Tantermek

Szóval, észrevettem, hogy Nat azt mondta, hogy Pav, és hogy az orosz srác a Királyságban képzeli el a jövőjét, ahol együtt taníthat Nat-tel. Ahogy arra is emlékeztem, hogy párok voltak a második próbán, és hogy amikor a lázas Eric-et rángattam le a jégről, ők ketten feltűnően együtt korcsolyáztak. Szóval, ezeket mind észrevettem, és feltett szándékomban állt alaposan kikérdezni Nat-et, amikor visszatérünk a hálókörletbe.
De jelen pillanatban Alex állt a reflektorfényben, és Pavel-lel az élen hangosan biztattuk, hogy jelentkezzen bájital-kutatónak.

Épp diszkréten, észrevétlenül surrantam el a kisebb csoportosulás mögött, amibe Pavel csatlakozott, de barátom persze kiszúrt és valahogy képes volt a pólómnál fogva konkrétan elcsípni és odarángatni hozzánk.
-Mizu Alex pajtás, mire jutottál, te mi leszel, ha nagy leszel? -vigyrogott rám. Ja persze, megint a szokásos Hogyan-erőltessük-be-kínosan-társaságba-Alexet-játékot játszik velem. Észrevettem, hogy Jev is ott volt a beszélgetők között, így, bár inkább megszoksából, elsápadtam. De aztán bevillant a második próba, és valami fura kavargással a gyomromban megembereltem magam, és elhatároztam, hogy megpróbálok használható partner lenni a társalgásban.
-Hát, valami olyan, ahol kotyvaszthatok. Meg bájitaltan-alapú. Kutatnék is akár... -meredtem egy távoli pontra a terem falán.

- Hát, ha rajtam múlik, biztos, hogy nem - húztam ki magam büszkén. - A fizikáért mindent, és hála Merlinnek, hogy vannak itt még mugli gondolkodásúak! - pacsiztam le Jevvel.

Jól mulattam azon, hogy Liliana és Léo ennyire egy húron pendülnek, de Charlie egyetlen-szúrós-tekintettel-megvédem-Jevet-akciója is jól esett.
-Na igen, körül kell nézni, mert lehet, hogy ez csak álom marad. -szontyolodam el egy kissé, ahogy rájöttem, hogy a többieknek sincs ötlete, hogyan kivitelezhetném a mágus-űrkutatást.

-Öh, izé, jó. -zavartan feljebb toltam a szemüvegem, és próbáltam nem kínosan elvörösödni. Ami azt illeti, Charlie-ékon kívül nem nagyon szoktam reklámozni a dolgot másoknak, hogy valóban konyítok a mugli csillagászathoz, fizkához, és hóbortosan tervezek űrállomásokat szabadidőmben, amiket a valóságban akár mágiával is meg lehetne spékelni, így simán lehagyva a mugli társadalom űrtudományát.
-Na jó, ez így eléggé lehetetlennek hangzik, pedig tényleg csinálnám. -vallottam be ártatlan mosollyal a többieknek, hátha nekik van valami közelebbi ötletük arról, hogy ehhez mondjuk mit is kéne tanulnom.

- Merlin trottyos alsógatyájára, Jev, ne hülyéskedj! - vágta hátba kedélyesen barátját Eric. - Jevgenyij barátom lesz az első mágus a Holdon, és egy olyan űrállomást fog összerakni, amilyet még nem látott a világ! - jelentette ki büszkén Eric, én pedig lelkesen bólogattam minden szavára.
- Jev forradalmasítani fogja a mágusvilágot - jelentettem ki megfellebbezhetetlenül. - Úgyhogy még csak ne is említsd többet ezt a büfés nénis dolgot! - meredtem szigorúan a fiúra.

-Na, akkor megvan ezeknek a kreatív szurikátáknak itt a jövőjük! -csaptam a vállukra egyszerre mögöttük széles vigyorral. Totál el tudtam őket képzelni egy ilyen összetett és sok kutatást, fejlesztést igénylő munkára.
-Már csak belőlem lesz büfésnéni a Roxfort Expressen. -tettem hozzá kissé lehangoltabban, mert én még mindig nem találtam meg az igazit.

- Van ilyen szakma? - kérdeztem teljesen megütődve, de ahogy Eric-re néztem, és láttam a szikrákat megcsillanni a tekintetében, tudtam, hogy Liliana rátapintott a lényegre.
- Jól hangzik - ivott bele viszonylag nyugodtan a forró csokijába Eric, de ahogy mintha kicsit lábujjhegyre állt volna, és az állát kissé feljebb emelte, láttam, hogy nagyon lázba jött a lehetőségtől.
Én pedig nagyon örültem, hogy legalább egy előadást valószínűleg hasznosan fogok eltölteni, nem csak Eric miatt, hanem magam miatt is, mert ez a varázslatkészítés számomra is nagyon izgalmasan hangzott.

- Nincsenek terveim - ivott bele jókedvűen a forró csokijába Eric, de ettől a rövid mondattól, és a halántékán megjelenő izzadságcseppektől hirtelen annyira gyámoltalannak láttam, hogy kötelességemnek éreztem beleszólni.
- Eric az iskolaelsőnk, a Hollóhát kviddicscsapatának kapitánya és a basszusgitárosunk és énekesünk. Pár éven belül az egész varázsvilág leghíresebb arca lesz - jelentettem ki teljes meggyőződéssel.
- Charlie, Charlie, butaságokat beszélsz, hagyjuk ezt, jó? - nevetett fel Eric túl hangosan és túl erőltetetten, miközben figyelmeztető pillantásokat vetett rám, de nem tudtam magam türtőztetni (jó tulajdonság, khm).
- Komolyan beszélek, és ne pisszegj le! Ha csak feleannyira okos lennék, mint ő...
És ekkor Eric egy véletlen(nek látszó) mozdulattal leöntötte az egyik, mellettünk álló évfolyamtársát a forró csokijával, amelynek az eredménye egy velőtrázó sikítás lett.
- Merlin, Eleanor, ne haragudj! - szabadkozott Eric, majd a pálcáját gyorsan előkapva már le is tisztította a lány ruháját, de a pillanatnyi kavarodás éppen elég volt arra, hogy elterelje a társaság figyelmét.
A beszélgetők között összekapcsolódott a tekintetünk, de Eric csak kifejezéstelen arccal felhúzta fél szemöldökét, megrántotta a vállát, és amikor bekapcsolódott a beszélgetésbe, már ismét ott ült az arcán egy mosoly, a szemeiben pedig az energikus csillogás.

-Hűha, ez próbára tette az unalomtűrési képességeimet. -léptem Charlie-ék közé kicsit kibeszélni magamból az előadás alatt összegyülemlett káoszt a fejemből. Én is magamhoz vettem egy bögrét.
-Csak én érzem úgy, hogy ahogy jönnek az előadások, egyre messzebb kerülök csak attól, hogy tudjam, mi akarok lenni? -pislogtam rájuk, illetve főleg Ericre, mert viszonylag egy cipőben járunk, érdeklődés terén is.

- Bírom az auror bácsit - vigyorgott Eric a nyolcadik pohár forrócsokija mögött, de gyorsan elszontyolodott, amikor az orra alá dugtam összeszorított öklömet.
- Gyógyszer - utasítottam Eric-et ellentmondást nem tűrően, mire a fiú engedelmesen lenyelte a tablettákat. - Meg bácsi? Hol vagyunk, az oviban? - forgattam meg ingerülten a szemeimet, de azért igazat kellett, hogy adjak Eric-nek.
Tény, hogy az előadása abszolút nem érdekelt, viszont a fazon annál lazábbnak tűnt, úgyhogy én is meglehetősen szimpatikusnak találtam.

Valahogy úgy éreztem, mintha egyik hideg vizes hordóból ugrálnék a következőbe az elmúlt negyed óra leforgása alatt, kezdve a csíny megszervezésétől, a lebonyolításon át, aztán Nomu... Most meg ez a random tanár, aki valószínű a legnagyobb lelki nyugalommal untatta halálra a többieket az előadásával, beszólogat. Elsőre azt sem tudtam, hogy reagáljak,pedig a lehetőségek széles tárháza már régóta megvan az ilyen oltáskák lereagálására.
-Magát is nehéz megkülönböztetni tőle. -biccentettem gúnyosan válaszul, igyekezve a szemeim indulatos szikráit nem túl feltűnővé tenni, majd el is tűntem a kavargó tömegben, hogy megkeressem cinkostársaimat.

/ezalatt a főhadiszálláson/

Éppen a vérfarkasokkal kapcsolatos kutatómunkám közben véletlenül feltalált antigravitációs rendszert teszteltem, amikor Mokka jelzett, hogy videoüzenetem érkezett.
- Kitől jött? - sétáltam pár métert a plafonon, miközben a kezemben tartott jeladót folyamatosan szem előtt tartva ellenőriztem, minden rendben van-e, majd előhúztam a pálcámat a farzsebemből, és a lebegő Coccinelle-re irányítva a hegyét, elmormoltam egy varázsigét.
- Az öccsétől, Mademoiselle Sauveterre - válaszolt illemtudóan Mokka, éppen, amikor a székem eredeti méretének huszadszorosára zsugorodott.
- És még az antigravitációs térben is működik... Egészen hihetetlen - vettem a kezembe vigyorogva a miniatűr kis játékszert, majd egy újabb pálcasuhintással visszaállítottam eredeti méretére, és odaszóltam Mokkának, hogy kikapcsolhatja az antigravitációs teret.
Azt azonban elfelejtettem, hogy éppen fejjel lefelé lebegek, így csak a szerencsén múlott, hogy elkerültem a nyakcsigolya-törést, amikor a gravitáció hirtelen újult erővel rántott le a túlontúl keménynek bizonyuló padlóra.
- Putain - tápászkodtam fel a földről, eltorzult ábrázattal dörzsölgetve fájós hátamat. - Már megint jól megcsináltam - zöttyentem le Coccinelle-be, aztán odacsúsztam Papillon-hoz, és belekortyolva a kólámba, ráérősen megnyitottam a videóüzenetet.
A számítógép képernyőjét kitöltötte anya, apa és Bastien mosolygós arca, én pedig hátradőlve, kifejezéstelen arccal figyeltem, ahogy a fekete keretek közé szorítva integetnek.
- Bonjour, Guenièvre! - üdvözöltek egyszerre fülig érő mosollyal, majd apa szőke fürtjei hajoltak közelebb a kamerához. - Ma belle fille, most kaptuk meg Olympe levelét, és hihetetlenül büszkék vagyunk rád, ma chérie! - aztán apa mosolygós kék szemei el is tűntek, és anya arca töltötte ki a képernyőt. - Az igazgatónő nagyon nagy jövőt jósol neked, és azt írja, kiemelkedően szerepelsz az összes óráján; el sem tudod hinni, mekkora boldogság ez nekünk, mon trésor! - aztán anya is eltűnt, és Bastien integetett a kamerába fülig érő mosollyal és feltartott hüvelykujjal. - Csak így tovább ügyesen, Liz! Várunk haza! - kacsintott rám, majd még egyszer mind a hármuk bepréselődött a kis képernyőbe, és fülig érő mosollyal búcsút intettek. - Nous t'embrassons! Bisous! - aztán a képernyő elsötétült, én pedig bezárva az ablakot, felálltam, és megdörzsölve a szemeim, kinyújtóztam.
- Néha még én is meglepődöm, milyen emeletes hazugságokkal vagy képes traktálni őket - csóváltam meg a fejem, miközben körülöttem a teret betöltötték a kéken világító parancsikonok, és az aktuálisan futó programok.
Három folyamatosan futó programom volt megnyitva, amelyeken felváltva dolgoztam, de gyakran úgy éreztem, semmi értelmük sincsen. Az egyik a Bastien-program volt, avagy a hogyan tegyük újra az öcsémet teljes emberré-program. A másik egészen új keletű volt, a Léo-program, avagy a hogyan szabadítsuk meg Léo-t a vérfarkasságtól, illetve az öndestruktív viselkedéstől-program. A harmadik pedig az ADHD-program nevet viselte, avagy a hogyan varázsoljunk Liz-nek normális agyat-program. Egy kis ideig csak tűnődve néztem a három megnyitott ablakot, miközben egy pohár kávét kortyolgattam, majd egy legyintéssel az egészet hagytam a francba, és inkább a pajzzsá alakítható auror-köpenyeken dolgoztam, amelyeknek az ötlete alig pár órával azelőtt robbant be a fejembe.
- A Mademoiselle kérte, én csak parancsokat teljesítettem - mentegetőzött Mokka, miközben lehuppantam a székembe, és megnyitottam a programot.
- Tudom - kattintgattam, majd Papillon felé csúszva megjegyeztem. - Néha az az érzésem, te jobban kiigazodsz az embereken, mint én.
Mokka erre nem tudott mit válaszolni, úgyhogy benyomtam egy Queen-albumot, és csendben dolgoztunk tovább, egészen addig, amíg a vészjelzés vörösbe nem borította a szobát.
- Mi a... - riadtam fel, majd miközben a testem reflexből, magától cselekedve beugrott az egyik asztal alá, kikiabáltam Mokkának. - Ki az?
- Madame McGalagony, és igencsak bosszúsnak tűnik - adta meg a választ Mokka.
- Ha kérdezi, tudod, hol vagyok - kúsztam be a direkt a hasonló esetekre kialakított szekrényembe, és belülről bezártam az ajtót.
Alig pár másodperc múlva hallottam, ahogy a főhadiszállás ajtaja kinyílik, és ezzel együtt a roxfortos igazgatónő hangja töltötte be a helyiséget.
- Sauveterre kisasszony! - a hangja alapján meglehetősen mérges lehetett, de őszintén szólva, tippem sem volt, mi lehetett a probléma.
- Mademoiselle Sauveterre jelenleg nem tartózkodik a helyiségben, sajnálom. Madame Maxime-mal és a csoporttársaival vesz részt az Udvari etikett-órán a Hollóhát-toronyban, Madame McGalagony - mondta fel Mokka betanult szövegét, én pedig elégedetten vigyorogva nyugtáztam, hogy mindjárt folytathatom a munkát.
- Ezt igazán örömmel hallom, ugyanis Madame Maxime éppen három perccel korábban érdeklődött Sauveterre kisasszony állapota felől, akit legjobb tudomása szerint már év eleje óta a Szent Mungóban kezelnek sárkánygyík-kiütéssel! - dörgött át McGalagony hangja a szobán, nekem pedig egy pillanat alatt kifutott az arcomból az összes szín, az eddig folyamatosan járó ujjaim pedig megmerevedtek.
- Nos... - hápogott Mokka, de erre a fordulatra nem számítottunk, olyannyira, hogy még protokollt sem írtam rá.
McGalagonyt teljesen kifelejtettem a számításból. A máskor olyan készségesen gyorsan pörgő agyam most lefagyott, egyszerűen azt sem tudtam, mit reagáljak, csak éreztem, hogy az Univerzumot a fejem fölé tartó vasfal elkezd lassan repedezni.
- Nézze, maga... beszélő valami, tudom, hogy Sauveterre kisasszony itt tartózkodik a szobában, és üzenem neki, hogy amennyiben három másodpercen belül nem hajlandó előjönni, kénytelen leszek írni a szüleinek!
- NE! - kiáltottam fel valahonnan nagyon mélyről, és azzal a lendülettel ki is törtem a szekrényajtót, és kibukfenceztem a törmelék közül. - Ne, ne, kérem, csak azt ne! - köhögtem, majd egy ott felejtett székbe kapaszkodva felálltam, hogy szembenézzek az igencsak felpaprikázott hangulatban lévő igazgatónővel. - Kérem, meg tudom magyarázni!
- Kíváncsian várom, Sauveterre kisasszony! - fonta karba a kezét szikrázó tekintettel és pengevékony ajkakkal McGalagony professzor. - De ha azt szeretné mondani nekem, hogy egész idő alatt, amíg iskolába kellett volna járnia, itt kuksolt, és videojátékokat játszott, akkor lehet, hogy nem szeretném hallani.
- Nem csak videojátékoztam - haraptam be az alsó ajkamat, kinyögve az egyetlen értelmes gondolatot, ami megfogalmazódott bennem, és éreztem, hogy kezdem egyre szaporábban venni a levegőt.
Ez nem lehetséges, ez nem lehetséges, ez nem lehetséges...
- Sauveterre kisasszony, az elején világosan megmondtam, hogy a Tusa idején, illetve előtte és esetleg utána két héttel mentem fel iskolai kötelezettségei alól, de a maradék időben ön még iskolaköteles! - förmedt rám az igazgatónő.
- Tudom, tudom, csak... - a szék szálkái a kezembe vájtak, de csak nagyon messziről érzékeltem a fájdalmat. - Én csak...
- A beszélő valamijével leveleket küldött Madame Maxime-nak a Szent Mungóból, illetve a családjának Madame Maxime-tól? Mindenkit átvert, akit csak lehetett? - nézett a szemembe szigorúan McGalagony, én pedig el tudtam volna süllyedni annak az iszonyatos tekintetnek a súlya alatt.
- Nem, én...
- Kérem, hallani szeretném a kifogásait! Vagy netalántán nem szeretné befejezni a tanulmányait? Évet szeretne halasztani? Kirúgassam? Mégis mit szeretne ezzel az egésszel elérni, Sauveterre kisasszony? - bombázott a kérdéseivel az igazgatónő, én pedig már alig bírtam megállni a lábamon.
Nem tudtam válaszolni a kérdéseire. Nem tudtam semmiről semmit, és az eddig olyan barátságosnak tűnő kis szoba most fullasztóan szűkké vált. A brilliáns tervem dugába dőlt, és én csak tehetetlenül tudtam nézni, ahogy a felépített kártyaváram egy pillanat alatt összeomlik.
- Csak... csak ne írjon a szüleimnek, rendben? -sütöttem le a szemem, és már csak erőlködve tudtam kipréselni a szavakat légszomjas tüdőmből.
Hallottam, ahogy McGalagony élesen beszívja a levegőt, és vártam a további letolást, miközben igyekeztem a légzésemre koncentrálni, mert nem szerettem volna éppen most elájulni. Pár lehetetlenül hosszú másodperc után McGalagony ismét megtörte a csendet, de most sokkal gyengédebb hangot ütött meg.
- Nézze, kisasszony, nagyon jól teljesített a próbák során, az pedig, amikor Léonard helyett helyt állt, egészen kivételes volt. Éppen ezért nem fogok írni a szüleinek, és Madame Maxime-nak sem fogom megemlíteni ezt az egész históriát - csak bólintani tudtam, mert kiszáradt a szám, a szívem pedig olyan hangosan dörömbölt a fülemben, hogy alig hallottam a nő szavait. - Látom magában a lehetőséget, kisasszony, még ha Ön magában nem is látja még. Látom, hogy jóravaló teremtés, így adok magának még egy esélyt. Ért engem? - még egy apró bólintás. - Mostantól bejár az órákra, év végén pedig levizsgázik. Tudom, hogy képes rá, látom, hogy miket tud a pálcájával - intett körbe a szobában a nő. - Megértett engem?
- Igen, igazgatónő - motyogtam.
A szívem ütemes kalapácskánt dobolt a fülemben, a gyomrom pedig olyan szoros csomóba húzódott össze, hogy nem tudtam levegőt venni.
- A héten pályaválasztási hetet tartunk, ha nem érdekli egy előadás sem, természetesen nem kötelező látogatnia őket. A jövő héttel azonban már elvárom, hogy találkozzunk az óráimon.
Újabb, mechanikus bólintás. A vasfal már majdnem teljesen széttörött.
- Ne forduljon ilyen elő többet, érti? Viszontlátásra, Sauveterre kisasszony.
Cipősarkak ütemes kopogása, ajtócsukódás.
A vasfal szilánkjaira robbant, az Univerzum pedig teljes súlyával rám zuhant.
Az egész testemből kiszaladt az erő, és a hideg padlóra csúsztam. Elfogyott a levegőm, kiszáradt a szám, a kezeim a semmit markolták, a szívem pedig olyan gyorsan vert, dobogott a torkomban, a fülemben, hogy végül az egész testem az ütemes, hangos dobolással egy ritmusra pulzált. Valahonnan nagyon távolról mintha Mokka hangját hallottam volna, de a szapora légzésemen és zihálásomon kívül nem sok mindent érzékeltem a külvilágból. Nem kaptam levegőt, és éreztem, hogy pár másodperc, és elájulok, mindeközben pedig az Univerzum csak nyomott, nyomott lefelé, a föld felé...
Hideg víz loccsant az arcomba. Aztán még egyszer és még egyszer, egészen addig, amíg a csuromvizes ruhámban reszketve ülve a padlón újra rendesen nem lélegeztem. A térdeimet átkulcsolva remegtem, és még el kellett telnie pár percnek, mire meg tudtam szólalni.
- Köszönöm, Mokka - köhögtem és krákogtam, de amikor fel akartam volna állni, a számítógép rám szólt, hogy még pihenjek egy kicsit.
Beszív, kifúj. Lassan. Beszív, kifúj. Beszív, kifúj.
Pár hosszú pillanatig csak a légzésemre koncentráltam, majd amikor már éreztem, hogy az agyam kezd túlpörögni, ismét megszólaltam.
- Most már felállhatok? - mint egy könyörgő kisgyereknek, olyan volt remegő hangom.
- Úgy vélem, most már biztonságos, Mademoiselle - hagyta jóvá az ötletet Mokka.
Lassan, a falba kapaszkodva felálltam, majd megvártam, amíg a világ egyenesbe jött.
- Mademoiselle, nem tudom, mennyit tud...
- Nem vagyok rá kíváncsi, mi volt ez - szakítottam félbe azonnal a számítógépet, miközben tettem pár remegő lépést. - Minden rendben van velem, érted?
- Mademoiselle, határozott véleményem, hogy...
- Minden. Rendben. Van. Velem - sziszegtem, aztán amikor pár gyötrelmes lépés után végre le tudtam rogyni Coccinelle-be, és kávét rendeltem.
Szorított az idő, nekem pedig gyorsan kellett cselekednem.
- Mokka, még a héten meg kell tudnunk, mi okozza a vérfarkasságot, és hogyan lehet megszüntetni - döntöttem le gyors egymásutánban tizenkét pohár kávét, majd nem törődve azzal, hogy az egész testem remeg, Camouflage-hoz löktem magam, és elkezdtem iszonyatos tempóban dolgozni.

Tony kis akciója életet mentett. Nem csak az enyémet (bár kétségtelen, hogy leggyorsabban én sodródtam a kihalás szélére), hiszen egy relatíve rövid idő után már Jev is elkezdett halálosan szenvedni, Eric pedig húsz perc múlva óvatosan odasúgta nekem, hogy nem biztos benne, hogy az auror szakma neki való. Ebben egyébként egyetértettünk. Ekkor rontott be a terembe hála Merlinnek Tony, és a tülekedő diákokkal együtt villámgyorsan mi is kisurrantunk a teremből.
A forrócsokikat megtámadva, pár hozzánk hasonlóan kimenekült diákkal együtt beszélgettünk jókedvűen, miközben vártuk, hogy véget érjen az előadás, és a többiek is megérkezzenek.

Nomu a puszta pillantásával is meg tudott nyugtatni, és nagyjából el is oszlatta a kételyeimet afelől, hogy normális vagyok-e (igen), és hogy nem kéne-e leszoknom az ilyesfajta hóbortjaimról (nem). Valahogy mégis nehéz kibogozni az általában komoly és átható tekintetből, ha tényleg jól szórakozik valamin. De hát sebaj, még jobban meg kell ismernünk majd egymás legkisebb rezdüléseit is.
-Egy... egy kiscica ücsörgött csak a vécéfülkék előtt. -hallottam az elsőnek visszatérő hetedévesek kissé csalódott megállapítását.

Megnyugtatóan megszorítottam a kezét, és kényszerítettem, hogy rám nézzen.
- Anthony, miattam nem kell megváltoznod! - néztem fel mosolyogva a szemébe. - Ez is Te vagy, és én ezért is szeretlek téged! Ráadásul tetszenek is ezek a kis csínytevések - néztem vissza a pánikszerűen kavargó tömegre, és be kellett vallanom magamnak is, hogy nagyon jól szórakoztam.
Jó érzés volt végre nem a felelősségteljes felnőttnek lenni, és Anthony mellett el tudtam engedni magam. Soha nem akartam, hogy megváltozzon, és akkor este úgy adtam neki azt a csókot, hogy ismertem az emlékeiből ezt az oldalát is. De szerettem és elfogadtam, és azt szerettem volna, ha ezt ő is tudná. Így hagytam zavartalanul áramlani az érzelmeimet, és élvezni ezt a pillanatnyi őrületet.

-Megint nem bírtam magammal. -komolyodtam el végre a röpke pár perces nevetőgörcsöm után. Nomu jelenléte valahogy összezavart, hiszen az ilyen csínyek kitalálása már rutinszerűen ment bárhol és bármikor, de most, hogy Ő is bekerült a képbe, valahogy megváltozott minden.
-Tudom, hogy hülyeséget csináltam, de mindig túl későn jövök rá. -vallottam be, tőlem szokatlan komolysággal (már ha ilyen témáról van szó). Már kezdtem lassan úgy érezni, hogy megbántam, de a másik felemben meg egyértelműen az motoszkált, hogy mekkora buli lett már megint ebből a kis ötletemből. Áh, mindegy is, inkább kíváncsian figyeltük a reakciókat a folyosó egy védett beszögelléséből.