Griffendél klub és hálókörlet

Az első két pohár pezsgő okozta kellemes, de diszkrét kábulatból hirtelen rázott fel, hogy rám került a sor.
-Hmm... -legyen tett. -állapodtam meg, miután egy vészvillogó bekapcsolt az agyamban, hogy az Abigaillel kapcsolatosban esetleg felmerülő kínos kérdések elkerülése érdekében jobb lenne bármilyen baromságot végrehajtani.

- Magamat - nevettem el magam jókedvűen, egy pillanatnyi gondolkodási idő nélkül rávágva Tony kérdésére a választ. - Úgy értem, elsőtől harmadikig meg voltam győződve róla, hogy a Roxfort és a varázslat csak egy túlságosan jól elsült agyi manipuláció, és hogy mindannyian egy közös hallucináció részei vagyunk; ennél gázabb dolgot szerintem egyikőtök sem csinált még hét év alatt összesen sem - rázkódott már a vállam is a nevetéstől, ahogy visszaemlékeztem gyermekkori énemre, majd amikor a többiek is már kiszórakozták magukat, magabiztos mosollyal előrehajoltam és megpörgettem az üveget, amelynek szája rövid pörgés-forgás után Matt-nél állt meg. - Mattie, tett vagy őszinte? - vackolódtam be Eric ölelésébe, kíváncsian várva a fiú válaszát.

Pont nem erre számítottam, már épp a sokadik szívatós feladatot gyártotta az agyam, mikor megálljt kellett parancsolni a fantáziámnak, és azt a bizonyos kérdés megszülni. Valami egyedit és meghökkentőt kéne összehozni.
-Rendben, Charlize, akkor én arra lennék kíváncsi, hogy úgy összességében kit tartasz a leggázabbnak itt közülünk? Egy olyan összesített lúzerség-skálán nézve. Nem fogadok el magyarázkodó kihúzó válaszokat, valakit muszáj megnevezned. -közöltem ellentmondást nem tűrően a villámcsapás sebességével kitalált random kérdésemet.

Elgondolkodva, félrebillentett fejjel vettem szemügyre a kandallóban táncoló lángokat, valami számomra is ismeretlen okból kifolyólag tőlük várva a kérdésre a választ, majd minden mindegy alapon megvontam a vállam, és kihívóan vigyorogva néztem Tony szemébe.
- Tedd fel a milliós kérdésedet, Tony, az őszintét választom! - emeltem meg felé vidáman hunyorítva a pezsgőspoharamat, és amikor Eric karja megszorult körülöttem, megnyugtatóan megveregettem a kezét, hogy engem nem kell féltenie, nagy kislány vagyok, meg tudom oldani ezt a helyzetet is.

-Oké, Ti akartátok... -közeledtem vészjósló lassúsággal az alacsony asztalon heverő üveg felé, majd akkorát küldtem rajta, hogy egyrészt legalább fél pecig pörgött, másrészt eközben elegánsan lelökött egy közelben levő poharat, amit én még elegánsabban elkaptam zuhanás közben.
-Charlie! Micsoda szerencse! -közöltem színpadiasan a pörgetés eredményét. -Tett vagy őszinte?

Jev produkciója előtt, alatt és után is annyira nevettem, hogy majdnem lefordultam a kanapéról, majd amikor Eric vigyorogva és hangosan, elismerően hujjogatva lepacsizott a mellettünk elhaladó Jev-vel, hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam és nevetve átöleltem a vékonydongájú Hollóhátas fiút. Már ekkor éreztem, hogy talán nem lenne olyan jó ötlet még egy pohár pezsgőt meginni, de az utolsó közös este gondolata azóta kísértett a fejemben, amióta kimondtam, és nem akartam arra a szomorúságra és üres érzésre koncentrálni, ami ennek nyomán elöntött, így jobb belátásom ellenére töltöttem magamnak még egy kicsit a gyöngyöző nedűből.
Mihelyt azonban visszahuppantam a kanapéra Eric mellé, a már kissé nehezen összpontosítható figyelmemet ismét Tony felé fordítottam.
- Na, viszont akkor eljött a te időd, drága Tony, mutasd meg nekünk, hogy kell hetvennyolcezreset pörgetni! - kacsintottam rá vidoran.

Elsőre nem tudtam, hogy akkor most szépen összeroppantsam a kezemben szorongatott üres poharat, vagy egy újabbért nyúljak, netán hozzávágjak egyet Erichez. A hirtelen felgyülemlett indulatok miatt nem jutott eszebe semmi frappáns beszólás, amivel lehűthetném a fiú vicceskedő kedvét. Végül a második opció mellett döntöttem, és egy újabb adag pezsgőért nyúltam.
-Na hajrá, várom a hatást! -emeltem Jev irányába a poharat kedélyeskedve, majd még, hogy tovább fokozzam a parádézást, megjátszott izgatottsággal fészkelődtem és úgy könyököltem a kanapé karfájára, hogy kényelmesen ráláthassak Jevre.
Sosem tudtam igazán hovatenni őt, mivel tudtam, hogy Eric-kel nagy pajtik, de hol ezzel, hol azzal vagy semleges, vagy ellenség kategóriába került nálam.
-Pillanat, csak ihlet kell... -kapott fel Jev szinte velem egyszerre ő is egy pezsgőspoharat. -Ó várj, ez ki is ürült... -gyors kotorászás után elővett a kanapék mögül egy bontatlan üveget, kissé gyakorlatlan, szerencsétlenkedő mozdulatokkal kinyitotta és rögtön beleivott, nem húzva az időt a pohárba töltögetéssel.
-Meglesz, mindjárt meglesz...- hümmögte ivás közben, de már így is épp eléggé szakadt mindenki a röhögéstől. Persze én átláttam a dolgon, valójában alig ivott pár kortyot, valószínű csak meg akarja majd játszani az este folyamán, hogy berúgott, de nem meri valóban kipróbálni.
Rettenetes hangján elkornyikált néhány sután rímelő gondolatot rólam, azon belül a farkasomról, az Ilvermornyról és a Shadow Partyról, tehát nagyjából az összes információját rólam. Előadását hangos nyerítés és taps zárta, majd hirtelen mindenki felém fordította vigyorgó arcát.
-Jó, hát egy tíz és hetvennyolcezer közötti skálán, nos... erős tízes. -közöltem egy ügyvezető igazgató bíráló tekintetével, fejemet a kezemmel unottam támasztva.

- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, srácok, de nekem nagyon úgy tűnik, mintha Tony még nem teljesen érezné át a bulihangulatot - mosolygott rá negédesen a fiúra Eric, de láttam a szemében egy kis rosszindulatú csillogást, amit a zenekarok frontemberei közötti rivalizálásból eredeztettem. - Azt mondom, ha hallana egy vidám, személyre szabott dalt Jev-től, az talán jobb kedvre derítené - dőlt hátra kényelmesen a fiú, vigyorogva emelve ajkához egy újabb pohár pezsgőt.

Vad, izgalomra éhes tekintetek követték az üveg pörgését, ami persze ki más, mint én előttem állapodott meg egy idegőrlő húsz másodperc után.
-Tett! -sóhajtottam fel drámaian, de közben aligha tudtam leplezni, hogy mennyire izgatott vagyok, hogy miféle idiótaságra kell vetemednem pár pillanaton belül. A körülöttem ülők arcáról vagy ördögi mosolyokat vagy erőlködő gondolkozást láttam, hogy mit is agyalnának ki az áldozatnak.
-Na, ki vele! -pattantam fel, a tenyeremet dörzsölve.

Ahogy már az első pár pohár pezsgő után megeredtek a nyelvek, a gyöngyöző italnak köszönhetően feloldódtak a búcsúbuli résztvevői és a mosolyok egyre szélesebbek, a fel-felharsanó nevetés pedig egyre hangosabb lett, előnyt kovácsolva abból, hogy mindenki elengedte magát és felszabadult, hirtelen elhatározással, ördögien vigyorogva az asztal közepére helyeztem az egyik üres üveget, az oldalára fordítva.
- Indul az első kör Tett vagy Őszinte! - jelentettem be sejtelmesen somolyogva, miközben éreztem, hogy a bubik már az én arcomra is egyre szélesebb mosolyokat varázsolnak. - Amondó vagyok, bízzuk a végzetre, hogy ki lesz az első áldozat! - pörgettem meg határozottan az üveget, majd jókedvűen visszahuppanva Eric ölelésébe a kanapén, beleittam egy újabb pohár pezsgőbe, és izgatottan vártam, hogy kinél állapodik meg az üveg szája.

Hogy én mit is keresek itt, ezen a bulin, azt a legkevésbé sem tudtam elképzelni. Hiszen most az a verzió sem állhat fenn, hogy Matt rángatott el- vele nos, nem igazán beszéltem az utolsó összezörrenésünk óta. Ki is hívott? Eskü nem tudom, de valaki biztos. Mostanság csak úgy sodródok a napokkal, a vizsgákat úgy összességében leszarom, és a gondolataim nagy része a harmadik próba körül forognak. Csak jó volna megnyerni! De néha azért eszembe jut a jövő, amire meredekebbnél meredekebb koncepciókat állítok fel, hogy miből is fogok pénzt előteremteni, meg ilyenek...
Ezenek morfondírozva, kissé nyomottan vegyültem a többiek közé, ám most még kevésbé éreztem, hogy bármihez is tartozom, hála Mattnek és Nomu hiányának. Erősen fontolgattam, hogy a legkézenfekvőbb megoldás számomra, ha leinnám magam a sárga földig, amennyiben a körülmények engedik.
Összeszorított fogakkal emeltem a poharam, de a Colourblind-ra!-felkiáltás azért mégiscsak nehezemre esett volna, így hangtalanul követtem a többiek példáját, és rezzenéstelen arccal ledöntöttem az italt.

- Tett vagy Őszinte, sztorizgatások kudarcba fulladt próbákról és az, hogy fergetegesen jól érezzük magunkat az utolsó közös esténken bandaként; és bennfentesekként - kacsintottam vidoran Jev-re, Matt-re, Tony-ra és Pavel-re.
- A Colourblind-ra, és a valószínűleg utolsó józan pillanatomra - emelte a magasba vigyorogva pezsgőspoharát Eric, majd amikor egy emberként elismételtük "A Colourblind-ra!"-felkiáltást, és ledöntöttük az első adag pezsgőt, megvilágosodtam és rosszalló pillantással fordultam Eric felé.
- Akkor ez volt az a "fiús elfoglaltság"? - biccentettem a pezsgősüvegek felé, mire a fiú szégyenlősen vigyorogva megvonta a vállát.
- Csak egy estéről van szó, ennyi nekem is kijár - hajolt oda hozzám, és adott egy gyors puszit.
- Azért tudj nekem holnap énekelni! - zsörtölődtem még egy kicsit, de amikor Eric vigyorogva felém nyújtotta újratöltött pezsgőspoharamat, nem tudtam tovább fenntartani dühös arckifejezésemet.
- Csak akkor, ha te is tudsz holnap dobolni, Brown - nyomta a kezembe a poharat ördög vigyorral, én pedig bujkáló mosollyal megrázva a fejem, egy hajtásra ledöntve a gyöngyöző folyadékot, elfogadtam a kihívást.

Hali! -zuttyantam le a legközelebbi ülőalkalmatosságra, miután vigyázva leraktam az egyik asztalra a bal kezemben egyszerre tartott öt pezsgősüveget. -Ti aztán nem bízzákok a véletlenre itt a dolgokat! -utaltam itt az elég komolynak tűnő kiírásokra. -Mik a tervek? -vigyorogtam körbe az összegyűltekre, már készítve is elő kábé annyi pezsgőspoharat, ahányan voltunk, az üdvözlő első koccintáshoz.

- Vigyáztam! – kiáltottam el magam vigyorogva, ahogy az utolsó simításokat is elvégeztem a Griffendél klubhelyiségét teljes szélességében átszelő Colourblind-feliraton, és a létra legmagasabb fokáról kitárt karokkal, szabadesésben rázuhantam a kanapéra.
- C, ezzel az egésszel kapcsolatban csak két észrevételem van – sietett oda hozzám Nat, és a karomnál megragadva egy erőteljes rántással kisegített a párnák fogságából, miközben az arcomba hullott hajszálaimat igyekeztem (sikertelenül) kifújni a szememből, hogy újra lássak. – Egy: nálad nagyobb drámakirálynővel még életemben nem találkoztam. Kettő: ugye, tudod, hogy ezt az egészet varázslattal két perc alatt egyszerűen meg tudtad volna oldani?
- Tudom, de ez így sokkal viccesebb volt – vigyorogtam, miközben az ujjaimmal határozottan hátrafésültem sűrű loboncomat, majd a pálcám köré kontyba csavarva a hajtömeget, csípőre tettem a kezem, és elkomolyodva szemügyre vettem a szobát.
A búcsúbuli előkészületeinek leosztásánál Nat-tel és Alice-szel azt a feladatot kaptuk, hogy előkészítsük a terepet addigra, amikor a fiúk megérkeznek; és úgy éreztem, kiváló munkát végeztünk.
Annak érdekében, hogy a privát búcsúbulit ne zavarják meg hívatlan vendégek, Nat-tel hirdetményeket ragasztottunk ki szerte a klubhelyiségben, amelyek a zártkörű ünneplés időpontjának közzététele mellett arra is megkérték az őket olvasókat, hogy ebben az időintervallumban ne is tartózkodjanak a helyiségben. Aki mégis ilyesmire vetemedett volna, azt kész voltam egy rémdenevér-rontással jobb belátásra téríteni.
A lányokkal ezen kívül a kandalló elé egy hatalmas asztal köré toltuk a kényelmes, puha foteleket és a kanapét, kiraktuk a szalvétákat, a papírpoharakat és a papírtányérokat (nem voltak illúzióink; papírevőeszközöket nem is készítettünk elő), illetve a kandallópárkányon elhelyeztünk egy magnót is, ami az együttes kedvenc és leggyakrabban játszott dalait játszotta le, de csak kellemes háttérzajként, hogy ne kelljen túlüvöltenünk a zenét. A klubhelyiségbe ezen kívül még rengeteg konfetti, girland és a hatalmas felirat varázsolt bulihangulatot.
Minden készen állt; már csak a fiúkra vártunk. Azonban éppen amikor már hangosan elkezdtem volna méltatlankodni, hogy mégis hol késnek már, hatalmas nevetéssel Eric, Jev és Jasper zuhant be szinte egyszerre a klubhelyiségbe, megrakodva sós és édes finomságokkal, a nyomukban pedig Pavel, Tony és Matt egyensúlyozták a különféle alkoholos és -mentes italokat, valamint az elmaradhatatlan kávét.
- Hol késtetek ennyit? – kaptam el Eric-et, amikor már letette a magával hozott finomságokat az asztalra, de a fiú csak egy gyors, de szenvedélyes csókkal belém fojtotta a szót, majd csillogó szemekkel, vidoran rám kacsintott. – Értem, szóval, fiús titok – biccentettem bujkáló mosollyal.
- Az bizony – nevetett fel ismét Eric, majd féloldalas mosollyal, a szemeimet forgatva engedtem, hogy a csuklómnál fogva magával húzva, Pavel és Nat mellett elfoglaljuk a kanapé másik felét.

A tavaszi napok lassú pergésével, amelyek mégis olyan észrevétlenül és illanó könnyedséggel folytak át az ujjaink között, mint a sivatagi homok, a hűvös csillagok egyre forróbb éjszakák egein ragyogtak, míg napközben a szél fújt száraz és tikkasztó hőséget az élőlények pórusaiba, és a napsugarak hagytak égő csókokat a bőrön.
A roxforti birtok egésze is fullasztó némaságba burkolózott a forró napokra, míg azonban a megváltozott időjárás többeket késztetett arra, hogy a hűvös várfalon belül maradjanak, iskolatársaimmal a meleg évszak beköszöntével egyre inkább elemünkben éreztük magunkat. Bármennyire is megszerettük Nagy-Britanniát és a Roxfortot, sokunkat, hiába nem ismertük be egymás, talán még magunk előtt sem, már gyötört a kínzó honvágy, és a végtelen homoktenger, valamint a vad, mégis ismerős sivatagi éjszakák után áhítoztunk. Az egyre nagyobb gyakorisággal ránk köszöntő forró napok azonban egy keveset enyhítettek a bensőnkben tomboló fájdalmon, és ki is használtuk a lehetőségeket, amelyeket a szívmelengetően ismerős időjárás nyújtott.
Az egyik ilyen forró napon Zairével a délelőtti órák után az egész délutánt kint töltöttük a szabadban, és amellett, hogy több repülőszőnyeg-versenyt és animágus-alakjaink közötti gyorsasági megmérettetést rendeztünk, még zenéltünk is egy keveset; fuvolán kísértem az ütemet, amit Zaire csalt elő jellegzetes afrikai dobjaiból. A napját sem tudtam volna már megmondani, milyen régen volt, hogy utoljára megéreztem a levegőben Afrika jellegzetes, ősi varázslattól és felfoghatatlan mennyiségű tudástól terhes illatát, de ahogy Zairével nevetve és kurjongatva suhantunk a hullámzó fűtenger fölött, azt képzelve, hogy az a sivatag, majd pedig lehunyt szemmel hagytam, hogy körbeöleljenek és elringassanak az afrikai dallamok, visszakaptam valamit önmagamból.
De nem csak Afrikához éreztem magam ismét közelebb ennek a délutánnak köszönhetően, hanem ikerbátyámhoz is. A második próba és Jabari vallomása után a hármunk közötti kapcsolat szoros szövete érezhetően meglazult, és ahogy Zaire egyre közelebb került Natsuko-hoz, én Anthony-hoz, Jabari pedig látványosan kerülni kezdett bennünket, a szövet szálai lassan meglazultak, és nekem minden egyes perccel jobban fájt az, hogy már nem volt mindennapos, hogy Zairével gepárd-alakunkban egymás mellé gömbölyödve aludtunk, vagy hogy Jabari-val éjszakába nyúló, türelmes, kitartó és aprólékos munkával igyekezünk megfejteni az ősi hieroglifák titkait a mécsesekben égő gyertyák elevenen táncoló lángjánál.
A Zairével töltött délután azonban megerősítette a közöttünk fennálló kapcsolat szálait, és ahogy a versenyek után kifulladva és lihegve, de nevetve és jókedvűen elterültünk a földön, az arcunkat csiklandozó fűszálak gyengéd ölelésében egészen sötétedésig beszélgettünk Natsuko-ról, Anthony-ról, a jövőről, a jelenről, a múltról, a cirkuszról és arról, hogy mennyire szeretjük egymást.
Amikor pedig az első csillag kigyúlt az égen, Zaire erős, bőrkeményedésektől érdes ujjai megtalálták az enyémeket, és úgy kapaszkodtunk egymásba, mintha magának a sorsnak a vihara akart volna szétválasztani bennünket, és mi esküt tettünk volna rá, hogy soha nem hagyjuk, hogy az elszakítson bennünket egymástól.
- A véremből való vagy, és a lelkünket egy csillag porából formálta a szél – kezdte Zaire határozott hangon, én pedig felpillantva a halványan pislákoló fényre, folytattam a szöveget.
- Testvérek vérből és akaratból, melletted döntöttem és melletted döntenék még száz új életben, bátyám.
- Minden lépésemmel te is lépsz, és a lelkem a tiedért kiált a pusztában.
- Soha nem vagyok egyedül és elveszett, mert a te szíved dobban az enyémben.
- Nem számít a távolság, mert rólad hoz hírt a szél és neked suttogom el titkaimat, ha kristályhideg éjszakába kerülök.
- Ha menned kell, hát menj, testvérem, és tudd, hogy nálam otthonra lelsz, ha megpihennél vagy megfáradnál.
- Nem hagylak el már soha, ott maradok minden mozdulatodban és mosolyodban, minden fájdalmad és kínod velem osztod meg, és ott várlak a másvilág kapujában, hogy együtt lépjünk át a tudhatatlanba – mondtuk ki egyszerre az utolsó mondatot, és ahogy a szavak elkeveredtek a levegővel és az örökkévalóság nagy égi könyvébe írták eskünket, lehunytam a szemem.
Amikor pedig pár perccel később ezzel az ígérettel a szívünkben fordultunk be a Griffendél klubhelyisége felé vezető folyosóra, Zaire egy báty összes szeretetével vont magához, és nyomott puszit a halántékomra, mielőtt eltűnt volna, hogy megkeresse Natsuko-t és jó éjszakát kívánjon neki.
Még az utolsó felszabadult mosolyom emlékével az ajkamon léptem be a klubhelyiségbe, amikor a pillantásom a kihalt és elcsendesedett helyiség egyetlen megvilágított sarkára tévedt, ahol Jabari görnyedt vaskos, bőrkötéses könyvek és réginek tűnő pergamenek fölött.
Azonnal megértettem, hogy nem volt véletlen, hogy a csillagok éppen a Zairével töltött délután után sodortak bennünket egy irányba. Itt volt az ideje, hogy az addig kimondatlan szavak kimondásra kerüljenek.
Meztelen talpaimon nesztelenül átszeltem a klubhelyiséget, és magamban a csillagok segítségét kérve, lehajoltam ikertestvéremhez.
- Min dolgozol, testvérem? – vettem szemügyre mosolyogva Jabari munkáját, aki egy pillanatra összerándult, de aztán gyorsan összeszedte magát.
- Találtam pár tanulmányt az itteni könyvtárban az afrikai hieroglifákról, és azokat vetem össze a korábban végzett kutatásaink eredményével – magyarázta az idegességtől remegő hangon és minden másodpercben a szemüvegét megigazítva Jabari, engem pedig szinte teljesen elbátortalanított és letaglózott az a szomorúság, ami hirtelen rám tört.
A Tusa előtt ikertestvérem mindig biztonságban érezte magát mellettem, és minden alkalommal hozzám fordult, akárhányszor bajba került vagy segítségre volt szüksége. Most azonban úgy álltunk egymás mellett, mintha csak idegenek lettünk volna a másik számára.
Viszont én makacsul, szinte vakon hittem benne, hogy a tetteink és a döntéseink akár még a sorsot és a végzetet is jobb belátásra bírhatják, ha elég erősen próbálkozunk, így mosolyt varázsolva az ajkaimra, engedélyt kértem, hogy leülhessek, és egy ideig mindketten csendben munkálkodtunk, miközben én csak remélni mertem, hogy a helyes döntést hoztam, és hogy a puszta jelenlétemmel beszédre bírhatom a zavartan az ujjait tördelő ikertestvéremet.
Szerencsére aznap este a csillagok mellettem álltak.
- Tudom, mit fogsz mondani – tört ki hirtelen Jabari-ból, én pedig komolyan a szemébe néztem. – Hogy korábban el kellett volna mondanom, és hogy nem szabadna az érzéseimet magamban tartanom – Jabari olyan erősen szorította a pennát, hogy egészen elfehéredtek az ujjbegyei, az asztalon pihenő bal keze pedig szintén ökölbe szorult.
A szavak nyomán az egész teste valami eddig erővel visszatartott indulattól remegett, és amikor eddig lehajtott fejét felvetette, és a szemembe nézett, a tekintete olyan fokú gyűlölettől és haragtól ragyogott, hogy egész arcát eltorzították a heves érzelmek. Még soha nem láttam ilyennek Jabari-t, és el sem tudtam képzelni, hogyan volt képes magában tartani ennyi éven keresztül ezt az elképesztő erősségű és mértékű negatív érzelmet.
Mély szomorúság és bűntudat költözött a szívembe, amikor feltettem magamnak a kérdést, hogy hogyan nem vettem észre? Hiszen anyja helyett anyja voltam, és egymás mellett nevelkedtünk az édesanyánk méhében. A sorsunk és a lelkünk már fogantatásunk pillanatában elszakíthatatlanul összefonódott, és én mégsem vettem észre.
- Jabari… - kezdtem volna jobb belátásra bírni és megnyugtatni háborgó lelkét, de ikertestvérem azonnal a szavamba vágott.
- Nem kérek a sajnálatodból, Nomusa! – vicsorgott rám testvérem villogó szemekkel, és vonásaiban most először fedeztem fel azt a vad bátorságot, amelyről a nevét kapta. – Tőled akarom a legkevésbé hallani, hogy elmondhattam volna és nem volt mitől félnem! Ti Zairével annyira természetesnek vettétek a reflektorfényt, annyira megkérdőjelezhetetlenül a véretekben van az előadóművészet és a cirkuszi lét, hogy soha egy pillanatra sem gondoltatok bele, hogy lehet ez másként is! A közös edzéseink után visszamaradtam és hosszú órákat gyakoroltam, csak hogy felérhessek hozzátok, és így is csak nehezen tudtam lépést tartani, de ti nem vettétek észre! Ahogy azzal sem törődtetek soha, mennyire gyűlöltem a reflektorfényben, mennyire taszított, hogy az a rengeteg ember mind engem néz, semmit nem vettetek észre belőle, mert mindenki azt hitte, hogy pontosan olyan vagyok, mint a két ikertestvérem. Hát sajnálom, de egyáltalán nem! – csapta le a pennát Jabari egy artista minden erejével az asztalra, és csak amikor valami hihetetlen fájdalom rántotta gyűlölködő grimaszba arcizmait, ébredtem rá, hogy valójában nem bennünket utál ilyen iszonyatos erővel, hanem saját magát.
Ez pedig még jobban fájt, mintha bennünket gyűlölt volna.
- De hát miért érdekelne ez bárkit is, nem igaz? – rántotta meg dühösen a vállát ikertestvérem. – Hiszen hová tartozom egyáltalán, ha nem a cirkuszba? Ki vagyok én, ha nem légtornász? Soha senkinek nem számított, hogy én, Jabari, ki akarok lenni. Csak egy kicsit jobban kellett próbálkoznom, hogy az legyek, akinek láttatok, és ennyi az egész, nem igaz? – ekkor viszont Jabari már nem tudta visszatartani a könnyeit, és a szemüvegét lecsapva az asztalra, a kezeibe temette az arcát, és rázkódó vállakkal zokogott, úgy, mint akinek a szívét tépték ki a helyéből.
Azonnal cselekedtem. Fél kézzel könnyedén átlendültem az asztal fölött, és a pillanat törtrésze alatt a karjaimba zártam Jabari megállíthatatlanul és görcsösen remegő testét. Ikertestvérem csak egy röpke másodpercig merevedett meg, aztán hevesen visszaölelt, és hozzám bújva a vállamba zokogott.
- Minden rendben, Jabari. Semmi baj. Rendben vagy. Itt vagyok. Itt vagyok, és nem megyek sehová – simogattam a haját, a vállát és a hátát, bárhol, ahol csak értem, és abban a pillanatban akár még a hátralévő életemet is elcseréltem volna arra, hogy megnyugtassam és hogy szavakba foglaljam, mennyire szeretem és hogy mennyire sajnálom.
Így azonban csak annyit tehettem, hogy addig öleltem és mormogtam megnyugtató szavakat a fülébe, amíg zokogása lassan hüppögéssé szelídült, majd apránként az egész teste ellazult, és teljesen belesimult az ölelésembe.
- Jabari? – szólítottam meg ikertestvéremet, miután már úgy éreztem, elég idő telt el ahhoz, hogy megtörjem a csendet.
- Igen? – motyogta a vállamba a fiú, és végtelenül megkönnyebbültem, amikor meghallottam kissé rekedtes és remegő, de hallható hangját.
- Sajnálom, hogy korábban nem vettem észre, mennyire szenvedsz. Sajnálom, hogy nem segíthettem korábban. De most itt vagyok, és szeretném, ha nagyon figyelnél arra, amit mondani fogok. Nem a cirkusz vagy. Nem a szüleid vagy és még csak nem is az ikertestvéreid vagy. Te te vagy, Jabari, egy teljesen különálló és csodálatos személy, és ez az élet egyedül a tiéd. Nem tartozol érte senkinek sem elszámolással, de a te feladatod, hogy úgy alakítsd, hogy azt csináld, amit igazán szeretsz – éreztem, ahogy ismét csak megfeszül a teste a kezem alatt, így lassan újabb köröket rajzoltam a hátára. – Mi Zairével ugyanúgy szeretünk, bármit is teszel, és mi akkor vagyunk a legboldogabbak, ha téged boldognak látunk. Ennél nagyobb ajándékot nem kaphatunk tőled, és nem kell nekünk megfelelned, vagy annak, amiről azt gondolod, hogy mi helyesnek tartjuk. Soha, de soha. Rendben? – emeltem meg gyengéden az állát, hogy a szemébe nézhessek, és könnyfoltos arcában és tiszta tekintetében újra láttam a gyermek Jabarit.
Ikertestvérem lassan bólintott, majd gyengéden, de határozottan kibontakozott az ölelésemből, és ruhaujjával megtörölte az arcát.
- Köszönöm, Nomusa – mosolygott rám, miután már szemüvegét is felvette.
Így, hogy ez a hatalmas teher távozott a válláról, sokkal tisztább, nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb lett a tekintete, és a vállából is eltűnt a feszült görcs. A bűntudat ismét rám tört, de hagytam, hogy amilyen gyorsan befészkelte magát a szívembe, olyan gyorsan is távozzon onnan. Nem tudtam már megváltoztatni a múltat, de a jelen és a jövő még az én tevékeny tenyereimben pihent. Azokat pedig csak úgy tudtam a pozitív irányba terelni, ha nem kapaszkodom a múlt hibáiba, hanem tanulok belőlük, majd elengedem őket. A lassan mélyeket lélegző Jabari-t nézve pedig elhatároztam, hogy mostantól jobban figyelek és figyelmesebben szeretek; ahogy pedig ikertestvérem várakozóan és egy ki nem mondott kérdéssel a szemében felnézett rám, tudtam, eljött az első alkalom, hogy bebizonyítsam, megtanultam a leckét, és képes vagyok arra, hogy a megnyílt és őszinte Jabari felé én is tiszta és nyitott szívvel forduljak.
- Szerinted – kezdte el lelkesen ikertestvérem, majd egy pillanatra megakadt és lesütötte a szemét, de aztán újra felnézett, és acélos határozottság villant meg a tekintetében. – Szerinted jó növénykutató lennék? – nézett rám reménykedve, én pedig akaratlanul is szélesen elmosolyodtam.
Még őriztem emlékeket arról, milyen lelkesen jött vissza Jabari a castelobruxos csereévéről, és hogy utána vagy két hónapig csak a növényekről lehetett vele beszélgetni. Senkit nem ismertem, aki nagyobb tudással rendelkezett volna a Gyógynövénytan tudományterületén, vagy több időt töltött volna a növények tanulmányozásával. De mindennél sokkal fontosabb volt, hogy valóban élvezettel végezte a kutatásait, és mindennél jobban szeretett növényekkel foglalkozni.
- Szerintem fantasztikus növénykutató lennél – válaszoltam megnyugtató mosollyal, teljességgel komolyan gondolva minden egyes szót, és ikertestvérem felragyogó szemeiben szinte láttam, ahogy még egy nehéz kő legördül szívéről.
- Akkor jó – mosolygott boldogan Jabari.
- De, ha esetleg ez megnyugtat, akkor elárulom, hogy én sem a cirkuszban képzelem el a jövőmet – tettem hozzá nyugodtan mosolyogva, mire Jabari meglepve felkapta a fejét. – Tetoválóművész szeretnék lenni, és Anthony oldalán fogom beutazni a világot – magyaráztam el nyugodtan, ikertestvérem pedig hirtelenjében nem is tudta, mit mondjon erre, annyira meglepte a választásom. – Ami pedig Zairét illeti, neki minden álma a cirkuszban maradni, de emellett Natsuko-val is szeretné összekötni az életét, aki kviddicsjátékosként látja magát a jövőben. Így egyelőre még ezt a két álmot igyekeznek összeegyeztetni, de biztos vagyok benne, hogy sikerül majd nekik – mosolyogtam könnyedén, Jabari pedig hitetlenül nevetve megrázta a fejét.
- Hihetetlen, hogy mindannyiunknak egy külföldi rabolta el a szívét – szaladt ki a száján, majd amint végiggondolta, mit is mondott, az arca olyan árnyalatot vett fel, mintha két héten keresztül nézett volna a sivatagi napba folyamatosan, és a szája elé kapta a kezét.
Kuncogva, hamiskás hunyorítással, szótlanul biztosítottam, hogy tőlem ez az információ nem kerül tovább, majd könnyedén el is tereltem a témát, mielőtt még Jabari arca a paradicsomvörös még egészségtelenebb árnyalatát vette volna fel.
- Apropó, elrabolt szívek, Anthony-val egy kenutúrát szervezünk a nyárra, Észak-Amerikába mennénk, és nagyon örülnék, ha te is jönnél – vettem a két kezem közé Jabari kezét biztatóan mosolyogva. – Zairét és Natsuko-t már sikerült meggyőznöm – somolyogtam, és csintalanul rákacsintottam.
- Szívesen megyek! – ragyogott fel Jabari arca egy hálás mosolytól, és hirtelen boldogságában meg is ölelt.
Mindezeket követően még vele maradtam egy kicsit, segítettem a hieroglifás kutatásában, de az elmélyült munka során közöttünk terpeszkedő csend már nem volt kényelmetlen. A hármunk között feszülő szövet ismét ép volt, és erősebb, mint valaha.
Tíz óra körül azonban már éreztem, hogy a fáradtság erőt vesz rajtam, és jó éjszakát kívánva ikertestvéremnek, elindultam a lány hálókörlet felé.
- Abigail az – hallottam magam mögül hirtelen Jabari hangját, mire meglepve fordultam vissza felé.
A fiú zavarában lehajtotta a fejét, és az előtte fekvő pergamen széléből tépett ki egy darabot.
- A lány, aki… hát… szóval, igen – köszörülte meg a torkát, és még mindig nem nézett a szemembe.
- Ó, Jabari… - szomorodtam el ismét, hiszen Anthony-tól már tudomást szereztem Abigail és Matt alakuló kapcsolatáról, és a kviddicsmeccsek alatt nagyon is nyilvánvalóvá vált mindenki számára, a lány pontosan ki iránt táplál gyengéd érzelmeket. – Abigail és Matt…
- Tudom jól – vágott a szavamba azonnal ikertestvérem. – Tudom jól. De a szívnek nem lehet parancsolni – nézett fel rám fájdalmas mosollyal, majd már vissza is tért a munkájához.
Gyakran fordult elő, hogy a csillagok úgy fonták össze a sorsunkat, hogy már én sem tudtam megállapítani, pontosan mit tartogat számunkra a végzet. Akkor és ott, ahogy Jabari lehajtott fejű alakjára néztem, csak azt tudtam, hogy Anthony, Zaire, Natsuko, Jabari és én Matt-tel és Abigail-lel együtt fogunk a nyáron kenuzni – de azt, hogy ennek milyen kimenetele lesz bármelyikünk vagy akár mindannyiunk számára, teljes biztonsággal képtelen lettem volna megállapítani.

/elkezdődött a Tiltott Rengetegben/

-Szóval… -kezdtem bele a történtekbe fáradtan. -Az még megvan, hogy mentünk Jev miatt a Rengetegbe, mert a Hold ma… izé, mittudomén, valami különös állásban van? Lényegtelen, szóval elkóvályogtunk elég messze.
-Igen, pontosan eddig. Aztán? -kérdezte feszülten Jev.
-Aztán találkoztunk két random emberrel. Én az egyiküket már láttam, és te is, Matt. Mikor elveszett a pálcám és ott volt Céline, az a francia bajnok, meg valami indiánforma gyerek és egy kigyúrt, de gyerekes arcú lány. Ők adták vissza. Emlékszel, ugye? -néztem rá reménykedve.
-Igen, megvan. -dünnyögte homlokráncolva.
-Na most, ott volt az a lány, meg egy zselézett hajú durmstrangos srác. Állítólag durmstrangos, bár én Merlinre esküszöm, hogy sosem láttam még. És tudjátok, mit csináltak? Grilleztek!
-Hogy mi…?! Mit? -fakadt ki Jev, aki szegény kezdett egészen megkergülni a tudattól, hogy egy ilyen fontos esemény teljes emlékétől megfosztották.
-Mit érdekel engem, mit grilleztek, de lényeg a lényeg, nagyon jól szórakoztak. Még meleget is csináltak, jó nagy tüzet gyújtottak és békésen sütögettek. Nem is értem, hogy nem vonzották oda az összes vérfarkast meg bánom is én, milyen fenevadakat!
-És mit mondtak, miért, és kiként mutatkozott be a lány? Mert ha jól emlékszem, akkor régen meg sem szólalt, csak a háttérben ácsorgott.
-Ő, kérlek szépen, egy roxfortos öregdiák.
Erre a tényre egyikük érdekesebb grimaszt vágott, mint a másik.
-És mi a Merlin gatyamadzagját keresett itt ezzel a durmstrangos gyerekkel? A Rengetegben? -morfondírozott Jev. Matt magába roskadva tekergette néhány hajtincsét és úgy nézett ki, mint aki teljesen feladta a dolgot.
-Hát azt tulajdonképpen nem tárták elénk, hogy miért vannak pont ők ketten ott, de Lana azt állította, hogy mivel egy varázskozmetikumokat gyártó manufaktúránál dolgozik, speciális gyógynövényeket jött gyűjteni.
-Hát ezt nevezem randomnak.
-Na jó, itt túl sok minden hibádzik! -eszmélt fel Matt. Teljes neve? Meg kell kérdezni az igazgatótokat, hogy tényleg járt-e ide ilyen néven valaki. Nem lehetett túl régen végzős.
-Nem mondta a vezetéknevét. -húztam el a számat. A gyerek meg Paul. Illetve hogy gyerek-e? Nem valami matyóhímzés, igazság szerint én még huszonötnek is simán elnéztem volna.
-Nem lehet, hogy járnak? Hogy az a Lana Paul csaja és valahogy idecsempészte, hogy ne legyen feltűnő, a Rengetegbe, és úgy megleptük őket, hogy zavarukban összekamuztak valamit? -vetette fel Jev, viszonylag értelmes magyarázatot keresve.
-De mikor utoljára láttuk a csajt, nem volt vele Paul. -emlékeztetett Matt.
-Meg valójában a Rengetegbe se lehet hopponálni, ha jól tudom, de nem vagyok biztos benne. De mondjuk ott vannak a titkos alagutak, akár azokon át is becsempészhette…
-Milyen alagutak? -csillant fel a szemem.
-Na jó Tony, maradj veszteg, így is épp elég bajt kavartál már az ilvermornys titkos járatokban! -förmedt rám barátom kissé ijedten. Jó, van valóságalapja, tényleg.
Ingerülten megragadtam egy díszpárnát, és a nagy töprengés közben elég jelentős kínzásnak vetettem alá.
-Utána kell még ennek járnom… -dünnyögtem.
-Na. Azért ésszel. Mi van, ha valami veszélyes lappang ebben az egészben? Olyan rossz előérzetem van. -szólt közbe figyelmeztetően Jev, miközben komolyan feljebb tolta lecsúszott szemüvegét. -Én alapvetően támogatom, hogy McGalagonynak szóljunk…
-De hogy magyarázod meg, hogy az iskolátok Tiltott Rengetegében kóvályogtunk? Tudod mit, ne te ártsd magad ilyenekbe, ha kell, én felvállalom, hogy nem bírva a gyógynövény-rajongásommal, kénytelen voltam belépni az erdőbe, és ekkor tapasztaltam ilyen fura dolgokat. Mint nem idevalósi, biztos toleránsabb lenne velem.
-Nem jelent senki semmit tanárnak! -adtam ki a végső parancsot, elhajítva a párnát. Akkor mindent elrontunk. Még kevesebb esély lesz, hogy visszajussunk és további megfigyeléseket tegyünk. Meg ha Mcgalagony beküld valami ellenőrző-bizottságot, elriasztja őket…
-Anthony, kérlek… -kezdett volna valamibe Matt.
-Jó, jó, nem teszünk semmit meggondolatlanul, és nem fogom az életünket veszélybe sodorni! Majd ügyesen kiderítjük, mi folyik itt.
A többiek savanyú arcától ugyan nem kaptam nagy bizalmat, de ha kell, hát egyedül is megoldom.
-Szerintem csak kicsit beindult a fantáziánk. -jegyezte meg óvatosan Jev, annak ellenére, hogy az előbb még rossz előérzete volt.
-Majd az még elválik… -mormogtam alig hallhatóan, miközben felálltam és kinyújtóztam. -Na megyek, szerzek kávét. -azzal gyorsan elhúztam a csíkot, még mielőtt újabb módszerekkel kezdenének lebeszélni a tervemről…

Meztelen talpaim minden lépésnél hangtalanul simultak a hűvös kőpadlóhoz, de a karkötőim és a bokaláncaim csilingelése megtörte a csendes folyosó meleg csendjét. A fali tartókban a fáklyák bölcs és nyugodt pattogással ontották magukból a fényt és a melegséget, az ősi, ódon falak pedig friss, virágillatú tavaszi délutánok emlékét és kacagó diákok jókedvének illatát árasztották magukból. Ahogy az ismerős, megnyugtató és már csaknem otthonosnak mondható illatokat szívtam magamba, valamint a megszokott hangokat és lassú, egyenletes légzésemet hallgattam, megszorítottam az Anthony-tól kapott nyakláncot, és hagytam, hogy az érdes, az ujjaim alatt érzelmektől és emlékektől lüktető fa, belesimulva a tenyerembe, visszaidézze a pár perccel ezelőtt történteket.
Sötétedés után, amikor már a csillagok teljes fényükkel ragyogtak az égen, Anthony-val az éjszaka leple alatt kilopakodtunk a tetőre. Ahogy összekulcsolt ujjakkal, egymás mellett háton fekve körbeölelt a jótékony, megnyugtató, szeretetteljes és holdfényes csend, Anthony megkért, hogy meséljek a csillagokról. Én pedig elmeséltem azokat a történeteket, amelyeket még a gyermek Nomusa hallott Yejidétől, a jósnőtől és amelyeket később a kicsiknek meséltem azokon az álmatlan, csillagporos, a forró sivatagi széltől vad éjjeleken, amikor nem tudtak elaludni. Csak meséltem és meséltem, a szavak maguktól találták meg az útjukat, Anthony pedig hallgatott, és figyelt. Mindent elmondtam, amit csak tudtam – csak azt az egy dolgot nem említettem Anthony-nak, hogy amióta megismertem, a csillagok az ő hangján kacagnak az égen.
Amikor kifogytam a történetekből, és kezdett lehűlni a levegő, Anthony-val egy újabb hasonló éjszaka és egy Tiltott Rengeteg-beli esti kirándulás ígéretével búcsúztunk el a kastély csendes folyosóin, hogy aztán külön-külön próbáljunk meg a gondnok, annak macskája és a szellemek figyelő tekintetét elkerülve eljutni a hálókörletünkbe.
Ahogy szerencsésen, észrevétlenül befordultam a Kövér Dáma portréjával díszített portrélyukhoz vezető folyosóra, megéreztem Zaire semmivel össze nem téveszthető vad, az afrikai zabolátlan szélre emlékeztető illatát, amely a mai napon elegyedett egy másik, általam kevésbé ismert illattal, amely azonban a japán cseresznyevirágok kvintesszenciáját hordozta magában.
Nem tudtam elnyomni egy széles mosolyt, és amikor a nyomomban Zaire gyűrött ruhában és kibontott, hosszú, kávébarna, lobogó hajával nagy lendülettel befordult a sarkon, és majdnem nekem ütközött, csintalan mosollyal rákacsintottam.
- Hogy van Natsuko?
- Básztetre, Nomu, te mindig mindent tudsz – rázta meg a fejét zavartan Zaire, és még egy kis pír is felszökött az arcára. – Csak beszélgettünk – fordult el, ha lehet, még zavartabban, én pedig ismét csak nem tudtam visszanyelni egy boldog mosolyt.
Még sosem láttam Zairét ennyire zavarban, de az energiáit és az illatát belélegezve ennyire boldognak sem, ezért pedig végtelenül hálás voltam a japán bajnoknak.
Együtt osontunk oda a Kövér Dáma portréjához, és miután elmormogtuk a jelszót, Zaire, meg akarván előzni, hogy bármi mást is kérdezzek, elvágtatott a hálókörlete felé, és eltűnt a lépcsőfordulóban. Mosolyogva megcsóváltam a fejem, ám viszont mielőtt én is elindultam volna a lány hálókörlet felé, a kandallóban barátságosan ropogó tűz előtt pihenő kanapéban két, mélyen alvó alakot pillantottam meg.
A lányt az illatáról, majd egy szívdobbanással később az arcáról is felismertem – Charlize Brown volt az, az egyik Griffendéles bajnok, aki egy fiúnak támaszkodva ült a kanapén és az ölébe borult egy nyitott újság, amelynek a címlapján a Science felirat szerepelt; valószínűleg olvasás közben nyomta el az álom. Fejét egy fiú vállán nyugtatta, aki a kviddicspályáról, a koncertről, illetve a korcsolyázásról volt ismerős. Az ő ölében egy pergamen hevert, a sor, amelyet éppen írt, egy, a papíron végigfutó vonalban végződött, a pennája pedig a földön hevert; minden bizonnyal írás közben vett erőt rajta a fáradtság. Fejét a lányéra hajtotta, ujjaik pedig talán álmukban, öntudatlanul találták meg egymást, de összekulcsolva feküdtek kettejük között, a tűz lobogó lángja pedig meghitt melegségbe borította a két békésen szuszogó alakot.
Csendesen elmosolyodtam, majd hangtalan, puha léptekkel felsurrantam a hálókörletembe. A tavaszi szél idén is elhozta magával a szerelmet.

Be kellett jutnom a Griffendél klubhelyiségbe, mert Charlie-tól kellett valamit kérdeznem, ami a szabadulószoba összerakásához kellett. Mivel mugli természettudománnyal kapcsolatos, és nekem sajnos ez a témakör kiesett, ezért rögtön ő volt az első, aki beugrott, mint lehetséges segítő. Szerencsére nem kellett sokat dekkolnom, mert rövidesen egy harmadéves-körüli lányka sebesen kirobogott, így jelszó nélkül gyorsan beslisszantam utána. Jól sejtettem, hogy őt is elmerült tervezésben találom. Az egyik kanapén elnyúlva, tanácstalanul rágcsálva a tollát, meredt egy alaprajzra.
-Szia, Charlie, zavarhatlak? -gyorsan elhadartam, hogy mi lenne a kérdésem,  de olyan cifra kérdést bírtam kitalálni, hogy ehhez neki is szüksége volt az egyik enciklopédiájára, így nem volt rest felsietni a hálószobájába és előkeresni az infót belőle. Amíg vártam rá, a kihalt klubban kóvályogtam. Nagyon bejött a hangulata, valahogy rögtön otthon éreztem magam benne. Olykor egy-egy hisztérikus kacaj törte meg a csendet- valakik nagyon jól szórakozhatnak a lányok részlegén. Egyvalamit furácsállottam. Valaki bekapcsolva felejtette a laptopját, felnyitott állapotban hevert az egyik puha ülőkén. Mivel nem hallottam közel s távol senkit közelíteni, feltűnésmentesen megközelítettem a képernyőt, engedve kíváncsiságomnak. Ahogy közelebb kerültem a géphez, máris megismertem, kié lehet: Abigailé, már párszor megfigyelhettem, mert mindig előtte van a kviddicsmeccsek kommentálása közben. Hogy ne bukjak le rögtön, ha valaki meglát, megragadtam egy random könyvet, ami az egyik asztalon hevert- konkrétan egy Gyógynövénytan könyv volt, így nem is volt olyan átlátszó, hogy pont itt és most azt olvasgatom. A laptophoz viszonylag közel ültem le, és beleolvastam az épp befejezett, elküldésre váró emailbe. Elég felelőtlen dolog csak így itthagyni, de hát ő már csak ilyen.

Drága, egyetlen Jake,

Abbahagynád a következő válaszodtól kezdve a felesleges nyálzást nekem? Nem áll jól, és nagyon jól tudom, hogy hiányzom neked, nem kell ilyen sablonos dumákkal bizonygatni… (;

Elég volt az első mondat ahhoz, hogy teljesen elhűljek Abigail nagyképűségén -akárki is legyen ez a Jake. Hunyorogva fordultam vissza a képernyő felé, és tovább olvastam.

Bár tombol a Tusa, meg tök izgi minden, mégis sokszor szívesebben sétálgatnék veled fél éjszakákat az üres utcákon. Na meg a szörfözés kínzó hiányáról ne is beszéljünk… Remélem helyettem is mész minden nap. Ó, olyan irigy vagyok rád, hogy most nálatok kellmes kora ősz van… És a kérdésedre válaszolva, nem, nem fogok tudni előbb hazamenni, mint június vége. Hiába lógjuk el az utolsó ilvermornys évet, órákat itt is szerveztek nekünk, szóval le is kell vizsgáznom majd, sajna. Istenkém, mennyire klassz lenne, ha együtt tanulnánk, mint régen, és együtt röhögnénk, hogy a másiknak milyen baromságokat kell a fejébe verni…

Szemöldököm felvonva futottam végig a lány felettébb hullámzó, totál átgondolatlan és kissé következetlen levelén. Nagy büszkén ír arról, hogy milyen kalssz itt, majd átlag három mondatonként bebiggyeszt valami rimánkodást, hogy milyen jó lenne ezzel a bizonyos Jake-el lenni. Nem mintha bármi közöm lett volna hozzá, de valahogy rossz érzést keltettek bennem a sorok. Főleg, hogy eszembe jutottak a provokatív piszkálódásai, amik kisebb pokollá tették az utolsó kviddicsmeccsemet. Kár tagadnom, hogy sokat kattogott utána ezen az egészen az agyam, és végül arra a következtetésre jutottam, hogy valami célja lehet velem, csak éppen a felettéb fura személyisége ilyen szokatlan módon bírta kifejezni mindezt… Legközelebb biztos megkérdezem Tonyt, ha dumálunk, hátha ő jobban ért hozzá, és már remélhetőleg túljutott a cikizzük-Mattet-azért-mert-őt-cikizte-egy-lány-és-vicces-volt -fázisán és már képes érettebb szemszögből is megközelíteni a problémát. Kis elmerengésem után visszatértem az emailhez.

Viszont van még valami, amit már az előző levelemben is nagyon meg akartam veled osztani, de nem bírtam, hát tessék, most veszem a bátorságot és kibököm: Tetszik valaki. Jó, jó biztos, fecsegtem már ilyeneket az elmúlt 10 év során, de ezt most TÉNYLEG az.

Azt hittem, reflexből levágom a laptop képernyőjét a rám törő pániktól. A levegőben állítottam meg remegő kezemet, még mielőtt tényleg megtettem volna. Éreztem, ahogy egy kisebbfajta készenléti helyzet uralkodik el rajtam, elöntött a víz, szaporodó légzésszám…
Na ne, azért ennyire ne dramatizáljuk túl a dolgot, Hunter! Magamon mérgelődve, de megemberelve magam, folytattam az olvasást.

Látásból ismerem, hiszen az évfolyamtársam. de valamiért sosem fordítottam felé nagy figyelmet. Talán azért, mert a suli legjobb együttesének az énekese és gitárosa, és gondolom dacból csak azért sem akartam észrevenni, hogy mi rejlik benne. Mattnek hívják. És hát ismersz engem, így elképzelheted, hogy milyen idióta módon reagáltam le a bennem feltörő érzéseket… Sikerült a kviddicsmeccs alatt leégetnem magam, mivel nem bírtam megállni, hogy ne tegyek rá pár kacér megjegyzést… Merthogy kviddicsezik is. De akkor olyan jól éreztem magam, és olyan jó kis mérkőzés volt, meg a többi játékossal is szórakoztam, szóval nem volt olyan feltűnő…

Mentegetőzését olvasva egyszerre öntött el a harag, a totális értetlenség és sok más egyéb érzés hulláma. Remegő ujjal görgettem lejjebb, de itt aztán véget is ért a keszekusza írás.

Majd még írok, hogy hogyan alakulnak a dolgok, és ne legyél féltékeny, kérlek, úgyis te maradsz az én egyetlen fogadott bátyám!

Ölel:
Abigail

Az egyik fő aggályom, azaz hogy ki a lépfene az a Jake, elmúlt. Ezek szerint a legjobb barátja. Végül is miért ne, amilyen karakán csaj, elképzelhető, hogy van olyan fiú, akivel jól ki tud jönni. De hogy ezek szerint velem is jól ki akar jönni…? Hát arra befizetek. A rám nem tartozó levél elolvasásától lelkifurdalva, de vigyázva, hogy ugyanott legyen megnyitva, ahol hagyta, elsomfordáltam a géptől. A sok új ingertől kavargó fejjel bambultam ki az egyik ablakon, míg Charlie-ra vártam.

Elgondokodtam, hogy milyen a roxforti helyzet ehhez képest. Nem is olyan rossz… Hiszen nekünk vannak azért mugli tantárgyi szakkörök egy ideje, meg tehetséggondozási programok is, párbajszakkör, satöbbi. (Már csak egy főzőszakkör hiányozna, nyüszített fel bennem egy hang.)
-Halljátok… -vettem egy nagy levegőt, és éreztem, ahogy az adrenalin végigszáguld az ereimben, mint ahogy mindig, ha valami meggondolatlan, ám zseniális ötlet születik a folyton pörgő agyamban. -Ezt nem szabadna hagyni! Szegény horned serpentesek! Meg mi az, hogy nincsenek szakköreitek?! Eskü, elmegyek hozzátok tanárnak, és rendet csapok! -jelentettem ki nagy hévvel Mivel eddig végig sem gondoltam ezt az ötletet, így ebben a pillanatban, mikor kimondtam, csapódott le teljes súlyával. Végü is… Meglepetésemben egészen elhallgattam. Matt épp kérdőn nézett volna rám, mire sebesen magyarázni kezdtem:
-Gyerekek, nem is sejtitek, hogy mekkora ötletet adtatok most ezzel a beszélgetéssel! Nem viccelek. Ebben a pillanatban világosodtam meg! Nekem komolyan tanárnak kell lennem. Tökre élvezném! - szinte kiabáltam, és hevületemben lelkesen rácsaptam a lépcső korlátjára. -Köszönöm, srácok, el sem tudjátok képzelni, hogy mennyit segítettetek most öt perc alatt! Amúgy itt is vagyunk, itt a konyha bejárata. Ha azon a festményem megcsikized a körtét, kinyílik az ajtaja. Csak tedd le a legközelebbi pultra a cuccokat, aztán távozz diszkréten. Nem fognak fennakadni rajta a házimanók. -magyaráztam, mintha a világ legegyértelműbb dolga lenne. -De én most megyek, és addig is keresek támogatókat a Főzőszakkörömhöz! -kiáltottam utánuk, és robogtam tovább.

-Értem. És nincs lehetőség arra, hogy hozzád hasonló érdeklődésűekkel összeállj és valahogy elérd, hogy lehessen főzőcskézni? -erre csak rosszkedvűen húzogatta a száját, tehát nem. Így inkább visszatértem az iskolánk ismertetéséhez:
-Hát ja, nálunk elég lazák a dolgok. Egész önálló életet élhetsz, például Tony is simán tarthatja háziállatként Floydot. Meg egyébként nem tesznek különbséget az egyes házak tanulói között, ami alapvetően jó, csak néha mondjuk lehetetlen érvényesülni. Ott vannak például a horned serpentesek: hihetetlenül tehetségesek és intelligensek is vannak közöttük, de nincsenek szakkörök, vagy külön lehetőségek az egyes tantárgyakból fejlődni, szintet lépni, inkább a gyenge tanulóknak vannak ilyen felzárkóztató órák. -ez mindig is szúrta a szememet, mert van pár horned serpentes barátom, meg egybként én se sértődnék meg, ha Mágiaélettanból vagy netán mugli természettudományos tárgyakból lennének fakultatív órák.

-Hát, igen. A mostohaanyum például cukrász egy mágikus cukrászdában, meg a főzésben is nagyon tehetséges, így megtanított egy-két dologra. Úgyhogy az iskolaidő alatt nagyon tud hiányzni, hogy kicsit ügyködjek a konyhában. Ez végre valami teljesen más lenne, aminek semmi köze a sulihoz. -állapítottam meg kissé elszontyolodva.

-Hát, szerintem ennyi. -nyugtáztam egy vállvonással. És amúgy hogyhogy ennyire rá vagy állva erre a konyhatémára, Jev? Csak nem a főzés a szenvedélyed? -kérdeztem, mert már nagyon kíváncsivá tett. Még sosem ismertem olyan fiút, aki a konyhatündérkedésért úgy odalett volna…

-Hú, köszi, azt nagyon megköszönném. -mondtam kissé zavartan, miközben követni kezdtük, kezemben a vészesen imbolygó edénykupaccal.
-Hát, hogy az Ilvermorny milyen? Azt biztos hallottad róla, hogy a legkevésbé erkölcsös iskola a földgolyón, és ezzel nagyjából egyet is tudok érteni. A négy házunkat tudod? -kérdeztem rá, csak hogy ne magyarázzak el fölöslegesen dolgokat.
Megrázta a fejét, így gyorsan vázoltam:
-Van a Thunderbird ház, oda az ilyen magamfajtákat gyűjtik össze, talán a Griffendélhez hasonlít leginkább. Akkor van még egy Pukwudgie, ami az ilyen Matt-szerű lúzereket tartalmazza. -csaptam a szabadon lévő kezemmel barátom hátára, aki csak a szemét forgatta válaszul. -Nem, amúgy viccet félretéve, jó arcok az pukwudgie-sok, legtöbbjük szintén gyógyítói pályára készül. A Wampus, hát, nem is tudom melyikre hasonlít a roxforti házak közül, állítólag a harcosokat részesítik előnyben. Illetve még van a Horned Serpent, ahova a legnagyobb koponyák kerülnek. Amúgy egy-egy fából faragott szobor képviseli a nagycsarnokban a házakat, és a megfelelő ház szobra jelzi, hogy igényt tart rád, a beavatási ünnepségen. És a pálcánk is az iskolán belül, az első napon választódik ki. Matt,még valami, ami érdekes? -sandítottam rá, hátha ki tud még egészíteni.

-Hát, ez lenyűgöző. -dőltem neki a kanapé hátuljának. -Ezt én is sürgősen be fogom vezettetni, bár már sajna nincs sok időnk hátra. És még milyen extra dolgok vannak nálatok? Mármint, jó, oké, kábé semmit sem tudok az Ilvermornyról. -állapítottam meg elszomorodva. -Mesélhetnétek egy-két dolgot… Ja és persze, segítek, elkísérlek a konyhához és leadjuk a cuccokat, nem fognak ügyet csinálni belőle a házimanók.

-Ami azt illeti, igen, mindenki kedve szerint használhatja, amennyiben el is takarít maga után. Mivel nem olyan széles a választék a közös étkezéseken, mint nálatok, így megvan a lehetőség, hogy összedobj valamit, amit szeretnél. Van tűzhely, mikró, meg egy önfeltöltő hűtő, amiben mindig megtaláljuk a legfontosabb alapanyagokat. -magyaráztam el röviden. -Én személy szerint nagyon szeretem, bár elég kétbalkezes vagyok a főzőbizniszhez. Gyakran van, hogy csinálunk tükörtojást, vagy ilyesmit, mert lemaradtunk a rendes kajáról. -Tony mellett nem nehéz…