Folyosók

Halk, apró sóhaj szökött ki az ajkaim közül, ahogy meghallottam a válaszát. Örültem, hogy farkas testvérem jól volt, bár nem voltam benne biztos, hogy az állat valaha megbocsát majd nekem mindazért, amit vele tettem az arénában. Ám, mivel a második próba során csapattársak leszünk, kénytelenek leszünk megbékélni egymással.
- Ennek őszintén örülök - nyugtáztam apró biccentéssel, majd végigfuttattam tekintetem a szándékosan nem rám néző Anthony-n.
Ilyen közelről még erősebben éreztem a havasok ritkás, nyers, vad szabadság-illatát, azt az ősi mozdíthatatlanságot és megingathatatlanságot, ami a jég alapvető természete volt, és azt a keserű nyersességet, ami a fiúból áradt és amely már kissé facsarta is az orromat, de nem tudta teljesen elnyomni a zárkózottság kőfalának elutasító rezgéseit sem.
Nehéz falatok voltunk mindketten, nehezen megnyíló és ösztönösen a szabadságra áhítozó lelkek, ám mégis egymás tökéletes ellentétei. A farkas és a gepárd. Kutya és macska. Havas hegycsúcsok és a perzselő sivatagi nap. Szabadság, makacsság, mozdíthatatlanság, erő. Mindketten más forrásból merítettük ezeket a tulajdonságainkat, de természetünk alapvető magjai megegyeztek.
Úgy döntöttem, ahhoz, hogy eredményesek legyünk, a legcélravezetőbb, ha őszinték vagyunk egymáshoz. Szavaiból úgy vettem le, nem kenyere a tettetés, és én sem voltam a hazudozós fajta.
- Rendben, azt hiszem, beszélhetünk egyenesen - tértem a lényegre, és felnézve a fiú fagyos tekintetét kerestem. - Párban kell majd harcolnunk a második próbán, és ugyan mindketten kiemelkedő képességekkel rendelkezünk, mégis úgy érzem, ez mit sem ér, ha nem tudunk összehangoltan dolgozni. Úgy vélem, meg kéne ismernünk egymás erejét és gyengeségét, esetleg gyakorolhatnánk is együtt pár alkalommal, hogy hozzászokjunk egymás harcolási módjaihoz. Te mit gondolsz erről? - fúrtam a tekintetem az övébe, és nem engedtem, hogy elnézzen.
A fülemben amerikai havasok tomboló orkánja és vad, szabad farkasok ordítása visszhangzott.

Őszintén szólva, álmomban nem gondoltam volna, hogy csak így leszólít, és leáll cseverészni. Ilyen erőltetett kedvességgel. Mármint oké, nem volt olyan erőltetett, mert éreztem, hogy valamennyire tényleg érdekli, hogy mi van velem, tekintve, hogy majdnem kinyírtuk egymást az első próba során. De valahogy az egész személyisége miatt nem éreztem természetesnek, de ez valószínű azért volt, mert csak egy kis részét ismertem meg az Arénában, ahol senki sem igazán önmaga, főleg ha folyton párbajokba kényszerül.
-Köszönöm. -feleltem rekedten, hallható volt, hogy már jópár órája meg sem szólaltam. Próbáltam felidézni, hogy ő hányadik is lett, de sajnos a számok és sorrendek megjegyzése nem volt az erősségem. -És igen, Floydnak már semmi baja. Reméltem, te is jól vagy már. -feleltem kissé túl fagyosan. Azt hiszem, ebből a három tőmondatomból üvöltött, hogy nem tudok bájosan cseverészni. Egyszerűen nem megy. Megpróbáltam a szemébe néznem, de gyorsan elkaptam a tekintetem. Az átható barna szempárban ráismertem a benne lakozó gepárdra, és ez valamiért nagyon zavart.

Már válla megfeszüléséből és állkapcsának ideges hullámzásából tudtam, hogy ő is elolvasta a kis versikét, amit üveggömbje rejtett, és éreztem, hogy ő sem tudja, pontosan hogyan is kéne éreznie ezzel az egész helyzettel kapcsolatban. Végtére is vívtunk egy vérre menő csatát az arénában, ahol mindketten súlyos sebeket okoztunk a másiknak, és én csak a szerencse egy igen kedvező fordulatával voltam képes annyi időre felülkerekedni rajta, hogy legyőzzem, de az egész küzdelem végig kiegyenlített volt, és, ha valódi ellenségekként találkoztunk volna, nem vagyok benne biztos, hogy a csata nem az ő javára dőlt volna el. Így nyilván volt benne egy tüske a párbaj miatt, és egy alig érezhető, de elszánt rivalizálás minden kétséget kizáróan már a kezdetektől megalapozta a kapcsolatunkat. Ugyanakkor egyértelmű, hogy ha képesek vagyunk együtt dolgozni, egyszerűen nem lesz nálunk erősebb páros.
Anthony alig észrevehetően, de megszaporázta a lépteit, igyekezve minél gyorsabban eltűnni a közelemből, de én magamhoz ragadva a kezdeményezést, egy könnyed mozdulattal elé léptem, és megszólítottam.
- Szia Anthony! Sikerült kipihenned az első próbát? Jól teljesítettél, gratulálok! Remélem, a farkasoddal minden rendben van, és már teljesen meggyógyult - igyekeztem a tőlem telhető legkedvesebb hangnemet megütni, de őszintén szólva még mindig kissé bizalmatlan voltam a fiúval kapcsolatban, és egyelőre igyekeztem kipuhatolni, ma pontosan milyen hangulatban találtam.

Zsebre dugott kézzel és homlokráncolva tűnődve suhantam végig a nem túl melengető hőmérsékletű folyosón. Nem volt gyakori szokásom a bagolypostázás módszerét igénybe venni, de mivel közeledett a karácsony, úgy éreztem, hogy talán mégiscsak illene öcsikémnek, Brendonnak küldeni valamit. Ő az egyetlen tagja a családomnak, aki megérdemli, hogy egyáltalán bármi érdeklődést mutassak felé. Na meg ki tudja, meddig tart innét, Nagy-Britanniából eljutnia a levelemnek. Az egyik fordulónál megálltam, és ellenőriztem, hogy tényleg hozom-e az aprócska borítékot, mert igencsak szórakozott voltam a nap korábbi részében, így nem csodálkoztam volna, ha elindulok a szálláshelyemről üres kézzel. A zsebemben kotorászva egy másik cetli is a kezembe akadt:az ezüstgömbbe helyezett rejtvény.

Gepárdként utol nem érheted,
Forró tájról érkezett.
És épp oly forró lélekkel
Harcol veled, mint baráttal, vagy ellenséggel.

Persze, nem volt kérdés, hogy ki ő, tudtam. Az első elolvasás után. Elmém rögtön felgyújtotta a figyelmeztető piros lámpát ezzel a ténnyel kapcsolatban, de egyelőre próbáltam elfeledkezni róla, és csak akkor gondolkodni majd erről, ha már muszáj lesz. Ez azonban nem annyira ment, hiába próbáltam a legváltozatosabb dolgokkal elterelni a figyelmem. Folyton előkúszott, éppoly halkan és észrevehetetlenül,ahogy Ő gepárd alakjában, de nem tudtam kizárni a gondolataim közül.
Továbbindultam, és épp arról elmélkedtem, hogy hogyan szerezzek egy újabb adag húst Floydnak (azt a jófej házimanót azóta nem láttam, mióta utoljára üzleteltem vele). Ekkor észrevettem Nomusát, aki szemmel láthatóan nem lepődött meg a megjelenésemen. Nyeltem egyet, a levélkét a lehető legmélyebbre gyűrtem a zsebemben, és közelítettem felé, mint akinek tényleg halaszthatatlan dolga van éppen.

A december közeledtével a tél is beköltözött a Roxfortba. A november még csak csontig hatolóan jéghideg szélviharokkal és szürke, borongós, esős napokkal jelentkezett, de a hónap végére már a tél első fuvallatai lengték be az ódon kastélyt. A diákok és a tanárok mindennapos viseletévé vált a kötött sapka, a kesztyű, a kabát, és megszokottá váltak a szavak nyomán a fogak közül előgomolygó pamacsos felhők. Odakinn egyre hűvösebb és hűvösebb lett, mígnem november végén leesett az első hó is, finom cukormázzal borítva be a roxforti tájat; a fehér kristályok aztán természetesen heves hócsatákat, lassan száradó talárokat, és a forró csokoládé egész kastélyt betöltő vidám illatát hozták magukkal. A karácsony közeledtével egy kifejezetten alacsony (talán törpe-felmenőkkel rendelkező) roxforti professzor már el is kezdte feldíszíteni a Nagytermet ünnepi díszekkel, a folyosókon kísértetek dúdoltak karácsonyi dallamokat, a különösen nagydarab (talán óriás-felmenőkkel rendelkező) vadőr pedig már nem kevesebb, mint tizenkét, plafonig érő fenyőfát állított az étkezőasztalok mellé. A karácsonyi és téli hangulat december első napjaira már teljessé vált. Ezekben a napokban a roxforti diákok a közeledő roxmortsi kirándulás és a Karácsonyi Bálra történő párválasztás lázában égtek, ám a bajnokoknak másról is szólt ez az időszak. A Bál keringőt jelentett, amelyet a kiválasztottaknak kellett megnyitni, és rohamosan közeledett a második próba is.
Az ezüstgömböt, amit a futóverseny végéig sikerült ép állapotban megőriznünk, Zairével és Jabari-val közösen nyitottuk ki a bagolyházban egy decemberi délután. Mindannyiunk egy kis versikét talált a saját tojásában, amelyet gyorsan átfutva először nem értettünk, ám amikor homlokráncolva egymásnak is felolvastuk a rövid költeményeket, egyszerre megvilágosodtunk. Zaire saját bevallása szerint azonnal tudta, ki lesz a párja, de nekünk nem árulta el, csak szitkozódva szinte azonnal kirohant a bagolyházból, a versikét összeszorított jobb markába gyűrve. Jabari költeményét kissé nehezebb volt megfejteni, de végül a segítségemmel hamar kitalálta, hogy a brazil lány, Liliana lesz az ő segítője a második próba során, én pedig pár pillanat alatt felismertem a vers sorai között Anthony-t.

Farkasok és fagyott hegyek
Szívét hamar nem leled meg.
Vállt vállnak vetve küzdjetek
Tűzt és vízt egyesítsetek!

Amikor a versek felolvasása és megfejtése után, sálját arca elé húzva Jabari is kibotorkált a bagolyházból, hogy megkeresse a párját, és megbeszéljék az esetleges teendőket, sóhajtva én is a zsebembe dugtam kesztyűbe bújtatott kezemet, és visszasiettem a kastélyba. Mivel a kőpadló már javában ontotta magából a tél maró hidegét, kénytelen voltam Zaire unszolására bakancsot húzni, hogy fel ne fázzak, de nagyon hiányzott az, hogy mezítláb közlekedhessek, és őszintén szólva vágytam a téli hidegben Afrika perzselő forrósága után. Zaire és Jabari nem mondták, de rajtuk is látszott, hogy megviseli őket ez a kontinentális tél.
A kastély folyosóin mindenfajta cél vagy eredmény nélkül bolyongva mély lélegzetet véve igyekeztem feltérképezni a kastély új illatait - a forró csokoládé puha és meleg könnyedsége, a fagyöngyök kacér nevetése és az izgatott várakozás visszafojtott remegése érződött a levegőben.
Amikor az illatgomolyaghoz hozzáadódott Anthony jellegzetes nyers, hegyi illata és elszakadt gitárhúrokhoz hasonlító keserűsége, lassan megálltam, és vártam, hogy a sarkon befordulva ő is megpillantson engem.

Itt bárkivel összefuthatsz szünetekben, hiszen itt közlekednek tanárok és diákok egyaránt.