Re: Tantermek

by **Nomusa Adeyemi** Szomb. Dec. 02, 2017 10:51 pm

- A barátod már megint teszi az agyát - morogta oda nekem Zaire, amikor kicsapódott az ajtó, és a halálra váltnak tűnő Anthony szavainak hatására az egész diáksereg egy emberként hőkölt hátra, és a pillanat törtrésze alatt megindult a pánikszerű tülekedés az ajtó irányába.
Ösztönösen felkúszott egy mosoly az ajkamra, és ahogy a tekintetemmel a fiút kerestem, magamban megállapítottam, hogy ilyen jó csínytevést sem láttam még elkövetni.
- De nagyon jól áll neki - biccentettem halvány mosollyal, majd amikor Anthony, félreállva a sikítva menekülő diákok útjából, kétrét görnyedve a nevetéstől, megtalálta a tekintetemet, és hatalmas vigyorral az arcán biccentett, hogy menjek oda hozzá, felálltam, és átvágva a kavarodáson, odaléptem hozzá.
A fiú vigyorogva rákulcsolta az ujjait az enyémekre, majd maga után húzva kiosont a teremből, hogy odakint aztán első sorból élvezhessük, ahogy a csíny folytatódik.

by **Anthony Lewis** Szomb. Dec. 02, 2017 10:40 pm

-Anthony Lewis, én figyelmeztettelek, és nagyon sajnálom, hogy ilyen gyökérség miatt záratod ki magad nemcsak a Tusából, hanem az egész Roxfortból... -sziszegte Matt villámló tekintettel felém, de én csak vállat vontam. Nyugtalanul toporogtunk az előadás terme előtt a folyosón. Azt hiszem, most ezen az előadáson a komplett Ilvermonry elfelejtette képviseltetni magát. Auror, ugyan már, ki menne annak tőlünk...? Már a kilincsre helyeztem a kezem, mikor még visszapördültem Luke-hoz.
-Folyosó tiszta?
-Ühüm.
-Macska beállítva?
-Ühüm.
Látszat-nyomok megvannak?
-Ühüm.
-Elég feldúltnak nézek ki?
-Abszolút. -rebegte kissé holtra válva félénk dobosunk, majd vettem egy nagy lendületet, benyitottam az előadás közepébe és...
-TROLL VAN A VÉCÉBEN!

by **Natasha Horne** Szomb. Dec. 02, 2017 10:29 pm

- Passz - vontam vállat én is.
Volt egy-két ötletem, de nem különösebben reálisabbak. Nagyon bíztam ebben a hétben, hogy segítsen dűlőre jutni. Azt mindenesetre az előadás első 15 perce után kiderítettem, hogy az aurori pálya nem nekem való.

by **Charlize Brown** Szomb. Dec. 02, 2017 10:25 pm

- Atomfizikus - mutattam magamra büszkén.
- Fogalmam sincs - rántotta meg a vállát Eric, jókedvűen szürcsölgetve a (egyébként az én tulajdonomat képező) narancslevét.

by **Jev Chekov** Szomb. Dec. 02, 2017 10:20 pm

-Hát, oké... -egy halvány szemöldökrántással jeleztem, hogy nem túl könnyen tudom elképzelni a fiút aurornak, majd tovább merengtem pár perc erejég az előadó mondanódját. Mikor megint meguntam, ismét a közelükbe hajoltam.
-És nektek van egy lepkepukinyi ötletetek is arra, hogy mik legyetek? Mert nekem nincs, nem t'om ti valójában hogy vagytok vele... -sutyorogtam feléjük.

by **Liliana Castellano** Szomb. Dec. 02, 2017 10:16 pm

Sosem gondoltam volna, hogy ez ilyen érdekes szakma lehet. Mármint, Mr S-ről tudtam, hogy az volt eredetileg (és most lényegében oda tér vissza), de nem nagyon szeretett beszélni róla, sosem értettem, miért. Most hallgatva viszont teljesen transzba estem, így csak negyedfüllel követtem a többiek beszélgetéseit. Úgy emlékszem, megjegyeztem, Léo is annak készült, de nem mernék rá megesküdni, hogy hangosan kimondtam volna.

by **Charlize Brown** Szomb. Dec. 02, 2017 10:12 pm

- Michael tavaly említette - biccentett állával Eric a pár sorral előttünk ülő fiú felé, akinek az említésétől felállt a hátamon a szőr.
Miután hallottam Nat döntését a merengőben Michael-lel kapcsolatban, illetve tudva kapcsolatuk hátterét, komolyan elgondolkodtam azon, hogy kirúgom a fiút a bandából, és esetleg valaki mást beszervezünk helyette. Erről azonban még nem beszéltem a többiekkel, és Michael elég jó gitáros volt ahhoz, hogy a kívülálló számára indokolatlannak tűnjön a menesztése. Ráadásul senkit nem tudtam volna ajánlani a helyére, így inkább csak magamban fortyogtam, és megpróbáltam kivárni a megfelelő pillanatot, amikor a fiú jelenléte nélkül meg tudtam osztani aggályaimat a többiekkel.

by **Jev Chekov** Szomb. Dec. 02, 2017 10:04 pm

-Viselkedjetek már! -vigyorogtam Charlie és Eric párosa felé, némán tátogva a szavakat, majd úgy döntöttem, hogy ennek semmi értelme.
-Látjátok, hogy én is itt szenvedek, hát szenvedjünk együtt. Amúgy tudtok valakit a környékről, aki aurornak készül? -érdeklődtem pusmogva.

by **Charlize Brown** Szomb. Dec. 02, 2017 9:49 pm

- Ugye tudod, hogy ha Madam Pomfrey nem állít rád, hogy vigyázzak rád, akkor most éppen az igazak álmát aludnám a pihe-puha ágyikómban? - döntöttem a fejem Eric vállának, és minden erőmmel igyekeztem nem látványosan szenvedni, miközben a vörös ágyneműm hívogató képe csábítóan úszott be lelki szemeim elé. - Ezért most lógsz nekem vagy három hét házival! - nyögtem fel nyűgösen, és becsuktam a szemem.
Eric felnevetett, de ez a próbálkozása rövid úton mindjárt-kiszakad-a-mellkasom-féle köhögésbe fulladt, úgyhogy felültem, és szigorú tekintettel figyeltem, ahogy kiköhögi magát. Miután összeszedte magát, a fiú ártatlannak szánt mosollyal és kiskutya-szemekkel nézett vissza rám, de nem tudott átverni.
- A gyógyszereket is olyan szorgalmasan eszed, mint ahogyan a kávét iszod? - vetettem helytelenítő pillantást a két keze között tartott, gőzölgő bögrére.
- Fogjuk rá - kacsintott rám a fiú, majd egy fél mozdulattal a bögre egész tartalmát ledöntötte a torkán, és várakozóan pillantott a színpad felé, ahol az előadó már igencsak készült rá, hogy akkor ő most aurorokról fog előadást tartani.
Szúrós tekintetemet végigfuttatva az egész testén, a szokásos mindjárt-meghalok-mert-egész-nap-tanulok Eric-viselkedés jeleit kerestem, de most valóban jóval kipihentebbnek tűnt, mint amilyen általában szokott lenni, és amikor észrevette, hogy nézem, még egy megnyugtató, jókedvű mosollyal is megajándékozott.
- Ne izgulj már annyit - pöckölte meg játékosan az orromat.
- Nem izgulok - vágtam rá reflexből, mire a fiú mindentudó mosollyal felvonta fél szemöldökét. - Szóval, tulajdonképpen mit is keresünk itt? - igyekeztem elterelni a figyelmét, ami sikerült is, mert erre Eric arca szokásos, energikus mosolyai egyikétől felragyogott.
- Pályát választunk nekem - vigyorgott önelégülten.
- Azt hittem, már kitaláltad, hová mész - ittam bele a narancslébe, amit előrelátóan hoztam magamnak annak érdekében, hogy valamivel ébren tartsam magam.
- Nem, még nem - rázta meg a fejét a fiú, és lazán kikapta a kezemből az üdítőmet, hogy ő is beleigyon.
Mondjuk, nem kérdezte meg, hogy ez rendben van-e, így jó alaposan fejbe kólintottam, és közöltem vele, hogy akkor most meg kell innia az egészet, mert beteg, úgyhogy én már biztosan nem iszom bele.
Éppen a narancsléről szóló vita kellős közepén voltunk, amikor az előadó hangja elvágta a diákok halk moraját, és kezdetét vette az előadás.
- Te szent Merlin, most gyilkolj meg - temettem az arcom Eric vállába, amikor meghallottam az első mondatot, és végérvényesen rájöttem, hogy az elkövetkező egy óra bizony most tényleg nem a Rutherford-féle atommodellről fog szólni.
És ez még csak az első mondat volt.

Eric nem emlékezett semmire abból, amit akkor mondott, amikor félrebeszélt a lázról.

by **Liliana Castellano** Szomb. Dec. 02, 2017 9:21 pm

- Onnan tudod, hogy túlságosan beleélted magad egy buliba, ha harmadnapos vagy... - pillantottam az éppenhogy időben érkező Léora, aki csak egy szemforgatással felelt.
- Csak a megfázás miatt fáj a fejem.
- Így jár az, aki a tóba ugrál télvíz idején - villantottam rá a legszebb mosolyomat, majd minden figyelmemet a terembe akkor belépő Mr Solomonra szegeztem. Nem gondoltam teljesen komolyan az aurori pályát magamnak, de mindenképpen itt szerettem volna lenni vele, hogy támogassam. - Örülök, hogy eljöttél. Bár Te már úgyis tudod, hogy auror leszel, nem igaz?
Valami furcsa érzelem suhant át az arcán, de ekkor elkezdődött az előadás. A hét minden napján előadások és beszélgetések vannak (úgyhogy a hetedéveseknek nincs suli), majdnem mindenki elmegy mindegyikre, ami egy hangyabokányit is érdekli, mivel, valljuk be, a legtöbben most döbbentek rá, hogy valamiféle pályát kéne választani. Így nem volt meglepő, hogy körülbelül a teljes ismerettségi köröm ott ült az óriási előadóteremben, ahol a hetedévesek várták, hogy megtudjanak mindent az auror szakma titkairól. Azt beszéltük meg a többiekkel, hogy az előadást követő szünetben forrócsokizunk és/vagy kávézunk, úgyhogy már alig vártam, hogy leteljen ez az egy óra.

by **Guenièvre Sauveterre** Pént. Nov. 17, 2017 9:58 pm

- Nem omlott össze semmi, nyugi - biztosítottam vidáman kacarászva. - Mokka, mutasd meg neki, miket csináltunk - ásítottam egy hatalmasat, majd odacsúsztam az egyik géphez, és kattintottam egyet-kettőt. - Azért annyira nem vagyunk ám bénák - kuncogtam, mert kifejezetten viccesnek találtam, hogy Léo úgy mondja ezt, hogy nem tud semmit a betegségemről.

by **Léonard Harman** Pént. Nov. 17, 2017 9:55 pm

Szorosan magamhoz öleltem a lányt több okból is. Egyrészt, mert nem tudtam máshogy kifejezni azt az érzelemhullámot, ami teljesen magával ragadt. Örültem, hogy nem leszek egyedül, de kétségeim is voltak, mert nem szerettem volna, hogy lássa, amin keresztül fogok menni. Másrészt Liz úgy nézett ki, mint aki pillanatokon belül (újra) össze fog esni. Próbáltam jelezni valahogy Mokkának, hogy kevesebb kávét adjon neki vagy félig koffeinmenteset. Végül felkaptam az ölembe és visszatettem a székére.
- Köszönöm - borzoltam össze a haját, majd, mivel sosem voltam jó az érzelmes szituációk lereagálásában, témát váltottam. - Khrm... Na nézzük, mennyi minden omlott össze, amíg csak távirányítani tudtam...

by **Guenièvre Sauveterre** Pént. Nov. 17, 2017 9:33 pm

Az ötlet kipattanását követő öt harminckét órássá nyúlt nap és átvirrasztott éjszaka múlva a gyengélkedőről frissen kiengedett Léo még be sem tette a lábát a szobába, amikor már megragadtam a karját, és berántottam a helyiségbe.
- Soha, de soha nem fogod elhinni, mit találtam ki, és imádni fogod, vagyis imádnod kell, mert én is imádom! – hadartam folyamatosan, és szerintem még ugráltam is hozzá, de már a saját orrom elé nem láttam a fáradtságtól, és kicsit mintha remegett is volna minden, de nem bántam, mert elkészültem, és megérte, mert fantasztikus lett. – Ülj le! – nyomtam le a fiút Coccinelle-be, majd a kezébe nyomtam egy pohár teát, és az egyik asztalomra felpattanva, vidáman elrikkantottam magam. – Mokka, prezentáció-mód! – azzal fültől fülig érő vigyorral figyeltem, ahogy a szoba elsötétül, és csak a középső, üres részre irányult a kék reflektorfény.
Lendületesen leugrottam az asztalról, és a fény közepére futottam.
- Hadd mutassam be neked a Léo-programot! – hajoltam meg ünnepélyesen és teátrálisan, és előhúztam az övtáskámból a fejpánt-alakú agyi jeladót, és feltettem a fejemre. – Kezdeném azzal, hogy ez itt – és hanyagul csettintettem egyet, mire Mokka beindította a programot, és mellettem megjelent egy hatalmas, fekete, loncsos kutya, aki izgatottan csóválta a farkát, és megnyalta a kezem. – nem egy valódi kutya – vigyorogtam Léo-ra. – Egy hologram, aminek mégis – és ekkor a kutya hátára tettem a kezem, hogy bebizonyítsam, a hologramnak valóban van teste. – van térbeli kivetülése. Lényegében teljesen úgy működik, mint egy valódi kutya, de csak akkor funkcionál, és akkor jön egyáltalán létre, amikor fut a Léo-program. Ugyanolyan a szaga, az érintése, a tapintása, a testfelépítése, a működése, mint egy valódi kutyának, így még a te szuper-szagló-szenzoraid sem fognak semmi különbséget észrevenni. Az összes különbség az, hogy ezt a kutyát ezzel az agyi jeladóval – mutattam a fejemre. -, valamint neurotranszmitterek segítségével én irányítom – jelentettem ki büszkén, mire a kutya lelkesen bólogatott. – Úgyhogy ott lehetek veled minden egyes teliholdas éjszakán, és nem leszel egyedül – vigyorogtam valami nagyon őrült módon. – És ez még nem minden. Több avataralanyom is van, minden helyzetre felkészültem, így például a kutyám át tud változni – megnyomtam pár gombot, mire a kutya eltűnt, és a helyén egy varjú jelent meg. – varjúvá, de – újabb pár gombnyomás. – pókká is. A pillanat törtrésze alatt. Nem számítanak a körülmények. Elképesztő, nem igaz? – nevettem fel. – Ráadásul van még egy funkció, amire különösen büszke vagyok – azzal rácsaptam a nagy zöld gombra, és a következő pislogásnál már a kutyává visszaváltozott avataralanyom szemével láttam.
Odafordultam eredeti testem felé, ami most elernyedten feküdt a földön, kutya-testem pedig odaügetett Léo-hoz, és vidáman megnyalta a kezét. Aztán bal első lábammal rajzoltam egy félkört, ez volt Mokkával az egyezményes jelünk, ekkor ugyanis a számítógép megnyomta a kék gombot, én pedig a következő pislogásnál ismét a saját testemben találtam magam; a földön fekve, természetesen. Villámgyorsan felpattantam, és őrült vigyorral az arcomon néztem szembe Léo-val.
- Akár még a testébe is léphetek pár óra erejéig! Úgyhogy még a végén még csak nem is közvetve kísérnélek egész éjszaka. Jó, mi? – nevettem fel, majd magamhoz parancsoltam a kutyát, s elkiáltottam magam: - Léo-program kikapcs! – mire a kutya eltűnt, én lehúztam a fejemről az agyi jeladót, és kikapcsoltam Mokka prezentáció-módját is.
Az ismét lámpákkal megvilágított szobában hihetetlenül büszke mosollyal meredtem Léo-ra, és izgatottan vártam a reakcióját, de szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy nemigen látom az arcát, és amikor egy rövid filmszakadás után egy székben találtam magam, nem tartottam kizártnak, hogy útközben valahol kikapcsolt egy pillanatra az agyam. Amit nem tartottam különösebben meglepőnek, tekintve, hogy már magának a programnak a kifejlesztése is hihetetlen agyi munkát igényelt.
- Szóval, Léo, tetszik? Van kérdésed? – ragadtam meg a fiú karját, és igyekeztem az arcára fókuszálni, bár nehezen ment, mert minden hullámzott és vibrált körülöttem.

by **Guenièvre Sauveterre** Pént. Nov. 17, 2017 8:16 pm

- … de mivel Blandine nem foglalt le nekik ingyenjegyeket, ezért csillagászati áron kellett jegyet váltaniuk az egyik páholyba, mert már csak ott volt hely. De megnézték az előadást, és, ha lehet hinni anyunak, apu még meg is könnyezte – azért ezt nagyon nehezen tudom elhinni, te nem? Ú, és képzeld, apuval tegnap voltunk gumit venni… - Bastien vidáman csiripelő hangja betöltötte az egész alagsori szobát, és miközben ide-oda csúsztam a nyolc számítógép között, beszúrtam egy-egy ahá-t oda, ahol helyénvalónak ítéltem meg, de nem különösebben figyeltem, mert legalább egymillió-felé állt az agyam.
Csak amikor már egy jó ideje nem hallottam az öcsém hangját, akkor eszméltem fel.
- Bastien, itt vagy még?
- Én itt, de szerintem te nagyon nem – hajolt közelebb a webkamerához öcsém szőke buksija, én pedig a másodperc századrészére becsúsztam a képbe, hogy láthasson.
- De, itt vagyok – biztosítottam, majd átcsusszantam Camouflage-hoz, és közben fogadtam annak a srácnak a hívását, aki már negyedik napja zargat mindenféle ügyekkel a harmadik próbával kapcsolatban, de még mindig nem tudom sem a nevét, sem azt, hogy pontosan mit akar tőlem.
Nem tudom, Léo hogy bírta ezt egész nap.
Amikor letettem a telefont, és átirányítottam Mokkának egy legalább öt oldalas mail-t, amelynek már az első sorában egymáson ugráltak át a betűk, így még csak meg sem kíséreltem tovább olvasni, Bastien beleivott a kakaójába, és felvont szemöldökkel megkérdezte:
- Minden rendben arrafelé?
- A legnagyobb rendben – biccentettem, majd kiittam egy két literes kólás üveget, és a számba tömtem egy zserbót, majd gyorsan megnyertem egy futamot Grigorij ellen, és tovább csapkodtam a billentyűzeteket, és fogadtam a hívásokat.
Újabb hasonlóan zavaros és elmosódó percek után ismét Bastien hangja töltötte be a helyiséget.
- És Léo hogy van? – kérdezte derűsen, előre hajolva belemosolyogva a kamerába.
- Nem túl jól – túrtam bele fáradt mozdulattal a hajamba, és megdörzsöltem a szemem. – Minden nap meglátogatom, és látom, hogy próbálja tartani magát, de azért nyilván nem egyszerű neki. Úgy értem – csúsztam át Papillon-hoz, majd pötyögtem pár sort, és átdobtam Mokkának ellenőrzésre. – most egy olyan levakarhatatlan bélyeget kapott a nyakába egész életére, amit senkinek nem kívánnék, ráadásul ez az egész teliholdas tortúra, amin keresztül kell majd mennie… Nem tudom, Bastien, aggódom – túrtam bele idegesen a hajamba, és az aggódom kifejezés a legkisebb mértékben sem írta le azt, amit Léo iránt éreztem.
Öcsém egy ideig hallgatott, majd kisvártatva ismét beleszólt a mikrofonba.
- A bokám kicsit berozsdásodott, hová tetted az olajat?
- A garázsban van, Amerika Kapitány pajzsa mögött – dobtam át vagy hat tervrajzot Mokkának, majd tollbamondtam egy gyors válasz-e-mailt, és már suhantam is tovább.
- Liz, ha én lennék Léo, biztosan nagy szükségem lenne egy társra a teliholdas éjjeleken – ivott bele a kakaójába ismét Bastien.
- De nem lehetek mellette, éppen ez a baj – rágtam meg idegesen egy sült krumplit. – És nem azért, mert félnék tőle, éppen ellenkezőleg, ő továbbra is Léo lenne, a tökéletes kapitány, hanem mert ha véletlenül megsebesítene, azt sosem bocsátaná meg magának, és nem szeretném, ha még emiatt is ostorozná magát. Így is van elég baja bőven. De azt hiszem, nem esne jól, ha látnám, ahogy kínjában szétmarcangolja a saját bőrét minden egyes teliholdas éjszakán – harapdáltam az alsó ajkamat.
Bastien ismét egy kis ideig hallgatott, majd megszólalt.
- Emlékszel Billy-re?
- Már hogy ne emlékeznék? – nevettem fel, és óvatos félmosollyal megcsóváltam a fejem. Ez volt az egyik olyan emlék, amire még az ADHD-s agyam is képes volt emlékezni. – Blandine allergiás volt a kutyaszőrre, így készítettem egy…
És akkor egy kisebb Univerzum robbant az agyamban, és azt hiszem, az egész világ hirtelen a feje tetejére állt.
- Bastien, Te egy zseni vagy!
- Nem is mondtam semmit – nevetett fel kisöcsém, én pedig bármit megadtam volna, ha abban a pillanatban meg tudom ölelni.
- Tudom a megoldást – suttogtam magam elé hitetlenkedve, majd miközben a szoba elkezdett hullámzani körülöttem, reszketeg lábakkal felálltam. – Mokka, szükségem van egy mágikus platformra, a holografikus rendszeremre, meg egy fémpántra – azzal a szoba hátuljába rohanva feltéptem a kacatos szekrényem ajtaját, és derékig elmerülve benne, elkezdtem kutatni a megfelelő alkatrészek után.
Léo soha, de soha nem lesz egyedül a teliholdas éjjeleken.

by **Guenièvre Sauveterre** Szomb. Nov. 11, 2017 11:50 pm

- Hé, a kilincs marad, kap...
Valami, amit addig szilárdnak hittem, a csaknem a felismerhetetlenségig csonkolt testtel együtt zuhant a földre, és robbant ezer darabra. A szürke padló egy pillanat alatt megtelt sűrű, vörös vérrel, és ahogy az erőtlen, ernyedt testre néztem meredten, amely egykor Léoé volt, és amelyből most csak úgy dőltek a vérpatakok, a pillanatba belemerevedett agyam egy lehetetlenül hosszú pillanatig egy egészen másik helyre repített.
Engedjenek már oda, a rohadt életbe, az öcsém az! Bastien!
Tűz, füst, vér, égett gumi orrfacsaró szaga, rengeteg vér, és egy ugyanilyen sápadt, erőtlen, ernyedt test, a felismerhetetlenségig eltorzulva, mellette két összeroncsolt, működésképtelen láb.
Az én hibám, az én hibám, az én hibám.
A térdem átnedvesedett, de nem vízben térdeltem. A tenyerem valami ijesztően hűvöset érintett, de az a valami nem jég volt. Hanem valami olyasmi, ami ezelőtt meleg volt, és élt, és lélegzett. Most azonban csak egy hideg burok volt, amit már szinte teljesen elhagyott az élet.
- Mokka, segíts!
- Mademoiselle, nem hiszem, hogy...
- MONDOM, KÖTSZERT, BÁJITALT, BÁRMIT, AZONNAL! - és hirtelen már csak foltokban láttam mindent, és nem voltam benne biztos, hogy csak az ADHD-m miatt.
De Léo arcát és testét tökéletesen láttam, és valahonnan nagyon távolról láttam magam, ahogy a kezeim egy egészen önálló életet élve kötöznek és dolgoznak, és azt is valahonnan homályosan és távolról éreztem, hogy bármit is csinálok rajta, hiába követek mindent pontosan úgy, ahogy Mokka mondja, a vérzés csak nem akar elállni.
Kisasszony, az öccse kritikus állapotban van, és...
- Mademoiselle, attól tartok, hogy el fog...
- NEM. FOG. ELVÉREZNI.
Mentse meg az öcsémet, kérem!
- Mademoiselle...
- POFA BE!
A tenyeremre valami meleg hullott, de nem voltak illúzióim, nem Léo-ból érkezett a hő.
- Nehogy ezt merészeld velem tenni, tökéletes kapitány! - sziszegtem a fogaim között félig öntudatlanul. - Szedd össze magad! - és felpofoztam a halovány arcot, amely csak nem akart kipirulni, és már Léo egész teste pólyában volt, és még mindig csak újból és újból egy másodperc alatt mélyvörösre váltott a fehér anyag, és Bastien élettelen, megcsonkított teste folyamatosan helyett változtatott Léoéval, és emlékeztem, hogy az öcsémet nem tudtam megmenteni, és... - Léo, ha itt merészelsz hagyni, én megöllek! - újabb pofon.
- Mademoiselle, itt a vérpótló báji...
Már egy félkész holttestet fogtam a kezemben, amikor felültettem, és az egész szoba remegett körülöttünk. Kinyitottam a száját, és ledöntöttem a torkán a folyadékot.
- Gyerünk már, kapitány, szedd össze magad! - sziszegtem, majd visszafektettem, és cseréltem a kötéseket, és már azt sem tudtam, hány órája vagy perce megy-e egyáltalán az egész, és amikor még mindig nem akart elállni a vérzés, és Léo egy pillanatra nem lélegzett, soha nem voltam hívő, de elkezdtem imádkozni, és valami megállíthatatlanul csorgott az arcomon; hogy könnyek, vagy Léo vére, nem tudtam volna megállapítani. - KELJ MÁR FEL! - sikítottam valami számomra is ismeretlen hangon, és újból felpofoztam, és nem is tudom, hogyan és miért, de a légzés ismét beindult, és én csak folytattam azt a nyomorult munkát, a kezem, az arcom és a ruhám teljesen átázott a vértől, és csak követtem, amit Mokka mondott, és egy idő után arra lettem figyelmes, hogy a fehér kötés fehér marad, Léo hullafehér arcába költözött egy szinte felismerhetetlen babarózsaszín árnyalat, én pedig felkaptam a hátamra az ernyedt testet, és rohantam a gyengélkedőbe, és amikor Madam Pomfrey ajtót nyitott, nem tudom, az ábrázatomtól, a ruhámtól, vagy Léo élettelennek tűnő testétől ijedt-e meg jobban, de nem is törődtem vele, hanem egy ágyhoz vonszoltam Léo-t, dióhéjban elhadartam a történteket, szerintem még meg is fenyegettem Madam Pomfrey-t, hogy ha nem vigyáz Léo-ra, kicsinálom, aztán visszarohantam a főhadiszállásra, és a csurom vér szobában a csurom vér ruhámban reszketve lerogytam a padló közepére, és elkezdtem olyan iszonyatos erővel zokogni, hogy majdnem kiszakadt a mellkasom.
Az én hibám, az én hibám, az én hibám.

by **Léonard Harman** Szomb. Nov. 11, 2017 11:05 pm

Kimondhatatlanul örültem, hogy befejeztük a második próbát, de ellentétben a többiekkel, én két nap szabadságot kaptam, utána neki kellett állnom a Veritaserum elkészítésével foglalkozni, hogy mindenképpen kész legyen a megfelelő mennyiségű bájital a harmadik próbára. Ehhez természetesen egy külön, bájitaltanból penge diákokból álló csoportot szerveztünk McGalagonnyal, de nem tudtam csak úgy teljesen rábízni magamat egy többnyire ismeretlen mágusokra. Minden iskola legjobb bájitaltanosa (hacsak nem éppen bajnok volt) ráállt ennek a hihetetlenül bonyolult szérum elkészítésére.
A mai napon gyűltek először össze, és McGalagony oldalán léptem be az alagsori terembe. A diákok egy része már megismerkedett, de egy-két ember távolabb ült a többitől és csak figyelte, mi történik körülötte.
- Üdvözlök mindenkit! - szólalt meg az igazgatónő határozott hangon. - Gratulálok Önöknek, hogy iskolájukat képviselve részt vehetnek abban, hogy a Tusa sikeres legyen. Természetesen, amíg véget nem érnek a próbák, addig Önök nem mondhatják el senkinek, min dolgoznak, de az esemény végén minden közreműködőt kiemelünk. Vegyék úgy, hogy biztos továbbtanulási lehetőségek, sőt, állások várnak Önökre, ha megfelelően végzik munkájukat. Szeretném bemutatni Önöknek azt, aki összetartja a Tusát, Léonard Harmant. Ő fogja koordinálni a csapatukat is. Harman, magukra hagyhatom Önöket?
- Köszönöm, Tanárnő, természetesen - mosolyogtam rá, majd, mikor elhagyta a termet, megköszörültem a torkom. - Szóval, Léonard Harman vagyok. Úgy érzem, jól együtt fogunk majd működni. Ti azért vagytok itt, mert professzoraitok szerint Ti vagytok az iskolátok egyik legjobb, ha nem a legjobb, bájitaltanosai. Reméljük, ez valóban így van. Jogosan gondolkozhattok azon, miért is van szükség rátok: egy magasszintű bájitalt kell elkészítenetek, a Veritaserumot, Minisztériumot megszégyenítő mennyiségben. Hogy mire és mikor fogjuk használni, biztonsági okokból nem mondhatom el Nektek, de remélem, megértitek. Mostantól kezdve egy hetetek van összeállítani a főzetet, különben nem lesz elég idő arra, hogy összeálljon. A receptet a számotokra kialakított teremben találjátok, ahova most átkísérlek Titeket. Ott minden meglesz, amire csak szükségetek lehet. Eddig van kérdésetek?
Egy nemleges tartalmú morgást kaptam tőlük, miközben izgatottan egymásra pillantgattak. Reméltem, hogy jól fogják fogadni a kihívást, és egyelőre úgy néz ki, érdekli őket a feladat.
- Nagyszerű - ezzel megfordultam, kisétáltam a teremből és átkísértem őket a Liz terme mellettibe őket, amit a házimanókkal átalakítattunk. - Én itt leszek a környéken, recept a táblán, illetve minden üst melletti asztalra is tettünk. Ha ügyesek vagytok, már holnap visszamehettek a többiek közé. Remélem, nem kell mondani, hogy a R.A.V.A.S.Z. vizsgátokra Bájitaltanból ezzel a maximális ponot fogjátok megkapni - ezt a kijeltést újabb lelkes pillantások fogadták. - Nagyszerű. Mindenki egy-egy litert kell, hogy elkészítsen, hozzávalókat ott találjátok a terem végében. Ha bármi kérdés, óhaj, sóhaj, utolsó kívánság merülne fel, akkor azon a telefonon el tudtok érni, ahogy a házimanókat is, akik az ételt és italt biztosítják számotokra. Csak az én számom van betáplálva. Mosdó onnan nyílik, hálótér pedig amögött az ajtó mögött van, ha esetleg szükség lenne rá.
Miután megbizonyosodtam arról, hogy mindent értenek, magára hagytam a lelkes kis csapatot és visszamentem Lizhez, hogy megírjam a bajnokoknak szóló levelet, amiben az előzetes feladatokról írunk le nekik mindent.

Kedves ………..!

Gratulálunk, hogy bekerültél a legjobb 14 bajnok közé. Mielőtt belekezdenénk a harmadik (és egyúttal végső) próbába, előzetes feladatot kell teljesíteni mindannyiótoknak. Innentől kezdve két hetetek van egy akadályról tervet készíteni. Mindannyian egy 10x10-es szobát kell úgy berendezni, hogy ott csak valamilyen fizikai és/vagy szellemi próbát megoldva lehet továbbmenni a következő szobába.

A következő módon szeretnénk megkapni a terveiteket:
1. A szobában található tárgyak leírása
2. A feladat lényege és megoldásának (legalább egy) leírása
3. Hat különböző tanács leírása egy-két mondatban (pl.: “Figyeld a narancssárgát!”, “Nézz fel!”, stb.)

Az adott dokumentumokat a mellékelt borítékban kéretik leadni McGalagony roxforti igazgatóasszony irodájában.

Üdvözlettel:
A Trimágus Tusa Szervezőbizottsága

- Kész - mentettem el a dokumentumot diadalmasan, majd azzal a lendülettel el is küldtem McGalagonynak, hogyha javítani kell rajta, legyen még rá bőven idő. Liz csak motyogott valamit, mert benne volt egy izgalmasnak (és szorosnak) tűnő mérkőzésben. Ő éppen kiélvezte, hogy egy ideig nincs semmi dolga.
Úgy döntöttem, hogy egy kis időt én is pihenhetek, úgyhogy elkezdtem keresgélni továbbtanulási lehetőségeket Liznek, már vagy egy oldalas lista állt össze, amikor robbanás hallatszott a szomszédból, minek következtében az asztalomon lévő kávé egyenesen a billentyűzetre borult volna, ha nincsenek elég jó reflexeim. Próbáltam nyugodt maradni, s lassan számolni kezdtem.
- Egy Missisipi, Két Missisipi, Három Missisipi… - s ekkor csörrent meg a telefonom, aminek képernyőén a “Labor” felirat villogott. Nagyot sóhajtottam, majd fogadtam a hívást. A szemem sarkából láttam, hogy Liz fél szemmel engem figyelt. - Igen?
- Akadt egy kis… probléma - hallatszott a vonal túlsó feléről egy remegő fiúhang. Kinyomtam, felálltam, és átsétáltam a szomszédba.
Az ajtó nyílására többen összeugrottak. Az egyik üst (természetesen az, amelyik a hozzávalókhoz a legközelebb volt) felrobbant, a tartalma a falon, a plafonon, illetve az ijedt diákokon volt. Hiába volt ott mindenki 17 éves, úgy néztek rám, mintha otthon csináltak volna valami nagy kalamajkát a konyhában és az egyik szülőjük besétált volna.
- Belement a többi üstbe? - kérdeztem, ahogy a szétrepedt üsthöz közelítettem. A diákok kitértek az utamból, csak az a fiú toporgott mellettem, akit a legjobban beborított a katyvasz, s a bal karja vérzett is.
- Igen…
- Akkor az összeset kezdjétek újra - az utasításomat csendben fogadták. - Reparo! Suvickus! Hippokrax!
Ezen pár varázslat ismétlésével hamar rendberaktam a termet és a diákot is, viszont nem tudtam mit kezdeni a hozzávalók egy részével.
- Hugh, ugye? Ivelmory? - szólítottam meg a fiút, aki bólintott. - Kérlek, többet ne történjen ilyen, különben Te magad fogsz kimenni a Tiltott Rengetegbe hozzávalót gyűjteni. Érthető?
Megszeppenve bólogatott.
- És amúgy nem harapok, úgyhogy nem kell félni tőlem - mosolyogtam mostmár, hogy újra normálisan nézett ki a terem. - Rendben? Ha jól tudom, az aszfodélosz gyökere csak később kell, szóval álljatok neki a takarításnak és a főzetnek, sietek, ahogy tudok.
Ott hagytam őket, majd Lizhez beugrottam, hogy megmondjam neki, hova megyek, s egy kabátot szerezzek.
- Monsieour Harman, a Reggeli Próféta szerint a Tiltott Rengetegben… - kezdte Mokka, de közbevágtam.
- Mokka, köszönöm, hogy aggódsz értem, de hidd el, nem lesz semmi gond - intettem le, s mielőtt a gép válaszolhatott volna, Liz kávét rendelt tőle, úgyhogy rám hagyta.
Csak akkor döbbentem rá, hogy már estefelé jártunk időben, amikor kiértem a kastélyból. Ezek szerint tilosban járok… Egyszerre dolgozott ellenem és mellettem az, hogy az ég tiszta volt, s ráadásul a telihold is ezüstös fénybe borított mindent - így könnyebb lesz keresnem a növényt, viszont, ha valaki éppen kinéz az ablakon, látja, ahogy átvágva a parkon a Rengeteghez közeledek. Még az üvegházba is be kellett térnem, hogy a megfelelő eszközöket összegyűjtsem, majd bevetettem magam az erdőbe. Nem ez volt az első alkalmam az erdőben, úgyhogy nagyjából tudtam, merre kell menni. A megérzéseim nem csaltak, hamarosan legalább két tucat aszfodéloszt találtam az egyik fa tövében. A hó ropogása hallatszott mögöttem, s bár nem vallottam volna be senkinek, egy kicsit megijedtem. Elővettem a pálcámat, de pár másodperc múlva nevetve tettem vissza: három kicsi nyuszi futott el mellettem.
- Ó, sziasztok! - mosolyogtam rájuk megkönnyebültem, majd visszatértem a kiszedett növények szedegetéséhez.
A bokor ágai újból megrezzentek, de mostmár nem ijedtem meg, hanem megfordultam guggolva, hátha meg tudom őket simgoatni, viszont rögtön el is estem, ahogy hátra próbáltam ugrani. Egy ébenfekete farkas állt előttem ugrásra kész pozícióban. Az első támadása elől nem tudtam teljesen kitérni - míg az állkapcsa vállamra zárt rá, a mellső mancsaival a kabátom elejét tépte fel. Szerencsére a vastag öltözet miatt nem harapott ki belőlem semmit, de a fogai így is pár centi mélyen belesüllyedtek a húsomba. Felordítottam, s próbáltam úgy kiszabadulni, hogy arra dőltem, amerre ő húzott, így kénytelen volt elengedni egy pillanatra, hogy ne kerüljön ő alám. A másodperc töredékét, amit így nyertem, arra használtam, hogy a pálcámat előkapjam.
- Obstructo! Piroinito! - kiáltottam sorban. A tűzvarázslatot azért használtam, hogy kiderítsem, mivel állok szemben: igazi farkas vagy vérfarkas? Sajnos, majdhogynem biztos, hogy vérfarkassal álltam szemben, mivel a tűztől nem menekült el, újabb támadást szeretett volna indítani. - Stupor! Incarcerandus!
Miután láttam, hogy már nem árthat többet a farkas, újfajta félelem kerített hatalmába, mert most tudatosult bennem igazán: megharapott egy vérfarkas, ami csak egyet jelenthet, hogy én is azzá válok. Valahol reménykedtem, hogy ez nem történik meg, hogy valahogy mégsem jutott a nyála a szervezetembe, de a sebek, amelyekre nem mertem ránézni, túl mélyek voltak ahhoz, hogy ilyen csoda történhetett volna. Viszont most egyelőre nagyobb problémám is volt: nem kellett volna elvéreznem. Elmormoltam pár ”Hippokrax!”-ot, hátha segít valamelyest, de amennyi erőm maradt, nem nagyon hittem a hatásában. Felkaptam a kosarat, amelybe már elegendő növényt gyűjtöttem össze ahhoz, hogy tudják használni, s szédelegve-bukdácsolva haladtam vissza az iskoláig. Mindenek előtt az alagsorba mentem, ahova csak betettem a kosarat, hogy a diákok ne lássák, mi történt velem, aztán már annyira rosszul voltam, hogy benyitottam Lizhez. Láttam, ahogy megfordult, de a reakciójáról már lemaradtam: a sötét kis foltok, amelyek útközben megjelentek a szemem előtt, teljesen eltakarták már a világot.
Tompa puffanással terültem el a földön.

by **Liliana Castellano** Szomb. Nov. 11, 2017 10:58 pm

- Szabad! - hallatszott ki a hang a tölgyfaajtó mögül.
A második próba sok energiát elvett belőlem, de látva a saját és Jabari emlékeit, majd hallva a többiek válaszát, nem tudtam volna aludni, úgyhogy úgy éreztem, ideje szembe nézni a problémáimmal. Úgyhogy vettem egy nagy levegőt és lenyomtam a kopottasnak tűnő rézkilincset, s szinte rögtön megütött az ismerős illat: mentatea és régi könyvek keveréke.
- Liliana - Mr Solomon hangja ugyanolyan meleg volt, mint ahogy emlékeztem rá. - Nem számítottam látogatóra, úgyhogy kérlek, bocsásd meg a rendetlenséget.
Egy gyors mosollyal jeleztem neki, hogy nem zavar egyáltalán. Mr S felállt, lepakolta a papírokat az asztala melletti fotelről, s egy kézmozdulattal jelezte, hogy foglaljak helyet.
- Nagyon jól teljesítetted az eddigi akadályokat. Még mindig a tabella tetején vagy, ugye? - helyet foglalt velem szemben, s láttam rajta, hogy legalább annyira nem tudta, hogy mit csináljon, mint én. - De nem a Tusáról szeretnél beszélni velem, nem igaz? Na, gyere, zúdítsd rám. Szerintem egész életedben nem maradtál annyi időt csendben, mint most.
- Minden egyes nap izgultam amiatt, hogy Ön vajon hol lehet. Úgy indultam neki az első próbának, hogy az egyetlen ember, aki számított nekem bármit is, nem volt ott. Végigcsináltam úgy azt az egy hetet, hogy végig az élbolyban voltam, de az, aki miatt képes voltam venni az akadályokat, sehol sem volt. Azt reméltem, hogy esetleg, amikor visszatérünk, ott fog várni rám, tárt karokkal. Végignézte valaha az első próbát? Tudja, hogy mi volt a mumusom? Akkor elképzelheti, hogy mit éreztem akkor, amikor kiderült, hogy nemcsak én, hanem senki sem hallott arról, hogy vajon él-e vagy sem, de mindenki arra voksolt, hogy nem. Már… Már hozzászoktam a gondolathoz, hogy Önt is elveszítem. És ezek után… Ezek után csak úgy berobban a Roxfortba a bál közepén?! - a suttogástól fokozatosan eljutottam a kiabálásig. - MÉGIS MIT GONDOLT, HOGYAN FOGOK REAGÁLNI?!
A köpenyem szélével letöröltem az arcomat. Nem tudtam Mr Solomonra nézni.
- Teát? - kérdezte végül.
- Komolyan azt kérdezi tőlem, hogy kérek-e teát? - tört ki belőlem a hisztérikus nevetés.
Mr Solomon kitöltötte két csészébe a forró vizet, s belelógatta a kis táskákat. Elvettem az egyiket. A porcelán égette a tenyeremet.
- Teljesen megértem, hogy miért haragudnál rám, Ana - belekortyolt a teájába, szemét végig rám függesztette. - Viszont Neked is meg kell értened, hogy miért így alakultak a dolgok. Lehet, hogy jelenleg elsősorban tanár vagyok, de egyben auror is. Ha kapcsolatba léptem volna Veled vagy bárki mással, akkor nem csak magamat sodortam volna még ennél is nagyobb bajba. Lehet, hogy már évek óta nem voltam terepen, de a kapcsolataim miatt szükség volt rám. Be kellett épülnöm, de megoldottuk.
- Vissza fog még menni? - kérdeztem egy kicsit nyugodtabban.
- Nem szerettem volna elmondani, amíg nem lett minden végleges, de… - most ő volt az, aki megszakította a szemkontaktust. - A brit Minisztérium felkért, hogy dolgozzak nekik, mint koordinátor. Csak nagyon ritkán mennék terepre, a fizetés lényegesen jobb, és otthon dolgozhatnék…
- Mikor kezd? - óvatosan tettem fel a kérdést, mert még én magam sem tudtam, hogy mit érzek a történtekkel kapcsolatban.
- Azonnal tudnám kezdeni a munkát, ha szeretném, de megvárom, amíg ez a tanév véget ér. Maradok itt, tartok pár órát nektek, illetve a jövő héten kezdődő pályaválasztási tanácsadásoknál többek között én fogok előadásokat, beszélgetéseket tartani.
Megnyugodtam, hogy nem veszítem el rögtön azután, hogy végre előkerült.
- Gratulálok, Mr Solomon - mosolyogtam.
- Köszönöm - ő is megkönnyebültnek tűnt.
- Milyen ügy volt?
- Tessék?
- Milyen ügy volt, amin dolgozott?
- Ó… Mágikus drogkereskedelem a mugli piacon, de ennél többet nem mondhatok - kacsintott rám. - Most mesélj egy kicsit magadról. Mi történt, amíg távol voltam? Hány varázslót és boszorkányt csábítottál el?
- Egyet sem… - zavaromban elnevettem magam.
- Hónapokig távol voltam, s megkomolyodtál? Olyan hamar felnőttök…
- Nem igazán volt időm rá - próbáltam védekezni. Nem szerettem volna bevallani, hogy ez a hely megváltoztatott, még akkor sem, ha esetleg jobb irányba.
- Eddig nem nagyon állított meg - a hangja újra melegen csengett. - És mi van a fiúval a bálról?
- Ó, Léo… - egy kicsit elvörösödtem, de valószínűleg csak a tea miatt. Igen, a tea miatt. - Ő más.
- Aha, értem - a szeme mindentudóan csillogott, ami visszahozta a beszélgetéseink emlékét. - Na, de nem faggatlak, ha nem szeretnéd. A továbbtanulással mi a helyzet? Továbbra is sztriptíztáncos egy New York-i bárban?
- Ó, nem, dehogy. Rájöttem, hogy nem szabad azért csinálnom bármit is, hogy felhívjam magamra valaki olyannak a figyelmét, akit nem érdeklek.
- Ki vagy Te és mit csináltál Lilianával? - nevette el magát. Úgy hiányoztak már ezek az esték. - Akkor szívesen várlak Téged is az előadásokon. Viszont, ne haragudj, de mivel nem számítottam Rád, elfogadtam a tanárok meghívását egy kis esti megbeszélésre. Viszont szívesen látlak bármikor.
- Köszönöm, jó szórakozást kívánok!
- Neked meg jó éjszakát! - kísért el az ajtóig. - Ne feledd, mindjárt takarodó.
- Persze - mind a ketten tudtuk, hogy ez sosem állított meg engem. A Tusa azért annyira nem változtatott meg.
Elővettem a telefonomat, s elküldtem egy gyors üzenetet.
“Ébren vagy?”

by **Guenièvre Sauveterre** Pént. Nov. 10, 2017 10:10 pm

Csakhogy az agyam nem volt képes lenyugtatni magát. Amikor pedig már azt hittem, felrobbanok, és már nem is láttam, hová kattintgatok, felpattantam.
- Mindjárt jövök - vetettem oda Léo-nak, majd kicsörtettem a folyosóra.
A kép a szemem előtt égette a tekintetet, annyira rikító volt, és meg kellett ráznom a fejem, hogy egyenesben maradjak.
Meg tudom csinálni, hidd el!
- A rohadt életbe! - szűrtem a fogaim között, majd pusztán azért, hogy az agyam ne fájjon annyira, és a kép a szemem előtt ne vibráljon a legélénkebb színekben, ököllel beleütöttem a falba.
Miután pedig sikerült kivergődnöm a percek és másodpercek végtelen, összemosódó örvényéből, visszatértem a főhadiszállásra, és levetettem magam Coccinelle-be. Pár percig némán pötyögtem, majd odaszóltam Léo-nak.
- Két perc és showtime, kapitány.

by **Léonard Harman** Pént. Nov. 10, 2017 9:59 pm

- Nem tudok néha mit kezdeni veled... - motyogtam magamban, beletúrtam a hajamba és a már kihűlt kávém végét felhörpintettem. Ana emléke lassan a végéhez közeledett, úgyhogy figyeltem. Ha nemsokára visszamennek és nem szöszölnek sokat, akkor elsőként érhetnek a közvetítés helyszínére, ami azt jelentené, hogy lassan indulnom kell nekem is, úgy körülbelül fél órán belül.

by **Guenièvre Sauveterre** Pént. Nov. 10, 2017 9:55 pm

Egy pillanatra visszatartottam a levegőt, és igyekeztem megnyugodni. Majd hihetetlenül lassan kifújtam a levegőt, és Léo szemébe néztem.
- Azt csinálsz, amit akarsz, Léonard Harman - emeltem fel a kezem, és visszafordultam Papillon-hoz.
A kis ablakot, amelyen még mindig ment Lily emléke, nem csuktam be.

by **Léonard Harman** Pént. Nov. 10, 2017 9:52 pm

- Merlinre, most meg mi a bajod? - nem emeltem fel a hangomat, de hidegen néztem rá. - Nem várhatna ez addig, amíg véget nem ér ez a nyamvadt próba és aludtam rendesen?

by **Guenièvre Sauveterre** Pént. Nov. 10, 2017 9:49 pm

- Ez minden, csak nem mindegy, Léo, a rohadt életbe! - markoltam meg Coccinelle karfáját, és éreztem, hogy vadul elkezd lüktetni egy ér a halántékomon. - Léo, nem élhetsz egy hazugságban, ha segíteni akarsz ennek a lánynak vagy, a rohadt életbe, bárki másnak, és nem tehetsz mindig úgy, mintha tökéletes lennél, ha te magad belül éppen összetörsz! A rohadt életbe! - csaptam Coccinelle karfájára, és Léo szeme közé néztem.

by **Léonard Harman** Pént. Nov. 10, 2017 9:44 pm

- Nem teljesen az én ötletem volt, rendben? - túrtam bele a hajamba idegesen. - És amúgy is, mindegy már, nem igaz? Nem mellesleg miért érdekel Téged ennyire hirtelen?

by **Guenièvre Sauveterre** Pént. Nov. 10, 2017 9:42 pm

- Jézusom, Léo, az egy dolog, hogy magadat áltatod, de hogy másokat is...! - szisszentem fel, majd megpördültem a székemben, és szembe fordultam vele. - Léo, benned ekkor mi játszódott le? De most őszintén? Mégis mi a francot gondoltál? - néztem szembe a fiúval, miközben idegesen beleharaptam egy palacsintába.

by **Léonard Harman** Pént. Nov. 10, 2017 9:37 pm

- Betartom őket...

- Köszönöm - mondta Emlék-Liliana Léonak, amikor véget ért a dal.
- Mit? Hogy új futócipőt kell venned, mert ezt széttapostam?
- Nem - nevette el magát. - Hogy emlékeztettél arra, hogy miért szerettem táncolni. Már egészen elfelejtettem.

- Nézd az arcát! - mutattam rá a szituációra reagáló Lilianára. - Látod? Neki segített.

by Ajánlott tartalom