beszívtam a levegőt, de a pánikra már nem maradt időm, ugyanis az autó magától kilőtt, és eszeveszett tempóban elkezdett cikázni a fák között.
A visszapillantó tükörben azonban láttam, hogy a vámpír gond nélkül tartja az iramot, és tudtam, hogy csak idő kérdése, és bejut az autóba. Én viszont helyzeti előnyben voltam. Kiszorítva a pánikot a fejemből, egy pillanat alatt felmértem az autó paramétereit, és amikor észrevettem, hogy a jármű képes a repülésre, csak éppen meghibásodott az ezért felelős rendszer, leguggoltam, és az eszeveszett iramban száguldó autóban nekiálltam szerelni. Nem volt bonyolult program, az ADHD-s agyam pedig ezerrel pörgött, így nagyjából két másodperc múlva az autó motorja elégedett dörmögést hallatott, én pedig kiadtam a parancsot.
- Fel! - kiáltottam, az autó gumijai pedig felemelkedtek a talajról, éppen abban a pillanatban, amikor a vámpír elrugaszkodott, hogy betörje a hátsó ablakot.
A hirtelen, meredek szintemelkedés következtében hátrazuhantam a hátsó ülésre, de amikor felpattanva kinéztem az ablakon, és odakintről a csillagok pislogtak vissza rám, mérhetetlenül megkönnyebbülten zuhantam vissza a párnázott ülésekre.
Amíg a levegőben lebegtünk, egész dobbanásokat kihagyó, majd ismételten a normálisnál sokkal gyorsabban dolgozó szívemet igyekeztem lecsillapítani, és azon dolgoztam, hogy meggyőzzem magam arról, hogy nem most fogok szívinfarktust kapni, mert akkor senki nem fogja megtudni, mit tervez ez a két vámpír az erdőben. Amikor annyira sikerült összeszednem magam, hogy már csak összevissza kalapált a szívem, az autó puha döccenéssel landolt a park füvén. Kissé remegő tagokkal kimásztam az autóból, és még mielőtt visszasiettem volna a főhadiszállásra, megveregettem a motorháztetőt, köszönetem jeléül, és már csak a szemem sarkából láttam, hogy a Ford Anglia egy barátságos dörrenéssel kilő, és eltűnik az éjszakai fák között.
Pár elmosódó pillanat után már a főhadiszálláson voltam, és miközben elpusztítottam a maradék croissant-okat és megittam pár liter kávét, eszement gyorsasággal összevissza cikázó gondolataim eredményeképpen megszületett a megoldás. Azonban, bármennyire is gyűlöltem segítséget kérni, be kellett látnom, hogy ezt most nem tudom egyedül végigcsinálni. Így, pár kihagyott szívdobbanás után már Mr S ajtaján kopogtattam, és már csak az első koppintás után jutott eszembe, hogy késő éjjel van, és valószínűleg felkeltettem.

Amióta elkezdtük a makett megépítését, minden egyes szabad pillanatomban a kis figurákon dolgoztam. Kezdetben egy kiselejtezett cipős dobozban tartottam őket, és a táskámba süllyesztve azt, igyekeztem kordában tartani őket a nap minden percében, mert ahogy egyre többen lettek, egyre hangosabbak, merészebbek és türelmetlenebbek is lettek.
- Mikor foglalhatjuk el már méltó helyünket a kastélyban? - kérdezte méltatlankodva Átváltoztatástan alatt Seamus Finnigan kis alakja, kikandikálva a doboz oldalába vágott egyik lyukon, én pedig megeresztettem egy ártatlannak szánt mosolyt Minnie felé, mielőtt sziszegve válaszoltam volna az engedetlen kis figurának.
- Amint megkapjátok a személyiségeteket, és Eric-ék elkészülnek a kastéllyal.
- Brown kisasszony, jól látom, hogy a maga flamingója még mindig nem változott át pénztárcává? - dörgött át Minnie hangja a termen, mire ijedtemben ugrottam egyet, és rácsaptam egyet a lyukra, ahonnan egyre több kíváncsi szempárt láttam feltűnni.
- Csak egy pillanat, professzor, és már meg is lesz - erőltettem az arcomra egy mosolyt (más kérdés, hogy az izmaim belecsikordultak a megerőltetésbe), elnyomva a figurák méltatlankodó kiabálását.
Esténként aztán egyenként elővettem őket, és elmeséltem, miket tettek élő párjaik a háborúban, illetve többé-kevésbé felvázoltam nekik a személyiségjegyeiket is. Voltak, akik higgadtan tudomásul vették a feladatukat, voltak, akik még elégedetten bólintottak is egyet, de a halálfalókkal meggyűlt a bajom.
- Most tényleg meg kell ölnöm ennyi embert? - pislogott rám szomorúan Bellatrix Lestrange kis alteregója, én pedig kis híján tudathasadásos állapotba kerültem ettől az abszurd helyzettől, amelybe kerültem.
- Te jó Merlin - dörzsöltem meg összeszorított szemekkel a halántékomat. - Ezt már megbeszéltem Voldemorttal és Greyback-kel!
- Igen, de még mindig nem vagyok hajlandó elfogadni ezt a helyzetet! - hangzott a halálfalók dobozából egy sértett hang, nálam pedig elszakadt a cérna, és úgy döntöttem, hogy ebből elég volt.
A következő napon beszöktem Eric-kel a könyvtár Tiltott Szekciójába, és elhoztuk az összes személyiség- és emlékbeültetős varázslattal foglalkozó könyvet. Beletelt pár napba és álmatlan éjszakába, de a fiú segítségével sikerült egy olyan komplikált bűbájt megalkotnunk, amelynek a segítségével személyiséget, emlékeket, történeteket és utasításokat ültettem a kis bábuk fejébe; és hamarosan már senkinek nem volt kérdése.
Amikor a legutolsó figurát is befejeztem valamikor hajnali három óra tizennégy körül, mindannyiukra egy hosszan tartó altató átkot szórtam, és egy pillanatig csak élveztem, hogy végre nem legalább kétszáz kis rohangáló emberke kiabál velem folyamatosan. Kinyitva a cipős dobozokat, amelyeknek a száma az idő múlásával tízre növekedett, és végignézve az alvó figurákon, mégis valamilyen furcsa hiányérzet telepedett meg a gyomromban. Nem tudtam volna pontosan megmondani, mi volt az, de valahogyan a zsigereimben éreztem, hogy valami még nem stimmel. Így kértem még egy kis időt a többiektől, és miközben elkezdtem a pókokon, dementorokon meg hasonló rettenetes szörnyeken dolgozni, folyamatosan azon kattogtam, még kik hiányozhatnak az emberi karakterek közül.
A válasz végül olyan formában talált meg, ahogy soha nem hittem volna.
Egy szeles estén, kilenc óra körül egy rövid tó körüli futásból tértem vissza a kastélyba. Jó érzés volt kicsit kiszellőztetni a fejemet a RAVASZok közelgő nyomása, meg úgy az egész iskola fojtogató hangulata után. A konyhára betérve még egy gömbölyű almát is csentem a házimanóktól, így jókedvűen fütyörészve és a gyümölcsöt eszegetve ugráltam végig a fáklyákkal megvilágított folyosókon. A barátságosan lobogó lángok kellemesen otthonos és bensőséges hangulatot teremtettek az ódon kastélyban.
Végül a nevetésre figyeltem fel. Igaz, hogy nevetés volt, de finoman hangolt füleim azonnal felismerték a kacajban a rosszindulatot és a kárörvendést. Nem barátságos és nem kedves nevetés volt. Valaki szenvedett. Egy pillanatra megálltam, és tűnődve forgattam a kezeim között a félig megevett almát. Ahogy pedig az egyre hangosabb nevetést hallgattam, egy régi délután képe úszott be lelki szemeim elé.

Eric-kel éppen a Griffendél klubhelyiségében írtuk a házit, ami szokás szerint úgy nézett ki, hogy én a Science-be temetkeztem, Eric pedig eközben mindkettőnk házi feladatán dolgozott felváltva. Pár perc néma munkálkodás után Amanda, egy hetedéves Griffendéles lány lépett oda hozzánk, és megszólított.
- Szia Charlie!
- Ó, Amanda! - néztem fel mosolyogva az újságból. - Megfelelően működik a bájital, amit adtam? - érdeklődtem, félretéve az újságot.
- Igen, tökéletesen. Viszont Katie mostanában nagyon furcsán viselkedik, és gyakran vannak sírógörcsei...
- Holnapra készítek két adag bájitalt - biccentettem komolyan, Amanda szája pedig megkönnyebbült mosolyra húzódott, és köszönetet mondva visszament a barátaihoz.
A fülem mögé tűzött tollat a kezembe kapva apró macskakaparással a csuklómra jegyeztem a rendelést, majd felvettem az újságot, és ismét belemerültem a természettudományok szépségeibe. Azonban nem sokáig élvezkedhettem, mert Eric hirtelen eldobta a lúdtollát, és az asztalra csapott.
- Te jó Merlin, mi a bánat történt? - rezzentem össze, és összecsapva az újságot, a rám vigyorgó Eric-re meredtem.
- Tudom, mi a fatális hibád - nézett rám büszkén, nekem pedig úgy a plafonig szaladt a szemöldököm.
- Hogy mi van? - néztem rá totálisan értetlenül.
- Fatális hiba. Az ókori görögöknél ez legtöbbször a hübrisz, a gőg volt; az a tulajdonság, ami végül majd a vesztedet okozza - magyarázta Eric, én azonban feltettem a kezemet, és megállítottam a hadarásban.
- Oké, álljunk meg egy percre, te nem aranyvérű családban nőttél fel? - tettem fel a kérdésemet megütközve.
- Nézd, Charlie, tudom, hogy ez sokkoló, de szoktam olvasni mugli irodalmat és szeretem is - pislogott rám szkeptikusan Eric.
- Jó, bocsi, folytasd csak - engedtem le a kezem, jelezve, hogy nincs több ellenvetésem.
- Szóval, rájöttem a te fatális hibádra - emelte fel fél szemöldökét várakozó mosollyal Eric.
- Igen, és, mi az? - sóhajtottam, és összehúzott szemöldökkel figyeltem az arcát.
- Az, hogy nem tudsz elfordulni azoktól, akiknek segítségre van szüksége - mondta ki, én pedig egy pillanat üres csend után felnevettem.
- Nyilván akadnak ennél sokkalta rosszabb jellemhibák is - biccentettem, újra a kezembe véve az újságot.
- A jellemhiba természete jelen helyzetben teljesen lényegtelen, ha egyszer fatális - világított rá könnyedén Eric, én pedig az ölembe csapva az újságot, ingerülten meredtem rá.
- Na, és a Tiéd micsoda, mindentudó görög hérosz? - forgattam a szemeim.
- Maga a hübrisz. Gőg, elbizakodottság, ilyesmik - rántotta meg mosolyogva a vállát Eric, majd igencsak elégedettnek tűnve magával, lezártnak tekintette a témát, és visszahajolt a Bájitaltan esszéje fölé.
Én egy pillanatig elgondolkodva néztem magam elé, majd megráztam a fejem, és ismételten beletemetkeztem az újságba; de Eric szavai ott motoszkáltak a szívem legmélyén, és még nagyon sokszor eszembe jutottak, többek között a Tusa második próbáján.

A fatális hibád az, hogy nem tudsz elfordulni azoktól, akiknek segítségre van szüksége visszhangzottak Eric szavai most ismét a fülemben, ahogy ráfordultam arra a folyosóra, ahonnan a vérfagyasztó kacajokat hallottam.
A jelenet, ami a szemem elé tárult, elég meghökkentő volt ahhoz, hogy azzal a lendülettel, ahogy befordultam a sarkon, meg is torpanjak. A negyedéves Christina és Vanessa felemelt pálcával és torz mosollyal az arcukon vigyorogtak egy, a falhoz préselve kucorgó Mardekáros diákra, akinek nem láttam az arcát, mert előreomló szőke hajzuhataga egészen eltakarta azt.
Egy bántalmazásos jelenetbe sikerült belesétálnom? Márpedig ha van valami, amit nem tudok szó nélkül hagyni...
- Itt meg mi a fene történik? - kérdeztem erőteljes hangon, és karjaimat összefontam a mellkasomon.
A két Griffendéles lány arckifejezése a pillanat törtrésze alatt megváltozott, páni félelemmel az arcukon felnéztek rám, majd mielőtt még közelebb léphettem volna, elfutottak, és a folyosó másik végén elsprinteltek jobbra. A Mardekáros lány továbbra is egy kupacba gömbölyödve maradt a földön, nem nézett fel. De én nem tudtam csak úgy otthagyni.
- Hé - sétáltam oda a lányhoz, és leguggolva mellé, könnyedén megérintettem a vállát. - Jól vagy?
A lány nem emelte fel a fejét, csak bólintott. Zárkózott testtartásából úgy éreztem, hogy nem pont most van itt az ideje annak, hogy világmegváltó beszélgetésekbe bonyolódjak vele, így könnyedén megveregettem a vállát, és felállva elindultam arra, amerről jöttem. Még a forduló előtt azonban nem tudtam megállni, hogy a szemem sarkából vissza ne nézzek. A lány már felemelte az arcát, és éppen elkaptam, ahogy letöröl egy hókristály-szerű könnycseppet az arcáról.
Nem tudsz elfordulni azoktól, akiknek segítségre van szüksége.
- Ismered ezt? - sétáltam vissza hirtelen elhatározással a lányhoz, és vigyorogva a kezébe dobtam egy Rubik-kockát.
A lány meglepetten kapta el a tárgyat, és kíváncsian forgatta.
- Az a lényege, hogy egy-egy oldalra gyűjtsd az ugyanolyan színű négyzeteket. Forgatással - magyaráztam, miközben lehuppantam mellé a földre, és a táskámból előhúztam egy termosz teát. - Kérsz? - ajánlottam fel neki, mire a lány bólintott.
Egy kis pohárba töltöttem neki a gőzölgő italt, és nem mondtam neki, hogy pár csepp nyugtatót is elkevertem benne. Bíztam benne, hogy nem bánja. A lány felhörpintette a teát, majd elkezdte kirakni a kockát. Egy ideig mosolyogva figyeltem, aztán a fejemet a falnak döntöttem, és lehunytam a szemem.
- A hozzátartozóik súlyosan megsérültek a roxforti háborúban, és túl egyszerű egy Mardekároson kitölteni az ez iránt érzett dühöt, hogyha már egyszer a halálfalókon nem lehet - a lány hangja szinte közömbösen csengett, amin kifejezetten meglepődtem.
- Nem zavar, hogy Téged okolnak és bántanak valami olyasmiért, amit nem is Te követtél el? - kérdeztem, még mindig csukott szemmel.
Ha ezt velem csinálták volna meg, az tuti, hogy denevérszörnnyé átkoztam volna őket a másodperc törtrésze alatt.
- Elbírom - válaszolt a lány még mindig azon a közömbös hangon. - És ha nekik így jobb, én elfogadom és megértem. Tudom, hogy nem bennem van a hiba.
- Elképesztően erős vagy, ugye, tudod? - nyitottam ki a szemem, és ránéztem.
A lány nem pillantott felém, a figyelmét teljesen lekötötte a Rubik-kocka. Ahogy hosszú, szőke haját a füle mögé tűrte, hogy lásson, a profilján látszott, hogy igencsak szép lány. Jégkék szemei okosan csillogtak, és beharapta az ajkát, úgy koncentrált. A fülében hópehely alakú ezüst fülbevaló csillogott. Negyedévesnek tippeltem volna.
A kérdésemre a lány csak megrázta a fejét.
- Már megszoktam - vonta meg a vállát. - Még te is tudod, hogy a Mardekárral szemben nem túl pozitívak az előítéletek.
- De pontosan miért van ez? Nekem személy szerint semmi bajom nincs veletek, sőt, jó fejnek tartalak benneteket - böktem ki, ami tulajdonképpen már hetedik éve nyomta a szívemet.
Soha nem szerettem az előítéleteket, így ugyanúgy bántam a Mardekárosokkal, mint a többi házba tartozó diákkal. Illetve Alice-t is büszkén soroltam a legjobb barátaim közé, és ugyan ő még nem számolt be atrocitásokról, tudtam, hogy nem mindenki kedveli az iskolában.
- Már maga a ház alapítója, Mardekár Malazár külön utakon járt, és Voldemort, a halálfalói meg a roxforti háború sem segített túl sokat - állapította meg tényszerűen a lány.
- Jól van, azt azért hadd tegyem hozzá, hogy a Voldemortot körülvevő erők közül Peter Pettigrew volt a legnagyobb görény, és ő történetesen Griffendéles volt - szögeztem le, a lány pedig ismét megvonta a vállát.
Pár percig csak a kocka csattogása hallatszott, aztán ismét csak a lány szólalt meg.
- Az emberek nem tudják a teljes igazságot a roxforti csatáról - rázta meg a fejét, én pedig meglepve fordultam felé. - Mindenki csak Pansy Parkinson-ról, és a hozzá hasonlókról beszél, de én tudom, amit tudok - bólintott nyomatékosan. - Még elsőéves koromban mondta el a teljes történetet egy hetedéves lány, amikor először találtak meg a Christináékhoz hasonlóak. A Mardekárosok nem hagyták el a Roxfortot a háború ideje alatt - mondta ki, én pedig éreztem, hogy a szívem egyre gyorsabban kezd verni az izgatottságtól. - Tudod, nem sikerült az összes kiskorút azonnal kimenekíteni a kastélyból. Legalább kilencven százalékuk még az épületben volt, amikor megkezdődött az ostrom. És tudod, ki védelmezte őket? Nem a bátor és hősies Griffendélesek, akik a felszínen csatáztak, és nem is a tanárok, akiknek szintén a kastély védelme volt a feladatuk. A Mardekárosok voltak azok. Egy helyre terelték össze az ifjakat, és védőgyűrűt alkottak körülöttük. Amikor a halálfalók megtalálták őket, és a védekezésre képtelen gyermekekre vetették volna magukat, a Mardekárosok védelmezték meg őket. Edward Blackheart a saját apját gyilkolta meg, amikor az egy Hugrabugos elsőévesre támadt; de nem élt elég sokáig ahhoz, hogy megénekelhessék a hősiességét, mert belerokkant a gyászba és a bűntudatba, és öngyilkos lett. Volt, akinek a bátyja, volt, akinek a szülei ellen kellett fordulnia, és soha nem heverték ki. De megtették, mert tudták, hogy ők cselekednek helyesen, és megvetették a lábukat, mert, ha mások nem, legalább ők azt tették, amit kellett. Nélkülük nagyon-nagyon sok gyermek varázsló és boszorkány lelte volna halálát. De őket nem foglalják dalokba, és a hősiességükről nem szólnak a történelemkönyvek. Elfelejtették őket a bátor Griffendélesek dicsfényében. De mi emlékszünk. Minden hónapban elsuttogjuk egymásnak a neveiket, hogy az emlékük örökké éljen. Ez a mi tiszteletünk feléjük. Tessék, kiraktam - pottyantotta az ölembe a valóban elkészített Rubik-kockát, én pedig egészen egyszerűen megszólalni sem tudtam.
Csak a szívem dobogott a fülemben, és tudtam, hogy megvan. Megvan a hiányzó darabka, és micsoda hiányzó darabka!
- Te valószínűleg nem értheted ezt az egészet, mert mugli családból származol. De azt javaslom, ne csak a történelemkönyvekből tájékozódj, és a túlélők közül se csak a hősöktől érdeklődj - állt fel, és leporolva a talárját, már indult is volna, de felpattanva utánanyúltam, és elkaptam a csuklóját.
- Megvannak a nevek? Megvan, hogy mit tettek? - kérdeztem izgatottan, és a lány megütközve nézett rám.
- Igen, de miért...
- A roxforti csatáról készítünk élő makettet, és szeretném őket is megörökíteni benne - hadartam el egy másodperc alatt, a lány pedig fürkészően nézett rám egy ideig, majd vállat vonva, kissé furcsa arccal bólintott.
Szinte ugrálva követtem a Mardekár klubhelyisége felé, és alig bírtam kivárni, hogy bemenjen, és kihozza a pergamendarabot.
- Tessék, itt vannak - mászott ki végül egy kisebb örökkévalóság után a portrélyukon, és a kezembe nyomta a papirost.
- Te jó Merlin, köszönöm, nagyon hálás vagyok! - ugráltam, a papírt a szívemhez szorítva. - És nagyon köszönöm, hogy megbíztál bennem annyira, hogy ezt megoszd velem - komolyodtam el egy pillanat alatt, és mélyen a szemébe néztem.
- Te nem tűntél olyannak, mint a többi elvakult Griffendéles - vonta meg a vállát a lány, és mintha egy félszeg mosoly árnyéka is átsuhant volna porcelánfehér arcán. - De - fordult még vissza a félig feltárult portrélyukból. - Hamarosan az egész varázsvilág megtudja, hogy Mardekárosnak lenni nem egyenlő a halálfalók ideológiájának kérdés nélküli átvételével.
- Honnan tudod? - kérdeztem félrebillentett fejjel.
- Van nálunk egy hetedéves francia fiú, és mindenki tudja, hogy ő lesz a következő Mágiaügyi Miniszter - bólintott, én pedig elmosolyodtam.
- Akkor biztosan nagyon biztos magában.
- Nem, nem hiszem - rázta meg a fejét a lány, aztán eltűnt a portrélyukban.
Nekem pedig már csak a hálókörletben jutott eszembe, hogy a nevét meg sem kérdeztem. Mindazonáltal, kezembe véve a pergamendarabot, eszeveszett tempóban kezdtem neki a Mardekáros hősök figuráinak elkészítésének.

- Örvendek, de most már tényleg mennem kell, ne haragudj - találtam egy kis rést az embertömegben, így sikerült átcsusszannom két Mardekáros talár között, és végre megszabadulhattam a beszélgetés terhétől.
Nagy levegőt véve a nyakamba kaptam a lábam, és elkezdtem rohanni vissza a biztonságos kuckóm felé.

- Nézd, Lily, én tényleg nem mondhatok semmit - ráztam a fejem, miközben óvatosan elkezdtem hátrálni, de mögöttem az emberek egy masszív falba tömörültek, így nagyjából semmi esélyem nem volt a szabadulásra.

És pontosan ezért nem kezdeményezek beszélgetéseket. Mert az emberek válaszolnak. Meg visszakérdeznek. Nekem pedig legtöbbször nincs elég türelmem fenntartani a beszélgetést.
- Hé, én csak üzenetközvetítő vagyok - emeltem fel védekezve a kezeimet, és nagyon reméltem, Léo barátnője nem fog tovább kínozni kérdésekkel.

Már csak az alagsorban jutott eszembe legközelebb, hogy Léo megkért rá, szóljak Lily-nek az állapotáról, így elhadarva pár francia káromkodást az orrom alatt, odaszóltam Mokkának:
- Még egy kicsit tudod vinni a hívásokat, Mokka?
- Minden rendben, Mademoiselle Sauveterre - biztosított Mokka, majd előzékenyen egy tálca kávét nyújtott felém, ahonnan helyből ledöntöttem három poharat, majd felrántottam az ajtót, és elkezdtem futni.
Ahogy rohantam, körülöttem az emberek tömege egy furcsa masszába és elmosódó foltba olvadt össze, de Lily-t valahogy sikerült kiszúrnom, ahogy sietősen átvág a diákok sűrűjén. Amint bevillant a fejembe a gondolat, hogy valaki olyan emberrel kell beszédbe elegyednem, aki nem Léo, egy pillanatra nagyon szoros csomóba csavarodott a gyomrom, de ahogy eszembe jutott a fiú arca, amikor a lány nevét említette, megembereltem magam, és Lily után futva, megragadtam a karját.
- Szia! Léo küldött, és azt üzeni, egészségügyi ügyek miatt most egy ideig nem tud veled találkozni - hadartam el egy szuszra, miközben önkéntelenül is türkizkékre változtattam a hajam, valószínűleg azért, hogy ezzel elvonjam a figyelmem arról a nyilvánvaló tényről, hogy mennyire elképesztően béna vagyok kapcsolatteremtésben.
Amivel persze kiérdemeltem nem egy furcsállkodó pillantást. A szívem pedig ismét elkezdett a normálisnál legalább nyolcszor gyorsabban verni. Azt hiszem, tényleg nem nekem való az emberekkel való érintkezés.

Senkivel sem találkoztunk a Nagyterem környéki folyosókon, amit kissé furcsállottam. Miközben egy újabb ablakmélyedést választott ki, csak kavarogtak az ötletek és döntéslehetőségek az agyamban: legyek bunkó és koptassam le? De az előbb épp az volt a bajom, hogy egyedül voltam. Ahogy belenéztem a természetellenesen világoskék szempárba, rájöttem, hogy valójában sajnálom. Borja is elveszett, akárcsak én, de talán ő még jobban. Ki értette meg valaha is? Nem csak itt, a Tusán, eleve a Szent Katrinban? Meg azelőtt, az árvaházban? Kezdett a haragom és az ellenszenvem elszállni, miközben a testi és agyi fáradtság pedig még jobban rám nehezedett. Feladom, nincs erőm ellene és a furcsaságai ellen küzdeni.
-Miért úgy reagáltál, hogy kitaposod Pavel belét, és nem rögtön tagadtad, ami a levélben áll? -szegezte nekem a kérdést, miközben egy óvatos mozdulattal megfogta a zakóm gallérját és hagyta, hogy a csúszós anyagon lecsússzon a keze. Ez a szórakozott játéka feszélyezettségemet még tovább növelte, és nem egyszerűen nem tudtam mit reagálni.
Ezután arra eszméltem fel, hogy megcsókoltuk egymást. Eltűnt minden tüskéssége, cinikussága és elolvadt az az áthatolhatatlannak tűnő jégpáncél körülötte.

-Oké. -ennek az egy szónak is a kipréselése komoly erőfeszítésbe került, és úgy éreztem, hogy rögtön el kell tűnnöm a közeléből. Bátortalanul intettem felé az időközben előhúzott borítékommal, és elsiettem az eredeti célom felé. Vajon a fél óra alatt mi minden fog végighömpölyögni az agyamban? És még nehezebb lesz a folytatás, mint az előbbi beszélgetésünk? Ennek a gondolatára valami fura, elkámpicsorodott érzés uralkodott el rajtam, és azon töprengtem, hogy vajon meg tudnám-e bárkinek is fogalmazni, hogy mi bajom van. Egyedül talán Mattel lennék hajlandó beszélni ilyesmiről de most ő sem kéne. Senki.
Bénultan léptem be a bagolyházba, hogy útjára indítsak egy iskolai példányt haza, az Államokba.

- Ezt egy nagyon jó ötletnek tartom - biccentettem, és ahogy félrenézett, megkönnyebbültem, hogy újra oxigén jutott a tüdőmbe, mert annak a tekintetnek a súlya alatt először éreztem úgy, hogy a levegő, amely eddig a barátom, támaszom és szövetségesem volt, cserbenhagyott. - Fél óra múlva találkozzunk a főbejáratnál, és ott majd eldöntjük, hogyan tovább - próbáltam határozottnak tűnni, de kijelentésem inkább hangzott kérdésnek, mint bármi másnak.
Mivel úgy éreztem, hogy ha csak egy pillanattal is többet töltök a fiú közelében, elárulom magam, biccentettem, és kikerülve őt, zsebre dugott kézzel befordultam arra a folyosóra, ahonnan ő is érkezett. Ahogyan lágyan visszhangzó lépteim ütemére igyekeztem felgyorsult légzésem valamennyire csillapítani, éreztem, hogy ez valami olyannak a kezdete, amelyről álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha bekövetkezik.

Fogalmam sincs, mikor járok jobban: ha most beleugrunk a közepébe, mert ennek semmi akadálya, vagy tologatjuk, mondjuk egy pár napot, és addig is tovább rágódunk ezen az egészen. Mindketten tudjuk egymásról, hogy semmi kötelességünk vagy elintéznivalónk jelenleg, hiszen most nem a saját iskolánkban vagyunk, ahol tanulnunk kéne. Illetve de, az a dolgunk, hogy készüljünk a következő próbára, amiről nagyjából semmi elképzelésünk, mindössze annyi, hogy párokba lettünk osztva, és össze kell dolgoznunk majd.
Megdörzsöltem a szemem és időnyerésként kicsit kibámultam az ablakon.
-Nézd, nekem bármikor jó. Akár most is. Most viszont a bagolyházba indultam épp, elküldöm a levelet, és részemről készen állok. -Feleltem inkább a tükörképemnek az ablaküvegen, mint neki. Gyors mérlegelés után úgy láttam jobbnak, ha felajánlom az azonnali kezdést. Mi értelme lenne halogatni? Legfeljebb még vastagabb jégpáncél mögül pislognék rá, és még több kusza gondolat kergetőzne a fejemben.

- Ezt örömmel hallom - biccentettem, majd pár pillanatnyi feszélyezett csend után, amely egy kisebb örökkévalóságnak tűnt, újból megszólaltam. - Neked melyik időpont lenne a legmegfelelőbb egy első edzésre? - kérdeztem viszonylag nyugodtnak tűnő hangon, bár a fülemben ütemesen doboló vér csak növelte zavaromat, és egyre inkább nehezemre esett egyenesen a fiú szemébe néznem.
És akkor még bele sem mertem gondolni, milyen helyzetbe kerülünk, amikor kettesben fogunk készülni egy mindkettőnk számára fontos megmérettetésre. Addigra mindenképpen hozzá kellett szoktatnom magam a fiú jelenlétéhez, mert olyan érzelmeket is képes volt kiváltani belőlem, amelyekről korábban még csak nem is volt tudomásom, hogy léteznek.

Úgy kiszáradt a torkom, hogy le tudtam volna hajtani egy liter vizet.
-Nyilván tőlem is ugyanezt elvárhatod. -ajánlottam fel, az egymás megismerésére vonatkozó dologra reagálva. Egyértelműnek tartottam, de azt is megértem, ha számító görénynek néz, aki elárulja másnak, hogy ezzel a saját esélyeit javítsa.
Afelől nem volt kétségem, hogy ő fogja kezdeményezni valószínű a közös gyakorlást és felkészülést, és hogy őszintén feltárja előttem a gyengeségeit, esetleg a félelelmeit, de hogy én erre képes leszek-e? Fogalmam sincs, és ez csak még egy lapáttal tett az egyébként is eluralkodó, de leplezett félelmemre.
-A farkas... hát... mindent megteszek majd, hogy ne okozzon gondot. Biztos nem fog csettintésre menni, de elég alkalmazkodó és okos ahhoz, hogy belássa, mi lesz a legjobb mindhármunknak.- állapítottam meg, magamon is meglepdőve, hogy egy értelmes mondatot sikerült kanyarítani a kezdeti nyökögésemből.

Ahogy a halvány, alig észrevehető pír felkúszott az arcára, éreztem, hogy egy pillanatra az én arcom is felforrósodik, de álltam a tekintetét. Ez most kétségtelenül egy olyan szituáció volt, amelyben egyikünk sem volt különösebben jártas, és egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy bárcsak itt lenne Zaire, ő biztosan jobban tudná, hogyan kell egy ilyen helyzetből a lehető legjobban kijönni. Aztán egy újabb adag melegséggel az arcomban rájöttem, hogy ikerbátyám lenne az utolsó, akit most látni szeretnék. Ahogy Anthony-val beszélgettünk, szinte érezni véltem, ahogy körülöttünk az idő lelassul, és mintha egy világtól elzárt buborékba kerültünk volna, csak mi ketten, ahol óvatosan, de kezdtük feltérképezni egymást, és belekezdeni valami egészen újba.
- Nos, természetesen a felfedezett információkat nem adom tovább - köszörültem meg a torkom, nem csak hogy őt, de hogy magamat is észhez térítsem. - Erősségeidet vagy esetleges gyengeségeidet nem fogom kiadni harmadik fülnek, és nem fogom erkölcstelenül felhasználni ellened a továbbiakban sem - biztosítottam a fiút. - Mit gondolsz, a farkasod is képes volna együttműködni velem, mindazok után, amelyeken az arénában keresztülmentünk? - néztem Anthony tágra nyílt, kék, befagyott hegyi patakokról és a hideg téli levegőt hasító sasokról mesélő szemeibe, miközben éreztem, hogy annak ellenére, hogy a párbajon kívül még sosem értünk egymáshoz, elektromos szikrák pattognak a bőrömön ott, ahol egymáshoz a legközelebb álltunk.

A puszta tekintetével teljesen uralkodott rajtam, amíg hozzám beszélt, így esélyem sem volt félvállról venni a mondanivalóját, bár nem is volt szándékom. Sok mindenkivel megtettem, de ő nem az a kategória, akit csak úgy hagyhatok, hadd beszéljen a levegőbe.
Fogalmam sem volt, hogy épp elsápadok vagy elvörösödök, de valami biztosan látszódott az arcomon, ha más nem, hát a zavartság. Megijesztett a bájcsevejből hirtelen átcsapó komoly közlés, de ezt próbáltam nem mutatni. Valójában ez is megszokott rutin már: próbálni nem mutatni, ha egy ötlettől megijedek. Pedig gyakran előfordult, főleg régebben, mikor bármiféle őrültségbe belementem, csak hogy kivívjam magamnak a figyelmet. De ez más volt.
Ösztönösen az ajkamba haraptam volna, de még időben megállítottam a mozdulatot. Kicsit megköszörültem a torkom. Legszívesebben hűvösen közöltem volna, hogy erre szerintem semmi szükség, de valami mégsem engedte. Egy ideig gondolkodtam, vívódtam a válaszon.
-Teljesen igazad van. Legyen úgy, ahogy akarod. -préseltem ki egy meglehetősen diplomatikus választ.