Griffendél klub és hálókörlet

-Merlin szerelmére, gyere már! -azt hittem, hogy Matt a hajamnál fogva fog kirángatni az ágyból, amin eddig jólesően elnyúltam, és próbáltam semmire sem gondolni. A ma este egy hatalmas kérdőjel volt számomra. Nem voltam ott a próbákon, sem a táncok nagy részén, sem a Colourblinddal közös koncert gyakorlásán.
-Megvan az ajándék?
-Mi, milyen aján... -Bakker, Matt, én ezzel nem foglalkoztam! -fújtam egyet dühösen. -De várj, megoldom... Mindjárt megoldom, csak menj már, rögtön utolérlek... -vadul húzkodni kezdtem az íróasztalom fiókjait, egy papírcetlit keresve.
-Ha Roxmortsba akarsz hopponálni, arra már nem lesz időd, sem arra hogy...
-Húzz már!
-Jó, jó, itt sem vagyok... -felelte és óvatosan kilibbent a szobámból.
Megragadtam egy darab pergament, a tollam tintáját aranyszínűre változtattam és rövid gondolkodás után elkezdtem fogalmazni:

Eric,
Tudom, hogy kissé elmérgesedett a kapcsolatunk a koncertpróbák kezdetén és nem jelentem meg később, hogy gyakoroljunk.
Viszont ha megbíztok bennem, szívesen beállok basszusgitározni hozzátok. Szerintem nem fogjátok megbánni, de ha úgy döntötök, hogy nem kellek, azt is tudomásul veszem.
Kellemes ünnepeket:
Anthony Lewis

Na jó, erre az évre aztán már elég a jócselekedetekből. Vegyék bocsánatkérésnek, ha akarják, ha nem, hát nem. Nekem valójában mindegy.
Négyrét hajtottam, egy aprócska dobozt varázsoltam neki és már mentem is a a klubhelyiségbe. Hanyagul odadobtam a többiekéhez és a kandalló melletti oszlopnak támaszkodva vártam, hogy mikor törik meg a kínos várakozást.

- ... és akkor a harmadiknál annál a kritikus pontnál, tudod, hogy mit kell tenned, igaz? De ha a negyediknél Jasper a másfeledik percnél meggondolja magát, akkor lépj be, és...
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy már csak akkor vettem észre, hogy elhaladtam a Griffendél klubhelyiségének bejárata előtt, amikor már jó pár lépéssel eltávolodtam tőle, és ezt is csak azért, mert egy bizonyos személy kizökkentett gondolataim folyamából.
- Charlie, hé, Charlie! - állított meg a vállamnál fogva Eric.
Felnéztem a szemébe, és láttam, hogy mosolyog, amitől egy hangyabokányit enyhült a gyomromban a hihetetlen szorítás.
- Ez csak egy koncert! - mosolygott rám a fiú megnyugtatóan, és furcsa volt, hogy ő nyugtat engem, és nem én őt.
- De mi van, ha elszúrjuk? - rágtam a szám szélét idegesen, és nem tudom, honnan jutott eszembe, de Juliet a harmadik osztályból azt sikítozta a fülembe, hogy bogaras, egyre emelkedő hangerővel.
- Nem fogjuk. És tudod, miért? - Eric két keze közé fogta az arcomat, és kényszerített, hogy megnyugtatóan mosolygó szemébe nézzek. - Mert van egy szuper dobosunk, aki ott van, mint egy szilárd alap, és nem fogja hagyni, hogy szétessünk. Mert ott vagy te, és mindig kihúzol bennünket a csávából - a szívem a torkomban dobogott, és ahogy ragyogó kék szemébe néztem, ami a sosevolt otthonomra emlékeztetett, és beszívtam szokásos kávéillatát, megroggyant a térdem. - Értesz engem, Charlie? - rázott meg gyengéden a fiú, majd amikor kissé remegősen bólintottam, sóhajtva magához húzott, és homlokon puszilt.
Egy pillanatra lebegtem a pillanatban, hagytam, hogy végre-valahára én támaszkodhassak valaki másra, és élveztem, hogy nem kell erősnek lennem. Aztán megelégeltem ezt a kiszolgáltatott helyzetet, megráztam magam, és kinyitva a szemem, megszorítottam Matt ajándékát, és visszasétáltam a Kövér Dámához.
- De most egyelőre az ajándékozáson kell túlesnünk - remélem, nem valami kacatot kapok például Tony-tól - forgattam meg a szemem, és Eric-kel a nyomomban bemásztam a portrélyukon.

Merlin, ma van a bál! Azt a leborult... Vadul kutattam át a szekrényemet, mire felleltem Nat ajándékát, bár már kisebb agyvérzés kerülgetett, hogy nem lesz meg. Pár pálcashintással cuki kis csomagolást rittyentettem neki és loholtam is a megbeszélt helyre, a Griffendél-klubba. Ez annyira jó lesz! Elmondhatatlan kíváncsiság kínzott, hogy ki kit húzott, meg ez az egész nap!
Odavetettem a jelszót a Kövér Dámának, és már siettem is a kandalló előtt gyülekező csapathoz.

/elkezdődött a tantermeknél/
Utoljára akkor láttam Tonyt ennyire siető futással eltűzni valahonnét, mikor valami extra-elhúzúdó tanórán már nem tudom mióta pisinie kellett volna. Tanácstalanul pislogtam utána, ahogy eltűnik a Griffendél-torony felé. Mint Thunderbird-ös, egyértelmű volt, hogy oda helyezik a szállását, míg engem a Hugrabug házba osztottak be. Ha közösen dumáltunk valahol, azt általában nálam tettük, mert oda könnyebb volt a bejárás, mint hozzájuk. Most viszont gondolkodás nélkül a portréfestmény mögött lapuló helység felé vettem az irányt, már jócskán lemaradva Tonytól.
-Jelszó? -nézett rám felvont szemöldökkel a képen pöffeszkedő asszonyság.
-Bumszalagbőr… -tippeltem a legutolsó jelszóval, amivel be tudtam utoljára jutni. A festménynek nem volt több kérdése, kitárult. A barátságos közös szobában elvétve bandáztak hármas-négyes csoportokban idevalósiak. Tony az egyik ablakmélyedésben trónolt, kezével épp elérve Floyd feje búbját, és elgondolkodva vakargatta az állat fejét.
-Ha most anyám helyett anyám akarsz lenni, és megdorgálni, amiért illetlenül viselkedtem, akár el is mehetsz, mert nem vagyok rá kíváncsi. -komoran néztem szembe a tükörképemmel az ablakban, és próbáltam lenyelni a bunkó fogadtatást. Kezdetben rettenetesen nehéz volt megszokni a modorát, de már van rutinom. Általában lepereg rólam a stílusa okozta fájdalom, bár most valahogy nem működött a dolog. Nyeltem egyet és kifejezéstelenül meredtem magam elé, direkt kerülve a tekintetét. Gondolkodtam, hogy milyen taktikával rángassam ki a komfortzónájából.
-Csak gondoltam figyelmeztetlek, hogyha egy bunkó hatökörként viselkedsz az ő bandájukkal, akkor még távolabbról indulunk ahhoz, hogy megkedveltessük az igazi rockzenét a világ többi varázslósulijával! -közöltem viszonylag nagy hangerővel, így többen is felkapták a fejüket és ránk néztek. Tonynak hirtelen a torkán akadt a szó, és a pillanatnyi szünetet kihasználva, fellendülve folytattam.
-Ha teljesen szétzilálod az összedolgozásunk sikerességét, hatalmas égés lesz az egész! És mindez a saját kicsinyes kis magánproblémáid meg a kislányos hisztijeid miatt lesz így! -folytattam fennhangon, és közben már belül ujjongtam, hogy csatát nyerek. Ki nem állhatja, mikor a hibáival szembesítem, hát még ha mások is hallják! Ezt már nem tudja tolerálni az egója, és most bizonyára azt mérlegeli, hogy próbáljon süketet tetteni,vagy lebarmoljon engem is, ezzel csak beigazolva a vádamat. Most már nem kerültem a tekintetét. Ha egy kék szem tud hidegen és vérfagyasztóan rád nézni, akkor azt még szorozd meg kettővel. Úgy bámult rám, mint aki rögvest elvágja a torkomat, majd, küzdve az indulatával, ennyit sziszegett felém:
-Jó, akkor most eltakarodhatsz.
-Köszönöm a figyelmet! -hajoltam meg felé jókedvűen, majd a farkas marját megpaskoltam, és kisétáltam a klubhelységből.
Te jóságos Merlin, ehhez aztán kellett lélekjelenlét…- fújtam ki magam a folyosón. Azt hiszem, ha nem változik itt meg pár ember sürgősen, én is bekattanok.

december 8.

"Just a young gun with a quick fuse
I was uptight, wanna let loose
I was dreaming of bigger things
And wanna leave my own life behind"

A zene ütemére bólogatva és kicsit azt dúdolgatva is, kezeim között az aznap már tizennegyedik megbütykölt robbanógránátot forgattam, majd azt halk sóhajjal félretéve, és egy újabb adag alapanyagot a kezembe véve, elkezdtem a tizenötödiket. Eric-kel terveztünk másnapra egy hatalmas kaliberű csínytevést, amelynek egyszerre volt köze négy doboz szerelmi bájitalhoz, egy jól elvégzett buborékfej-bűbájhoz, három dekagramm perui instant sötétségporhoz és vagy ötven robbanógránáthoz (ne kérdezzétek). Szóval, a lényeg, hogy volt még feladatom.
Miközben csavargattam és tekergettem, kipillantottam a hatalmas ablakon. Ugyan még csak fél nyolc volt, odakint már szinte teljes sötétség borította a tájat, amelyből csak nagy ritkán csillantak elő a lustán szállingózó hópelyhek. Hiába, a tél végérvényesen beköszöntött, és ez nem csak azt jelentette, hogy a mai Colourblind-próba egy féktelen hógolyócsatába fulladt a Tiltott Rengeteg szélén, amelynek eredményeképpen a talárjaink még mindig teljesen átnedvesedett állapotban száradtak az asztalon, de maga a koncert is, amire készültünk, egyre közelebbről és közelebbről fenyegetett egy nyilvános lebőgéssel. Ugyan a dallistát (bár az utolsó pillanatban, de) sikerült leadnunk McGalagony professzornak, és így már volt valami iránymutatónk, ám a tanítási órákon kívüli teendőink kezdtek aggasztóan megsűrűsödni. Egyrészt elkezdődtek a keringő-próbák, másrészt a kviddicsidényre való tekintettel Eric kénytelen volt gyakrabban edzeni a csapatával, valamint mindenki elkezdett gőzerővel készülni a RAVASZ-vizsgákra. Ami nem csak azt jelentette, hogy Eric több napig még csak egyetlen pillanatra sem hunyta le a szemét, mert vagy tanult, vagy próbáltunk, vagy kviddicsezett, és ezért rekordmennyiségű kávét ivott, hogy egyáltalán ébren tudjon maradni, de már a tanárok sem hagytak nekünk egy szusszanásnyi szünetet sem, és megállás nélkül zúdították ránk a hosszabbnál hosszabb házi feladatokat. Hát csodálkozunk rajta, hogy inkább mentünk ki a hóba kitombolni magunkat, semhogy újra és újra összekapjunk tempón, ritmusváltáson és hasonlókon egy levegőtlen terembe zárva?
Ahogy így, robbanógránát-bütykölés közben merengtem, Eric megkopogtatta a vállamat, így felnézve kirántottam a fülhallgatót a fülemből.
- Mi van?
- Egy kutyához szebben beszélnek - húzta el a száját Eric, majd az ujjaim között formálódó tárgy felé intett a fejével. - Elrontottad a hármas hurkolást.
Lenézve a kreálmányra, megállapítottam, hogy valóban igaza van, és bosszúsan, egy ingerült sóhajt megeresztve kénytelen voltam elkezdeni visszafejteni az elfuserált szerkezetet.
Miközben többé-kevésbé összpontosítva tovább folytattam a bütykölést, a szemem sarkából óvatosan szemügyre vettem Eric-et. Éppen a Bűbájtan háziját írta, és, ugyan csak a profilját láttam, de meg tudtam állapítani, hogy most is, mint mindig, amikor erősen koncentrált, aranyosan összehúzta az orrát, a szemöldökét, és beharapta az alsó ajkát. Szerintem nem is tudja, hogy ezt csinálja, de annyiszor láttam már így, hogy szinte már nekem sem tűnt fel. A kandallóban pattogó tűz visszatükröződött mélykék szemében, és aranyos ragyogást kölcsönzött kócos, kávébarna hajának. Pennát markoló kezének kontrollálatlan remegése, és fáradt szemeinek tompa ragyogása azonban elárulta, hogy már megint nem aludt. És hiába emelte most ajkához a mai napi huszonnegyedik kávéját, ez sem sokat segített jelenlegi állapotán. Próbáltam nem komolyan venni, és túlságosan aggódni érte, de tudtam, mikor viszi túlzásba - és tudtam, hogy nekem kell megállítanom, mert ő egyszerűen nem tudja, hol a határ.
Már éppen nyitottam volna a számat, hogy beszélgetést kezdeményezzek, amikor hirtelen egy árnyék vetült rám, felnézve pedig Will Harvey-val találtam magam szemközt, aki szemmel láthatóan engem keresett.
- Szia! - rántottam ki a fülemből a zenélő eszközt. - Segíthetek?
- Csak visszahoztam a Bájitaltan-könyved - makogta a fiú, és ügyetlenül az ölembe ejtette az általa két nappal előbb elkért könyvet.
- Tudott segíteni az esszédben? - érdeklődtem, miközben a könyvet betuszkoltam egy párna alá, hogy ne keverjem vele össze a robbanógránát-alapanyagokat.
- Igen, nagyon sokat, köszönöm - dadogta a fiú, majd amikor kérdőn felnéztem, hogy szeretne-e még valamit, kibökte, amiért valójában jött. - Van már párod a Karácsonyi Bálra? - érdeklődött, miközben olyan paradicsomvörösre váltott az arca, hogy elkezdtem aggódni a testi épségéért.
Éreztem, ahogy Eric válla megfeszül mellettem, és a szemem sarkából kivettem, ahogy éppen egy újabb pohár kávéba iszik bele, meglehetősen ideges mozdulattal hörpintve fel pár csöppöt, de már válaszoltam is a fiúnak.
- Bocs, de Eric-kel megyek - mosolyogtam rá bocsánatkérően, mire az emlegetett szamár kiköpte a forró, barna folyadékot, és annyira elkezdett köhögni, hogy majdnem megfulladt.
- Idióta - emeltem égnek a szemem, és már csak azt láttam, ahogy a sikertelen invitálást követően William villámgyorsan elhúzza a csíkot.
Miután Eric kiköhögte magát, és visszanyerte egészséges színét, hitetlenkedve fordult felém.
- Tessék?
- Mi tessék? - kérdeztem vissza értetlenül.
- Nem is... Úgy értem... A bál... - hebegte.
- Azt hittem, evidens, hogy együtt megyünk! - csodálkoztam, és nem gyakran történik ilyen, de Eric-nek elakadtak a szavai.
Egy pillanatig csak valami furcsa, megfejthetetlen pillantással meredt rám, amelyben elvesztem, mint űrhajós a csillagködben, majd megrázta a fejét, és határozott hangon így szólt.
- Meg sem hívtalak!
- Hát, most akkor meghívtalak én - vontam vállat, mert ennek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget.
Részemről lezártnak tekintve az ügyet, már visszafordultam volna a robbanógránát felé, amikor Eric rátette a kezét az enyémre, én pedig felnéztem, és hirtelen nagyon közelről láttam a mélykék szempárt.
- Köszönöm, Charlie - suttogta, miközben közel hajolt hozzám, és megpuszilta az arcomat.
Egy pillanatra teljesen lefagytam, majd megrázva a fejem, és ingerülten elhessegetve magamtól a fiút, igyekeztem leplezni felforrósodott arcomat. Pár pillanatig feszült, kényelmetlen csend telepedett közénk, amelyben tapinthatóan remegtek a ki nem mondott, mert ki nem mondható szavak. Aztán egy körülbelül háromcentis tűt döftem Eric karjába, és ez valahogy elvonta a figyelmét.
- Mia... - pattant fel káromkodva, idegesen dörzsölve a karját ott, ahol az imént belémélyesztettem a szúrós eszközt, és idegbetegen meredt rám. - Ez most mi volt?
- Ha három órán belül - néztem az órámra higgadtan. - lázas leszel vagy hányni kezdesz, akkor rájöttem arra, hogy működik a mitokondriumotok - húztam ki magam büszkén.
- Te megvesztél! - förmedt rám Eric idegesen, mire csak megvontam a vállam.
- Csak kísérletező kedvű tudós és/vagy zseni - vigyorodtam el, majd további méltatlankodására ügyet sem vetve, visszadugtam a fülembe a fülhallgatót, és tovább hajtogattam a robbanógránátokat.

- Karokat fel! - rikácsolta már vagy száznegyvenhatodszor a fülembe Madam Pomfrey, mivel ezek szerint ismét leengedtem.
- De már vagy fél órája így kell tartanom - feleseltem ingerülten, és újból vízszintes helyzetig emeltem a karom, mivel (ezek szerint) teljesen véletlenül egy századmilliméterrel lejjebb engedtem.
Madam Pomfrey csak horkantott egyet, majd tovább kutatott különböző sérülések után, amelyeket elláthat, és már vagy a negyvenedik fajta krémet kente a testem valamelyik részére.
Pár órával korábban, amikor már minden bajnok visszaérkezett az arénából, és már kellőképpen azt sem tudtuk, hogy hol vagyunk az általános hangzavarban és fejetlenségben, betereltek bennünket a gyengélkedőbe, ahol Madam Pomfrey mindannyiunkat egyesével ellátott. A súlyosabb esetek egy-egy ágyat is kaptak, ilyen volt például egyrészről Jev tesója, illetve az afrikai lány is, aki erősen tiltakozott ez ellen a kezelés ellen, de aztán Madam Pomfrey-t még ő sem tudta meggyőzni.
Ahogy a paraván mögül körbenéztem a gyengélkedőben, mindenütt beszélgető, a végletekig kimerült, de megkönnyebbült és elégedett bajnokokat láttam, ahogy a sorukra várnak - akik pedig készen voltak, azok már ki is surrantak az ajtón, hogy végre-valahára találkozhassanak a barátaikkal. Ezt én is így terveztem, mert amióta megjöttem, még csak nem is láttam Eric-et, nem hogy szót válthattam volna vele.
Még pár millió "karokat fel!" után végül Madam Pomfrey üzemképesnek minősített, és egy tábla csokit a kezembe nyomva egy barátságtalan vakkantással utasított, hogy öltözzek fel, majd hagyjam el a gyengélkedőt. Szívélyes fogadtatás egy hetes kiképzőtábor után, nem mondom.
Miközben dohogva magamra rángattam a ruháimat, belenéztem a hátizsákomba is, amelyben a törékeny gömb mélyén örvénylő homály ezüstösen csillogva hirdette, hogy a tárgy még mindig ép és egész. Jókedvűen felkapva a hátamra a zsákomat, odaintettem Natsuko-nak, aki utánam következett az orvosi vizsgálaton, majd egy All Time Low-szám dallamát fütyörészve, kényelmes tempóban kitrappoltam a gyengélkedőből.
A millió lépcsőfokon felugrálva egyszerre éreztem magam határtalanul könnyűnek és végtelenül nehéznek. Véget ért az első próba, túléltem egy hetet a vadonban olyan varázslócsemetékkel összeeresztve, akik olyan képességekkel rendelkeztek, amelyekről álmomban sem gondoltam volna, hogy egyáltalán léteznek, és most visszatértem a kastélyba, hogy a Karácsonyi Bálon egy fergeteges koncertet adjunk a Colourblind-dal. Másrészről azonban Eric-nek és Alice-nak hírét-hamvát sem láttam, és ez egyszerre rémített meg és szomorított el.
Ilyen keserédes gondolatokkal küszködve másztam be a Griffendél portrélyukán - és abban a pillanatban annak az embernek a karjai között találtam magam, akit a világon mindenkinél jobban szeretek.
- Látod, én mondtam, hogy végigcsinálod! - nevetett a fülembe Eric, miközben olyan erősen szorított magához, mintha éppen az ellenkezőjét gondolta volna, és most nem hinné el, hogy itt vagyok.
Ami azt illeti, ez az én részemről is így volt, mert hasonlóképpen úgy kapaszkodtam belé, mint a hajótörött a felé dobott mentőövbe. Az orromat szorosan a pulcsijába nyomva megcsapott az illata - a töméntelen mennyiségű kávé, fahéj és otthon illata. Csak most, hogy egy hetet kénytelen voltam tőle távol tölteni, jöttem rá, hogy mennyire szeretem ezt a semmihez sem hasonlítható keveréket.
- Hát, nekem nem úgy tűnik, hogy elhitted - próbáltam tréfálkozni, de a mondat végén elcsuklott a hangom, és egész egyszerűen belezokogtam a pulcsijába.
- Na, most meg miért sírsz? - tolt el magától hirtelen a fiú, de amikor így az aggodalomtól ragyogó, égkék szemébe néztem, egy hét óta újra először, csak még inkább elkapott a zokogás.
- Nem is sírok - csuklottam, szipogtam és hüppögtem egyszerre, és amikor a semmiből előbukkanó aprócska árny is a nyakamba vetette magát, már nem is tudom, mit éreztem.
Alice hajába zokogva éreztem, ahogy Michael barátságosan megborzolja a hajamat, Jasper pedig megveregeti a vállamat, ők így köszöntöttek ismét a köreikben, és amikor már egy kicsit elapadtak a könnyeim, és a hatalmas, mázsás súly egy része legördült a lelkemről, kész voltam elengedni Alice-t, aki így villámgyorsan ki is slisszolt az ő véleménye szerint bizonyára indokolatlanul hosszúra nyúlt ölelésünkből, de azért a közelben maradt.
Amikor még egyszer, utoljára megdörzsöltem a szemem, és nagyot sóhajtva szembenéztem a többiekkel, mindenki (kivéve Alice-t, aki visszabújt a füzetébe) várakozóan és vigyorogva nézett rám.
- Hát - sóhajtottam végül, és végre-valahára én is elvigyorodtam. - Megcsináltam! - lendítettem diadalmasan a magasba ökölbe szorított kezem, és rájuk kacsintottam.
- Kétség sem fér hozzá - bólintott felém a (nem tudom, honnan szerezte) kávéját kortyolgatva Eric, a folyadék gőzölgő felszíne mögül elősejlő, mosolygó szemekkel.
- Néztetek, igaz? - néztem szúrósan a fiúkra, akik erre hangosan (talán túl hangosan és túl hirtelen) helyeseltek, aztán mindannyian közölték, hogy valami halaszthatatlanul fontos dolguk van, így Michael elment Nat-et megkeresni, Jasper pedig azzal az ürüggyel oldott kereket, hogy rendel a házimanóktól valami tortát, amivel ünnepelhetünk.
- Ajj, ne már! - biggyesztettem le az ajkamat, miközben Eric mellé léptem. - Tényleg nem néztetek? - néztem a fiú szemébe szomorúan.
- De, de, néztünk! - biztosított a fiú, és Alice is bólintott egyet a füzete mögül.
- Na, ennek örülök! - bólintottam egyet önelégülten. - És, milyen voltam? - néztem izgatottan a fiúra, aki erre feltűnően igyekezett másfelé nézni.
- Nem szeretnéd látni a dobodat? Már régen találkoztatok... - kezdte Eric terelni a témát meg engem a lány hálókörlet felé, mire felháborodva néztem rá.
- Ennyire rossz voltam?
- Nem, csak majdnem - nevetett fel Eric, mire közöltem vele, hogy utálom, mire közölte velem, hogy már mondtam, mire megfenyegettem, hogy agyoncsapom, mire megkérdezte, hogy Madam Pomfrey rendesen ellátta-e a sebeimet, mire közöltem vele, hogy semmi köze hozzá, aztán sírtam még egy kicsit a pulcsijába, és amikor a többiek is visszatértek, közöltem a Colourblind-együttes minden tagjával, hogy mostantól minden nap próba, és sürgősen kapjuk össze magunkat, mert pár hét, és KONCERTET FOGUNK ADNI. Így, csupa nagy betűkkel.

-Matt? -fordultam rögtön felé, remélve, hogy a lelkesedésből az én adagomat is kifejezi a lányok felé. Lelkesen bólogatott beleegyezésképp, így aztán kénytelen voltam föltápászkodni. -Oké, végül is miért ne? -vontam meg a vállam. A csajszi gyanúsan őrült lelkesedése mögött valami nagy leégési lehetőséget szimatoltam, így aztán valóban rávett a kíváncsiságom, hogy kövessem őket a próbájuk helyszínére.

- Hűha, ez nagyon szuper! Hallod, Nat, kettővel több zenészpalánta a Roxfortban! - böktem játékosan oldalba barátnőmet. - Már kezdtem azt hinni, hogy mi vagyunk az egyetlenek ezen a világon; nálunk, már amennyire én tudom, mi vagyunk az egyetlen együttes - vázoltam fel a helyzetet. - A többi bandatársad is esetleg eljött? - pislogtam kíváncsian a fiúra. - Lehet, hogy tudnék pár jó szót szólni az érdeketekben McGalagony-nál - hátha Ti is felléphetnétek a Karácsonyi Bálon -, bár engem most pillanatnyilag nem kifejezetten szívlel, miután Eric-kel tegnap tintafolyóvá változtattuk a harmadik emeleti folyosót - húztam el a számat egy csintalan vigyor halvány árnyékával felkunkorodó ajkaim szögletében. - Vagy várjatok, van esetleg kedvetek megnézni egy próbánkat? - villanyozódtam fel teljesen a hirtelen támadt ötlettől. - Király lenne, ha külső szemlélők, ráadásul éppen zenésztársak mondanának véleményt a zenénkről - meredtem fültől fülig érő vigyorral a két fiúra. - Éppen most lesz próbánk, eljöhetnétek! - invitáltam őket reményeim szerint inkább kedvesen, mint fanatikus rajongással.

Furán hangzott ez a vegyesfelvágott-hozzáállás, ha egyszer már bandának nevezik magukat. A következő dolog, amit megpróbáltam, az az volt, ahogy Charlie-t elképzelem dobolni, de nem nagyon ment. A szaxofon viszont meglepett, és kíváncsi lennék, hogy építik be, elvégre nem egy gyakran nyúzott hangszer a mai könnyűzenében.
-Nálunk van pár banda, és megy is a rivalizálás állandóan. -ismertem be. -Én a Shadow Party basszusgitárosa és pót- frontembere vagyok. Leginkább házanként szoktunk összeállni, de nálunk például Matt az énekes-gitáros, aki Pukwudgie-s. És még van két másik tagunk is, a legkülönbözőbb hangszertudásokkal. Gyakorlatilag mi számítunk a kedvencnek már egy ideje, de ehhez talán az is hozzásegít, hogy a tagok átlag jóképűsége is nálunk a legmagasabb. -tettem hozzá, a jóképűség említése közben egy kis félmosoly is átsuhant az arcomon, ahogy a nálunk egy-két évvel fiatalabb rajongó lánykákra gondoltam.

- Hát, igazából mindenfélét - mosolyogtam. - Főleg mugli zenét, de természetesen a varázsvilág nagy slágereit is mind ismerjük, szeretjük és játsszuk. Ami a műfajokat illeti, igazából azon a téren sem teszünk különbséget. Azt játsszuk, ami tetszik, és aminek a szellemisége minket is megérint, vagy éppen jellemez. Nat a női énekesünk, de ezen kívül szinte majdnem minden hangszeren tud játszani - zongorázni, szaxofonozni is ő szokott legtöbbször. Én pedig a dobos vagyok - hajoltam meg előttük mókásan. - És az Ilvermorny-ban? Nálatok is vannak iskolai bandák? - kérdeztem kíváncsian.
Valóban érdekelt, ez mennyire jellemző külföldön, és hogy esetleg ott milyen körülmények között alakul meg egy-egy ilyen együttes.

-Ó. -a meglepetés erejével hatott a tény. Őszintén nem néztem volna ki belőlük, hogy egy igazi együttest alapítanának bárkik is ebben a suliban. itt mindenki annyira... különböző. Persze, ez nem feltétlenül rossz, ha az ember zenészeket keres maga mellé, de valahogy még az elképzelhetőnél is sokfélébbnek tűnik itt a nép. A mi bandánk tagjai például viszonylag egy kaptafára húzhatók, nálunk senkit sem jellemez a példás magatartás, a jó tanulmányi eredmény és a büntetlen előélet.
-És milyen zenét játszotok? Illetve Ti mit csináltok konkrétan benne? -kérdeztem, lehet, hogy kicsit szkeptikusra sikeredett hangsúllyal.

- Ennek örülök - nyugtáztam mosolyogva véleményüket.
Ekkor azonban villámcsapásszerűen ért a felismerés, hogy már így is hatalmas késében vagyunk; továbbá, hogy Eric azóta talán még jobban felpörgött, lehet, hogy annyira, hogy már senki nincs biztonságban - így jobb lenne, ha visszasietnénk a próbára, mielőtt még valami visszafordíthatatlan történne.
- Hű, ne haragudjatok, srácok, de nekünk mennünk kell, a próbánk már több, mint fél órája tart elméletileg - nevettem fel, aztán nem bírtam visszafogni magam, a büszkeségem kitört belőlem. - A Colourblind együttesben zenélünk, és fel fogunk lépni a Karácsonyi Bálon - hadartam el őrülten büszkén magunkra, mielőtt még elviharzottunk volna.

-Halljátok, fantasztikus egy kastély ez! -kezdett áradozni Matt. Annyira bírom a hugrabugosokat!
-Ennek örülök. -mosolygott vissza Charlie.
-Egész jó...- foglaltam össze tömören így elsőre a véleményem. -Bár nekem kicsit túl fényűző a Griffendél. Meg kicsit... Valahogy minden túl régi és túl sok. De ezt csak a mi kastélyunkhoz, az Ilvermornyhoz viszonyítva mondom, amúgy nincs vele különösebb bajom. -tettem hozzá, de nem állt szándékomban, hogy az őszinte véleményemet megmásítsam pusztán udvariasságból. Matt meg, hát... Ő egy istállóban is jól érezné magát, ha ott látnák vendégül, de mindegy.

- Sziasztok! - köszöntem vissza én is kissé furcsállkodva, hiszen a Tusán kívül semmilyen kapcsolat nem volt köztünk.
Igyekeztem úgy fordulni, hogy a testemmel valamennyire takarjam Nat-et, aki kissé még mindig viharvert állapotban volt.
- Itt fogtok lakni? - érdeklődtem tőlük barátságosan. - Eddig milyennek találjátok a Roxfortot? - bombáztam őket kérdésekkel, hiszen legalább addig el tudom terelni a figyelmüket barátnőmről.

-...igen, és utoljára valami kinyithatatlan tojással szívattak meg mindenkit az egész verseny idejére... -elmélkedett Matt, de gondolatmenetét megszakította immár két lány megjelenése a hálókörletek felől.
-Sziasztok... -köszöntem rájuk, kissé vizslató tekintettel. Fogalmam sincs, miért szenteltem bármiféle figyelmet nekik, de aztán realizálódott bennem, hogy azért, mert a) ellenfeleim lesznek mindketten a Tusán és b) kissé zaklatottnak tűnt az egyikük, asszem akit Natashának hívnak, de nem mernék esküdni rá.

Amikor eleredtek barátnőm könnyei, automatikusan átöleltem, és szorosan magamhoz szorítottam.
- Sssshh... - simogattam a hátát reményeim szerint megnyugtató mozdulatokkal, miközben az agyam kétségbeesett pacsirtaként verdesett koponyám csontketrecében, nyughatatlanul igyekezvén keresni valami megoldást Nat betegségére, de csak a legalább milliószor elolvasott orvosi könyvek mondatai visszhangzottak a fülemben.
Gyógyíthatatlan. Nincs rá gyógymód. Nem segíthetsz rajta. Biológiailag és kémiailag lehetetlen a gyógyulás. Pedig átnyálaztam magam magánkönyvtárunk minden egyes, a témával foglalkozó kötetét legalább ötször, sőt, anyámtól még a cambridge-i egyetem könyvtárába is szereztem bejutási engedélyt. Nem találtam megnyugtatóbb válaszokat.
- Nagyon-nagyon sajnálom, Nat - suttogtam ébenfekete hajába. - Sajnálom. Egyszerűen csak attól félek, hogy majd a kritikus pillanatban nem leszek ott, és nem tudok segíteni neked - vallottam be a szélnél is halkabb hangon. - Túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy elveszítselek. Túl fontos vagy a világnak ahhoz, hogy elveszítsen egy ilyen gyémántot, mint téged. Gyűlölöm, hogy nem tudlak meggyógyítani. És gyűlölöm a családod, amiért ezt tették veled. De téged nagyon szeretlek, és nem. Fogom. Hagyni. Hogy. Elvegyenek. Ettől. A. Világtól.

Mint a Thunderbird ház képviselője, így a Tusa ideje alatt a szálláshelyemet a Griffendél biztosítja, viszont Matt, mint Pukwudgie-s, a Hugrabughoz kellett, hogy költözzön, de ennek ellenére áthívtam ezen az esős, unalmas délutánon magamhoz. Ketten ücsörögtünk a barátságos, bár számomra kissé túl fényűzően volt berendezve az általam megszokott, egyszerűbb és vagányabb Thunderbird-lakrészhez képest. Kényelmesen elhelyezkedtünk egy fotelben és a várható feladatokat latolgattuk. Egyszer csak Charlize, az egyik itteni bajnok suhant át a közös helységen, éppen csak felénk rikkantva egy köszönést.

Miután már több, mint fél órája csináltuk az egyik elhagyatott tanteremben nagy büdös semmit, mivel mindannyian Nat-re vártuk, hogy elkezdhessük a próbát, Eric már kezdett kissé túlpörögni (mindig ez történik, ha huzamosabb ideig nem történik vele semmi energiafelemésztő esemény), így az iskola épületének, és Eric ép eszének megőrzésének érdekében elmentem, hogy akár a föld alól is előkerítsem legjobb barátnőmet.
Első utam a hálókörletbe vezetett, hátha Nat most is elaludt. Fütyörészve és ugrándozva nyitottam be közös szobánkba.
- Nat, itt vagy? - kiabáltam (na jó, üvöltöttem) bele a szoba csöndjébe, de még nem is értem a kérdés végére, amikor megpillantottam barátnőm fekete hajzuhatagát és karcsú alakját.
Elmosolyodtam, és mellé szökdécseltem.
- Megint elaludtál? - kérdeztem kedvesen, és könnyedén megérintettem karját.
Különleges Charlie-szenzoraim veszélyt jeleztek, és igyekeztem minél gyorsabban felmérni Nat jelenlegi állapotát, hogy a lehető leghathatósabb segítséget tudjam nyújtani egy esetleges krízis esetén.

október 21.

So long live the reckless and the brave
I don't think I want to be saved
My song has not been sung

And long live the fast times, so come what may
I don't think I'll ever be saved
Our song has not been sung
Long live us

- Meglepetés-kihívás! - üvöltötte Eric vidám hangja a fülembe, én pedig annyira megijedtem, hogy egy meglehetősen hosszú és velőtrázó sikítás mellett még arra is volt időm, hogy diszkréten kiessek a fotelből.
- Mi a franc, Eric? - kiabáltam a fiúra villámokat szóró szemmel, még mindig a földön ülve, erősen fájlalva a fenekemet, amire szokásos szerencsémnek köszönhetően sikerült teljes súlyommal ráesnem.
Éppen a Griffendél elhagyatott klubhelyiségében írtam a Bájitaltan-esszémet, miközben a fülemben max hangerőn üvöltött a kedvenc bandám, az All Time Low, amikor Eric hirtelen felindulásból kirántotta a fülemből a fülhallgatómat, és úgy döntött, hogy kiugrasztja a szívem a helyéről. Azt hiszem, nem gondoltam át, amikor elárultam neki a Kövér Dáma e havi jelszavát.
- Meglepetés-kihívás - mondta el még egyszer látogatásának okát hatalmas vigyorral az arcán Eric, a kezét nyújtva, hogy felsegítsen.
- Mi a frászról beszélsz te? - tápászkodtam fel a földről, dühömben elutasítva a segítségét, és inkább a fotelbe kapaszkodva állva fel.
- Fogadjunk! - dörzsölte össze a tenyereit ördögi vigyorral az arcán Eric. - Ha legyőzlek az egy másodpercesben, akkor be kell dobnod a neved a Tűz Serlegébe - mivel látta, hogy már nyitom a számat, hogy letorkolljam, gyorsan betapasztotta a szám a tenyerével, így akárhogy próbálkoztam, nem tudtam megszólalni. -; azonban ha Te nyersz, az utolsó évünkben én írom Neked az összes házid - hadarta el a fogadás másik felét is gyorsan a fiú, és diadalmasan elmosolyodott, amikor látta, hogy erre a lehetőségre akaratlanul is felcsillant a szemem.
Amikor Eric úgy ítélte meg, lehiggadtam már annyira, hogy nem kezdek el azonnal üvöltözni, levette a tenyerét a számról, és kíváncsian, félrebillentett fejjel, szikrázó szemekkel várta válaszomat. Ugyan a fiú ajánlata kétségtelenül csábító volt (egy egész évig nem kell még csak a varázslat irányába sem néznem!), egy kérdés még mindig vékony vonalba préselve tartotta a számat. De nem lenne a nevem Charlize Brown, ha nem én lennék a világ legtipikusabb Griffendélese - vagyis, ami a szívemen, az a számon.
- Miért? - tettem fel a kérdésem komolyan, egyenesen a fiú szemébe nézve.
Eric-nek vissza sem kellett kérdeznie, azonnal tudta, hogy miről van szó. Már ismertük egymást annyira, hogy fél szavakból megértettük egymást.
- Mert Nat szeretné. Mert egy jó, közös buli lenne, még akkor is, ha nem válogatnak be. Mert jó lenne, ha elfogadnád azt, aki vagy, és nem utálnád magad a boszorkányságod miatt - és nem, ne nézz így rám, tudom, hogy így van - mosolygott rám kissé szomorúan Eric. - És mert tudom, hogy jó vagy a mágiában. Emlékszel, amikor Chris Perkins meg a többiek megvertek negyedévben, és Te megmentettél? Emlékszel, mivel támadtál rájuk először? Nem, nem az ökleiddel. Hanem nemes egyszerűséggel előhúztad a pálcádat, és olyan átkokat szórtál rájuk, amikről azt sem tudtam, hogy egyáltalán léteznek. És nem vétetted el a célt. Egyszer sem.
- Azokat a varázsigéket csak helyben találtam ki, vagy következtettem ki, mert tudok latinul - motyogtam karba font karokkal, de Eric egész egyszerűen figyelmen kívül hagyott, és tovább mondta a magáét.
- Charlie, hihetetlenül nagy tudású mugli származású diák vagy, de ezen kívül a mágia is a véredben van. Hihetetlenül erős kombináció, és ha egyszer az életben rájönnél erre Te is, hidd el, hogy hatalmas dolgokra lennél képes! - bizonygatta Eric, csillogó szemében a kinti határtalanul kék ég tükröződött, és ahogy közelebb lépett, annyira, hogy már az orrunk is majdnem összeért, lesütöttem a szemem.
Szorosan becsuktam a szemeim, és gondolkodtam. Elemeztem, emlékeztem, analizáltam, mérlegre tettem. Szerintem próbálja meg a Tusát, Brown kisasszony.
- Jól van, Eric! - vetettem fel a fejem, miután kis belső tusám végére értem, és határozottan néztem a szemei közé. - Úgysem tudsz legyőzni az egy másodpercesben! Ha pedig valamilyen hihetetlen okból kifolyólag mégis sikerülne, a Tűz Serlege egész biztos, hogy nem az én nevem fogja kiköpni - bólintottam határozottan, de kicsit (nagyon) idegesített, hogy Eric végig valami visszafojtott mosollyal az arcán fürkészte a vonásaimat.
- Akkor megegyeztünk? - vigyorgott a fiú.
- Meg bizony - bólintottam. - Van független listaösszeállítónk? - tértem át azonnal a kihívás gyakorlati tennivalóira.
- Alice! - kiáltott a klub bejáratának irányába Eric, mire a lány kis, manószerű alakja jelent meg a nyílásban, és, mint egy árnyék, szinte azonnal mellettünk is termett, kezében a telefonjával. - Akkor kezdjük is el - indítványozta Eric, és enyhén felvont szemöldökkel, kihívóan nézett szembe velem.
- Kezdjük - bólintottam én is dühösen, és leültünk egymással szemben törökülésben.
Alice indította az első szám egy másodpercét.
- Sia - The Greatest - vágtam rá csípőből.
Eric azonban nem bizonytalanodott el, továbbra is csak mosolygott. És ez kezdett kifejezetten idegesítővé válni.
Második szám.
- Ed Sheeran - Galway Girl.
Mosoly. Harmadik szám.
- All Time Low - Paint You Wings.
Vigyor. Negyedik szám.
- Fireflight - Unbreakable - és ez most Eric volt.
Hitetlenkedve kaptam fel a fejem. Annyira meglepődtem, hogy kiestem a ritmusból, és a következő két számot ismét csak Eric találta el. Aztán az azt követőt is.
- Hányig megyünk? - kérdeztem, amikor már legalább néggyel vezetett, és éreztem, ahogy egy kissé felmegy a vérnyomásom a pániktól.
- Húszig, úgyhogy még van esélyed behozni - és rám kacsintott, még mindig azzal az idegesítő vigyorral az arcán.
Én pedig nem tudtam behozni. Még életemben nem történt eddig ilyen velem. Ugyan az összes dalt felismertem, de Eric valahogy mindig gyorsabb volt. Fogalmam sincs, hogy csinálta, amikor eddig a csapat összes tagját toronymagasan vertem az összes ilyen kis kihívásunkon. Ez egyszerűen lehetetlen volt.
- És a huszadik - kacsintott rám Eric az utolsó előtt, és magabiztosan mondta is a megoldást, még mielőtt én megszólalhattam volna: - John Legend - Love Me Now.
- Mi a frász? - pattantam fel, egyszerűen nem tudtam hinni az eredménynek.
Hét - tizennégy. És nem az enyém volt a tizennégy.
- Hát, azt hiszem, van egy körünk a Nagyterembe - állt fel Eric, kényelmesen leporolta a nadrágját, majd mosolyogva nyújtotta a karját.
- De hát... - tátottam el a számat. - Csaltál! - vádoltam meg kiabálva.
- Hát persze, hogy csaltam - rántotta meg a vállát könnyedén. - Máskülönben nem tudtalak volna legyőzni - nevetett.
Egészen konkrétan lesokkolódtam vallomásától.
- Tessék? - meredtem rá, és már olyan hangon kiabáltam, hogy maximum a denevérekkel tudtam volna beszélgetni, aztán valami eszembe jutott. - Tudtad a dallistát - a felismerés villámcsapásként ért.
Eric csak mosolygott, Alice pedig kifejezéstelen arccal bólintott.
- Amikor belementél a fogadásba, semmi olyasmiről nem volt szó, hogy nem ismerhettem a dallistát - nem kötötted ki pontosan a feltételeket - vigyorgott önelégülten, szemmel láthatóan roppant büszkén a Hollóhátas agyára.
Én pedig csak hápogni tudtam.
- Ennyire fontos Neked ez az ostoba Tusa? - förmedtem rá a fiúra végső kétségbeesésemben, ő azonban egy pillanat alatt elkomolyodott.
- Nem nekem - ingatta meg a fejét. - Neked - nézett mélyen a szemembe.
Szerintem próbálja meg a Tusát, Brown kisasszony. Ingerülten megráztam a fejem.
- Utállak, ugye, tudod? - fújtattam.
- Már mondtad párszor - nevetett, és Alice-szel a nyomában készségesen és kárörvendve követett engem a portrélyukon keresztül a Nagyterembe, ahol, ugyan folyamatosan szitkozódva és átkozódva, de megtettem életem eddigi legoktalanabb, legostobább és legszükségtelenebb lépését.

Itt tartózkodik szabadidejében az összes griffendéles, és innét érheti el mindenki a saját hálókörletét, amit este 11 után szigorúan tilos elhagyni!