Griffendél klub és hálókörlet

Miután egy több perces fuldokló röhögéssel jutalmaztuk Matt kínos sztoriját, már-már a könnyeimet törölgetve közöltem:
-Hát haver, én már sok vad sztorit hallottam a medikus karriered kezdetéről, de ez azért tényleg kemény! Nem ijeszetted el ezzel örökre a fél praxisát...? Jaj, Mattie, én mindig is szerettelek, csak néha idiótán mutatom ki! -borultam rá kedélyesen, és heves vállcsapkodás közben gyorsan leküldtem a határozottan fogyatkozó piásüvegek közül egynek az utolsó kortyait, és sietve az ő kezébe nyomtam egy másikat, amit kénytelen volt elfogadni.
-Na jó, én már teljesen elzsibbadtam itt, mozogni kívánok! -közölte harsogva Jev, majd egy egészséges csontropogtató forgolódás után felállt, és felhangosította a zenét. Nem sok kellett, és először Eric, majd Charlie, végül szép fokozatosan mindenki csatlakozott a teljesen értelmetlen, és szalonképes mozdulatokat nemigen tartalmazó táncikáláshoz. Még hatalmasakat nyerítettünk ekkor is, hiszen már sok helyzetben láttuk egymást, de ennyire nevetséges táncolás közben aligha. Hajnali három környékén azonban, több kisebb holtpont leküzdése után végleg feladtuk a küzdelmet a kimerültségünk ellen, és ki ahol épp volt, leheveredett és mély álomba merült, a klubhelység különböző berendezési tárgyain vagy éppen a földön.

Mikor Eric rámnézett, ahogy megállapodott előttem az üveg, már tudtam, hogy hamarosan mindennek vége. Láttam a tekintetében.
-Kedves Matt. Épp itt az idő, hogy valami olyat mesélj el most nekünk, amit még soha senkinek nem mondtál el, mert annyira kínosan titokban akartad tartani... egészen mostanáig. -szegezte nekem a kérését Eric angyali mosollyal.
-Na de hát na... -dünnyögött védelmezően Tony, de nem sokan hallhatták, annak ellenére hogy megilletődött csend támadt pár másodpercre.
-Nem baj, megoldom. -nyugtattam meg mindenkit, miközben remegő kézzel tapogatóztam egy bármilyen piásüvegért. Mikor megtaláltam, gyorsan húztam belőle egyet, és vártam az isteni szikrát.
Ugyanis nem fogom elmondani az Abigail-sztorit, mivelhogy a) Tonynak (majdnem) elmondtam és b) úgysem lesz titok, ha minden jól halad. Ezzel kimagyarázva magamat a pácból, inkább a réges régi saját kis emlékeim között kezdtem kotorászni.
-Dr Benettnél volt még egy érdekes sztorim... -kezdtem bele bujkáló mosollyal. -És ezt tényleg nem árultam még el senkinek, otthon sem. És jelezném, hogy hat, azaz hat éves voltam akkor! Nem hiszem el, hogy ezt most elmondom...-ráztam meg a fejem, majd nagy levegőt vettem, és kénytelen voltam elkezdeni.
-Ugye, mint tudja ország-világ a második próba nyilvános lezárása óta, kiskoromban sokat voltam  a szomszédunkban a saját háziorvosomnál,  mert sokszor ő vigyázott rám, meg amúgy is, mint érdeklődő megfigyelő. Benn voltam vele egyszer a rendelése alatt, és egy dühös szülő közölte vele, miután nem volt hajlandó felírni valami gyógyszert amit ő mindenképpen szeretett volna, csak éppen az orvos nem értett vele egyet, hogy Maga elmeháborodott!, majd sértődötten elhúzta a csíkot. Nos, én akkoriban tanultam épp írni, és unalmamban a közelemben heverő teljes tömbnyi üres receptes papírnak a hátuljára kissé akadozó írással felírtam, hogy maga elmeháborodott. És körülbelül tizenkettő ilyen- egyébként hivatalos iratnak számító- receptet adott oda betegeknek, mire észrevette a doki bácsi. Nem tudom már, hogy viccesnek találtam-e, vagy kísérletező kedvemben voltam, vagy netán megfogott az elmeháborodott kifejezés, de utána jól kikaptam tőle. De egyébként sosem tudott rám igazán haragudni. Tessék, remélem boldogok vagytok. -tettem hozzá megjátszott sértődöttséggel.

- Oké, szóval - tette le a poharát vigyorogva Eric az asztalra, majd előrehajolva, és a térdein megtámaszkodva, ördögien vigyorogva felnézett Jev-re. - Még ötödévben történt, hogy Jev barátunk egy barátságos Hollóhátas Tett vagy Őszinte során kijelentette, ő ugyan soha nem lesz szerelmes, mi pedig ezt személyes kihívásnak vettük. Úgyhogy még másnap reggel megkértük Charlie-t, hogy készítsen nekünk egy adag szerelmi bájitalt, amit Ainsley-jel beadattunk Jev-nek úgy, hogy a lány a fiú reggeli töklevébe öntötte a bájitalt - ekkor már a kezembe temettem az arcomat, és rázkódtam a nevetéstől, mert én is pontosan tudtam, Eric melyik történetet meséli éppen. - Minden egészen simán ment, Jev a bájitalt is megitta, de aztán, amilyen visszahúzódó és félénk tud lenni a mi egyetlen Jevgenyijünk, az ital után csak sóvárgó és epekedő pillantásokat vetett Ainsley-re, de megszólítani nem merte, és az összes várakozásunkkal ellentétben az egész Nagyterem előtt, nyilvánosan sem nyilatkoztatta ki vonzalmát a lány iránt. Így Charlie-val SOS kikevertettünk egy Veritaserum-ot, viszont a két bájital együttes hatásával nem számoltunk.
- Pedig én figyelmeztettem őket - tettem hozzá, a miheztartás végett, Eric pedig játékosan összeborzolta a hajamat.
- Igen, Charlie figyelmeztetett, de annyira belelovaltuk magunkat a helyzetbe, hogy akkor és ott meg sem hallottuk, amit mondott. Nos, nem szeretném részletezni, hogy mi történt, legyen elég annyi, hogy a jó öreg Minnie-től két hónapos büntetést kaptunk, illetve szegény Jev három napon keresztül hányt folyamatosan, miközben soha el nem múló szerelméről biztosította mindazokat, akik a közelébe merészkedtek, és teljesen véletlenszerű tényeket üvöltözött a csillagokról és különböző konyhaművészeti zagyvaságokról - fejezte be Eric vigyorogva a történetet, az asztal pedig egyszerűen felrobbant a nevetéstől.
Én még mindig a nagy kacagásban kicsordult könnyeimet törölgettem, amikor a fiú vigyorogva megpörgette az üveget, amelynek a szája Matt-nél állt meg.

-Hm... Hűha. Nem is tudom ,mivel égesselek be most... A nemlétező nőügyeiddel nem zaklathatlak, mert mindenki tudja, hogy nincsenek... Elgondolkozva könyököltem az kanapé karfájára, és ha már ilyen közel kerültem ahhoz a bizonyos rumosüveghez, kicsit koncentráltabbá tettem a poharam tartalmát. -Á tudom! Ezt mindig is meg akartam kérdezni tőled... Mi a legeslegkínosabb emléked rólam? Mármint, mikor én csináltam valami nagyon gáz dolgot, és te szemtanúja voltál? Ezzel most engem égetünk le, de nem baj, mert kíváncsi vagyok! Ki vele! -indultam be, már a mondat közben is rázkódva a nevetéstől, ugyanis ha jól sejtem, lesz miből válogatnia.

- Ez nagyon szép volt - szóltam oda Jev-nek mosolyogva, még miközben az üveg pörgött, majd belekortyolva a pezsgőmbe, én is minden figyelmemet a sorsolás eredményére fordítottam.
Az üveg szája végül Eric-nél állt meg, aki feltartott hüvelykujjal Jev-re kacsintott.
- Mondd azt a kérdést! - helyezkedett el kényelmesen Er és egy lusta vigyorral fürkészte szobatársát.

-A teremburáját! -ez volt az összesített reakcióm így mindenre, ami az elmúlt percekben történt, meg a kapott kérdésre is. -Na jó. Az most túl nyálas lenne, ha azt mondanám, hogy erre a bulira emlékeznék legszívesebben, ugye? -Na, várjatok, kitalálom mindjárt... -szórakozottan töltöttem magamnak rumot, amit jó adag kólával öntöttem föl, majd filozofáló tekintettel belekortyoltam. Már kezdtem érezni az alkohol hatását, így nem sokat teketóriáztam, mikor eszembe ötlött a legőszintébb válasz, ami talán furán is fog hatni a többieknek.
-Akár hiszitek, akár nem... De én a második próbámra emlékeznék vissza. Nem feltétlenül azért, mert úgy élveztem volna... Hanem mert annyira összetett dolgok álltak össze nekem akkor és olyan felismerések égtek be az agyamba, amikre szükségem lenne a továbbiakban. -próbáltam megmagyarázni egy épkézláb mondatban.
Ezután már meg is ragadtam a pörgetős üvegünket és elkezdtem kisorsolni a következő áldozatot.

Ahogy meghallottam Tony kérdését, a pezsgőspoharam, amit egy újabb újratöltés után emeltem volna az ajkamhoz, félúton megállt a levegőben, majd halálra váltan és valami hideg érzéssel a gyomromban azonnal a kifürkészhetetlen tekintettel és kifejezéstelen arccal Tony-ra néző Alice-ra kaptam a tekintetem.
Már a nyelvem hegyén volt egy ha nem szeretnél, nem kell válaszolnod, viszont a Tett vagy Őszintének, vagy jelen esetben az egyszerű Őszintének éppen az volt a lényege, hogy bármilyen kérdésre kötelező volt válaszolni, illetve Matt-nek is elég rendesen a magánéletébe és az érzelmeibe gázoltam a korábbi feladványommal, így visszanyeltem a kikívánkozó szavakat, idegesen beharaptam az ajkamat, és aggódva, visszafojtott lélegzettel figyeltem Alice-t, aki már levette a szemeit Tony-ról és helyette az ölében pihenő kezeit nézte kifürkészhetetlen arckifejezéssel.
Ahogy hevesen dobogó szívvel a válaszra vártam, és gondolatban a pillanat törtrésze alatt végigfutottam az Alice-ről őrzött emlékeimen, be kellett ismernem magamnak, hogy az együtt töltött négy év alatt a lány nagyon a szívemhez nőtt, olyannyira, hogy képes lettem volna bármilyen veszélytől, akár ettől a kérdéstől bármi áron megvédeni. Már a kezdetek kezdetén velem alakította ki a legközelebbi kapcsolatot, és ugyan a mai napig nem tudtam meg, hogy ennek mi volt az oka, az első pillanattól nyíltan és elfogadóan viszonyultam hozzá, és soha nem zavart, hogy gyakorlatilag nem hallottam megszólalni, mert annyi más tulajdonsága volt a hangján kívül, amit megismertem és szerettem.
Tudtam, hogy szereti a színes tollakat és a szép kollázsokat, hogy kissé elfintorítja az orrát, ha nagyon rosszul zenélünk, és hogy az állánál harangozó hajtincset piszkálja, amikor gondolkodik. Tudtam, hogy nem érzi jól magát nagy magasságokban, hogy nem hajlandó megérinteni egy növényt sem, és hogy gyakran bámulja az esti csillagos eget. Tudtam, hogy amikor a tó mellett töltünk egy délutánt, az mindig megnyugtatja és tudtam, hogy amikor ötödévben pár rosszindulatú Mardekáros fiú inzultálta Jasper-t, Alice volt az, aki már aznap este súlyos sérülésekkel juttatta a gyengélkedőre az agresszorokat, hiába rejtette el olyan ügyesen mások elől a nyomait.
Mindezeket tudtam és emiatt mertem azt mondani, hogy ismerem Alice-t, amikor pedig az idei évben egyre gyakrabban lepett meg bennünket, és elkezdett megnyílni, azt hiszem, talán én voltam a legbüszkébb. A karácsonyi koncertünkön zongorázott, Michael kilépése után Eric-kel és velem kitartó és áldozatos munkával megtanult gitározni, az utolsó koncertünkre pedig megírta az eddigi leggyönyörűbb dalunkat, a Not a Farewell, Just a Goodbye-t, amit minden alkalommal megkönnyeztem, amikor eljátszottuk. Amikor pedig a tegnapi, utolsó próbánk után szorosan megölelt, rájöttem, hogy az évek alatt lassan a húgomként kezdtem rá tekinteni, és ahhoz, hogy ez a különleges kapocs kialakuljon, nem volt szükségem rá, hogy ismerjem a hangját, sem arra, hogy tudjam, mi az, amiért a szótlanságot választotta.
Most pedig, hogy lehetőségem lett volna megtudni, nem is voltam biztos benne, hogy akarom-e.
Amikor pedig a feszült csendben, ahogy mindenki lélegzetvisszafojtva nézett Alice lehajtott fejű alakjára, a lány halkan elkezdett beszélni, kiegyenesedve egyenesen az én szemembe nézett, mintha egyedül csak nekem mondta volna mindazt, amit Tony kérdése kényszerített ki belőle.
- Mugli családba születtem, a szüleim és a két öcsém egy farmon élnek, ahol a nevelt háziállatok és a termesztett növények jelentik minden bevételüket - kezdte Alice a történetét, én pedig lélegzetvisszafojtva néztem feneketlenül sötét, éjfekete szemeibe. - Az általuk megtermelt javakat a közeli piacon értékesítik, és mindent összevetve így képesek az önellátásra. Én vagyok az egyetlen boszorkány és az egyetlen... ép ember közöttük. A családom többi tagja siketnéma - mondta ki, mire a helyiségben megfagyott a levegő, és valami bénító döbbenet zuhant ránk. - A válasz a kérdésre ebből kifolyólag többrétű - nézett még mindig kizárólag az én szemembe Alice, én pedig a sokktól képtelen voltam megszólalni. - Otthon megszoktam a némaságot, és azt, hogy anélkül is megértenek, hogy bármit mondanék. Emellett nagyon nagy bűntudatom is volt - tette még hozzá a lány, én pedig legszívesebben befogtam volna a fülem, mert nem akartam többet hallani, de közben mégis csak úgy csüggtem Alice minden egyes szaván, miközben a szívem millió kis darabkára tört. - Már azzal nehéz volt megküzdenem, hogy egyedül én voltam képes hallani és beszélni, de aztán még a varázslás képességét is ajándékba kaptam. A családom soha nem bántott emiatt, éppen ellenkezőleg, hihetetlenül örültek minden egyes adományomnak, engem viszont ettől függetlenül gyötört a bűntudat. Amikor pedig a helyi általános iskolában az énekórán a tanárnő megjegyezte, hogy milyen gyönyörű énekhangom van, és én is felfedeztem, hogy élvezem az éneklést, még inkább szégyelltem magam, és mélyen eltemettem ezt a vágyamat. Mégis hogyan vágyhatnék arra, hogy egy olyan tehetségemből kovácsoljak előnyt, amitől a családom olyan igazságtalanul megfosztatott? Ezért nem szerettem volna soha részt venni a Colourblind-ban a valódi zenélésben sem; túlságosan féltem attól, hogy ez majd visszatérít a legnagyobb álmomhoz. Azonban túl fontossá váltatok nekem ahhoz, hogy a karácsonyi bálon cserben hagyjalak benneteket; és akkor, ott valami megváltozott. Zenélés közben egy villámcsapásszerű felismerésben megértettem, hogy a családomnak sokkal fontosabb az, hogy boldog legyek és azt csináljam, amit szeretnék ahelyett, hogy életem végéig kényszerűségből a farmon maradjak. Azóta pedig már nem félek. Énekesnő szeretnék lenni, dalokat szeretnék írni, és zenélni szeretnék - vetette fel a fejét eltökélten Alice. - Ezért a holnapi napon, először és utoljára, szeretnék énekelni és zenélni veletek; ha nem bánjátok - nézett végig a Colourblind tagjain a lány, és először, amióta ismertem, egy halvány mosoly is megjelent az ajkain.
A döbbenet és a letaglózottság, ami fagyott csendbe burkolt bennünket, sokáig engem sem eresztett, de aztán a szívem túlcsordult az érzelmektől, és egyszerűen elsírtam magam.
- Persze, Alice, persze, hogy zenélhetsz és énekelhetsz velünk holnap! - mondtam a sikertelenül visszatartott sírástól remegő és el-elcsukló hangon, miközben hasztalanul törölgettem a könnyeimet, amikor pedig Alice halk sóhajjal felállt a helyéről, hogy odasétálva hozzám, szorosan átöleljen, már végképp esélytelenné vált, hogy diszkréten könnyezzek, és a manóarcú lány vállába zokogtam.
- Ne sírj - mormogta a fülembe angyalhangján a lány, ami természetesen csak még hevesebb zokogásra indított.
- Nem sírok - csuklottam, mire mindketten elnevettük magunkat.
Végül egy pár percen keresztül tartó ölelés után, amibe igyekeztem minden érzelmemet és gondolatomat, minden büszkeségemet és szeretetemet belesűríteni, némileg felszáradtak a könnyeim, Alice pedig visszaülhetett a helyére.
Még mindig szipogtam és a könnyeimet törölgettem, amikor a lány által megpörgetett üveg szája Jev-nél állt meg, Alice pedig azt a kérdést szegezte a Hollóhátas fiúnak, hogy ha másnap teljes amnéziával ébredne fel, és csak egy emléke maradhatna az azelőtti napokból, melyiket választaná.

Az üveg szája ezúttal Alice előtt állt meg.
-Már megbocsáss, ha most mélyen a lelkedbe gázolok, de igazán elárulhatnád, hogy miért vagy ilyen szótlan. De valami kielégítő terjedelemben, és nem három szóban. -böktem ki, ami egyértelmen a legnagyobb kérdés a feltűnően visszahúzódó lánnyal kapcsolatban. Gyorsan egy újabb pohárért nyúltam, mintegy biztonságérzetet keresve.

- Merlin alsógatyájára, Tony - hüledeztem, és magamban még egyszer végiggondolva, hogy szegény Matt-nek mennyi mindenen kellett keresztülmennie hét kemény és hosszú iskolaév alatt, a fiú még nagyobbat nőtt a szememben. - Azt hiszem, nemigen volt eseménytelen év az életetekben, igaz? - pislogtam a Shadow Party tagjaira, majd megráztam a fejem, és Tony felé intettem, hogy pörgethet.

-Merlin, most komolyan egyet próbáljak meg választani?! -forgattam a szemem. -Ilyen filozofikus szemszögből sosem néztem az elcseszett cselekedeteimet. -közöltem tanácstalanul, majd segítségül hívva egy whisky-kóla kombót, gyorsan végigpörgettem pár atom rossz döntésemet.
-Hát, nem tudom, hogy életem legrosszabbja-e, de negyedéves korunkban, nos... kiakadtam Luke-ra, tudjátok, a Shadow Partyban dobol, mivel leöntötte Floydot zöld festékkel, és még utána ő szemtelenkedett velem. Ennek hatására, izé... bezártam a Thunderbird padlására, rávágtam pár olyan biztosító bűbájt, amit ő eggyel fiatalabbként nem tudhatott feloldani és csak másnap délután engedtük ki... mert az egész tanári karnak feltűnt, hogy nincs órákon és mindenki, aki az én köreimbe tartozott, kissé gyanúsan tagadta, hogy bármit is tudna róla. Áh, mindegy is, szarul szerveztük meg... -legyintettem, mintha egy semmiség lenne. -De azért bántam meg, mert utána büntetésből a Legendás lények órák helyszínén, a mindenféle állatok lakhelyét kellett kitrágyáznom... fél évig.
-Na, azért ez nem egészen így volt! -pattant fel Matt, gyorsan leküldve a vodka-szódája maradékát. -Értsétek úgy, hogy Tony önmaga döntött a bandatag bezárása mellett, majd nekünk, többieknek, semmit az égvilágon nem mondott erről. Szóval persze, hogy nem volt mit hebegnünk a tanároknak!
-Jó, jó, legyen, de a lényeg ugyanaz. Hát ez vagyok én. -vontam vállat, a nem épp csekély mennyiségű alkoholtól viszonylag oldottan és szokatlanul nyíltan.

- Nos - kuncogtam jókedvűen, amikor éreztem, hogy Eric elkezd mellettem kényelmetlenül fészkelődni. - Kétségtelen, hogy az összes Mardekáros fiúnak van egy nagyon erősen titokzatos, kiismerhetetlen és izgató kisugárzása, ami vonzóvá és érdekessé teszi őket. Emellett még el kell ismerni, hogy a Mardekárban természetellenesen magas az egy házra jutó szívdöglesztő fiúk aránya, valamint...
- Esetleg válaszolnál a kérdésre is? - szakított félbe alig leplezett ingerültséggel Eric, mire nevetve oldalba böktem.
- Csak húzom az agyad, ne szívd mellre! - adtam egy gyors puszit a Hollóhátas fiúnak, akinek így kissé megenyhültek az arcvonásai. - De ha valakit feltétlenül mondanom kell, akkor azon a pár kviddicsmeccsen, amit kénytelen voltam végigszenvedni, a fogó, Léo, annak ellenére, hogy szerintem életemben soha nem beszéltem vele, mindig megragadta a figyelmem, tulajdonképpen magam sem tudnám megmagyarázni, miért - vontam meg a vállam. - Olyan összeszedettnek és határozottnak tűnik, meg azt meg kell hagyni, hogy stílusos és kifejezetten szép arca van - próbáltam azért röviden megindokolni a választásomat.
- Köszönjük, Charlie, szerintem megválaszoltad a kérdést, pörgess! - vágott közbe emelt hangon Eric, és előzékenyen a kezembe adta az üres üveget.
- Jól van, jól van, csinálom már - nevettem fel, majd mielőtt letettem volna az üveget az asztalra, komolyan Eric-hez fordultam. - De semmi okod rá, hogy féltékeny légy, Sangster, mert te vagy az, akit szeretek, és ezen semmi sem változtathat - jelentettem ki határozottan, majd mielőtt a meglepett fiú válaszolhatott volna, leraktam az üveget az asztalra, és megpörgettem. - Tony! - jelentettem be vidoran az áldozat nevét, és vigyorogva kacsintottam rá a fiúra. - Mi az, amit a legjobban bánsz, hogy megtetted vagy kimondtad? - haraptam bele még egy tökös derelyébe, miközben félrebillentett fejjel, kíváncsian néztem az ilvermornys fiúra.

-Okéé... -megragadtam egy üres pezsgősüveget, és harmadik próbálkozásra ugyan, de sikerüt úgy megpörgetnem, hogy nem esett le az asztalról közben (a többiek ezalatt kiválóan szórakoztak), és Charlie előtt állt meg.
-Rendben, szóval... -dőltem hátra jólesően, majd elgondolkodva meredtem a plafonra egy ideig. -Engem mindig is érdekelt, hooogy... kit tartasz a legszexibb mardekáros fiúnak? -dobtam egy random, bár igencsak bemelegítő jellegű kérdést.

- Jev, ez egy remek ötlet! - tapsoltam meg nevetve a fiút. - Mindenki szeret kínos és izgis sztorikat hallgatni, úgyhogy hajrá! - néztem végig ördögien vigyorogva a körben ülőkön. - Jev, tiéd a lehetőség, hogy pörgess, mert a tiéd volt az ötlet - biccentettem előzékenyen a fiú felé, lesöpörve az imént elfogyasztott tökös derelye morzsáit az ölemből.

-Gyerekek! -álltam fel kissé bizonytalanul, feljebb tolva a lecsúszni készülő szemüvegemet, és a közvetlen közelemben heverő kiürült italospoharakat odébb tologatva. -Mi lenne, ha, tekintettel arra, hogy mindenki a tettet választotta, menne egy Őszintés-kör? Mármint, én szívesen beszélgetnék veletek kínos dolgokról... Izé... Na mindegy, nem úgy értettem, de értitek hogy értem...- legyintettem kínos nevetgéléssel, és megilletődötten vártam a hatást.

Jasper jókedvűen bólintott, és már el is indult a portrélyuk felé, majd azon kimászva eltűnt a Hollóhát-torony irányába. Hugrabugos lévén neki nem okozott nagy feladatot kapcsolatot létesíteni más emberekkel, még ha olykor kissé félénknek is mutatkozott, de most az elfogyasztott alkohol is közrejátszhatott abban, hogy igencsak felbátorodott.
- Na, srácok, szerintem most egy fél óráig szünetel a játék, mert mire Jasper meggyőzi azt a hülye madarat, hogy engedje be, az egy külön élet lesz - sóhajtottam fel színpadiasan, majd vigyorogva töltöttem magamnak még egy poharat.
Lassan észrevettem magamon, hogy kezdem elveszíteni az időérzékem, illetve a látásom sem teljesen tiszta már, így amikor Jasper visszajött a Hollóhátas lánnyal, ugyanúgy nem tudtam volna megmondani, hogy néz ki, mint azt, hogy mennyi idő telt el a Hugrabugos fiú távozása óta.
Ezután a percek meglehetősen összefolytak, még az addig kimaradt Nat, Pavel és Alice is kaptak egy-egy tettet, majd amikor körbeértünk, és mindenki volt már, körbekérdeztem, hogy menjen-e még egy kör.

-Na jó, sajnálom hogy ekkora gyökérség jutott eszembe, de ez van... -ütögettem össze az ujjaimat mély töprengésemben, teljesen komolyan. -Hozz át egy csinos Hollóhátas lányt ide, valami kamu duma segítségével, hogy majd jól meglepődjön, ha betoppan! A lényeg az őszinte döbbenet az arcán, tehát nem avathatod be, hogy miért is csinálod ezt! -közöltem a szabályokat.

- Tett - állt fel Jasper, jókedvű mosollyal összedörzsölve tenyereit, én pedig megböktem Eric vállát, hogy töltsön nekem még egy kis pezsgőt, mert már megint megittam mindent, ami a poharamban volt.

A kissé ledöbbentő fekvőtámasz-parti után igyekeztem úgy tenni, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy egy fiú negyed órán keresztül fekvőzik (Alice-en valamiért nem lepődtem meg, akármit kinézek ebből az értelmezhetetlen csajból), így kifejezéstelen arccal mértem végig a társaságot, hogy kit is nevezzek meg, közben egy vodkásüveget szórakozottan lengettem a kezeben.
-Jasper, tett vagy őszinte? -mutattam felé az üvegemmel.

Visszafojtott mosollyal megforgattam a szemeimet, amikor Eric tekintetében megláttam a versenyszellem fellángolását. Ha volt valami a kávén kívül, aminek a fiú függője volt, az a versengés és a fényes győzelem volt; ráadásul maga a sport is egy olyan terület volt, ahol Eric egyszerűen képtelen volt veszíteni.
- Alice-t választom - mondta ki végül választottjának nevét mosolyogva a fiú, mire a szobában megfagyott a levegő, és mindenki egy emberként nézett úgy Eric-re, mintha teljesen elment volna az esze. - Gondoljatok, amit akartok, de én már láttam Alice-t pusztakezes közelharcban helybenhagyni egy különösen vérszomjas vérfarkast; és ne, ne kérdezzétek, hol - rázta meg a fejét szégyenlősen vigyorogva Eric. - Így őt tartom a legméltóbbnak egy erőpróbához - intett Alice felé a fiú, a Mardekáros lány pedig kifejezéstelen arccal bólintott, majd egy szó nélkül felállva Eric mellé suhant, és sportszerűen kezet fogott vele, mielőtt a fiúval együtt lehasalt volna a földre.
Alice mellé Jasper szökkent oda, Eric mellé pedig Nat, aki lelkesen ajánlkozott, mi többiek pedig ahogy elkezdték csinálni a fekvőtámaszokat, hangosan biztattuk, leginkább mindkét felet egyszerre. Azonban öt perc után már egyre ritkásabbak lettek a bekiabálások és az ujjongások. Tíz perc után a legtöbbünk figyelme visszafordult az italok felé. Tizenöt perc után pedig már Matt is megelégelte, hogy Alice és Eric nem bírnak egymással, és döntetlent hirdetett.
Eric zihálva és izzadtan, de elégedetten vigyorogva huppant vissza mellém a kanapéra, és elismerése jeléül Alice felé mutatta felfelé tartott hüvelykujját, amit a lány egy egyszerű biccentéssel reagált le.
- Jól van, akkor én jövök! - ragadta magához a lehetőséget eszelősen vigyorogva Eric, és megpörgette az üveget, amelynek a szája ismét Tony-nál állt meg.
- Na jó, annak érdekében, hogy elkerüljük az ismétléseket és mindenki szóhoz jusson, Tony, kérlek, válassz valaki olyat, aki még nem volt - szóltam közbe, csak részben azért, mert a két fiú már megint úgy méregette egymást, mintha a másik egy darab véres hús lett volna.

-Nevezz meg egy hozzád méltó ellenfelet, és tartsatok fekvőtámasz-versenyt! Mindkettőtöknek lesz egy számoló embere, a hitelesség kedvéért. Egészen addig tart, amíg valaki ki nem száll, hogy vége, eddig bírta. -közöltem a hirtelenjében kiötölt feladatot, kíváncsian várva fejleményeket.

- Nézzünk egy tettet - ropogtatta ki a vállát vigyorogva Eric, felállva ugrált párat, hogy kicsit kitisztítsa a fejét, majd mindenre elszánt, féloldalas mosollyal és vadul villogó tekintettel nézett szembe Matt-tel. - Mondd azt a feladatot!

-Bár ezt passzolhattam is volna, arra hivatkozva, hogy ez totál az őszinte-kategória...- mormogtam egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében, és meglöktem az üveget.
-Nos, Eric... -mosolyogtam kifürkészhetetlen semmi-jóra-ne-számíts-tekintettel a következő játékosra, aki előtt megállt a pörgés. -Tett, avagy őszinte?

Én ezt komolyan könnyű feladatnak szántam, így egészen egyszerűen csak tátott szájjal és kimeredt szemekkel tudtam pislogni a meglepetéstől, hogy mi lett a feladványomból. Ugyan már a belépésükkör éreztem egy kis feszültséget a két fiú között, mégis annyira lefoglalt az, hogy a búcsúbulin minden a lehető leggördülékenyebben működjön, hogy nem értem rá azon gondolkodni, mi lehetett ennek a feszült hangulatnak az oka, és először el is szégyelltem magam, hogy ennyire sikerült beletenyerelnem ebbe a kényes témába.
Azonban végül a két fiú jelenetét annyira megható volt látni, hogy titokban egy-két könnycseppet is elmorzsoltam, bár az érzelmi kitörésem legnagyobb hányadát a számolatlan pohár legurított pezsgőnek tulajdonítottam.
- Rendben, Mattie, köszönöm a teljesítést - mosolyogtam a fiúra, amint újra elfoglalta a helyét. - Tiéd a lehetőség, pörgess! - intettem előzékenyen az üvegre.

-Nem.. bántani... Á, tényleg... -hebegtem kissé lemondóan és szarkasztikusan, majd segítségül hívva egy pohárka vodkát, megpróbáltam összefoglalni a gondolataimat.
-Ami azt illeti, kedves Charlie... -kezdtem beszélni inkább a pohárnak, vagy a padlónak, mint bárkinek, aki körülöttünk ült - ebbe most pont nem trafáltál bele. Merthogy Tonynak volt egy kissé értheteten kirohanása azután, hogy próbáltam csitítgatni a benne tomboló ötéves kisgyereket, miközben épp valami komolyról szerettem volna beszélni vele. És Ő hagyott ott engem dúlva-fúlva ezután, úgyhogy inkább neki kéne összegereblyézni a gondolatait velem kapcsolatban... -lötyögtettem az átlátszó italt. -De én alapvetően békés természet vagyok, és állok elébe, ha visszacsinálná a régi, jól bevált haverságunkat. -vontam vállat, majd lehajtottam a kortynyi röviditalt.
Ennél a pontnál kicsit megfagyott a hangulat. Én is meglepődtem a saját szavaimon, amiket nem egészen gondoltam át, tekintve, hogy valami tettlegesebb tettre készültem.
-Jól van... oké. Bocs, haver. Idióta voltam, ne haragudj. -állt fel Tony egy kis fáziskésés és gondolkodás után, és valami bűvészi tehetséggel már nyomta is a kezembe kézfogás közben a következő menetet, amivel a békére koccintottunk és le is küldtük.

- Jó fiú vagy, Mattie, úgyhogy téged nem bántalak - kacsintottam a fiúra vidoran. - Úgyhogy csak arra kérlek, hogy mondd el Tony-nak, hogy mit érzel iránta, egyrészt, mivel szegény még mindig kicsit morcos, másrészt pedig úgy sejtem, hogy a fiúk erre maguktól nem mindig vetemednének, viszont nagy veszteség lenne, ha úgy végeznétek idén és mennétek különböző irányokba, hogy ezt sosem tisztáztátok - mosolyogtam jóindulatúan Matt-re, és közben, kicsit késleltetve, de eszembe jutottak a fiú azon emlékképei is, amelyekbe a második próba során nyerhettem betekintést, és amelyekben Tony központi szerepet játszott.