A régi Fenntartók tábora területén (ma dzsindzsás)

Visszatekintés
2014 március
/Elkezdődött a Megőrzők táborában/

-Hova… megyünk? -próbálkoztam erőtlenül, miközben még mindig a kezemet szorongatta, de már rég elvesztem, hogy merre járunk.
-Majd meglátod. Szeretni fogod. -közölte nagy meggyőződéssel, majd makacs némaságban folytattuk az utat, csak a hó ropogott a lábunk alatt.
Időközben teljes sötétség borult fölénk, és meg csak azt sem mondhatom, hogy a fényszennyezés miatt relatíve világos az égbolt, hiszen még orosz mértékkel is messze vagyunk bármiféle lakott területtől. A hold vékony sarlója vigasztalan, sápadtzöld derengést biztosított csak, így Borja egy idő után előrántotta a pálcáját és a szabadon maradt kezével bevilágította egy kicsit az utat.
Húsz perc után fura dologra lettem figyelmes. A jól ismert faházak háromszögei sötétlettek az út mentén. Viszont ezekben egészen biztos, hogy évtizedek óta senki sem lakik: a növényzet teljesen átvette az uralmat fölöttük, a tetőt borostyán és más futónövények szőtték át, sok be is volt szakadva, az ablakok üveg nélkül, vakon meredtek az éjszakába. A legtöbb ház különböző résein facsemeték és dús bokrok nyújtották ki még viszonylag fiatal ágakat.
-Hát… ezekről jól megfeledkeztek. -állapítottam meg kissé remegő hangon. A szám már teljesen kiszáradt a hosszú némaságtól. Nem kaptam választ, így tovább próbálkoztam. Egyre növekvő ingerültségemet Borja iránt legyőzte a kíváncsiság.
-Ez a régi Fenntartók tábora.
-Ré… régi? Mármint régen itt volt a komplett tábor, és egyszer csak áttelepítették a mostani helyére? -kérdeztem as nyilvánvalót döbbenten. Megtorpantam, és a saját pálcámmal világítva forogtam körbe. Egyre több elhagyatott faház fedte fel magát a pálcám kis fénykörében.
-Ez… gyönyörű. -nyögtem teljes őszinteséggel. Nagyon jól tudhatta, hogy imádom az elhagyatott helyeket, főleg ami érdekes régi történeteket rejteget a korhadó falak és az erdő végeláthatatlan masszája között.
-Sokszor el szoktam ide jönni. -közölte furcsa tónusú hangon. -Ha tényleg egyedül szeretnék lenni egy darabig.
-És kik tudnak még erről? És te hogyan találtad meg? -emeltem ki kettőt a hirtelen felgyülemlő kérdéseim közül.
-Nem tudom, és én teljesen véletlenül, magamtól találtam meg. Nem hiszem, hogy sokan tesznek akkora túrákat ezen a semmi jót nem ígérő környéken. Meg kerítést is kell hozzá mászni, ugyebár. -valóban, kétszer is átverekedtük magunkat szigorú léckerítéseken, de nem szóltam érte semmit, mert rettentően kíváncsi voltam, hova vezet.
-Szerintem ez leéghetett egyszer, és ezért építették úrja egy másik helyen. -motyogtam neki, miközben körbesétáltunk egy különösen rossz állapotban lévő lakot. Nagyon feketék azok a gerendák, mintha tűz emésztette volna fel a hiányzó részeit. Akármi is történt, igen gondosan eltitkolják a tanáraink, hogy itt valaha tűzvész volt. Bár lehet, hogy a Fenntartók azért tudnak valamicskét erről az egészről.
-Nagyon késő lehet már. -jegyeztem meg pár percnyi áhítatos mászkálás után.
-Ma már nem megyünk haza.
A lélegzetem elakadt egy pillanatra.
-Hogy mi? -pislantottam rá értetlenül.
-Ma már nem megyünk haza. -ismételte el ugyanolyan tárgyilagos egyszerűséggel.
Bár nem gyakran használom, de most elővettem a gyilkos pillantásomat, amiből valószínű mit sem érzékelhetett a sötétben.
-Itt egy ház, ami egészen más állapotban van. -rántott magával egy kanyarba, amit észre sem vettem a bokroktól. Pár lépés múlva egy pontosan ugyanolyan, nem éppen hívogató külsejű faház állt előttünk, akárcsak a többi.
-Ezt kezdem nagyon nem érteni.
-Valakik pár éve teljesen felújították ezt az egyet belül, gyere be, mindjárt meglátod.
Az tény, hogy ennek például nem voltak szétkorhadva a falai és beszakadva tetőrészei, de eszem ágába sem jutott volna benézni.
-Alohomora!
Amit belül megláttam, egyszerűen nem akartam elhinni.
Fényesre csiszolt, kellemes fenyőpadló- és falburkolat ölelte körül az egyetlen térből álló alsó szintet, ami sokkal kisebb volt, mint a mi faházaink, így gyakorlatilag egy nagy dupla ágy foglalta el az egészet, ami tele volt halmozva takarókkal és párnákkal, akárcsak egy barátságos fészek. Bár meleg kifejezetten nem volt, megfagyni sem kellett. Az ágy fejvége fölött egy újnak tűnő lépcső indult az emeletre.
-Fönt nincs semmi, csak két kanapé meg egy panorámaablak. Ha gondolod, megnézhetjük.
Tátott szájjal baktattam fel a lépcsőn és néztem körbe a tetőtérben, ami éppolyan otthonos tisztasággal és barátságos hangulattal fogadott, mint a földszint.
-Ez… ez állati jó. -ismertem el, még mindig kissé hitetlenkedve.
-És hogy van ilyen meleg? -pislogtam körbe, valamiféle fűtőalkalmatosságot keresve.
-Föld alatt vagyunk, részben. -Borja egy pálcsintéssel elhúzta a függönyt, és ekkor tűnt fel, hogy tényleg, az ablak aljával egy szintben van kint a föld. -Meg mágia.
Kezdtem rohamosan beleszeretni ebbe a kis bunkerbe.
Miután megszabadítottam magam a bundával bélelt nagykabátomtól és a dupla pulcsim egyikétől, rögtön be is ugrottam a meleg paplanok közé, amik a frissen mosott holmik jól ismert és szeretett illatával csábított. Itt aztán van mágia a dologban rendesen, elvégre ki cipelt volna ide a közelmúltban friss ágyneműt? Bizonyára itt minden öntisztító, hiszen maga a szoba is csak úgy ragyogott.
-Fogalmam sincs, kik csinálták meg ezt a helyet, de mesteri munkát végeztek. -állapítottam meg fészkelődés közben. Borja is ledobta a kabátját, lerúgta a csizmáját és lehuppant mellém. Ahogy a szemembe nézett, hirtelen nyomtalanul elpárolgott az eddigi gyermeki lelkesedésem. Megint ezzel a kifürkészhetetlen, folyton csak titkokat rejtő hideg-kék szempárral kell szemben találnom magam. Kínomban csak nyeltem egyet, és próbáltam elhessegetni a kellemetlen érzést.
-Na, nem azért jöttünk, hogy a savanyú képedet nézzem! -csapott a combomra játékosan, szerencsére őszinte vidámsággal. -Szeretném, ha beszélgetnénk egy jót, és nemcsak idegenkedve kerülgenénk egymást, mint más hétköznapokon. Reggel meg hazasétálnuk.
-És mit mondtál a többieknek, és én mit mondjak Pa…
-Polina tojik rám, Mása meg elment Szuziékhoz pizsipartizni. -legyintett. -A te Pavelednek meg nyugodtan elmondhatod, hogy hol voltál, Antont meg úgysem érdekli. -vette számításba az én szobatársaimat is.
Állig a takaróba burkolózva feküdtünk egymás mellett és csak dumáltunk és dumáltunk. Rá sem akartam ismerni a lányra, olyan jó kedélyű és nyitott volt. Felemlegettük a régi közös sztorijainkat az árvaházból, fura kérdéseket tettünk fel egymásnak és megismertük egymás unalmas hétköznapjait is. Az idő vészesen szaladt, így már hajnali egy óra volt, mikor ásításainkat már vagy tizedszerre visszafojtva megegyeztünk, hogy most már aztán alszunk.
Hét óra környékén az ablakon beslisszanó első napsugarakra ébredtem meg, de mellettem rögtön mocorogni kezdett ő is.
-Van még egy kis megmutatnivalóm. -közölte reggeli üdvözlésképpen, miközben feltérdelt az ágyban, és elkezdett a földön heverő kabátjának hatalmas zsebeiben kutatni. -Reggeli gyanánt, ha gondolod. -dobott felém egy nagy csomagot a kedvenc kekszemből. Nem volt kérdéses, hogy ketten elpusztítottuk pár perc alatt, majd ezután egy karácsonyt váró óvodás izgatottságával ráncigált ki a menedékünkből.
-Ne aggódj, ha erre indulunk, akkor is közeledünk hazafelé. -közölte, miközben vidáman lóbálta a kezem. A leharcolt, omladozó régi faházak kezdtek eltünedezni a környékről, és kisebb-nagyobb tisztásokon vágtunk át. Az egyik ilyenen megállt, és lázasan kotorni kezdte a havat egy részen. Ekkor egy rikítókék sáv bukkant el a cipője alól.
-Nézd…
Homlokráncolva kezdtem én is rugdosni a havat, hogy rájöjjek, mi a fenét ásunk ki.
-Merlinre, ez egy…
-Ez egy medence. Volt valamikor. -közölte ragyogó arccal, mintha valami különleges kincset talált volna. Nem tudtam mire vélni a dolgot. -Ez még a Fenntartók táborához tartozott valaha. Tudod, nekik sok tesiórájuk, meg ilyesmijük van, a testüket folyton edzésben kell tartaniuk. Ezért régen volt úszásórájuk is.
-Itt, Oroszországban… Kültéri medence… -a gondolattól megborzongtam. -Mára akkor már sokat puhult az elvárás a Fenntartók felé. -állapítottam meg, hiszen tudtommal ma már egyetlen medence sem találtatik a Szent Katrin területén.
-Vagy húsz éve nem használhatták. És színültig van avarral. -folytatta a hely ismertetését Borja. -Úgyhogy itt simán… -már a mondatot nem tudta befejezi, ugyanis nekifutásból jól elrugaszkodott és egy ijedt sikkantással beleugrott a medence közepének feltételezett részébe… és derékig elmerült benne.
-Ez hatalmas, próbáld ki! -kacagva kászálódott ki, és valóban semmi baja nem eshetett, hiszen a hóréteg alatt valóban tömény, puha avar töltötte ki a medence üregét.
-Biztos, hogy elég mély? -aggodalmaskodtam, mivel még mindig bődületes őrültségnek tartottam, hiába demonstrálta, hogy túl lehet élni.
-Persze, van vagy két méter mély. -legyintett vigyorogva, a mozgástól kipirult arccal. Vállat vontam majd én is egy szerényebb nekifutással egy talpast terveztem ugrani az állítólagos medencébe, ám a levegőben valahogy előrebillentem, és arccal egyenesen a csípősen hideg hórétegbe vágódtam. Havat köpködve emelkedtem fel, és valóban: a nedves, ám kiváló ütéscsillapítóként funkcionáló avarrétegben landoltam derékig. -Ez állati! -ismertem el fejcsóválva, miközben kimásztam.Még jópár kört ugráltunk, ám egy idő után úgy feltúrtuk a hó és az avar egyvelegét, hogy az egészen eláztatta a ruhánkat. Nevetgélve szárítkoztunk meg egy egyszerű bűbáj segítségével, aztán ismét a lányra bíztam magam, és hazamentünk egy újabb, számomra még ismeretlen útvonalon.
Azt hiszem, még sosem éreztem magam ilyen jól Borjával.