Park/ az Aréna

A csalántámadást még időben ki tudtam védeni egy csuklómozdulattal, így nem származott belőle bajom. Figyeltem, ahogy a lány eszméletlenül összeesik, majd nesztelenül melléléptem, és a kezébe helyeztem a pálcáját, ahogy megígértem.
- Köszönöm a küzdelmet - hajtottam fejet előtte még egyszer tiszteletteljesen, majd átváltoztam gepárd-alakomba, és újból beleolvadtam a természetbe.
Összetört szív és bájital-illata volt.

Furcsának tartottam, hogy a fél kezét a háta mögött tartja. Tudtam, hogy valamire készül, de már én is úgy éreztem, itt a vége, és ezt itt és most kell lezárnunk. A legközelebbi alkalommal pedig már nem fogok finomkodni, de úgy láttam, ő sem.
Visszaváltoztam ember-alakomba, és kiléptem a növény mögül. Egy pillanatig egyenes derékkal megálltam előtte, majd röviden meghajoltam, hogy megmutassam, elismerem őt és a képességeit.
- A pálcádat meg fogod találni a kezedben, amikor felébredsz - biztosítottam, mielőtt ráfogtam volna a saját varázseszközömet. - Veszélyes vagy és méltó ellenfél. Már nagyon várom a következő találkozásunkat - hajtottam meg magam még egyszer könnyedén, majd kimondtam a kábító átkot, miközben másik kezemet felemelve, készenlétben tartottam egy védőbűbájt, arra az esetre, ha bármivel is próbálkozna.

Annyira kiláttam a levelek közül, hogy lássam, melyik fára mászik fel, és viszonylag könnyen be tudtam azonosítani, merre jár a hangja irányából is. Tudtam, hogy most ő sem fogja elhagyni a búvóhelyét, úgyhogy lépnem kellett. Még mindig a kezemben szorongattam a varázspálcáját. Jó erősen megmarkoltam, és két szellőnél is halkabb Reducto!-val két utat vágtam annak a fának a lombkoronájába, amelybe menekült, majd, jórészt meg sem várva a varázslatom eredményét, gepárd-alakban visszaugrottam a kezdeti növényem mögé, onnan figyelve, vajon sikerül-e megpillantanom, illetve, hogy mit lép majd erre.
Magamban elhatároztam, hogy amint megpillantom a lányt, és biztonságosnak ítélem a helyzetet, befejezem most már különösen hosszúra nyúlt küzdelmünket.

Az első gondolatom ez volt: Jól sejtettem.
Az a mozdulat, amellyel az indába kapaszkodott, és az én irányomba lendült, hihetetlen tehetséget sejtetett. De nem tudtam ezzel foglalkozni, hiszen a támadása éppen felém irányult. A másodperc törtrésze alatt átváltoztam gepárd alakomba, kiszökkentem a nyílt térre, majd visszaváltozva emberré, egy csettintéssel elpattintottam a liánt, amelyen függeszkedett, majd, amíg próbálta visszaszerezni az egyensúlyát, nesztelenül felkapaszkodtam a fára, és igyekeztem megbújni a levelek között.
A szívem csak egy árnyalatnyival vert gyorsabban, de már ez is valami. Agyam minden szálával a lányra koncentráltam, összes izmom megfeszült. Még egy kicsit meg kellett figyelnem ahhoz, hogy valamennyire ki tudjam ismerni, hiszen szinte a zsigereimben éreztem, hogy nem most találkoztunk utoljára.
És veszélyes volt. Kifejezetten. Szinte halálosan.

Hát, nem éppen Afrika sóhajtottam magamban, miközben egy hatalmas fa tetején, egy vékony ágon egyensúlyozva különböző védőbűbájokkal biztosítottam rejtekhelyemet. Az egyik hátizsákban talált kötéllel rögzítettem pár levelet, kis tetőt magam fölé húzva, így igyekezve megvédeni tulajdonomat, és majd későbbi alvó önmagamat a szinte biztosan érkező esőtől.
Jabari, Zaire és én animágus-alakunknak köszönhetően elsőként értünk a Bőségszaruhoz, és fejenként három hátizsákkal felpakolva azonnal el is hagytuk a terepet. Ugyan mindhárman bevetettünk pár piszkos trükköt annak érdekében, hogy zavartalanul nyalábolhassuk fel a zsákmányunkat, még Zaire sem akart most hosszabb párbajokba bonyolódni. De tudtam, hogy amint beindul az egy méteres szabály, Zaire portyára indul.
Amikor kiúsztunk a partra, először még teljes egyetértésben futottunk egyre beljebb az erdőbe, aztán egy idő után értelemszerűen három különböző irányba haladtunk tovább. Szinte azonnal felfedeztem magamnak azt a fát, amelyen most is ültem. Nem okozott problémát, hogy fürgén és nesztelenül felosonjak rajta, hiszen a cirkuszban már megszoktam, hogy háló nélkül tíz méteres magasságokban kötéltáncolok, vagy éppen a trapézon végzek különféle műveleteket.
A fa tetején aztán volt időm szemügyre venni a zsákmányt. Esőkabát, étel, ital, véső, kötél, kés - csupa hasznos holmi. Aztán három doboz perui instant sötétségpor, távcső (ennek kifejezetten örültem), illetve még pár hasznos varázsló-holmi a Weasley Varázsvicc-vállalattól. Ezeket nem ismertem annyira, így elhatároztam, hogy majd később megnézem, egészen pontosan mire jók. A harmadik hátizsák tartalma azonban teljességgel afrikai diákokra volt szabva. Szinte hangosan felsóhajtottam örömömben az összegöngyölt varázsszőnyeg látványától. Mellé még egy növényhatározót is becsúsztattak, aminek, ha lehet, még annál is jobban örültem, hiszen az ilyen égövi növényeket nem mondhatom, hogy jól ismertem.
Elhatároztam, hogy legjobban teszem, ha először elrejtem magam és a felszerelésemet kíváncsi szemek elől, így először ennek szenteltem minden figyelmem. Miközben a fa tetején gubbasztottam, elhaladt alattam pár bajnok, de őszintén szólva nem tulajdonítottam nekik nagy jelentőséget.
Miután végeztem, felnéztem az égre. A nap állásából arra következtettem, hogy tíz óra körül járhatunk, de lehet, hogy fél tizenegy is volt már. A zsebembe csúsztatva egy doboz sötétségport, és még egy valamit a Varázsvicc-vállalattól, jókedvűen lecsúsztam a fáról, megjelöltem a törzsét egy, csak a számomra látható jellel, és átváltva gepárd alakomba, nesztelenül elkezdtem a portyát.
Egy jó ideig senkivel nem találkoztam, mígnem aztán egy hatalmas növény húsos levelei között kinézve megpillantottam az egyik brazil bajnokot. Meglapultam, mozdulatlanná dermedtem, és csak a szememmel követtem a mozgását. Egészen nemtörődöm módon sétálgatott, szája sarkában jókedvű, ám ördögi mosoly bujkált. Meg tudtam érteni. Hazai pályán volt, ráadásul nem tűnt könnyű ellenfélnek. Már ahogy lépett, minden porcikájával azt sugallta, hogy kifejezetten veszélyes. Puha, könnyű lépteiben felismertem a sajátjaim mását. Legalább olyan hajlékony volt, ha nem hajlékonyabb, mint én. És láttam rajta, hogy az akrobatikához is nem keveset ért. Minden oka megvolt a magabiztosságra.
Amikor egy méteres körzetembe került, és a védőbűbáj fellángolt körülöttünk, ember alakomba váltottam, majd egy gyors csuklómozdulatomat követően pálcája kiröppent rejtekhelyéről, és az én kezemben landolt. Abban a pillanatban, hogy megéreztem a fát az ujjaim között, híresen nesztelen lépteimmel villámgyorsan egy fa mögé szökelltem, hogy ne tudja bemérni a helyzetemet. Éreztem, hogy nem lenne biztonságos egy szemtől szembe-küzdelem ezzel a lánnyal - ahhoz túlságosan is veszélyesnek tűnt. Inkább megfigyeltem, mit lép majd erre.

Vadul küzdöttem a vízbe esésem után azonnal a hajamba kapaszkodó valamik ellen, miközben éreztem, hogy kezd elfogyni a levegőm, és az eséstől kicsit szédültem is. A tüdőm már készült kiszakadni a helyéről, amikor mentő ötletem támadt. Két pofon és rúgás között cápafej-bűbájt szórtam magamra, amellyel egyszerre küszöböltem ki a légzési problémákat, és távolítottam el magamtól a fülembe rikoltozó, különböző lényeket. Szinte azonnal el is kezdtem a reményeim szerinti part felé úszni, és kisvártatva lehagytam a vízi szörnyeket. Amikor a kezeim homokot érintettek, megkönnyebbülten roskadtam a partra, és, ha tehettem volna, el sem mozdultam volna onnan.
Azonban eszembe jutott, hogy a táskáimat még így is lerángathatják rólam, illetve nem ártana biztonságos tábor- és alvóhelyet kerítenem magamnak. Így hát, bármennyire is tiltakozott ellene a lábam, feltápászkodtam, ám alighogy kiegyenesedtem, megpillantottam Nat-et egy csapat igencsak veszélyesnek tűnő pillangóval szemben. Szárnyuk mintázatáról azonnal felismertem őket - az esőerdők egyik, ha talán nem a legmérgezőbb lepkefajtájával nézett szembe a barátnőm. Egy csípés, és minimum három napra kiütik, hallucinációk hálójában vergődve. Ezt nem engedhettem.
- Nat! - kiáltottam neki.
Barátnőm, kifejezetten okos lévén, nem mozdult meg, de egy aprót biccentett, jelezve, hogy hall engem.
- Gyűlölik a vizet! - ordítottam, és abban a pillanatban, ahogy Nat, meglendítve a pálcáját, vízsugár-bűbájjal bombázta a csapat egyik felét, én ugyanilyen varázslattal a másik felét vettem célba.
A pillangók fejvesztve menekültek, én pedig, megragadva Nat karját, az esőerdő másik része felé húztam. Eszeveszetten rohantunk vagy három kilométert, mire úgy ítéltem meg, hogy már viszonylagos biztonságban vagyunk, és távol mindenki mástól.
- Remek, eddig még túléltük - állapítottam meg zihálva, csak úgy magamnak, aztán Nat-hez fordultam. - Tizenöt perc van még a párbaj-terek aktiválódásáig. Nagyon sok sikert! - öleltem meg, majd elkezdtem bal irányba futni.
Amikor úgy gondoltam, már kellő távolságban vagyunk, lehuppantam a földre. Erősen ziháltam, melegem volt, és olyan szomjas voltam, hogy ki tudtam volna inni a tavat. Kibomlott fonatomból a hajszálak izzadt nyakamra tapadtak.
A gyötrő szomjúság ellenére először azt kellett szemügyre vennem, mit sikerült zsákmányolnom. A méregzöld táska tele volt kövekkel. Keserűen felnevettem, és félreraktam a hátizsákot. A narancssárga táska azonban annál praktikusabb holmikkal volt tele. Találtam benne egy kést, kötelet, egy üres palackot, szárított húst, pár bájitalt, két doboz varázsló-kacatot, és a főnyeremény - egy véső, amelynek a segítségével vizet tudtam kicsikarni a fák törzséből. Ez utóbbinak annyira megörültem, hogy kis híján diadalmasan kurjantottam egyet. Legalább nem veszek szomjan. A kis dobozban, amit utoljára vettem magamhoz, egy erősen villogó kitűzőt találtam. Egy ideig kíváncsian forgattam a kezeim között, de nem tudtam rájönni, mire való. Minden mindegy alapon kitűztem magamra.
Ezután a véső segítségével a fákból kicsikart vízből feltöltöttem a palackot, és ittam egy jót. Így már logikusan tudtam gondolkodni, kicsit tisztább lett a fejem. Sárral összekentem a rikító narancssárga hátizsákot, hogy ne tudjanak olyan könnyen kiszúrni, majd elindultam éjszakai alvóhelyet keresni.

A japán lánytól függetlenül nekem is a seprű volt az első dolog, ami az eszmbe jutott, mint gyors közlekedési lehetőség.
-Invito seprű! -ordítottam az első adandó másodpercben, és a kért eszköz meg is érkezett valahonnét a fák közül. Talán életemben nem száguldottam ilyen gyorsan a táskakupac felé, ahol már ketten-hárman is marakodtak mindegyik batyun. Egy ismeretlen srác épp felém rántotta volna a pálcáját, hogy megvédje magát és a táskáit, de én olyan közel voltam hozzá, hogy nemes egyszerűséggel odakaptam és kettétörtem azt. A fiú először holtra vált arccal bámult a kezében maradt csonkra, de utána nem tudom, mi akart tenni velem. Floyd, aki végigvágtatott a földnyelven, és utolért, a szájába kapott pár esetlenül lógó, kisebb táskát, én meg magamra kanyarítottam egy meglehetősen nehéz darabot és vadul markoltam volna egy újabbért, de ebben egy sokkoló átok megakadályozott egy brazil fiú által.
Ekkor váratlan földindulás zökkentett ki mindenkit az aktuális harcából. Az emberek jó háromnegyede a vízben kötött ki, vagy random vízi szörnyek csapdájába estek. Én csodával határos módon, egy kiálló kőbe kapaszkodva a szárazföldön maradtam. Gondoltam, kihsználom az így nyert értékes pillanatokat, csakhogy a) elfogytak a batyuk és b) egyszer csak Rosemaryt vettem észre, ahogy rám veti magát és villámló tekintettel próbálja lerángatni rólam a hátizsákot. Megpördültem, hogy egy hatalmas pofonnal letérítsem magamról, de a farkasom besegített és vicsorogva eltávolította az őrjöngő lányt a ruháinál fogva.

Főleg a tintahal támadásai miatt gondoltam arra, hogy a sziget talán biztonságosabb, így teljes erőbedobással futottam, és hála az Égnek, sikerült is elérnem a központi kis földdarabot. Térdre hullottam egy apró, rózsaszín hátizsák mellett, és szinte feltéptem a száját a cipzár mentén. Bájitalok, és egy csomó varázslatos holmi, amiknek egyelőre nem láttam értelmét. Minden mindegy alapon felkaptam, de ebben a pillanatban egy láthatatlan hatalom lerántotta azt a hátamról. Már nem tudtam időben utánakapni, csak megpördülve láttam, ahogy egy Durmstrang-os fiú a hátára kapja a táskát, és elrohan vele.
Nem volt időm a sajnálkozásra és a bosszúságra, új segítség után kellett néznem. Egyelőre még egy viszonylag néptelen helyen voltam, de már újabb üldözők lábának dübögését hallottam felém közeledni. Kétségbeesetten felkaptam egy hatalmas, narancssárga táskát, és egy közepes méretű, méregzöld hátizsákot, de a tartalmukat már nem tudtam leellenőrizni, ugyanis valami nagyon nyálkás, és nagyon undorító dolog csavarodott a derekamra, és elkezdett magával húzni. Úgy látszik, a tintahal hatalma erre a kis szigetre is kiterjedt.
- Reducto! - sikítottam valami számomra is ismeretlen hangon, egyenesen a csápra célozva, ami így két részre robbant - még éppen a sziget szélén sikerült megmentenem magam.
A szívem dörömbölt a bordáimon, és remegő lábakkal felpattantam. Addigra már láttam, hogy páran az erdő felé futnak - két gepárd alakú folt pedig már a homokos fövenyt taposta a túlsó oldalon, legalább három hátizsákkal felszerelkezve fejenként.
- Menj már az útból! - morgott rám idegesen egy újabb Durmstrang-os fiú (ezek mind ilyen bunkók?), és kis híján belökött a vízbe.
A mögötte érkező Beauxbatons-os lány sem zavartatta magát, és egy kábító átokkal igyekezett megajándékozni mind engem, mind a fiút, de szerencsére el tudtam hajolni a támadás elől. A szöszi lányt kicselezve még magamhoz vettem egy retikül méretű, apró kis dobozt, amit gyorsan bedobtam a narancssárga táskába, és igyekeztem minél gyorsabban eltűnni, mielőtt itt elkezdődik az igazi vérengzés.
- Vigyáztam! - énekelte a hátam mögül nevetve egy hang, amire muszáj volt megfordulnom, mert ki a bánatnak van ilyen csilingelő hangja egy praktikus Éhezők Viadalának kellős közepén?
A hang egy japán lánytól származott, aki mosolyogva elkábította a fiút és a lányt, majd áttáncolva eszméletlen testük fölött, felkapott négy táskát, és fütyörészve felülve egy seprűre, felszállt, és elrepült az esőerdő felé.
Annyira megütköztem, hogy egy pillanatra elfelejtettem, hogy végtére is egy csatatéren vagyok. Ez azzal tudatosult bennem, hogy egyszerre négyen rohantak felém, mindannyian felemelt pálcával, és nagyon úgy tűnt, hogy a táskák is erős fogyásnak indultak, így még kiélezettebb lesz a küzdelem.
Már éppen védőbűbájt vontam volna magam köré, amikor a sziget megmozdult. És elkezdett pörögni. Én pedig, úgy, ahogy voltam, táskástól, mindenestől, rövid kapaszkodás után, nagy sebességgel belezuhantam a vízbe.

Az első másodpercben azt hittem, hogy lefagytam, vége, itt maradok örökre, mint akit lecövekeltek. A borzasztó érzés azonban az ötvenvalahányadik maradék másodpercben elszállt, és megpróbáltam azt képzelni, hogy olyan jéghideg és higgadt vagyok, mint akit nemrég leborítottak egy vödörnyi jégkockával. Ez segített elviselni a párás hőséget, ami nyomasztóan telepedett rám. Az ilyen klíma teljesen ismeretlen volt az orosz körülményekhez szokott szervezetemnek.
A szemem nem a legjobb, de azt kivettem, hogy a középső szigetszerűségben nagy halom hátizsák várt a versenyzőkre -de hogy mit tartalmaztak, az egyelőre kérdéses.
-Invito zöld és sárga táska! -kiáltottam rekedten, kiszáradt torokkal, meglepően nyugodt hangon. Csak találomra választottam kettőt, amiket először megláttam. Feszültségemet csak az árulta el, hogy már a varázslat kimondása közben elkezdtem rohanni feléjük, de fölösleges volt, aki már elég elszánt volt, lélekszakadva sprintelt.
Alig tettem meg pár métert, mikor a keskeny földnyelv konkrétan egy díjugratópályává változott: hatalmas kő-és lécfalak nőttek ki a semmiből, aminek köszönhetően majdnem hanyattvágódtam egyben, és a kilátást is eltakarta. A táskák megérkeztek: egy ketrecbe zárt vad (mert tényleg beszorultam) hirtelenségével téptem fel a fét zsákot. Az elsőből egy halom kő potyogott ki. Jó vicc, tehát vannak fölösleges csomagok is. Vagy nem azok? Agyam vadul járni kezdett, de jobbnak láttam ehhez később visszatérni. A kék táskában halkan koccantak valamik: egy féltucatnyi bájitalos üvegcse gurult szerteszét a lábam elé.

Abban a pillanatban, hogy a zsupszkulcs okozta örvénylés után (még mindig utálom, és még mindig kifejezetten hányingerem van tőle) nem túl szilárd lábakon állva, de megérkeztem a kijelölt helyemre, egyből felvetettem a fejem, és igyekeztem minden szempontból analizálni a helyet, ahová megérkeztem, illetve felmérni a lehetőségeimet. Ahogy az adrenalinkoktél berobbant az ereimbe, éreztem, ahogy minden izmom megfeszül, és innentől már nem érdekelt más, csak a verseny. Kész, vége volt. Átkapcsoltam Griffendél-üzemmódba, és a ragadozó elszabadult bennem.
Egy hosszú földnyelv végén álltam, körülöttem hatalmas kör alakban hullámzó víztömeg. A többi bajnok ugyancsak egy-egy földnyelv végén állt, és mindannyian egyenlő távolságra voltunk a központi, kis szigettől, amelynek közepén egy vasépület állt. Körülötte mindenféle hasznos, és értékes tárgyak - abban a másodpercben, amíg figyelmemet csak ezeknek szenteltem, rengeteg különféle méretű és alakú hátizsákot fedeztem fel, de egy seprűt is megpillantottam a halomban. A kis tavon túl, amerre csak a szem ellátott párás, meleg levegőjű esőerdő várta a bajnokokat. Castelobruxo-sok előnyben. A nap magasról tűzött ránk, a hullámok visszavetették sugarait, és már most melegem volt. Egy izzadságcsöpp lomhán csordult végig az arcomon.
Az égen két hatalmas, piros szám éppen 26-ot mutatott. Ezek szerint, a 60 másodpercből, amit a helyszín megfigyelésére adtak, már csak ennyi volt hátra.
Gyorsan körbevillantottam a tekintetem a többiek arcán - két oldalamon, csakúgy, ahogy a Nagyteremben, most is Nat és Nomusa állt, velem szemben pedig mintha Jev-et láttam volna, de ilyen távolról nem tudtam kivenni pontosan az alakját. Mindenki arcáról feszült figyelem tükröződött, és látszott, hogy itt mindannyian képesek vagyunk bármit elkövetni a győzelem érdekében. Szorosan megmarkoltam a pálcámat, és igyekeztem kiválasztani, melyik hátizsákot ragadjam meg egy alkalmas pillanatban, hiszen biztos voltam benne, hogy keményen meg kell majd küzdenem bármelyik táskáért. Igyekeztem mérlegelni, melyikkel tudnék a leggyorsabban úszni, illetve melyikben lehetnek a leghasznosabb dolgok, de egyszerűen képtelen voltam jobban szemügyre venni a táskákat.
- Öt! - harsogta bele a csendbe egy hang, és a visszaszámlálás elkezdődött.
- Négy - megszorítottam a pálcámat - három - Nat-re néztem, gyilkos vigyor játszott az ajkain - kettő - Nomusa összehúzott szemöldökkel koncentrált - egy - a ragadozó elszabadult bennem, és...
Kilőttem. Futottam, mint akit ágyúból lőttek ki. A szemem sarkából egy sárga villanást pillantottam meg - Nomusa gepárddá változva, eszméletlen sebességgel vágtatott a Bőségszaru felé. Még a földnyelv felénél sem jártam, amikor ő már ott volt. Visszaváltozva hátrafordult felénk, és felemelte a kezét - a varázslat akkora erővel vágott mellkason, hogy a hátamra zuhantam. Egy pillanatra az összes levegő kipréselődött a tüdőmből. Összecsikordítottam a fogam, és elhatároztam, hogy itt nem fogom feladni. A másodperc törtrésze alatt felpattantam, és rohantam tovább. Láttam, hogy már egyre többen turkálnak a táskákban a Bőségszaru körül, és már kisebb (vagy éppen nagyobb) háborúzások is kialakultak egyes fontosabb elemekért.
Még éppen időben néztem balra, hogy lássam, amint egy hatalmas tintahal emelkedik ki a vízből, és csápját az egyik bajnok köré fonva, lerántja őt a vízbe.

szeptember 16.

- Szeretném, ha emlékeztetnél rá, pontosan miért is gyalogolok hajnali hét órakor a még a hajnali harmattól nedves fűben szombaton a kviddicspálya felé - kértem Eric-et enyhén félkómás állapotban motyogva az említett körülményekből kifolyóan.
- Mert ragaszkodtál hozzá, hogy elgyere a válogatóra - adta meg a választ vigyorogva Eric.
- Ja, tuti nem voltam beszámítható állapotban - dünnyögtem, aztán megráztam magam, és a számba dobva egy rikító rózsaszín rágógumit, igyekeztem legalább a rágóizmaim mozgatásával elvonva saját figyelmem, függőleges helyzetben tartani magam.
A nap már teljes terjedelmében szórta sugarait alig valamivel a horizont fölött, ám a hűvös éjszaka, és az állandóan fújó csípős szél megtette hatását - még a bőrdzsekim alatt is enyhén dideregtem a reggeli fényben. Eric ellenben jókedvűen kocogott mellettem, szokása szerint be nem állt a szája, és csapongva a témák között, összevissza fecsegett bármiről, ami éppen eszébe jutott. Kávébarna haja szokás szerint "most keltem fel"-állapotban volt - tehát két egy irányba mutató hajszálat valószínűleg akkor sem találtam volna, ha végigböngészem egész hajkoronáját. Égszínkék szeme őrülten csillogott, valószínűleg a csak ezen a reggelen ledöntött hat bögre kávé hatására, és folyamatosan vigyorgott, néha pedig ugrált is, miközben én lassan vonszoltam magam előre. Amikor a távolban megpillantotta a kviddicspályát, egész arca, ha lehet, még jobban felragyogott.
- Gyere már, mindenki ránk vár! - ragadta meg a kezem vidám mosollyal, és kénytelen voltam annyira összegyűjteni az energiáimat, hogy utánafussak, mert különben egy zokszó nélkül végigrángatott volna hason csúszva a füvön.
Futva pár perc alatt megtettük a maradék távot, aztán Eric egy gyors homlokpuszival elbúcsúzva tőlem, elment átöltözni kviddicstalárjába, én pedig elfoglaltam a helyem a lelátón. Egy zsebkendőbe kiköptem a rágóm, majd a termoszban magammal hozott reggeli teát kezdtem szürcsölgetni, hogy egy kissé felmelegedjek.
Eric hatodéves kora óta a Hollóhát kviddicscsapatának kapitánya, és az idei válogatót ma reggelre hirdette meg. Ugyan gyűlölöm ezt a sportot, hiszen már annak a gondolatától is irtózom, hogy valaki a levegőben szállva testi épségét csakis valami varázslat nevű megmagyarázhatatlan dologra bízza, ám most őszintén szólva kíváncsi voltam rá, milyen lesz a Hollóhát csapatának összetétele, mivel a tavalyi hetedévesek elballagásával az eredeti válogatottból csak Eric, Jev és Danielle, az Őrző maradt meg.
A kviddicspályát most szinte teljesen betöltötték a kék kviddicstalárt viselő emberek (Jev is közöttük volt, biccentéssel köszöntöttük is egymást), de a Griffendéles csapattól eltérően a Hollóhátasok türelemmel várakoztak, kis csoportokban beszélgettek, és úgy általánosságban jóval halkabbak voltak, mint az örökké hangoskodó Griffendélesek. Amikor Eric kilépett az öltözőből, mintegy varázsütésre mindannyian el is hallgattak, ami újfent meglepetést okozott: a piros talárban játszó Griffendéleseket alig lehetett csendre és figyelemre bírni, még egy válogatáson sem bírtak soha magukkal.
Eric köszöntötte a jelölteket, pár mondatban összefoglalta, milyen szempontok mentén fogja kiválasztani a majdani csapattagokat, aztán mindenkinek sok szerencsét kívánt, és elkezdődött a válogatás. Az Őrző kiválasztása volt a legkönnyebb feladat, így Eric azzal is kezdett; ugyan volt pár ügyesebb jelentkező, de Danielle toronymagasan jobb volt mindenki másnál, így természetesen megtarthatta posztját. Kiválasztása után mosolyogva kezet fogott Eric-kel, és halkan váltottak is néhány szót. A Terelők posztját végül egy ötödéves ikerpár kapta meg, akik robosztus testfelépítésükkel, és kifejezetten jó célzóképességükkel valóban alkalmasak voltak posztjuk betöltésére; Eric mellé a hatodéves Jessica Light és Jev került be hajtónak, aki ma is brillírozott, a fogó szerepét pedig végül hosszas mérlegelés után az ötödéves Isabelle North kapta meg.
A válogató végeztével Eric mindenkinek megköszönte a részvételt és a befektetett munkát, valamint bátorította őket, hogy amennyiben idén nem kerültek be, jövőre mindenképpen próbálkozzanak. A jelöltek lassan lecsordogáltak a pályáról, mígnem már csak a tényleges csapat maradt egy kis körbe tömörülve. Tűnődve néztem, ahogy az edzések időpontját egyeztetik, aztán igyekeztem még egy aprócska csöpp teát kiimádkozni az immár teljesen üres termoszból, nyilvánvalóan nem sok eredménnyel. Amikor legközelebb felnéztem, már csak Eric volt a pályán. Egyenesen rám nézett, és amikor összekapcsolódott a tekintetünk, vigyorogva intett, hogy menjek le hozzá. Kezemet a dzsekim zsebébe dugva leugráltam hozzá a lépcsőn.
- Nem mész öltözni? - álltam meg mellette, és kérdőn néztem fel égszínkék szemébe.
- Csak meg akartam köszönni, hogy eljöttél megnézni a válogatót - mosolygott rám Eric, de ez valahogy furcsa mosoly volt - valami olyannak az ígérete, amiből én tuti nem jövök ki jól.
- Te jó ég, ugye nem...? - kezdett valami rémes sejtelem formálódni az agyamban, aminek hangot is adtam.
- De bizony - vigyorgott rám Eric, ahogy előhúzta Tűzvillámát a háta mögül.
- Felejtsd el, hogy én felülök arra a vacakra - fordultam el, de Eric megragadta a csuklómat, és visszapördített maga felé.
- Először is, ne vackozz le egy Tűzvillámot! Ez szinte szentségtörésnek számít! Másodszor pedig, biztos vagyok benne, hogy élveznéd - mosolygott rám megnyugtatóan.
- Eric, nem tudom, mennyire vagy tisztában ezzel, de én otthon a seprűvel TAKARÍTANI szoktam, nem REPÜLNI - hangsúlyoztam ki a szavakat. - Elnézést kérek, ha nem bízom az életem egy háztartási eszközre - pislogtam szkeptikusan a nem túl bizalomgerjesztő eszközre.
- Akkor ketten megyünk! - pislogott rám kiskutyaszemekkel Eric, de nem tudott meghatni.
- Hülye ötlet. Ketten sem - lomboztam le. - Inkább menj öltözni! A lelátón megvárlak - fordultam el tőle, és igyekeztem vissza ülőhelyem irányába.
Ebben a pillanatban azonban suhogást hallottam magam mögül, és a következő pillanatban már sikítottam. Ugyanis Eric fittyet hányt a kérésemre, valamint úgy általában az egész lényemre, és teljesen normális ötletnek tartotta, hogy a derekamat átkapva, egy hirtelen mozdulattal maga mögé ültetve egy HÁZTARTÁSI ESZKÖZRE, FELSZÁLLJON VELEM. Én pedig sikítottam. Hogyne sikítottam volna. Egy pillanat alatt szorosan becsuktam a szemem, és olyan erősen belekapaszkodtam, hogy csodálkoztam, hogy még nem fulladt meg.
- ERIC, SZÁLLJ LE, DE IGEN SÜRGŐSEN! - sikítoztam, és egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ezt tette velem.
- Csak nyisd ki a szemed!
- DEHOGY NYITOM!
- Semmi baj sincs, csak lebegünk!
- MÉG SZERENCSE, HOGY NEM HALADUNK! ERIC, EGY HÁZTARTÁSI ESZKÖZÖN ÜLSZ!
- Merlinre - hallottam a fiú sóhaját, aztán ruhája suhogásából hallottam, hogy hátrafordul hozzám. - Csak a fél szemed!
- AZT SEM!
- Jól van, jól van. Akkor kössünk egyezséget! - és hallottam a hangján, hogy őrült módon vigyorog.
- Micsoda egy álnok zsaroló vagy te! - sziszegtem.
Eric csak felnevetett.
- Ha most kinyitod a szemed, és repülünk egy kicsit itt, az arénában, nem dobom be a neved a Tűz Serlegébe - mondta ki ajánlatát Eric, én meg eltátottam a számat.
- Mi van? Te be akartad dobni a nevem? - kiabáltam hitetlenkedve.
- Hát, tervben volt - tűnődött nevetve a fiú. - Na, csak nyisd ki a szemed! Nem olyan rossz, mint amilyennek tűnik - próbált megnyugtatni. - De ha meg igen, akkor még mindig megverhetsz, ha leértünk - nevetett fel. - De addig nem megyünk le, amíg ki nem nyitod a szemed!
- Hű, de nagyon meg foglak verni, Eric - szűrtem a fogaim között a szavakat, és óvatosan, résnyire kinyitottam az egyik szemem.
Eric érdeklődve, tágra nyílt szemmel és félrebillentett fejjel figyelt.
- Ne nézz ilyen ártatlan szemekkel, te szörnyeteg - sziszegtem rá, de ő csak felnevetett, majd előrefordult, én pedig kinyitottam a szemem.
Tényleg csak lebegtünk. Tényleg a levegőben voltunk. És tényleg egy háztartási eszközön.
- Atyaúristen - temettem Eric hátába a fejem, és igyekeztem nem elhányni magam.
- Kapaszkodj erősen! - figyelmeztetett vidáman a fiú, aztán kilőttünk.
Egészen pontosan három kört tettünk meg a pálya körül, mire Eric hajlandó volt véget vetni szenvedéseimnek. Remegő lábakkal szálltam le a seprűről (HÁZTARTÁSI ESZKÖZ), és igyekeztem minél gyorsabban elfejteni azt, hogy az imént a teljesen megmagyarázhatatlan, érthetetlen és egész egyszerűen megbízhatatlan varázslatra bíztam az életem.
- Elmegyek gyorsan átöltözni, addig szedd össze magad - veregette meg a hátam vidáman Eric, de amikor kilépett az öltözőből, és észrevette, hogy olyannyira sikerült összeszednem magam, hogy már mérges vagyok, felkacagott, és villámgyorsan elkezdett futni.
Én pedig utána. Gyorsan beértem, és ahogy rávetettem magam, mindketten a fűbe zuhantunk.
- Eric, te nem vagy normális - ziháltam, miközben fojtogattam. - Mégis mi a franc bújt beléd?
- Most mondd, hogy nem élvezted - krákogta elhaló hangon a fiú, mire kicsit lazítottam a szorításon.
- Voltak egyes pillanatok, amikor amellett, hogy fejben a lehető legkülönbözőbb módokon igyekeztelek meggyilkolni, arra is jutott időm, hogy végiggondoljam, éppen egy háztartási eszközön repülök az égen olyan magasságban, hogy leesve palacsintaként végezhettem volna - engedtem el végül a fiút még mindig dühösen fújtatva, és felállva igyekeztem leporolni a ruhámat, miközben még mindig gyilkos pillantásokkal méregettem a feltápászkodó Eric-et.
- Akkor ez azt jelenti, hogy nem jössz el több edzésre, sem válogatóra? - nézett le rám kiskutyaszemekkel, de a szája sarka huncut mosolyra görbült.
- Nem, ez azt jelenti, hogy ha legközelebb akár csak próbálkozni mersz ilyennel, úgy megátkozlak, hogy nem ismersz majd magadra - böktem meg ingerülten a mellkasát, de ő csak nagyon nevetve átölelte a vállamat, és puszit nyomott a fejem búbjára.
- Álmodban, Charlie - nevetett még mindig, és egymással folyamatosan veszekedve sétáltunk a kastély felé a délelőtti napsütésben, hogy odabent majd lehetőség szerint tudjunk egy jót próbálni a Colourblind-dal.

Alice szótlanul összecsukta a füzetét, és felállva elindult a kastély irányába.
- Azt hiszem, Alice szuperszenzorai esőt jeleznek, úgyhogy szerintem menjünk, mielőtt elázunk - ugrottam fel én is gyorsan, kiköpve azt a szegény fűszálat, és diadalmasan mosolyogtam Eric-re. - Látod, nem nyeltem le! - és ugrálva elindultam Alice után.
Kisvártatva a többiek is felzárkóztak, és még éppen időben érkeztünk be a kastély falai közé, mielőtt leszakadt volna az ég.

-Őszinte. -határozott, miközben valami még kényelmesebb pózba helyezkedett, így amúgy is esélytelennek tűnt, hogy bármit cselekedjen.
-Oké, akkor... Mi a legrosszabb szokásod, amiről mindenképp le szeretnél szokni? -vetettem oda a nem túl könnyed kérdést.

- Mondj el visszafelé egy mondatot! - rukkolt elő az ötletével Jev.
- Totadnom yge élefazssiv le jdnom - szavalta kissé kisiskolás modorban Jasper.
Megtapsoltuk, mert azért ez nem volt könnyű.
- Alice... - kezdte volna Jasper, de a lány megrázta a fejét.
- Alice nem játszik - fordítottam.
- Miért nem? - hökkent meg Jev.
Alice vállat vont.
- Mert nincs kedve beszélni - fordítottam ismét, egy újabb fűszálat csócsálva.
- Akkor legyen valamilyen tett! - ajánlotta fel Nat.
Alice csak felvonta a szemöldökét.
- Nem akar hülyét csinálni magából - magyaráztam.
- De itt mindenki azt csinál magából! Ez a játék lényege! - méltatlankodott Nat.
Alice erre már nem reagált, csak visszabújt a füzete mögé.
- Akkor sem - fordítottam.
- Charlie, mindjárt megint megfulladsz - figyelmeztett Eric, de csak legyintettem.
- Nem én! Jasper, válassz mást - intettem a fiú felé, aki így Nat-re bökött.
- Natasha, tett vagy őszinte? - érdeklődött a fiú.