Hollóhát klub és hálókörlet

Kedves diákok és vendég-tanulóink!

Örömmel jelentjük be, hogy a köreikben lefuttatott szavazások eredményeként egy, az időjárástól függetlenül üzemelő jégpályát hoztunk létre a napokban a kastély birtokának északi sarkában. Tekintettel a kívánságokra és a téli hónapok során befagyott és nagy népszerűségnek örvendő tóra, mindenkit várunk kikapcsolódásképp korcsolyázni. Lehetőség van kezdő oktatásokon részt venni, illetve egy haladó tanfolyamot is indítanánk, amennyiben lennének érdeklődők, akik már jártasok a sport alapjaiban.

Üdvözlettel: Minerva McGalagony
igazgatónő

Elkerekedett szemmel futottam végig még egyszer a klubhelység hatalmas parafatáblájára tűzött üzeneten. Én erről miért nem tudtam? Igaz, még csak tegnap tértem vissza a Szent Mungóból, de hogy ezalatt elhatározták, és meg is építették? Bámulatra méltó. Szórakozottan kevergettem egy bögre forró tejeskávét, hogy a lehetőségekhez képest energiát szerezzek ezen az álmosító, esős tavaszi napon a vizsgákra tanuláshoz, mikor kopogtattak a klubhelység bejáratán. Úgy tűnik, megint valakit csapdába ejtett a találós kérdés…
-Ó, szia Borja… Már hiányoztál. -a lány hízelgő cicaként körbejárt, majd lábujjhegyre állva átölelt és közben kuncogva beljebb botladoztunk az egyébként kihalt klubhelység kanapéi felé.
-Ugye megyünk korizni? Láttad a kiírást? -kérdezte izgatottan csillogó szemekkel.
-Igen, pont most olvastam, ez egyszerűen döbbenetes! Hogy mennyire jófej egy iskola ez a Roxfort… Tényleg szavazást indítottak?
-Igen, és én lelkesen szavaztam a jégpályára, és azokat is rábeszéltem, akiknek nem volt ötletük, hogy mire is kéne. -mesélte. -És ma este már indul is az első haladó óra! Ugye számíthatok rád?
-Hogy mi… Hát nézd, nem is tudom. Haladó? -elbizonytalanodva a hajamba túrtam. -Azért nem mostanában volt, hogy jól tudtam korizni.
-Mi az hogy nem mostanában?! Nem emlékszel arra a bizonyos téli tóparti partira? Mindenki minket bámult, olyanokat nyomtunk! Pár hónapja volt! Korizni egyébként sem lehet csak úgy elfelejteni.
-Jó, én ezt mind értem, de nem tudom, mennyire bírnám, több mint egy hétig csak feküdtem… -emlékeztetttem lelombozódva.
-Simán! Nem vagy olyan nyámnyila. Sőt, határozottan jót tenne neked, sokkal egészségesebb színed lenne utána. -közölte ellentmondást nem tűrve, majd egy gyors puszit nyomott az arcomra.
-Végül is… -kezdtem engendi. -Tényleg kéne valamit mozogni, vissza akarok térni a legjobb formámba.
-Ez a beszéd! -Borja örömében be is mutatott egy, szárazföldön is kivitelezhető, nem épp kezdőknek való ugrást.
-Könnyű annak, aki balettozik! -horkantam fel megjátszott sértődöttséggel.
-Akkor találkozzunk fél hétkor a pályánál! -piruettezett a kijárat felé. -Jó tanulást, én azt próbálok addig. -tette hozzá kicsit lehangoltan, de ahogy az órára néztem, boldogan nyugtáztam, hogy már csak pár óra választ el tőle, hogy újra találkozzunk, és valami olyat csináljunk, ami mindkettőnknek, de most főleg neki fog hatalmas örömet szerezni.
/folytatódik a Jégpályán/

-Akkor ennyi. Nem tudok veled mit kezdeni. -közöltem lemondóan, és visszadobtam a takarójára a paksamétát. Egyedül úgy tudsz segíteni magadon, ha nem játszod tovább a hisztis kisfiút és felmész Madam Pomfreyhez. -megfordult ugyan a fejemben, hogy csinálok neki valami gyógynövényes fájdalomcsillapítót, de tartok tőle, hogy hatástalan lenne, es egyébként sem bírnám el annak a felelősségét, ha félrekezelem. Jobbnak láttam, ha magára hagyom, mert reménykedtem benne, hogy belátja rövidesen, hogy nem rejtegetheti el a kiújulni látszó szívbetegségét.

/folytatódik másnap a Kviddicspályán/

Révetegen pislogtam a takaróm fogságából a plafonra, már olyan szinten becsomagoltam magam kínomban, hogy nem lesz könnyű kikászálódnom belőle.
-Konkrétan a szíved tájéka nem fáj? -kérdezősködött tovább.
-Szerintem nem, de abban teljesen biztos vagyok, hogy abnormálisan gyorsan lezsibbadnak a kezeim, ha mozdulatlanul hagyom. -nyöszörögtem elhalóan.
-És van, hogy néha ilyen csillagosan, vagy darabosan látsz? -fürkészte tovább a feltehetően a korábbi panaszaimat felsoroló dokumentumot. Elhaló ‘ühüm’-mel válaszoltam.
-És van, hogy a nyaki artériádnál nyomást érzel?
-Igen, most például áttevődött oda a dübörgés a fülemből. -vallottam be.

/Elkezdődött a Hollóhátban/

Hümmögve futottam át az ambuláns lapot újra és újra. Voltak rajta ismerős szavak, de akárhogy is nézzük, nem vagyok kardiológus, és bármennyire is szeretném, a mágusvilágban használatos módszerekkel még nem vagyok annyira képben, mint a mugli egészségügyben használtakkal. Így aztán visszakotortam a többi jelentéshez, amik még az Alex hat-és tízéves kora közötti állapotairól tájékoztattak.
-Ez a kontrasztanyagos ultrahang nem kutya… -mormogtam, miközben végignéztem a vizsgálat eredményét, amiben végre felfedezhették a koszorúér-rendellenességét és az aortabillentyű hibáját. -Ezeket mágikus diagnosztikával tizedannyi kínlódással megmondták volna. -húztam el a számat, ahogy végiggondoltam, mennyi fájdalmába kerülhetett ez a sok szerencsétlenkedés egy ilyen erőtlen kisfiúnak, mint amilyen ő lehetett. -És nem mondták, hogy kiújulhat? Ugyanis a jelentésben, bár kicsit latinul, de nagyjából az áll, hogy időlegesen oldották meg a gondot. Illetve… nem kellett volna kontrollra menned, drága Alex? -villantottam felé egy szigorú pillantást a papírok mögül.
-Na látod, pontosan ezért nem akartam felmenni a betegszobára, mert elkezdtek volna ugyanígy cseszegetni, mint ahogy most Te. -nyöszörögte lelombozódva Alex, aki időközben már összegörnyedve dőlt vissza az ágyába.
-Most mit csináljak veled? -kérdeztem egy gondterhelt sóhajjal. Az sem biztos, hogy van egyáltalán olyan spéci fájdalomcsillapítója az itteni ápolónak, mint ami neki kéne. -Nézd, most vagy hagyod, hogy játszadozzak az életeddel, és kitaláljak valami tüneti kezelést neked, vagy belátod, hogy a legtisztább és legbiztosabb, ha megjelensz a gyengélkedőn, minél előbb. -néztem rá elkomolyodva. Ez már tényleg nem játék.

Mikor felébredtem a már sokadik olyan alvásomból, amikor az elmém rémálmokkal szórakoztatott egész éjjel, az volt az első észrevételem, hogy megint elzsibbadt a jobb karom. Pedig direkt figyeltem, hogy úgy tegyem le az ágyra, hogy ne legyen egyáltalán behajlítva, bár még úgy sem szabadnal leállnia a keringésének. Keserű arccal és kedvvel kezdtem masszírozni, miközben tekintetem az ablakon át a kviddicspályára terelődött, a hálókörletünkből pont rálátni. Elvileg jövő héten megkezdődik az iskolák közötti kviddicsbajnokság, és produkálnom kéne valami teljesítményt. Komoran pillantottam a szoba sarkába támasztott seprűmre, amire már egy hete nem ültem. Szét van esve a csapat, hiába edzettünk párszor, fejben senki sem volt ott. Ráadásul nekem többször is félidőben le kellett szállnom, mert elkezdett olyan szinten szúrni a mellkasom, hogy nem bírtam levegőt venni. Ez azóta többször is megismétlődött, de nem volt összefüggésben a fizikai megerőltetéssel: akár tanulás közben, egy helyben ücsörögve is ugyanúgy előjött.
Mivel még a többiek békésen aludtak, lévén vasárnap reggel hét óra, a lehető legcsendesebben szedtem volna elő a ruháimat a szekrényből.  Ha nem szúr belém olyan iszonyatos erővel egy ponton a fájdalom valahol a felső bordáim közé, hogy vissza kellett roskadnom az ágyra. Próbáltam nem felszisszenni, de valami fura hangot mégis sikerült kiadnom. Ijedten pislantottam a többi ágy felé, de szerencsére senkit sem vertem fel. Remegő kézzel húztam ki az éjjeliszekrényem fiókját, és elkezdtem keresgélni. Jó időbe telt, mire leástam a sok random holmi között az aljára, de sikerrel jártam: tapintásáról megismertem azt a dobozkát, amit még Paveltől kaptam, nos, nagyon régen.  A félhomályban hunyorogva néztem végig, hogy milyen gyógyszerek vannak benne. Igen, igen, már régen meg kellett volna válnom attól a pár levélnyi gyógyszertől, amiket elsőéves koromban kaptam, a műtétem utánra… Nem fogytak el, bőven maradt belőlük, de meghatározták, hogy meddig szedhetem be, ha úgy érzem, hogy nem tudom elviselni a fájdalmat a vágás helyén. Ha jól emlékszem, két hónap időtartamra engedték, utána el kellett hagynom.
Tompán meredtem a fémes csomagolású tablettákra, aminek a szélén egyértelműen virított a fél évvel ezelőtti lejárati dátum. Az elmúlt hetekben gyakran eszembe jutott ez a dobozka, de sosem mertem odáig jutni, hogy ki is nyissam. A mélyre elraktározott emlékek és a gyanú lassan szivárgott be a tudatomba, és kezdtem egyre rosszabbul érezni magam.
Bár a szúrás elvette az étvágyamat is, megszokásból lebotorkáltam a még jórészt üresen kongó Nagyterembe, hogy azért leerőltessek a torkomon pár falatot. Tapasztalatból tudtam, hogy sokszor a vércukorszintem stabilizálása is segített, hogy elmúljon.

/folytatódik a Nagyteremben/

- Az - bólogattam fülig érő vigyorral, és valami elképesztő büszkeséggel néztem közös művünket.
Az ostrom éppen ott tartott, amikor Harry Potter és a barátai a Szükség Szobájában voltak Draco Malfoy-jal és a szövetségeseivel, így a kastélymakett kitárult, és odabent láttuk, ahogy a mini-figurák üldözik egymást a szobában; eközben persze a kinti küzdelem sem várathatott magára, így pókok törtek ki a Tiltott Rengetegből, halálfalók és a jó oldalon álló varázslók és boszorkányok párbajoztak, csak úgy villogott a helyszín az átkoktól és a bűbájoktól. Mindeközben pedig a kastély alagsora mindvégig látható maradt, ahol a Mardekárosok vívtak elkeseredett harcot a rájuk törő halálfalókkal, védelmezve a gyermekeket.
- Megcsináltuk, srácok! - öleltem meg mindenkit egyesével kitörő örömmel, és fel-alá ugráltam boldogságomban. - Ez a legfantasztikusabb dolog, amit valaha csináltunk, őrült büszke vagyok! - vigyorogtam, és jól megjegyeztem ennek a négy embernek az arcát, akikkel ezt a fantasztikus művet összeraktuk.
Örökké a szívemben fogom őrizni őket.

Közel négy órás további megszakítás nélküli munkánkba került, de kész lett A Mű. A meghatottságtól, örömmámortól és egyéb fura érzelmektől csordultig tápászkodtam fel a földről, hogy megtekinthessem madártávlatból a Roxfort ostromát. A többiek is tátott szájjal meredtek hosszas barkácsolásunk gyümölcsére, amit Charlie fantasztikus időhurokjával koronáztunk meg.
-Ez egész egyszerűen tökéletes. -közöltem, már-már könnybe lábadó szemekkel.

- Akkor megnyugodtam - sóhajtottam fel megkönnyebbülten. - Én is körülbelül ennyire jutottam az elmúlt időben - veregettem meg Jev vállát együtt érzően. - De ezért a makettért fejenként minimum kétszáz pontot fogok behajtani Minnie-n, úgyhogy legalább a háztársainknak jó lesz - nevettem fel, és megtámasztottam egy tetőelemet, amíg Eric ragasztotta.

-Öhm. Pontosan úgy, mint ezzel a darab műanyag itt. -mutattam a földön heverő fehér, formátlan darabkára. Ezekből Nat használt fel jópárat erdei állatok gyártására. -Ebből a darab műanyagból valamikor unikronis lesz a terveim szerint. Majd egyszer. Talán. -közöltem kissé elszomorodva, ugyanis pár napja engem is elkezdett nyomasztani, hogy fogy az idő, és elő kéne állni egy komplett szabadulószobával nemsokára. Ehelyett mi meg terepasztalt építünk. Jellemző.

- Izgalmas lesz, az biztos - nevettem fel, de ahogy Eric háta egy pillanatra megfeszült, azonnal levágtam, hogy ennyire nem egyszerű a helyzet.
Neki főleg nem, hiszen a Hollóhát kviddicscsapatának kapitánya; mi lesz, ha be sem válogatják, vagy csak egy csapattársát küldik a pályára? Vagy mi van, ha egyet sem? Vagy mi van, ha...?
- Na jó, más téma - kiáltottam fel hangosan, hogy eltereljem a saját gondolataimat is. - Ti hogy álltok a harmadik próbás szobáitokkal? - néztem Jev-re és Nat-re kíváncsian.

-Hát, remélem hogy valami logika is lesz a válogatottunk összeállításában. -sápadtam el egy pillanatra, hiszen most realizálódott bennem, hogy a Roxfortnak egész konkrétan négy különböző csapata van. -Mert nagyon nem mindegy, hogy mindenki a megszokott pajtásokkal játszik a pályán, a jól begyakorolt taktikával, vagy a négy ház teljesen különböző taktikájú játékosait összedobálja Minnie, hogy tessék megnyerni az egészet.

- A japán bajnok lányról tudom, hogy profi kviddicsező. Benne volt a Heti Kviddicsben még akkor, amikor kiderült, hogy Trimágus bajnok lett - biccentett Eric.
- De valószínű, hogy nem csak sorsolják a válogatottak tagjait, igaz? - kotyogtam közbe. - Úgy értem, biztos fontos, hogy ki a jobb fogó tőlünk; a Hugrabugos, a Hollóhátas, a Griffendéles vagy a Mardekáros fogó.
- Ez igaz lehet - gondolkodott el Eric.

-Hát, annyit tudtam, hogy lesz, meg hogy összesorsolnak minket a selejtezőkre valahogy, de hogy hány fordulóban akarják eldönteni a győztest, arról gőzöm sincs. -vontam vállat, hiszen rengetegféleképpen le lehetne vezényleni. -Amúgy baromi kíváncsi vagyok, hogy kikkel áll elő a többi suli. Mármint, értitek. Még nem néztem végig a többi bajnokon úgy, hogy na vajon kik kviddicseznek közülük. Szerintetek?

- Na, azért ne ragadtasd ennyire el magad, kreatív űrállomás-fővezér - kacsintottam rá vidoran, és visszazárva a dobozokat, még egy adag altatóbűbájjal megszórva őket, a sarokba sorakoztattam a kis drágákat. - Addig viszont akkor segítek a kastélyban! - dörzsöltem össze a tenyereim izgatottan vigyorogva, és lehuppantam Eric mellé, aki csak mosolyogva magához húzott, és adott a halántékomra egy puszit.
- Tudtam én, hogy megcsinálod - kacsintott rám, én pedig vigyorogva bólintottam egyet, majd benyomtam a telefonomról egy random lejátszási listát.
Pár percig jókedvű összhangban dolgoztunk, Jev, Eric és én a kastélyt rendeztük be, Nat és Pavel pedig főleg az épület körüli területekre fókuszált; így például a Tiltott Rengeteg mellett már épült is Hagrid kunyhója.
- Jev, kaptunk már bármi hírt az iskolák közötti kviddicsbajnokságról? - szólalt meg hirtelen Eric, mire felkaptam a fejem.
- Hogy miről? - kotyogtam közbe értetlenkedve.
- Még a harmadik próba előtt lesz egy mini-kviddicsbajnokság az iskolák között - informált Eric, én pedig eltátottam a szám.
- Mit kap a nyertes? - akartam rögtön tudni, de Eric nem tudott semmilyen válasszal sem szolgálni. - Benne lesztek mindketten a válogattotunkban, igaz? - néztem a két kviddicsbajnokunkra büszke mosollyal, de ők csak összenéztek, és tanácstalanul megvonták a vállukat.
- Még nem tudunk jóformán semmit. Vagy Te tudsz esetleg már valamit, Jev? - fordult a barátjához Eric.

-Ez... ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. -közöltem elcsukló hangon, szerintem még remegtem is a gyönyörűségtől. -Erre nincsenek szavak. -Charlie csak szégyenlősen vigyorgott ránk. -Te. Egy. Zseni. Vagy. Időhurok! Hát itt ásom el magam szégyenemben, hogy én vezénylem az egészet, de mégis neked vannak olyan fenomenális ötleteid, hogy a szavam is eláll tőle. -hebegtem teljes örömmámorban.

- Oké, de még alszanak - kacsintottam Jev-re, és szorosan egymás mellé a földre lehelyeztem az összes cipős dobozt. - Remélem, tetszeni fognak! - vigyorogtam fülig érő mosollyal az arcomon, majd meglendítettem a pálcámat, és az összes doboz teteje egyszerre emelkedett a magasba.
Nat, Jev, Eric és Pavel egy emberként hajoltak a felfedett dobozok fölé, én pedig vidáman ugrálva egyik lábamról a másikra vártam a reakciójukat. A halálfalók dobozában mini-Voldemort és mini-Bellatrix egymás kezét fogva szuszogtak, az egyik legnagyobb dobozban pedig Ron, Harry és Hermione hortyogtak egymás hegyén-hátán; Hermione hajának fele rálógott Ron arcára. Remus Lupin és felesége, Tonks is egymás mellett pihentek, a nőnek éppen rózsaszínben pompázott a haja, és összekulcsolt kezeikben egy fénykép volt újszülöttjükről, Teddy Lupin-ról. A szörnyes dobozokban pedig többek között olyan abszurd képek tárultak a szemeink elé, mint például egy alvó dementor, vagy a gőzgép módjára hortyogó Gróp.
Miután hagytam, hogy kigyönyörködjék magukat a figurákban, ismét megszólaltam.
- Ha berakjuk őket egy időhurokba, akkor újra és újra lejátsszák egymás között a roxforti háborút - közöltem az egybegyűltekkel ünnepélyesen. - Mit szóltok? - kérdeztem körbe szégyenlősen mosolyogva.

-Hát, mivel nem akartam nagyon közszemlére tenni még ezt az egészet, ezért diszkréten elhelyeztem... oda a már meglévő részeket. -a pálcámmal Pavel és Alex kedvenc bájitalos üvegvitrine felé intettem, ami a klubhelység sarkában terpeszkedett, és csak akkor tűnt fel a lánynak, hogy valóban, a félkész makettünk egy jellegtelen katrondoboznak álcáva, kicsit összezsugorítva pihen feltűnés nélkül a szekrény poros tetején. Lelebegtettem a földre, a már előre kialakított szokásos munkaállomásunkra és visszaváltoztattam eredeti méretére. -Na, hadd lássam ezeket a rosszcsontokat! -pislogtam egy óvodás izgalmával a cipősdobozokra.

- Oké, szóval, annak ellenére, hogy fogalmam sincs, miért kínoztok még mindig ezzel a madárral, nagyon boldog vagyok! - zuhantam be a klubhelyiségbe vigyorogva a tizenöt cipős doboznyi figurámmal. - Hogy áll a kastély meg a többi? Ugyan a figuráim még alszanak, de szerintem már alig várják, hogy beköltözhessenek - verekedtem át magam pár kanapén meg babzsákon, és mosolyogva lehajoltam Jev mellé. - Mi a helyzet, fővezér? - vigyorogtam rá.

A projektünk első összeülése sikert aratott, és sokat is haladtunk: Erickel megcsináltuk a kastély épületének nagy részét, Nat is jól haladgatott az erdő részleteivel, Charlie pedig teljesen lenyűgözött az életre keltett, interaktív figuráival, akikből mára már egy egész cipősdoboznyival ígért. Ismét egy szürke, borongós épntek este lévén, meghívtam őket a makett folytatására.

-Nem, nem, megvagyok... -hebegtem kissé meglepetten, hiszen Charlie érkezésének hatására egyszer csak egy fura, kitekert pózban találtam magam a kisajtó mögött, de már pattantam is fel, demonstrálva, hogy jól vagyok.
Csak nem hagyott békén a tudat, hogy mi van, ha észrevették, hogy utánuk kukkolunk. Elvégre biztos nem kezdtek volna el ugrálni és integetni, ha megpillantanak minket. Na mindegy is, maximum diszkréten tudomásul vették, hogy a hollóhátasok is néha kimásznak a tetőre és még inkább csodabogaraknak könyvelnek el minket.
Visszamásztunk a klubhelységbe és visszatértünk a munkánkhoz.

Éppen leplezetlenül és valószínűleg a tó mélyéig leesett állal bámultam, ahogy Tony egy nyakláncot csomóz a lány nyakára, amikor Eric a bordáim közé könyökölt.
- Szerintem megvan a hiba, úgyhogy akár mehetnénk is. És Merlinre, ne bámuld már így őket! - sziszegte a fülembe idegesen, miközben elkezdett a nyílás felé tuszkolni.
- Te láttad már Tony-t ennyire nyitottnak, szerelmesnek és gyengédnek? Éppen most figyelném meg a világ nyolcadik csodáját, te meg csak úgy visszamennél? - cövekeltem le, és nem hagytam magam megmozdítani.
- Igen, mert nem rám tartozik - förmedt rám Eric, de miután továbbra sem mozdultam, csak ingerülten az ég felé lendítette a karját, és inkább elsőként mászott le a létrán.
- Jó, tényleg nem rám tartozik - szégyelltem végül el magam újabb fél percnyi bámulás után, de azért elmentemben még vidáman vállon veregettem Pavel-t, és megölelgettem Nat-et. - Látjátok, nélkületek ez az egész nem történhetett volna meg, ügyesek vagytok, srácok! - vigyorogtam rájuk büszkén, majd amikor már ráléptem volna az első lépcsőfokra, hogy megkezdjem a leereszkedést, elvétettem a lépést, és pár másodpercnyi szabadesés után egyenesen szegény Jev-re zuhantam.
- Merlin, bocsi! Nem esett bajod? - pattantam fel rögtön, és rémülten pördültem meg, hogy lássam, hány csontja tört.

(Eközben lásd a a Griffendél klubhelységet)

-Hé, diszkrétebben! -sziszegtem Charlie-nak, nem értve, hogy miért sikítás tárgya az, hogy valakik a tetőn ücsörögnek. -Mi is pontosan ugyanúgy a tetőn vagyunk. -jegyeztem meg mormogva, majd megpróbáltam szakértő szemmel végigmérni a tetőszerkezetet, hogy vajon hol szúrhattuk el a maketten, de pár másodperc után kezdtem nagyon furán érezni magam, ugyanis tulajdonképpen épp egy magán jellegű találkát láthattunk a szomszéd tornyon, és nem tudtam nem pont oda nézni.
-Izé, nem fognak fél másodpercen belül észrevenni minket? -susogtam kissé félszegen a többieknek.

- Itt tényleg minden legalább ezerszer annyira komplikált, mint más, normális embereknél? - érdeklődtem negédesen, majd beleütköztem Eric vádlijába. - Most meg miért álltunk meg? - néztem fel összeráncolt szemöldökkel.
- Jev most mászik ki a tetőre - informált az előttem kapaszkodó fiú.
- Tessék, ha egyszerűen csak ablakokat használnánk, minden sokkal, de sokkal egyszerűbb lenne - magyaráztam folyamatosan, aztán Jev után Eric is fürgén kiszökött a tetőre, én pedig a kis nyíláson keresztül megláthattam a csillagos ég egy szeletét.
De nem sokáig gyönyörködhettem benne, mert hirtelen Eric vigyorgó arca töltötte ki a nyílást.
- Gyere, Brown, felhúzlak! - nyújtotta a kezét mosolyogva, én pedig elfogadtam, miközben igyekeztem nem arra gondolni, hogy a szemei mennyivel szebben ragyognak még a csillagoknál is.
Miután én is valahogyan kievickéltem a tetőre (ehhez egyébként nem csak Eric, hanem a vége felé már Jev segítsége is kellett; nem hiszem, hogy ezeket az ügyességi dolgokat nekem találták ki), közös erővel Nat-nek és Pavel-nek is segítettünk kijutni, majd felegyenesedtünk a hideg, csípős szélben, a kérlelhetetlenül közönyös, de tisztán ragyogó csillagos ég alatt.
- Pontosan merre is kell nézni? - érdeklődött Pavel, túlkiabálva az erőteljes fuvallatokat, én pedig gyorsan körbeforogva és szemrevételezve a helyzetet, már mutattam is az irányt.
- Az a torony az, amelyiken...
És ekkor leesett az állam. Egy teljes másodpercig néma csendben kerestem a szavakat, aztán egész egyszerűen felsikítottam.
- Az ott Tony és Nomusa?

Mint tapasztalt szabályáthágók, Erickel nagyon is jól tudtuk, hogy hol lehet kijutni a tetőre. Szakértő arccal odasétáltam egy középkori úrnőt ábrázoló nem túl feltűnő portréhoz, és háromszor megböködtem a pálcámmal a festmény karját. Erre az készségesen odébb húzódott, és egy, a falba kialakított négyzet alakú ajtócska tárult fel. Egy egyszerű retesszel volt lezárva, amit gyorsan kinyitottam, és invitáltam a többieket, hogy az ajtó mögötti kéményszerűen feltörő függőleges folyosó létrafokain jöjjenek utánam.

- Amikor két Hollóhátas akarja eldönteni, hogy néz ki a Griffendél-torony, de eszükbe sem jut, hogy megkérdezzék a jelenlévő két Griffendéles évfolyamtársukat - forgattam meg a szemeim egy félmosollyal a szám sarkában. - És akkor még ti vagytok az okosak, mi? - álltam fel sóhajtva, és kiropogtattam elgémberedett tagjaimat. - Jól van, akkor irány a tető, meglessük a problémát, úgyis mindenkinek szüksége van egy kis levegőváltozásra; de Eric Sangster kabátot húz! - néztem a fiúra szigorúan, aki csak elnevette magát, és egy gyors varázslattal magához hívta az emlegetett ruhadarabot. - Remélem, nem csúszik odakint; Jev, te vezetsz! - engedtem át a lehetőséget.