Tantermek

- De nem figyelmeztettelek, Bastien pedig... Az én hülye agyam hibája az egész - zokogtam bele a pólójába, pár rövid héten belül már másodszor, és amikor egy pillanatra felismertem, hogy az egyetlen ember az egész világon, aki a családomon kívül ismeri majdnem az egész történetet, megölel, ahelyett, hogy hanyatt-homlok menekülne tőlem, vagy meggyűlölne, még erősebben elkapott a sírás.

- Mon Dieu, miért kérsz te bocsánatot? - botladoztam folyamatosan, mechanikusan, kényszeresen hátrafelé, amíg a szoba falának hidegsége meg nem állított. - Ne, kérlek, ne érezd rosszul magad, én voltam az, aki tönkretette nem csak az ő életét, hanem a tiédet is, és... Léo, annyira sajnálom! De én nem akartam, elhiszed, ugye? Nem akartam, tényleg nem akartam, tényleg nem akartam, annyira sajnálom, az én hibám - és akkor a kezembe temettem az arcom, és már nem is tudtam, kitől vártam volna feloldozást, vagy mégis mit vártam volna, egyszerűen csak belezokogtam a tenyerembe, és a fal részvéttelen hidege a pólón keresztül is belém mart.

- Nenenene! - tartottam ki a kezem, és megállítottam Léo-t, mielőtt közelebb jöhetett volna, de a biztonság kedvéért azt hiszem, még botladoztam pár lépést hátrafelé. - Ne, ez... Nem kellett volna látnod, és... Ez nem jelent semmit, csak... Én nem... Csak valami elvonta a figyelmem, és... Én tényleg nem akartam, csak... - tulajdonképpen nem is tudtam, mit akartam mondani, csak azt tudtam, hogy ez nagyon nem volt jó ötlet Mokka részéről, és hogy valami nagyon fájt, és hogy te jó ég, Léo még nagyobb vértócsa közepén feküdt, amikor bezuhant hozzám akkor éjjel, és hogy nem, nem, nem, ennek az egésznek nem lett volna szabad megtörténnie.

Nem reagáltam, de a torkomban keletkezett gombóctól nem is tudtam volna. Aztán már csak arra eszméltem fel, hogy a szoba közepén megjelent egy videófájl, és Mokka elindította a felvételt.
- Mokka, mi a...? - kezdtem hátrapördülve, félig felemelkedve a székemből, de aztán a hangszórókból megszólalt a hangom, én pedig egészen egyszerűen lefagytam.
Következő kanyarnál jobbra, aztán balra ránt, és megelőzöd!
Vettem, meglesz.
Annyiszor néztem már meg a felvételt, hogy kívülről tudtam, mi fog történni, mégsem tudtam levenni a szemem a videóról. Bastien nyaktörő sebességgel száguldó autója a következő kanyarnál valóban jobbra fordult, de ekkor egy harmadik szereplő lépett be a játékba, és a piros autó annyira szorosan rátapadt az öcsémére, hogy nem tudta balra rántani a kormányt. Én pedig mindig megszólaltam, amikor ilyesmi történt, de most nem tettem.
Liz?
Bastien hangjából kiérződött egy kis pánik, én pedig még jó két másodpercig nem szólaltam meg.
Jobbra rántsd, élesen!
És... bumm! A füstfelhő egy pillanatra teljesen eltakarta a szemünk elől a látványt, de amikor a lángoló roncs és a túlságosan nagy vértócsa közepén öntudatlanul fekvő, láb nélküli Bastien elősejlett, Mokka leállította a felvételt.
Nem mertem Léo-ra nézni, de őszintén szólva máshová sem nagyon néztem, csak úgy léteztem, félig felemelkedve, a kezemmel a karfát szorítva, erősen igyekezve nem sírni.

Egy pár pillanatig még gyanakodva pislogtam rá, aztán vállat vontam, és tovább piszkáltam a foltot.
- Miután tönkretettem az életét, csoda lenne, ha nem törődnék vele - csúszott ki a számon egy keserű mosoly kíséretében, aztán gondolatban jól pofon is csaptam magam.
Léo-t valószínűleg pont ez az egész dolog érdekli, amikor most változott vérfarkassá, nem mellesleg az én hibámból.
- De ez nem lényeges - pördültem vissza a számítógépem felé, és miután nem igazán láttam a képernyőt, párat kellett pislognom, hogy ismét élesbe jöjjenek a dolgok.

- Nem mondtam Bastien-nek - kaptam fel a fejem a megszólításra, és gyanakodva néztem Léo szemébe.

- Sébastien és Blandine. Blandine az idősebb - piszkálgattam a székem karfáját, és elmélyülten igyekeztem valami ételfoltot lekapargatni róla.

- Már dolgozunk rajta Mokkával - dünnyögtem az orrom alá, aztán visszafordultam a számítógépem felé, és vettem pár lassú, mély lélegzetet, hogy erőt gyűjtsek. - Kettő testvérem van, egy idősebb, egy fiatalabb - mondtam ki, és miután legjobb tudomásom szerint ezt még senkivel nem osztottam meg, éreztem, hogy ingoványos, járatlan talajra lépek.

- Most te komolyan azt gondolod, hogy miután az imént közölted, hogy belőled szoktak rám vonatkozó információkat kicsikarni, éppen most elképesztően közlékeny leszek? - pislogtam szkeptikusan Léo felé.

Léo kérdésére félrenyeltem a kólát, és beletelt vagy egy fél percbe, mire ismét rendesen tudtam lélegezni a röpke köhögőrohamom után.
- Hogy jön ez most ide? - krákogtam, miközben elutasítottam a vizes poharat, amit Mokka nyújtott oda előzékenyen.

- Azért vigyázz, félig én is brit vagyok - mosolyogtam bele a kólámba, de közben az agyam folyamatosan azon pörgött, vajon mennyit tudott meg rólam Solomon.
Abban biztos voltam, hogy Léo nem adna ki, illetve a legrosszabb dolgokról, ha jól emlékszem, még nem tudhat, de így is kellemetlen érzés költözött a gyomromba.
- De abban biztos lehetsz, hogy Mokka olyan teát készít, amilyet csak kívánsz, úgyhogy, ha van különleges kívánságod, csak szólj neki - intettem a számítógép felé.

- Nahát, kíváncsivá tettél. Miket tudtál mondani rólam? - szívtam bele a kólámba, bár talán kicsit erősebben szorult rá az ujjam a pohárra. - Még nem tudom eldönteni. Nem bízom azokban az emberekben, akiknek nincs sötét oldaluk - idéztem Tony Stark-ot, azt hiszem, megfelelő helyzetben.

Csak hümmögtem, és ellenőriztem, hogy Mokka elmentette-e az információt, de természetesen rögzített mindent, amit hallott. Elgondolkodva rágcsáltam egy sült krumplit, és magamban eldöntöttem, hogy ha legközelebb valami illegálisat tervezek csinálni, Franciaországban viszem majd véghez.