Tantermek

Amikor meghallottam Léo hangját, az érzelmileg eddig sem túl stabil agyam összes gondolkodásra alkalmas sejtje kikapcsolt, és szinte azzal a lendülettel felugrottam a székből, és végigfutva a szobán, az időközben egyensúlyát visszanyert Hugrabugos fiú mellett elrohanva lényegében Léo-ra vetettem magam, és a kabátjába fúrva az arcom, szorosan megöleltem.
- Szia Léo! - mormogtam a kabátjába, miközben belélegeztem az ismerős Léo-illatát, és úgy éreztem, a szívem menten felrobban attól a szeretettől, amit Iránta éreztem.

Röviden biccentettem, és ahogy a tekintetem tetőtől-talpig végigsuhant a fiún, megnyugodtam. Örültem neki, hogy éppen Ő az, aki Léo-t segíti az útján, és aki a vérfarkasságot illetően tanácsokkal tudja ellátni. Megnyugtató, kellemes és békés kisugárzása volt, és Neki elhittem, hogy ha bárki, akkor Ő enyhítheti Léo fájdalmát.
Viszont akkor marad a betöréses terv. Lassan el kéne kezdenem írni egy listát, hogy mennyi mindent kell majd Mokkának mondanom, amikor felkel.

- Nem, köszönöm - utasítottam vissza gyorsan az ajánlatát, mert ugyan csak egyszer kóstoltam vajsört, de a francia varázslatos italokhoz szokott gyomrom már akkor sem tudott megbirkózni a brit finomsággal. - Mennyire tudod enyhíteni vagy gyógyítani a vérfarkasság tüneteit? - kanyarodtam vissza az engem foglalkoztató témához, és kutató pillantást vetettem a fiúra.

Csak egy biccentéssel reagáltam a válaszára, és örömmel konstatáltam, hogy a kávé megnyugtató, ismerős ízétől kezdem ismét a földön érezni magam.
- Nem mentem. A közösségi terek nem igazán az én műfajom - ráztam meg a fejem, és most, hogy egy kissé kiegyensúlyozottabban tudtam gondolkodni, az agyamban kérlelhetetlenül beindultak a fogaskerekek, hogy ki lehet ez a fiú, akinek Léo mesélt rólam, aki tudja Róla, hogy vérfarkas, és akivel személyes ügyei vannak.

- Nem zavarsz, de ha tényleg annyira személyes, akkor szerintem a folyosókon nagyobb eséllyel kaphatod el egy Neki is megfelelő pillanatban - tanácsoltam a fiúnak, és egy pálcaintéssel kihívva a szekrényből egy tálca kávét, felkaptam egy pohárral, nagyon remélve, hogy magamhoz térít annyira, hogy tudjak koherensen gondolkodni.

- D'accord - válaszoltam reflexből, és már csak miután kimondtam, jöttem rá, hogy franciául szólaltam meg, így megismételtem a választ, ezúttal angolul. - Esetleg... vérfarkas-ügyben keresed? - jutott eszembe egy lehetséges magyarázat, hiszen halványan emlékeztem, hogy mintha Léo említett volna még az első napokban egy nevet, amit Madame Pomfrey adott meg Neki, hogy szükség esetén forduljon Hozzá.
Ha pedig a fiú valahogyan tud segíteni Léo-nak, akkor nekem is tud; és még az is lehet, hogy megspórol nekem egy illegális behatolást a Mágiaügyi Minisztérium Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályára.
- Kérsz valami meleget inni? Nincs túl kellemes idő itt lenn - pattantam fel, és kérdőn a fiúra pillantottam.

Nagyot nyeltem, és visszatartottam a forró könnyeket, amik kitöréssel fenyegettek.
- Egy cseppet sem hiányzik a Beauxbatons, mert Léo mindig is sokkal jobban hiányzott, bármennyire is szeretem Franciaországot - mondtam ki teljesen őszintén. - Egész életemben nem történt még velem olyan jó dolog, mint hogy eljöttem a Roxfortba az utolsó évre - kaptam el a tekintetem, és az ujjaim vad tempóban adogatták egymásnak a fogaskereket a jobb zsebemben.
Attól féltem, hogy a szívem mindjárt felrobban attól a milliónyi meghatározhatatlan érzelemtől, ami kavargott bennem, így pár gyors, felületes légvétellel igyekeztem visszahozni magam az alagsorba, és elterelni a témát.
- Miért keresed Léo-t? Esetleg én tudok segíteni?

Azt hiszem, a megszólalása után vagy fél percig meredtem az ajtón belépő fiúra tökéletes csendben, és nagyjából úgy éreztem magam, mint akit alaposan fejbe vertek, miközben a szívem össze-vissza kalimpált. A szavai nyomán melegség zubogott végig az ereimen, felforrósítva az arcomat, és így már a szoba sem tűnt olyan hidegnek.
A... húga?
- Léo nincs itt - válaszoltam végül valami számomra is furcsa hangon, kimondva az első dolgot, ami eszembe jutott, bár erre valószínűleg már a belépő fiú is rájött. - Tőle... tőle hallottál rólam? - bukott ki belőlem a kérdés, és még mindig hatalmasakat dobbanó szívvel pislogtam fel a fiúra, hasztalan igyekezve összeszedni magam és a gondolataimat.

Még éppen időben zártam be a biztonsági felvételeket tartalmazó mappát, amiket az imént elemeztünk ki Mr Solomonnal, amikor egy kopogtatást követő igen rövid idő múlva valaki kinyitotta a pár másodperccel ezelőtt az auror nyomában becsukódott ajtót. Már nem maradt időm arra, hogy elrejtőzzek a szekrényben, Mokka pedig aludt, így nem tudott volna figyelmeztetni.
Némán szentségelve egy gyors kézmozdulattal bezártam az összes ablakot, ami nyitva volt, majd kabátom zsebébe dugva a kezem, az ajtó felé pördültem, és igyekeztem felkészíteni arra eszeveszett sebességgel száguldó gondolataimat és féktelenül kalapáló szívemet, hogy valami helytálló magyarázatot találjak arra, hogy mégis mit keresek a jéghideg alagsorban egy rakás számítógéppel és egy gurulós bőrszékkel együtt az éjszaka kellős közepén.

Nem reagáltam, csak benyitottam a főhadiszállásra, és miközben a felvételek között válogattam Papillon-nál, megállapítottam, hogy a bal karom tökéletesen érzéketlen. Mivel egyre gyakrabban fordult elő, lehet, hogy majd jeleznem kéne Mokkának, hogy találjon rá valamit. Bár, mire felébred, nagy valószínűséggel elfelejtem.
- Ez lenne az - nagyítottam ki a felvételt a furcsa kalapos és a szőke férfiről, és elindítottam.

- Minden rendben, megoldom - húztam fel a vállamat bosszankodva, és elfordítottam a fejem.
Az ADHD-mmal sok mindent nem lehetett kezdeni, márpedig alapvetően az ebből fakadó koncentrációképesség hiánya, a csapnivaló memóriám, valamint a diszlexiám képezték a probléma gyökerét; de eszem ágában sem volt ezzel takarózni, és már csak az hiányzott, hogy ez az egész kitudódjon.

- Mit szeretne tudni? - vetettem oda durcásan, a pillanat törtrésze alatt átmenve védekező-üzemmódba, miközben azért lassítottam a tempón, hogy annyira ne előzzem le.
Reméltem, hogy nem arról az alkalomról szeretett volna kérdezni, amikor McGalagony kizavart a teremből, mert teljesen üresen adtam be a Mágiatörténet-vizsgámat. Vagy amikor csak úgy mentem el Bűbájtan-vizsgára, hogy előtte Léo erőnek erejével rángatott ki a szekrényből, de így is késtünk. Vagy amikor egy pár másodpercre kikapcsoltam Bájitaltan-vizsga alatt, és az alatt az összes futóbabom világgá ment. És, ha jól emlékszem, még nem is mentem végig az összes vizsgán.

- Nem, csak annyit tudok, amit a két férfi mondott, fogalmam sincs, kik lehetnek benne - ráztam meg a fejem, miközben jobb kézzel kinyitottam az ajtót, és előre siettem. - Mintha valami... fiúról meg talán... lidércről beszéltek volna, de nem... nem hiszem, hogy mondtak mást - ugráltam le pár lépcsőfokon kettesével, és már csak egy sarkon jöttem rá, hogy lehet, hogy a gondolataimba merülve kicsit gyors tempót diktáltam.