Gyengélkedő

/elkezdődött a Jégpályán/
Enyhe zöttyenéssel landoltam egy üres, már előkészített ágyra a gyengélkedőn.
-Öh, Madam… Bettie azóta sugárban hányt, és úgy tűnik, hogy megi… -hallottam Matt aggódó hangját, aki fogalmam sincs, miért van itt, de nem is volt kapacitásom ezen töprengeni, mert teljesen eltompultam az újonnan érzett zsibbadástól, amit az okozott, hogy az ápolóasszony kíméletlenül magasra emelte a karomat már percek óta, hogy a lehető legminimálisabb vérkeringés legyen benne.
-Merlin zsebkendőjére! Csak nem megint kihánytad az összes gyógyfőzetet?! Megyek, megyek, Matt, addig kérlek fogd a karját! -cserélt helyet a fiúval, és már robogott is egy igencsak fiatalnak tűnő, talán elsőéves lánykához, aki fura zöld arcszínnel és hozzám hasonlóan holtra váltan krákogott és köhögött egy vödörbe a velem szemben levő ágyon.
-Francba is, átvérzett! -állapította meg a fiú a nyilvánvalót, ugyanis halványan, de éreztem, hogy valami csorog a könyökhajlatomtól lefelé. Egy pálcaintéssel magához rendelt egy kupac kötszert és egy szemillantás alatt kötést cserélt, műve lényegesen stabilabb és hatékonyabb is volt, mint az edzőm által sebtében, varázslattal fabrikáltja. Gyengéden lerakta a fejem fölé a párnámra, ami határozottan segített a pánikszintem lecsökkentésén, mert már az idegborzoló zsibbadás kezdett abbamaradni. Matt csak azután kérdezett tőlem bármit is, miután gondosan letörölgette a már megalvadt vércsíkokat rólam.
-Gondolom korizás közben voltatok, de könyörgöm, hogyan? -bukott ki belőle az egyszerre tanácstalan-rosszalló-aggódó hangú kérdés. Ezt a stílust tuti ettől a Pomfreytől tanulta el…
-Emeltem… Borját. És a korija élével.
-Ne idegesítsetek, hogy azok a korcsolyák ennyire élesek?! Eleve az életetekkel játszadoztok, mikor pörögtök-forogtok, mint az őrültek, és akkor még emelgetitek is egymást…
-Nem, ennyire nem éles alapvetően, csak egy bizonyos szögből… Amit most sikerült megtalálnia a karomnak. -És te mit is keresel itt? -kérdeztem meg végre azt, ami már az érkezésem óta foglalkoztatott.
-Ja, hogy én… Párszor szoktam jönni, mert volt egy-két kérdésem gyógyfőzetekkel kapcsolatban, a vizsgára tanulás közben. Aztán rájött a néni, hogy alkalmas vagyok segédkezésre ebben-abban, szóval néha itt vagyok, csak úgy a gyakorlatszerzés kedvéért. -magyarázta már-már szégyenlősen.
-Ja, hát persze, aki akkora zsenialitás, hogy a gyógynövény- és bájitaltan vizsgákra készülés mellett még szabadideje is van… -ámuldoztam elismerően. Mindig is megdöbbentett, hogy milyen jó feje van a gyereknek. Én ha belepusztulnék, se tudnám olyan szintre feltornázni magam az említett tárgyakból, mint ő.
-Hát, hallod, sírhat majd Pomfrey, ha elmegyünk innen. -állapítottam meg a tökéletes nyomókötésemet csodálva. -Meg én is, mert már se szeri, se száma annak, hányszor mented meg az életemet, mióta itt vagyunk. -nevettem fel.
-Ez csak természetes! -kuszálta össze a hajam tréfásan, majd a javasasszony után tűzött, aki már gyanúsan hosszú ideje tűnt el az egyik ágyat takaró paraván mögött.

Amikor Léo és a javasasszony mögött becsukódott az ajtó, zsebre dugott kézzel kisétáltam a gyengélkedőből, és hívtam Mokkát.
- Az aurorköpenyes tervet nyisd meg. Egy perc, és ott leszek - ugráltam le a lépcsőkön, és végigcikázva a folyosókon, lefutottam a gondolataimat.

Ingerülten megforgattam a szemeim a becenév hallatára, majd megálltam, és megvártam, amíg Léo kiköhögi magát, de szerencsére már nem voltunk messze a gyengélkedőtől.
Amikor bekopogtattam, és Madam Pomfrey megkönnyebbült arca jelent meg az ajtónyílásban, betámogattam Léo-t.
- Legalább két nap, hallod? És vegyél be mindent, amit ad. Tudni fogom, ha nem így lesz - meredtem szigorúan a fiúra.

- Persze, graine de citrouille - kacsintottam rá, de a Karma gyorsan vissza is ütött: erős köhögőroham tört rám.

- Nem vagyok pici - vetettem Léo-ra egy gyilkos pillantást. - Csak Ti nőttetek túl magasra, de az nem az én hibám - motyogtam durcásan.

- Szóval két napig. Jó, én még azt is kicsit korainak tartom, de ha Te úgy érzed, ennyi elég lesz, akkor ebben ki tudunk egyezni - bólintottam határozottan.

Amikor Léo megölelt, lehunytam a szemem, és egy pillanatra hagytam, hogy mindaz, amit eddig visszatartottam, a felszínre törjön.
Annyira sajnálom. Mindent.
- Mennyi ideig maradsz a Gyengélkedőn? - kérdeztem aztán már az átjáró szájában, ahol lebegtetve egy faágat, hozzáérintettem a fúriafűz megfelelő göcsörtjéhez, hogy akadálytalanul tudjunk tovább haladni a kastély felé.

- Igen - vettem vissza tőle határozottan a cuccokat, amiket átvett tőlem, aztán, amikor elindulva majdnem eldőlt, és, kicsit jól ismerve a hányás utáni tüneteket, valamint egy fél pillantást vetve az arcára, tudva, hogy nem lehet valami jó állapotban, átkaroltam a derekát, hogy egyenesben maradjon. - Ha szeretnéd, Mokka tud írni a Minisztériumba meg Oroszországba, hogy megdöntötted a rekordot. Lehet, hogy még egy serleget is kapsz érte - gondolkodtam hangosan, miközben beléptünk az átjáróba.

Figyeltem, ahogy átviszi a holmijait a szomszédos szobába, majd, amikor az ajtó becsukódott mögötte, felálltam, és körbejárva a szobát, összeszedtem a tálakat meg a Kinder Bueno-s csomagolásokat, amiket még a konzollal való játék közben dobáltam szét. Miután mindent a táskába tömtem, a hátamra kaptam a hátizsákot, és a termosz kávéval a kezemben kisétáltam a folyosóra, hogy ott a falnak támaszkodva várjam meg Léo-t.

Követve Léo tekintetét, én is észrevettem, hogy hamarosan itt az idő. Intettem a fejemmel, hogy kövessen, és visszakocogtam az eredeti szobánkba. Nem tudtam, hogy a visszaváltozásnál mennyire lesz majd szükség az emberi alakomra, de biztos, ami biztos, a porba rajzoltam a félkört, és a legközelebbi pislogásnál ismét csak a földön fekve találtam magam, ezúttal azonban a megszokott, kétlábú testemben.
Felülve megdörzsöltem a szemeim, aztán magamhoz ragadtam a termoszt, és ledöntöttem vagy fél liter kávét, mert már kezdtem igencsak homályosan látni a szobát.
- Jót játszottunk - nyújtózkodtam, majd rámosolyogtam Léo-ra. - Nagy vagy, kapitány! - nyújtottam a kezem pacsira.

Félrebillentett fejjel vettem szemügyre a nyomokat, de nekem semmit nem mondtak. Ez vagy valami brit töri lesz, vagy általános töri, de abból már a Beauxbatons-ban is minden évben csak a pótvizsgán csúsztam át csodával határos módon.
Megerőltetve az agyam aztán felrémlett valami, amit még Mokka mondott, amikor pár nappal ezelőtt a Szellemszállásról gyűjtöttem információt. Ez lenne az a szoba, ahol Harry Potter és a barátai találkoztak Remus Lupin-nal és Sirius Black-kel? Egy vérfarkassal és egy fekete kutyával?
Elmosolyodva megcsóváltam a fejem, majd Léo-hoz ügetve, kedveskedve oldalba böktem az orrommal.

Elszámoltam hatvanig, majd elvettem a mancsaimat a szemem elől, és kissé még imbolygó léptekkel, de körbefutottam a szobát. Léo-t nem találtam sehol, úgyhogy kisiettem a folyosóra, és igyekeztem szisztematikusan átböngészni a többi helyiséget. Magam is meglepődtem, mennyire gyorsan és könnyen hozzászoktam az új testemhez, bár tény, hogy a viszonylag kis testméret segített ebben.
Végül egy kifejezetten romos szobában találtam meg Léo-t, és diadalmasan elmosolyodtam, bár nem tudom, kutyaként ez mennyire sikerült.

Megnyugodtam, hogy elfogadta a teát, a játékra pedig mosolyogva az égnek emeltem a szemem.
- Átmegyek kutyába, úgy lehet, könnyebb lesz - tudattam Léo-val a tervemet, majd szóltam Mokkának, hogy indítsa be a program komplikáltabb részét.
- Mademoiselle Sauveterre, kötelességem jelenteni, hogy a programot ilyen távolságból még nem teszteltük, ezért a kimenetel...
- Mon Dieu, Mokka, hagyj már békén, én terveztem a programot, csak tudom, mikor működik és mikor nem - förmedtem rá a számítógépre, mire Mokka elhallgatott, a következő pislogásnál pedig már egészen más szögből láttam a szobát.
Egészen konkrétan a földön feküdtem, és felpattanva megállapítottam, hogy négy lábam van. Eddig ezek szerint még minden rendben. Először Léo-t mértem be, aki az eredeti testemet nézte, ami most elnyúlt a talajon, bal kezéből pedig kiesett a fogaskerék. Fel sem tűnt, hogy egészen eddig szorongattam.
Egy kicsit próbálgattam a négy lábon járást, majd amikor már elég biztosnak éreztem a mozgásom, odaporoszkáltam Léo-hoz.
Mit csinálunk? biccentettem félre a fejem.

- Bonjour, La Belle au bois dormant - mosolyogtam rá Léo-ra, amikor felébredt, és visszasüllyesztettem a táskába a konzolt.
Csupán csak pár óra alatt eljutottam az ötszáznegyvenhatodik szintig, ami már személyes rekordnak számított. Más kérdés, hogy ezalatt elfogyott a tizenöt liter kávé, úgyhogy hozatnom kellett új adagot Mokkától a varjúmmal.
- Mire van szükséged? - fürkésztem a testét árulkodó jelek után kutatva.