Tantermek

- Nagyon-nagyon szépen köszönjük! - integettem a fiúk felé hatalmas mosollyal az arcomon a dobfelszerelésem mögül, kissé kipirulva, és enyhén lihegve.
Hihetetlenül büszke voltam magunkra, és persze elmondhatatlanul hálás voltam a fiúknak, hogy ilyen őszintén elmondták a véleményüket kis együttesünkről. Azt pedig külön kis győzelemként éltem meg, hogy Anthony is elismerését fejezte ki - úgy tűnt, ő nem az a srác, akit könnyen le lehet nyűgözni.
- Már nagyon várjuk a fellépést is - tette hozzá Michael mosolyogva. - Apropó, a fellépés. A Last Christmas kissé felgyorsított változata szerintetek is jó ötlet karácsonyi kezdődalnak, vagy Ti a helyünkben valami mást választanátok? - kérte ki a véleményüket kíváncsian a fiú.
Eric közben félig hátrafordult felém, és egy vigyori kacsintással jutalmazott. Viharkék szemében apró szikrák csillogtak, miközben félig kinyújtott nyelvvel én is egy vidám hunyorítást küldtem felé.

-Hűűűha! -Mattnek leesett az álla. Jól szórakoztam, mikor lopva figyeltem, mekkora döbbenettel próbálta követni az egyébként is kissé energiavámpírnak tűnő Eric vad mozgását és önfeledt gitározását. Az jutott eszembe, hogy mi azért valahogy több méltósággal játszunk, és lehet, hogy egy idő után kivágnám a bandából ezt a gyereket, annyira nyughatatlannal tűnik. A zene tisztelete és a hűség egyértelműen érezhető volt mindannyiukon.
-Ez fantasztikus volt! Ti elvinnétek egy egész estés fesztiválkoncertet is! Vagy egy Kviddics Világkupa-nyitást!! -jelentette ki Matt, még mindig az előadás hatása alatt.
-Húú, köszönjük, ez aztán a dicséret! Nagyon örülök, hogy tetszett! -köszönte meg csillogó szemekkel Charlie. Hirtelen csönd támadt. -Anthony? -fordult felém, változatlanul sugárzó arccal. Egy kimért és nagyrészt őszinte válasz fogalmazódott meg bennem:
-Teljesen profin kezelitek a hangszereket, ami meglepett, nem gondoltam volna, hogy ekkora fegyelemmel és összhangban tudtok dolgozni. Ezenkívül látom, hogy élvezitek is, amit csináltok. -na jó, ennyi elég a fényezésből, nem vallana rám, ha még tovább ragoznám a dolgot. -Egyébként a mugli számok, amiket többségében játszottatok, nem a szívem csücskei, de ez persze nem a hibátok.  -ismertem be, szintén nem túl sok érzelmet kifejezve.

A próbán szerény véleményem szerint brillíroztunk. Mindenki a legjobb formáját hozta, de Eric magasan vert mindenkit. Olyan szinten fel volt pörögve, hogy folyamatosan ugrált, az sem zavarta, hogy vizes haja minduntalan a szemébe vág, és maximális hangerőn, szinte üvöltötte a dalokat, anélkül, hogy azok hamissá váltak volna.
A dalok végeztével enyhén zihálva (Eric részéről fújtatva), kíváncsian, várakozásteljesen néztünk szembe kritikusainkkal. Őszintén érdekelt a véleményük, de azt is tudtam, hogy bármennyire is lehúzzák esetleg a zenekarunkat, mi ugyanolyan töretlen lelkesedéssel fogjuk folytatni a karrierünket, minduntalan azon igyekezve, hogy kijavítsuk hibáinkat, de közben hűek maradjunk önmagunkhoz.

Igencsak kedélyes társaságnak tűnnek, így kissé életidegen lehetett nekik a merev és túl udvarias kézfogásom az instant robbanógránát-parti után. Tulajdonképpen egészen otthon éreztem magam ebből a szempontból, hiszen az én bandatagjaim is szoktak idióta dolgokkal fogadni próbákon. Matt majd kiugrott a bőréből a nagy érdeklődés és izgatottság miatt, én viszont már, mint gyakorlott zenekar-kritikus, kifejezéstelen arccal, karba font kezekkel nekitámaszkodtam a falnak, egy nem túl feltűnő helyen, nem akartam zavarni őket a látványosan vizslató tekintetemmel. Fogalmam sincs, mire számítsak, a teljesen profi hangszerek látványa egyelőre elhessegették azt az első érezetemet, hogy amatőrök.

/kezdődött a Griffendél klubhelyiségében/

- Halihó, srácok, meghoztam Nat-et! - nyitottam be az aktuálisan próbatermünknek kinevezett terembe, és szinte reflexszerűen hajoltam le, amikor látóteremben megjelent egy robbanógránát.
A nem túl veszélytelen eszköz így a mögöttem belépő Nat pólóján csattant, azonban alighogy belekezdhetett volna egy kiadós kiabálásba, a dobfelszerelésem mögött infantilisan rejtőzködő Eric újabb rohamot indított meg.
- Merlin gatyájára, Charlie, segíts! - nyögte Michael, aki egy (nem tudom, honnan szedte) párnába rejtve a fejét bukdácsolt át a termen, hogy barátnője segítségére siessen. - Már tíz perce ezt csinálja.
- Nem menekülhettek előlem, gyáva tudatlanok! - nevetett szinte mániákusan Eric a dobfelszerelésem mögül.
Hosszú sóhajjal szemügyre vettem a terepet. Nat és Michael a párna mögé rejtőzve stabilabb menedéket kerestek, Jasper a függöny mögé próbált rejtőzni, Alice pedig egész egyszerűen eltűnt.
- Édes Istenem - sóhajtottam, majd feltűrve pólóm ujját, védőbűbájokkal térítve el a felém küldött robbanógránátokat, bemásztam Eric mellé.
A fiú mániákusan csillogó szemmel, a szokásosnál tízszer inkább felborzolt hajjal, és ördögi vigyorral meredt rám. Kifejezetten démoni látványt nyújtott - így nézhetett ki Lucifer, mielőtt aláhullott a Mennyekből.
- Hányat? - kérdeztem fáradtan.
- Tizenhat - vigyorgott önelégülten, és dobásra emelt kezét meglódítva, szembe találtam a pálcám csúcsából előtörő vízsugárral.
Egy folyamatos átkozódást követő perc után Eric végül magához tért, és már csak prüszkölt. Víztől csöpögő hosszú tincseit megfogva, állandó jajgatás kíséretében előrángattam a dobfelszerelés mögül.
- Kezdődik a próba! - jelentettem be erélyesen, mire a többiek lassan visszaoldalogtak hangszereik mögé, és Alice is (fogalmam sincs, honnan) előkerült, és elfoglalta helyét az egyik falhoz tolt pad tetején.
Eric, még mindig csuromvizesen, szintén beállt basszusgitárja mögé, de előtte még kezet fogott Anthony-val és Matt-tel.
- Ó, igaz is - álltam fel, hogy mindenki jól hallhasson. - A fiatalemberek az Ilvermorny bajnokai, Anthony és Matt. Az Ilvermorny-ban ők is egy banda tagjai, így kikértem a véleményüket a zenénkről - ismertettem a helyzetet.
Eric bólintott, és ajkára felkúszott a csintalan, most-megmutatom-nekik, kissé ördögi Eric-mosoly. Elégedetten visszamosolyogtam, mire rám kacsintott, hátat fordított nekem, és felemelte a kezét. Lehuppantam a dobfelszerelésem mögé, és a próba elkezdődött.

Megilletődötten pislogtam a többi bajnokra, akik heves érzelmek közepette üdvözölték tanáraikat, akiket most beengedtek pár percre. Pavel érdeklődve nézegette az egyik vitrin tartalmát, ami a tanterem egyik hatalmas, függönnyel fedett ablaka mellett állt, Borja meg valamivel odébb tőlünk néhány hajcsatot igazgatott a hajában, és valamiért kerülte a kommunikációt velünk. Kissé összeszorult a gyomrom a sok ember láttára. Mióta elhatároztam, hogy jövök és bedobom a nevem, folyton azt sulykoltam magamba, hogy ugyan már, kizárt, hogy engem hozzon majd ki a serleg. De tévedtem,  itt vagyok, és meg kell mutatnom mindenki előtt, hogy mit tudok, és meg kell változtatnom a rólam kialakult és úgy maradt halvány képet arról a visszahúzódó, jelentkéktelen, nehezen megközelíthető fiúról.
Épp azon gondolkodtam, hogy bizony, összetehetem a két kezem, amiért Pavel is kiválasztódott mellém, hiszen nélküle már lehet, hogy a sírással küszködve  tördelném az ujjaimat valamelyik sarokban. Ekkor az igazgató úr csoszogott oda hozzánk.
-Na látjátok fiúk, én mindig is tudtam, hogy bennetek a Szent Katrin minden reménye! -markolt bele kedélyesen a jobb vállamba. -Hát hol a lelkesedés?
-Itt van, tanár úr! Most aztán megmutatjuk, hogy az orosz embert milyen fából faragták! -ugrott oda Pavel nagy lelkesen. Belőle valóban őszinte öröm és izgalom sugárzott, ami nekem is segítséget nyújtott. Halványan elmosolyodtam, de inkább a földre szegeztem a tekintetem.
-Felfigyeltél rá, hogy van még egy Chekov? -tért vissza hozzám Andrej bácsi.
-Öh... nem. Vagyis de, hallottam. -dünnyögtem, és próbáltam megkeresni a roxfortiak kis csapatában az illetőt. Egy pillanatig farkasszemet néztem vele. Ilyenkor csak képzelődik az ember és szándékosan keres hasonlóságot a névrokonában?
Gyorsan elkaptam a tekintetem és inkább az tanár úr mondandójára összpontosítottam.

Cseppet sem voltam meglepve, hogy mind a hárman bajnokok lettünk, és Zaire is csak egy fölényes félmosollyal vette tudomásul eddig is nyilvánvaló győzelmét. Most, a kis teremben, a lámpák fénykörében végighordoztam a tekintetem vetélytársainkon, megpróbáltam megkülönböztetni az illatukat, hogy legalább így valamilyen csekély mennyiségű információt kipuhatolózzam belőlük, de még olyan ismeretlen volt csaknem mindenkinek az illata, hogy vállalkozásom lehetetlennek bizonyult.
Azért nem kellett sokáig keresgélnem ismerős alakok után sem. Natashát, Matt-et, a két orosz fiút, valamint a farkasos fiút is felfedeztem a bajnokok között. A furcsa japán lányt, aki most is a hajába fűzött csengettyűkkel babrált, valamint mozgó ajkaiból arra következtettem, hogy valószínűleg ismét valami mantrát mond, szinte örömmel üdvözöltem, elégedettséggel vettem tudomásul, hogy rácáfolt az előítéletekre. Rövid szemlémet követően figyelmem visszafordult a farkasos fiú felé, akinél ugyan most nem volt itt az állata, de annak barátságos illata ide is elkísérte.
- Hellóóóóóóóóóó, Adeyemik! - ugrott ránk hátulról egy aprócska alak, és csilingelő nevetéssel a karjaiba zárt bennünket. - Szuperbüszke vagyok rátok, srácok! - borzolta össze vidoran mindhármunk haját az igazgatónőnk, majd nem sokkal utána a többi varázslóiskola vezetője is belépett a terembe, hogy üdvözölje bajnokait.

Az örömmámortól alighanem szédültem, de valamiért nem is emlékszem, hogy jutottam a Nagyterem mellől nyíló nagy Átváltoztatástan-terembe, amiben most minden pad a falakhoz volt tolva, így nagyobb teret teremtve az újdonsült Trimágus Tusa bajnokoknak.
-Szeretnék szívből gratulálni a sikeres bejutásért! Biztos vagyok benne, hogy mindannyian az eddigi teljes erőfeszítését túllépve fognak küzdeni, és tisztességesen ki fognak állni az iskolájukért, illetve az egész kultúrájukért, amit magukkal hoztak a világ legkülönbözőbb tájairól. Szeretnék ismertetni pár igencsak fontos szabályt a Tusával kapcsolatban. -kezdte a bevezetőt McGalagony, miközben lopva felénk küldött egy-egy büszkeségtől sugárzó örömteli pillantást. Talán még sosem láttam ennyire ragyogni.
Végre lejjebb vett a szívdobogásom a tempóból, és végighordoztam a tekintetem a gyűrűbe összeállt csapaton. Szinte nem is tudta feldolgozni az agyam azt a sokszínűséget, amit a társaság képviselt. Megállapodott a tekintetem az egyik Szent Katrinos fiún, aki állítólag szintén Chekov. Fura, még hasonlít is rám kicsit.De nem valami bajnok-típus, inkább úgy tűnt, mint aki nem annyira elragadtatott a dologtól, mint például Charlize sem.

- Igen, biztos szuper lehet! - mosolyogtam.
Jasper csak óvatosan megrázta a fejét, Alice határozottan nemet intett, Eric pedig megvonta a vállát, de csintalan mosolyából és tekintete csillogásából nyilvánvaló volt, hogy ő is próbálkozni fog. Amikor már csak én nem nyilatkoztam így vagy úgy, és mindenki kérdőn nézett rám, én is gyorsan megráztam a fejem.
- Na, viszont én már nem bírom ezt a bezártságot! - pattantam fel olyan hirtelen, hogy szinte mindenki egy emberként hőkölt hátra. - Járjunk egyet kint, ma a két sportemberünktől eltekintve még nem is voltunk friss levegőn! Hátha odakint eszünkbe jut valami jó ötlet - mosolyogtam, és a többiekkel a nyomomban megindultam kifelé.

-Hát, én történetesen gondoltam rá róla... -vallottam be szerényen, miközben pajkos mosoly bujkált a szám szélén. -De azért nem könnyű döntés, na.

- Hűűűű, nagyon szeretem azt a számot! - lelkendeztem a dob mögül integetve, ahonnan nagyjából csak a fejem búbja látszódott ki. - Apropó, orosz diákok - Ti terveztek benevezni a Tusára? - érdeklődtem, miközben felálltam, hogy kicsit jobban lássam többieket.

-Ennyi! -pattantam fel lelkesen a padról, aminek eddig támaszkodtam. -Úgy látom, nem éppen halálos kínok között éreztétek magatokat előadás közben. Vagy rosszul láttam? -kérdeztem vigyorogva. Jó volt nézni őket, ahogy még így, gyakorlatilag felszólításra eljátszottak egy számot teljesen profin, ráadásul még élvezték is, annak ellenére hogy szeptember van és a dal karácsonyi. -Nagyon klassz volt!

- Te jó ég - sóhajtottam, de pontosan abban a pillanatban, amikor kinyitottam a szám, hogy csatlakozzak a spontán éneklésehez, egy kéz hátulról befogva a szám, elnémított.
Felháborodottan pislogtam hátra Eric-re, aki már vidám mosollyal az ajkain énekelte is a többiekkel a számot, de amikor észrevette, hogy dühösen méregetem, csak kacsintott. Jó, tudom, nem megy az éneklés. Ha tehettem volna, kinyújtom a nyelvem Eric-re, de így csak folyamatosan gyilkos pillantásokkal bombáztam, ami persze őt egyáltalán nem érdekelte.
Valahol a dal közepén szemével a dob felé nézett, és meg mertem volna esküdni rá, arra kér, kicsit pörgessem fel a számot. Bólintottam, mire elengedett, én pedig beültem a hangszerem mögé, és a tempó megadásával kicsit gyorsabb éneklésre biztattam a többieket, miközben Alice és Jev a zene ütemére bólogatva figyelték rögtönzött előadásunkat, amibe kisvártatva majdnem az összes hangszer becsatlakozott.

-Helló. Hát hol a lelkesedés? -néztem végig a padlón és egyéb, nem túl kényelmes helyen ülő és fekvő társaságon. -Tudjátok, mit mondok? Ne görcsöljetek ki semmiképp valami kínos karácsonyi dalt, csak azért, mert karácsony lesz. Szerintem próbáljátok ki, hogy hangzik tőletek a Last Christmas, de ha nem érzitek magatokénak, akkor szerintem hagyjátok!

szeptember 29.

Amikor Eric és Jev visszatértek reggeli kviddicsedzésükről, az egyik megüresedett tanteremben találtak ránk. Alice-szel a padlón hason fekve igyekeztük összeállítani a dallistát, Jasper a Say Something-ot énekelve igyekezett tökéletesíteni a hangokat, Michael és Nat pedig zongorán és gitáron kísérték, és közben unos-untalan megálltak, hogy egyeztessenek, és kijavítsák a hibákat.
- Sziasztok, fiúk! - intett a két Hollóhátasnak Nat, ahogy beléptek az ajtón.
- Miért kell egy átkozott Karácsonyi Bálon fellépnünk? - nyöszörögtem éppen a padlón fekve. - Egy normális karácsonyi számot sem ismerek, ami felvállalható lenne. Vagy a Last Christmas, vagy éneklünk valami borzalmas dalt a Szárnyaló Hippogriffek-től. Esetleg, Alice ír nekünk valami dalt - mosolyogtam reménytelien a lányra, de gyorsan csalódnom kellett, amikor határozottan ingatni kezdte a fejét. - Szomorú vagyok - jelentettem ki, és segítségkérően néztem a két betoppanó fiúra, hátha tudnak segítő kezet nyújtani.

szeptember 9.

- Mint arra bizonyára emlékeznek, amennyiben figyeltek az évnyitó lakoma alatt, az idei tanévben a mi iskolánk ad otthont a megváltozott Trimágus Tusának. Mivel immár Önök is betöltötték tizenhetedik életévüket, könnyen lehet, hogy valamelyikük a Roxfort bajnokaként fog képviselni bennünket - ezen a megmérettetésen pedig kiemelkedő fontosságú az Átváltoztatástan tudományágának beható ismerete. De amennyiben nem törnek bajnoki babérokra, azzal minden bizonnyal tisztában vannak, hogy az idei év a RAVASZ-ok éve az Önök számára, így elengedhetetlen az ebben a tanévben tanult varázsigék ismerete - igen, még Brown kisasszonynak is! - szólt hátra nekem McGalagony professzor, mire kénytelen voltam valamilyen szinten ébernek és érdeklődőnek tettetni magam, mielőtt egy jó kis büntetést kapok a nyakamba, rögtön az év elején. - Rendben, akkor kezdjük az asztalukon található varjú pohárrá való átváltoztatásával!
Az óra után igyekeztem minél gyorsabban kimenekülni a teremből, ám McGalagony professzor keresztülhúzta a számításaimat.
- Brown kisasszony, egy szóra, ha kérhetem! - szólt utánam a professzor, mire szememet az égre emelve visszabandukoltam a terem elején terpeszkedő tanári asztalhoz.
- Professzor, tudja, hogy viszonylag gyakran hazudok, főleg magának, de most becsületszavamra mondom, fogalmam sincs, mivel vádol - pislogtam McGalagony professzorra ártatlan bociszemekkel, és közben erősen igyekeztem nem gondolni az előző heti robbanógránátos akciónkra Eric-kel, amiért még mindig nem kaptak el.
Pedig csak teszteltük legújabb találmányainkat, a tudóskedvet pedig akkor sem lehet megállítani. McGalagony professzor egyetlen hosszú csíkká préselte össze ajkait, összeszűkült szemei gyanakodva figyeltek engem, de éppen, amikor már kezdtem volna fejben átírni a napjaimat egy esetleges büntetés miatt, a professzor fáradtan sóhajtott egyet, és megdörzsölte az orrnyergét.
- Brown kisasszony, ugyan szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy Sangster úrfival Önök felelősek az előző heti robbanógránát-akcióért, most nem ezért az incidensért szeretném felelősségre vonni. Lehet, hogy nem ártana emlékeztetnem Önt az itt rendezendő Trimágus Tusa tényére, mivel mind az évnyitó lakoma, mind a tanóra alatt aludt - nézett rám a professzor rosszalló tekintettel, amire én csak egy ártatlan mosollyal válaszoltam. - Mindenesetre fel szeretnék ajánlani az Önök együttesének, a Colourblind-nak egy egyedülálló lehetőséget - a Tusával együtt járó Karácsonyi Bálon való fellépés lehetőségét - nézett mélyen a szemembe szigorúan McGalagony professzor, én pedig egy csapásra éber lettem.
- Ez komoly? - kérdeztem vissza hitetlenkedve.
Egy pillanatra azt hittem, a professzor csak a bolondját járatja velem.
- Teljesen komolyan beszélek, Brown kisasszony - bólintott ugyanazzal a szigorú kifejezéssel az arcán a professzor. - Szeretném, ha már korán elkezdenének rá készülni, illetve mindenképpen kérem a dallistát még a rendezvény előtt - húzta össze a szemeit fenyegetően McGalagony professzor.
- Mindenképpen, mindenképpen, professzor - mosolyogtam fültől fülig érő vigyorral az arcomon, csillogó tekintettel. - Nagyon-nagyon szépen köszönjük a lehetőséget, professzor! - szinte ugráltam örömömben, és már igyekeztem is az ajtó felé, hogy a többieknek is minél előbb elújságolhassam a nagy hírt.
- Brown kisasszony! - szólt utánam még egyszer McGalagony professzor, mire már az ajtóban állva néztem vissza rá. - Fog jelentkezni a Tusára?
- Ugye, csak viccel? - kérdeztem vissza hitetlenkedve.
Nem akartam hinni a füleimnek. Félrebillentett fejjel a professzorra nézve latolgattam, hogy vajon komolyan beszél-e; rezzenéstelen arckifejezéséből azonban arra következtettem, nem viccből tette fel kérdését.
- Természetesen nem! - fordultam felé már teljes testemmel hitetlenkedő félmosollyal. - A versenynek semmi köze a természettudományokhoz, csak az érthetetlen varázslathoz - legyintettem.
McGalagony professzor hosszasan, tűnődve fürkészett szemüvege mögül.
- Brown kisasszony, nem tudok rájönni, mi taszítja ennyire a varázslatban.
- A varázslat létezése a természet törvényeivel teljességgel megmagyarázhatatlan - közöltem megfellebbezhetetlenül, szilárdan, eltökélten nézve vissza a professzorra.
- Brown kisasszony, tisztában van azzal, hogy Ön is rendelkezik ilyen természetfeletti hatalommal, igaz? Hogy az Ön tudománya magát sem tudná megmagyarázni? - kérdezte szinte lágy hangon McGalagony professzor.
A hangnemétől és a kedves pillantásától egy pillanat alatt sikítani támadt kedvem. Akaratomon kívül ökölbe szorult a kezem, körmeim kis holdacskákat vájtak a tenyerembe. Hosszú másodpercekig bámultunk egymásra, én, mint egy felrázott és kitörni készülő kóla, a professzor pedig valami mélységes szomorúsággal a szemében.
- Szerintem próbálja meg a Tusát, Brown kisasszony - bólintott még felém McGalagony professzor, aztán lehajtva a fejét, újra beletemetkezett papírjaiba.
Szó nélkül kifordultam az ajtón, és a folyosói tülekedésben elvegyülve igyekeztem minél előbb megtalálni a bandatagokat, hogy elújságolhassam nekik McGalagony professzor páratlan ajánlatát.

Ezekben tartanak minden tanórát, kivéve a Repüléstant, a Gyógynövénytant és a Legendás Lények Gondozását.