Park/ az Aréna

- Nem probléma - pattant fel a lány izgatottan, majd háromszor összecsapta a sarkát, és elkezdte a feladatát. - Közben pörgethettek - ugrált feladatvégzése közben izgatottan.

A nagy, rózsaszín pillangómintás hajpántot viselő japán lány izgatottan fészkelődött a székén, és csillogó szemmel nézett Nat-re.
- Tett - pislogott nagyokat, kíváncsian várva feladatát.

-Válassz valakit innen, aki egy másik kontinensről származik, mint te, és menjetek talicskázásban egy szép nagy kört. -bukott ki belőlem minden különösebb gondolkodás nélkül ez a kissé random kérés.

Mivel zavarban is voltam, meg legszívesebben elmenekültem volna ebből az egészből, hevesen rávágtam volna, hogy azt, hogy idejöttem, a Tusára. De tudtam, hogy ez nem igaz, hiszen például az első próbán rengeteg dolgot tapasztalhattam meg magamról, például hogyan tudok életben maradni igazán extrém helyzetekben.
Ezért inkább elkezdtem valami felvállaható, konkrét kudarcot keresni az elmúlt éveimből, de nem voltam olyan állapotban, hogy az agyam engedelmeskedjen és találjon valamit.
-Hát, összességében azt, hogy kisebbb koromban, mikor még az árvaházban éltem, nem jártam elég nyitott szemmel. -itt persze arra gondoltam, hogy egy szem igaz barátom nem volt, sőt, nagyjából ismerkedni sem tudtam, és Pavelig tényleg senkivel nem tudtam őszintén beszélgetni. Zavartan félrepillantottam a tűzbe, jelezve, hogy ezt mindenki értse, ahogy akarja, nem mennék bele részletesebben. Ezért meg is ragadtam az üveget és megpörgettem.

- Mi az, amit a legjobban megbántál egész eddigi életedben? - meredt átható tekintettel az orosz fiúra Eric.

-Őszinte. -vágtam rá gyorsan, és kissé morgósabban a kelleténél, ugyanis most is megint csak Pavel miatt kényszerültem ebbe a számomra nem túl komfortos helyzetbe. Úgy taktikáztam, hogy így legalább megúszom az idiótaságok végrehajtását, és a viszonylag satnya eddigi életemből sem tudnak sok érdekes dologra rákérdezni.

- Hogy el- és kibírok mindent - tette le a korsóját az asztalra Eric, majd megfogta az üveget, és egy határozott mozdulattal megforgatta.
A koszos kis üvegcse szája Alexejnél állt meg.
- Alex, tett vagy őszinte?

Szórakozottan csavargattam egy hajtincsemet, és miközben fél füllel Liliana és Tony kis csevejét hallgattam, a tekintetem elkalandozott, és megállapodott a befagyott tavon. Eszembe jutott, hogy tavaly ilyenkor már javában rendeztünk korcsolyázásokat próba címén a Colourblind-dal, és úgy döntöttem, a játék után elrángatom Eric-et csúszkálni egy kicsit.
Merengésemből a fiú nevének említése riasztott fel, és visszafordultam az asztal felé, várva Eric válaszát és feladatát.
- Őszinte - ivott bele vajsörébe Eric, jókedvű pillantással méregetve Lilianát.

-Köszönöm. -biccentettem a korrekt válaszért. -Na, ki lesz a következő? - kíváncsian figyeltem a Liliana ujjai közül kiszabaduló, vadul pörgő üveget.

-Teljesen igazad van és elnézésedet kérem, rosszul fogalmaztam. Kivel alapítanál családot? -korrigáltam a kérdést, vadul villanó szemekkel. Azt hittem, veszi az adást, hogy ezt értettem alatta, de nem baj, jó próbálkozás volt kicsusszani a válasz elől.

Sajnos nem igazán ismertem a csajt, így kisebbfajta fejtörést okozott, hogy mit találjak ki neki. Nem tűnik valami törékeny alkatnak, így nem hiszem, hogy megsértődne valami kínos dolgon, vagy legalábbis ne tudná magát kivágni a helyzetből.
-Rendben, tehát. Ha egy lakatlan szigeten csak mi, bajnokok maradnánk, és rajtunk múlna az emberi faj fennmaradása vagy kihalása, kivel házasodnál össze? Persze a körülményeknek megfelelő, viszonylag szerény esküvővel. -tettem hozzá, bujkáló mosollyal várva a választ. Klasszik kérdés Tett vagy őszintében mifelénk.

Amikor a kezeim alatt kontrollálatlanul remegő és reszkető emberi testek kakaóbarna ajkain kiszakadt szavak arról a szeretetről meséltek, amely elemészt és összetör, a kínok száz késével szabdal millió apró darabra, a pokol mélyére ránt, és az örök tűzben éget el, ám közben mégis az egyetlen olyan, mindent elsöprő érzés, amely az életet és a boldogságot hozta az életükbe, egy részem mindig is bizonyos távolságtartással kezelte ezeket az érzelmeket. Ugyanis nem hittem bennük.
Nem hittem a mennyei angyalokat alászállásra késztető szeretetben, és nem hittem abban a szerelemben, amely a zabolázhatatlan afrikai szelet is az uralma alá tudja hajtani. Én a hideg, gyémánt-tiszta, ám öröktől való és örökké élő szeretetben hittem, amely nem követel, de nem is alázkodik meg, csak van; de olyan biztosan, mint egy gyémántokból épített hegy.
Amikor azonban Anthony-val voltam, az ő illata kúszott észrevétlenül az orromból a szívembe, és önkéntelenül is egymáshoz értek egymástól oly különböző, csupasz bőrfelületeink, már értettem, milyen is az a szeretet, amely apró porszemcsékké zúz, de elég ahhoz, hogy megállítson egy tornádót.
Szerettem Anthony-t. Úgy, mint ahogy soha senki mást.
És amikor az előadását követően egy halk sóhaj kiszökött az ajkaim közül, a szélre bíztam érzelmeimet, hogy őrizzék meg a múltnak, a jelennek és a jövendőnek, és juttassák el a téli hegyekből érkezett fiúnak a farkassal, akiért az én kőből és szélből gyúrt szívem egyszerre a vörös összes árnyalatában játszó máglyaként lángolt fel.

Miközben mondta a feladatot, még jól szórakoztam, de mikor a végére ért és tudatosodott bennem, lefagyott a mosoly az arcomról, és pánikszerűen keresni kezdtem a kiutat az elől, hogy tényleg hozzá menjek oda. Kit vennének be a többiek, hogyan meneküljek meg abból, hogy tényleg komolyra forduljanak a dolgok? Vagy talán... Ez az az alkalom? Pár percig tanácstalanul hezitáltam, majd valamiért eszembe jutott egy Mumford and sons-szám, amit már számtlanszor feldolgoztunk a bandával. És ez a dal valamiért nagyon passzolt ahhoz a látványhoz és az érzéseimhez, amikor Nomusára néztem. Egyelőre még nem jutott sorra a játékban, de amióta csak itt ül velünk szerény mosolyával és érdeklődő, de vidám pillantásaival, ez ment a háttérben fejemben és valami fura ficánkolás piszkált belül. Szó nélkül megragadtam Nat gitárját, gondolván, hogy akkor mostantól ez lesz az esetleges zenei produkciók segédeszköze, és összeszorított szájjal odaültem törökülésbe, Nomu elé. Próbáltam kizárni a rám lövellő döbbent pillantásokat. Most már mindegy, már elkezdtem, már nincs menekvés, visszacsinálás.
You heard my voice, I came out of the woods by choice
Shelter also gave their shade
But in the dark I have no name
So leave that click in my head
And I will remember the words that you said
Left a clouded mind and a heavy heart
But I am sure we could see a new start
So when your hopes on fire
But you know your desire
Don't hold a glass over the flame
Don't let your heart grow cold
I will call you by name
I will share your road
But hold me fast, hold me fast
'Cause I'm a hopeless wanderer
And hold me fast, hold me fast
'Cause I'm a hopeless wanderer

Eredetileg csak a fele hosszúságig terveztem, de ahogy elkezdtem és, bár nem néztem rá egyszer sem, valami megmagyarázhattalan köteléket éreztem közöttünk, amit nem volt szívem megszakítani. A kezem ösztönösen járt a húrokon, a szavak gondolkodás nélkül jöttek, akár egy jó koncert alatt. De ez most más volt. Mikor végeztem, szintén összeszorított fogakkal visszavonultam a helyemre, letettem a gitárt, és senkire sem néztem, hanem pörgettem is tovább az üveget.

- Na, nézd meg, úgy tűnik, ma ez a trend - emeltem sóhajtva égnek a szemem, aztán bevillant egy ötlet, és lassú, gyilkos mosoly kúszott az ajkamra. - Szóval, Anthony, menj oda ahhoz az emberhez, akit a legközelebb érzel magadhoz, és mondd el Neki Te is, mondjuk, dalban, hogy mit érzel iránta, és miért jelent olyan sokat Neked - mosolyogtam negédesen a fiúra. - Kezdheted - dőltem hátra elégedetten vigyorogva.

-Attól tartok, kénytelen leszek a tettet választani. -válaszoltam kissé kacifántosan, de vigyorogva.

- Na, ez jó lesz - nevetett fel a tőlem jobbra ülő Eric, én pedig azt hiszem, egy pillanatra lefagytam.
Eric azonban annyira nevetett, hogy majdnem legurult a székéről, így egy másodperc alatt összekapva magam egy gyors, higgadt mozdulattal úgy tarkón csaptam, hogy előrebukott a feje.
- Ne nevess! - utasítottam, majd Nat-hez fordultam. - Megkaphatom a gitárodat?
- Előre szólok, hogy borzasztóan rosszul énekel - tájékoztatta a körülöttünk ülőket jó előre Eric, én pedig Nat gitárját a kezembe véve jóváhagyóan bólintottam egyet.
- Így van, de improvizálni még jól tudok - vetettem egy szúrós pillantást Eric-re, aztán pengettem párat a gitáron, és belekezdtem egy egyszerű kis dallamba. - It's like you were born on a distant star - a hangok szokás szerint kifejezetten hamisak voltak, de ha már egyszer ez volt a feladatom, pont nem érdekelt, így direkt hangosabban folytattam az egészet, mint ahogy elkezdtem. - We were never quite alike / You were magical and I was somebody so down-to-earth / You'd never guess I was capable of love / But then you smiled at me / And I saw galaxies collapsing in your diamond-blue eyes / Destroyed by night just to be reborn by the daylight / You were never perfect, you were broken / And I was something that was already in pieces / But then guess what / Our story began / On a starry night at 2am / And my broken pieces found their way to you / Our fragments started to form something whole together / Wish we were back on that starry night / Hopeless and lost but found by each other's hearts / You know I'll always be by your side / Just take me to the galaxies of your starry eyes - lefogtam a húrokat, és visszaadtam Nat-nek a gitárját.
Direkt nem néztem Eric-re, csak egyenesen a többiekhez fordultam.
- Előre lettetek figyelmeztetve, hogy borzalmasan énekelek, úgyhogy akik itt most fájdalmas arccal ülnek, köszönjék neki - mutogattam a francia fiú felé. - és ne nekem. Köszönettel - biccentettem gúnyosan, majd megpörgettem az üveget, amelynek nyitott szája Tony felé állt meg. - Anthony, édes tündérbogaram, tett vagy őszinte? - mosolyogtam ördögien a fiúra.