Tantermek

- Gondolom - bólogattam gúnyosan.
Vajon minden tanár ilyen átlátszó dumával próbálja meggyőzni a diákjait? Alternatívák, hogyne, persze.
Léo nevének említésére azonban beúszott egy homályos emlékkép, amikor még az első próba során a fiú megkért, hogy szóljak, ha ez a Solomon feltűnik az iskolában. Ő szerepelt Lily emlékében is, a férfi, akihez annyira kötődött. Léo és Lily is ismerik ezt az embert, de mégis ki ő? Meg itt van ez a Jacques-dolog. Amikor a vérfarkas-kutatásom során lenyomoztam Léo családfáját, mintha így hívták volna az apját. Na jó, ez az egész zűrösebb, mint gondoltam.
- Csak a kedves igazgatónővel való ártatlan csevejre gondoltam - legyintettem negédesen mosolyogva, majd pötyögtem egyet-kettőt, és a szimulációs programot szüneteltetve, újból megnyitottam az aurorköpeny-programot.

- Ó, remek, sőt, fantasztikus! - csaptam le a bögrét kissé talán túl erősen Papillon-ra. - Már éppen akartam kérni még egy fejmosást. De ne fáradjon, köszönöm, higgye el, megleszek. Még van hetvenkét órám, hogy kitaláljam, hogyan fogja az egész iskola elfelejteni ezt az aprócska malőrt - szívtam bele a kólámba, és átlöktem magam Camouflage-hoz. - Megoldom, ne aggódjon - biccentettem, kissé talán túlzásba víve a gúnyt, de a szívem ismét elkezdett a szokott ütem hatszorosával dörömbölni a bordáimon, én pedig nem akartam ez előtt a Solomon előtt még egyszer átélni azt, amit a McGalagonnyal történt beszélgetés után kénytelen voltam.

Felvont szemöldökkel ellenőriztem a helyet, amit megjelölt, és ingerülten vettem tudomásul, hogy igaza van. Pár ideges kattintás után helyrehoztam a hibát, miközben egy gyors oldalpillantással szemügyre vettem háttal álló alakját. Mégis ki a bánat ez az ember? Valahogy halványan ismerősnek tűnt, de nem tudtam volna megmondani, honnan. Na, nem mintha ezen meglepődtem volna.
- Akkor meg mit akar? - csúszott ki a számon kicsit durvábban, mint terveztem, de kezdett egyre inkább irritálni, hogy a személyes teremben nézelődik, illetve erősen zavart a helyváltoztatásban is, így Camouflage-tól csak Papillon-ig tudtam csúszni, miközben félúton ledöntöttem egy bögre kávét.

A francia szavak hallatán a meglepetéstől izgalom és gyenge szikrák futottak végig a gerincemen, és kis híján megfordultam, hogy megnézzem, ki is lépett be, de aztán magamra parancsoltam, és hűvös érdektelenséget tanúsítottam.
- Chuis pas là - válaszoltam automatikusan, de amikor Mokka rám pirított, hogy viselkedjek, egy fokkal udvariasabb hangot ütöttem meg. - Miben segíthetek? A harmadik próbával kapcsolatban keres? - folytattam a társalgást franciául, de közben egy pillanatra sem vettem le a szemem a képernyőről.

Éppen az új, általam kifejlesztett, autóversenyzős szimulációs játékomat teszteltem, amikor Mokka szólt a fülesen keresztül, hogy újabb látogatóm közeledik a folyosón.
- Mon Dieu, Mokka, mit aggódsz, ennél rosszabb már nem lehet - morogtam, miközben félrerántottam a szimulált kormányt, és beelőztem az előttem robogó versenyautót, majd tiszta győzelemmel az első helyen száguldottam át a célvonalon.
Azonban a teljesítménnyel közel sem voltam elégedett.
- Még javításra szorul - dünnyögtem az orrom alá, amikor kikapcsoltam a szimulátort, és felkapva Papillon-ról a szerszámosládámat, egy fél nutellás palacsintával a számban visszasuhantam Camouflage-hoz, hogy kijavítsam a programhibákat.

-Se… semmi gond.-hebegtem vissza a szokásos zavartságommal, mikor valaki kizökkent a tervezésből. Egy ideje már képtelen voltam figyelni az előadásra, mert valójában én sosem éreztem elhivatást az iránt, hogy mindenféle nyavalyákat hajkurásszak és gyógyítsak meg.
-Ugye nem veszed tolakodásnak, ha megkérdezem, mit tervezel ilyen elmélyülten? -kérdezte vidám érdeklődéssel Matt.
-Öh… hát ez tulajdonképpen egy már egy létező dolog, csak tovább akarom fejleszteni. -itt nagy levegőt vettem, hogy nekiveselkedjek és megpróbáljam érthetően összefoglalni az utolsó találmányomat. -Szóval, terveztem egy eszközt, ami hasonlít egy interaktív térképre. Mint… tudod, a Tekergők Térképe, biztos hallottál róla. Hasonló elven elkészítettem a Naprendszer térképét, ami ábrázolja a bolygók aktuális állását, mozgási sebességét, de ami az érdekesebb, hogy az összes itt áthaladó mugli űrhajót és műholdat is tudom rajta követni. -magyaráztam, zavaromban a szemüvegemet igazgatva. Merlin, vajon most mennyivel növekedett a csodabogárság-rátám…?

Mindeközben a pályaválasztási előadásokon:

Végre elkezdődött Az Előadás, amiről tudtam, hogy nekem szól. Kritikusan hordoztam végig a tekintetem az összegyűlteken és azt méregettem, hogy kik azok, akikről el tudom képzelni, hogy tényleg gyógyítók lesznek. Meglepően sokan gyűltünk össze, de sok emberről tudtam, hogy csak a természettudományok iránti érdeklődése miatt ült be ide, de valószínű békésen végigunatkozzák a pálya konkrétumait részletező részeket. Az előadó egy igencsak tekintélyt parancsoló idősebb úr volt, aki éppolyan szigorú tekintetet és pengevékonyra préselt ajkakat tudott produkálni, hogy McGalagonyval bizonyára jól megértenék egymást. Bár az általános megjelenése nem indokolta, mégis egy elegáns sétapálcával ütemesen koppintgatva a padlón sétált be a katedrára, zakóján büszkén viselve a Gyógyítók egységes jelét: kör alakú mezőben egy csont és egy varázspálca keresztezik egymást. Megigézve bámultam a logót, majd átadtam magam az előadásnak. Nem volt szükségem jegyzetelni, hiszen az infók többségét már kívüről tudtam, például hogy kiváló teljesítménnyel kell RAVASZT-t tenni bájitaltanból, gyógynövénytanból, bűbájtanból és SVK-ból. Sokan elhűlve kezdtek hebegni a szomszédaiknak, ám ekkor az előadó egy erélyes pálcakoppintással ismét olyan fegyelmet teremtett, hogy aztán jó időre szinte vágni lehetett a csendet. Ez a jelenet többször is előfordult a prezentáció egy órája alatt, ami bebizonyította számomra, hogy a gyógyítók képzői nem nagyon ismernek kegyelmet a szertelen fiatalokkal szemben. Pár sorral hátrébb üldögélt Tony és Nomu, és egy notesz vándorolt közöttük, gondolom levelezés céljából. Ha jól tudom, barátomat ezért eszi itt a fene, mert a trollos idiótaságáért büntetésből az összes létező előadáson jelen kell lennie.
A varázsló már harmadszorra állt neki taglalni, hogy a gyógyítói munka nem játék, és hogy az elképzelhető legfelelősségteljesebb hivatás, mikor már az én figyelmem is jelentősen lankadt. Így elkezdtem bambulni a balomon ülő Jev noteszét, aki szegény, kínjában már a sokadik oldalon kezdett valamit skiccelni és vadul írogatni. Érdeklődve figyeltem, hogyan jár a keze a ceruzával, ám egy számomra viszonylag értelmezhetetlen tervrajz volt valamiről. Valószínű már kissé feltűnően bámulhattam, mert mikor felnézett és észrevett, a zsenik eszelős szemcsillogása rögvest kissé ijedt és szégyenlős pillantásba ment át. Csak messziről ismertem bajnoktársamat, de remélem, nem bántottam meg a tolakodásommal.
-Ne haragudj, hogy így bámultam a rajzodat, tudom, hogy nem rám tartozik. -súgtam neki, kényelmetlenül fészkelődve a székemen.

- Nem csak videojátékozni szoktam, és nem tudom, hogy jött ez most ide - ment fel bennem a pumpa egy pillanat alatt, amellett, hogy a pulzusom egy századmásodperc alatt eredeti értékének ötszörösére ugrott.
McGalagony elmondta volna neki? De nem mertem ennél tovább gondolkodni ezen az eshetőségen, így ehelyett kétszeres erőbedobással csúszkáltam az asztalok között, hogy eltereljem az agyam figyelmét a bensőmben egyre növekvő pánikról.
- Mokka, palacsintát! - kiáltottam oda a számítógépnek, miközben éreztem, hogy a kezem ismét elkezd remegni.

Ugyan nem tudtam volna megmondani, miért, de attól a perctől kezdve, hogy Léo belépett a szobába, úgy éreztem, mintha egy láthatatlan fal feszült volna közénk. Ezzel a pár szóval azonban a fiú egy pillanat alatt lebontotta ezt a válaszfalat, és hála öntött el, hogy képes és hajlandó volt erre.
- Miért ez a hirtelen irányváltás? Eddig nem ez volt az álmod? - kérdeztem kattintgatva, majd utasítottam Mokkát, hogy rendeljen vakondbőrt. - De most őszintén, miért hallgassam azt órákon át, amit már egyébként is tudok? Kidobott idő, és ennél sokkal fontosabb dolgok is vannak.

Csak egy ideges biccentéssel nyugtáztam, hogy ismét elvesztettem az időérzékem, de őszintén szólva már meg sem lepődtem.
- Már miért lőttek volna az aurorságnak? Remus Lupin óta már minden munkahelyen elfogadják a vérfarkasokat, illetve tudtommal még mindig Harry Potter az aurorok főparancsnoka, és belőle nézem ki a legkevésbé, hogy diszkriminálná a vérfarkasokat, mindazok után, amin keresztülment - hadartam el, de egyszerűen nem tudtam Léo szemébe nézni, mert egy hang a fejemben csak gratulálni tudott, hogy még egy ember életét tettem tökéletesen és teljesen tönkre. - Nem megyek, de érezd jól magad - kattintgattam párat, majd ellöktem magam Papillon-tól.
Két kattintás között eszembe jutott a tóparti esemény is, de inkább az ajkamba haraptam, és nem szóltam. Még akkor sem, amikor Mokka félreérthetetlenül megjelentetett egy kis vágóképet a tóba csobbanó Léo-ról az éppen aktuális számítógépem bal sarkában. Ingerülten becsuktam, és igyekeztem a számítógépnek telepatikusan üzenni, hogy ez az egész Lily és Léo dolga, és valószínűleg már egyébként is túl van az egészen, úgyhogy felesleges, sőt, kifejezetten káros lenne felhozni.

- Ó, bonjour Léo! - toltam le a fülemről a fülhallgatót, amikor Mokka, megkopogtatva a vállamat, jelezte, hogy látogatóm érkezett, majd megpillantva a kávés poharat, odacsúsztam Coccinelle-l, és egy hajtásra megittam. - Még egy bajnok sem küldte be a szobaötletét, úgyhogy nem tudsz mit ellenőrizni, sajnálom - csusszantam vissza Camouflage-hoz, és felnagyítottam a mágikus adathordozót a pajzzsá alakítható köpenyen, amelyre már elég időt pazaroltam ahhoz, hogy kezdjek igazán mérges lenni, amiért még mindig nem jöttem rá a titok nyitjára. - Eddig is volt rá lehetőségem, de ez a helyiség sokkal jobban tetszik, úgyhogy maradnék, ha nem gond. Legyen inkább sárkánybőr? - az utolsó kérdésem már Mokkának szólt, de miután a számítógép ezt határozottan ellenezte, mondván, hogy az túl drága lenne, megrántva a vállam, maradtam a vakondbőrnél. - Mi újság, megtaláltad már az álomszakmád? - érdeklődtem, beleszippantva a kólámba.

- Na, az viszont érdekel - dörzsöltem össze ördögi vigyorral a kezeimet. - Hátha leég vagy felrobban valami!
- Nem hiszem, hogy hoztak élő sárkányokat - szúrta közbe Eric, de lazán elengedtem a fülem mellett megjegyzését.
- Nincs izgalmasabb állat egy sárkánynál, én mondom nektek! - mosolyogtam önelégülten.

- Már van gyakorlatunk benne, ne izgulj - vágtam szenvedő arcot, mire Eric játékosan oldalba bökött.
- Még csak egy előadáson vagyunk túl, ne dramatizáld túl a helyzetedet! - csóválta meg mosolyogva a fejét a fiú.
- Ennyi is elég volt. És mindjárt kezdődik a második - szenvedtem látványosan. - Miről is fog szólni a következő?

-Ó, köszönöm, örülök, hogy így gondolod, de nehogy végigunjátok velem azt az előadást! -hárítottam vissza ijedten. Bár a Szent Katrinban nagyjából olyan emberekkel voltak mindig Bájital-óráink, akiket érdekelt a dolog, el tudom képzelni, hogy akinek köze nincs az egészhez, azoknak milyen egy kínzás lehet.