Park/ az Aréna

1 / 13 oldal 1, 2, 3 ... 11, 12, 13  Next

Go down

Re: Park/ az Aréna

Témanyitás by Charlize Brown on Pént. Júl. 27, 2018 1:01 pm

Amikor a búcsúbuli másnapján (vagy még aznapján vagy mi) egy erős fejfájással és hasonlóan vehemens hányingerrel ébredtem, és kóválygó fejjel felnézve az Átváltoztatástan haladóknak kötet borítójával találtam magam szemközt, nemes egyszerűséggel felnyúltam és tiszta erőből az olvasó Eric arcába löktem a könyvet, aki fájdalmasan felordított.
- Oké, ha azt mered mondani, hogy te nem úgy érzed magad, mint egy kupac sárkánytrágya, akkor a következő, amit az arcodban találsz, az öklöm lesz – néztem szigorúan, karba font karokkal Eric öléből fel az arcába, és amikor a fiú bűntudatos arca előbukkant a könyv mögül, felhorkantottam, és egy határozott mozdulattal kicsavartam a kötetet a kezéből. – Hogy tudsz te még ilyen állapotban is tanulni? – érdeklődtem enyhén frusztráltan és hisztérikus állapotban.
- Te hogy nem, amikor mindjárt RAVASZ? – kérdezett vissza hasonlóan frusztráltan és hisztérikusan a fiú.
- Úgy, hogy nem vagyok őrült! – kontráztam azonnal, és hiába nyúlkált a könyve után, nem voltam hajlandó visszaadni neki. – És egyébként is, mindent tudsz, amit meg nem, azt már nem most fogod megtanulni, úgyhogy fejezd be ezt a hülyeséget, és az esti koncertre készülj ahelyett, hogy már megint feleslegesen hajtod túl magad, mert így is, úgy is száz százalékos RAVASZ-t fogsz írni mindenből! Na – fejeztem be a rögtönzött minimonológomat, szigorúan nézve fel Eric-re, aki kiskutyaszemekkel pislogott vissza rám. – És nem, nem adom vissza a könyvedet – szorítottam határozottan a mellkasomhoz a kötetet, majd párszor belekönyökölve Eric hasába és lábába, amit a fiú igencsak nehezményezett, de sikerült felülnöm, és körülnézve a klubhelyiségben megállapítottam, hogy a többiek már fel is szívódtak, és már csak ketten maradtunk a tágas szobában.
Igen, most is bebizonyosodott, hogy a messze földről híres alvókámról szóló mendemondák teljes mértékben igazak és megalapozottak.
- Hány óra van? – kérdeztem csak úgy mellékesen, még mindig kicsit lassan vánszorgó gondolatokkal és bizonytalan mozdulatokkal, Eric pedig készségesen megadta a választ.
- Délután egy óra.
- Hogy tessék??? – tisztult ki a fejem egy pillanat alatt, és azonnal felpattantam, miközben a fejemben pánikszerűen kergették egymást a gondolatok. – Hogy áll a színpad? Hol van Alice? Még meg sem beszéltük vele, mikor és hol fog énekelni! És hol vannak a plakátok? Vagy már tegnap kiragasztottuk őket? Ki fogja levinni a dobomat? És…
- És még én vagyok az, aki túlaggódja a dolgokat – motyogta Eric, de ezt már csak fél füllel hallottam, mert már rohantam is fel a hálókörletembe, hogy az előrelátóan elkészített, másnaposság elleni élénkítőfőzetet felhajtva, belevessem magam az utolsó koncertünk napjának forgatagába.
És, mint később kiderült, valóban szükségem is volt erre a főzetre, mert olyan gyorsan pörögtek az események, hogy alig győztem lépést tartani velük. Ahogy pár Griffendéles negyedéves fiút instruáltam, hogy hogyan építsék fel a színpadot a tó partján, Nat-tel és Alice-szel egyeztettem a szólóikról. Mindeközben a dallistát is át kellett vennem Jasper-rel, aki egy kicsit elveszett volt az előző esti (vagy aznap esti, na mindegy szóval a búcsúbuli alatt történt) dorbézolás után, emellett pedig még Eric folyamatos kávéellátását is biztosítanom kellett, mert megközelítőleg két órát aludt, hogy aztán másnaposan (vagy aznaposan) álljon elő Átváltoztatástant magolni, pedig már mindent tudott nemcsak abból a tantárgyból, hanem az összes többiből is, most pedig alig bírta nyitva tartani a szemét, úgyhogy fontolóra vettem az intravénás adagolást; a hangosítás és a világítás kérdéséről pedig ne is beszéljünk. Szóval, teljes káosz volt, és csak akkor tudtam egy pillanatra megállni, szusszanni és körülnézni, amikor már arra kellett felocsúdnom, hogy már csak öt perc van a kezdésig, és a fellépőruhánkban, körben állunk a backstage-ben, a többiek a hangszerükkel vagy mikrofonnal a kezükben, én pedig az ütőimet forgatva az ujjaim között.
A rohanással és szervezkedéssel töltött nap után megfáradva, de vigyorogva néztünk egymásra, és azt kellett észrevennem, hogy most semmi nyoma nem volt nosztalgiának, szomorúságnak vagy melankóliának; egyszerűen csak örültünk, hogy még egyszer, utoljára együtt zenélhetünk, és ahogy körülnéztem, olyan felszabadult mosolyokat láttam magam körül, amely minden bizonnyal az én arcomon is visszatükröződött. Még Alice ajkán is egy halvány mosoly játszott.
- Hát, srácok, ez a nap is eljött – vigyorodtam el, mindenkinek egyesével a szemébe nézve. – Mindent, amit el szerettem volna mondani, már elmondtam, vagy remélem, úgyis éreztétek minden pillanatban, amikor együtt voltunk. Nagyon szerettem és szeretek veletek együtt zenélni, ti adtatok értelmet a napjaimnak, és ha visszapörgethetném az időt és megint választhatnék bandát, újra és újra benneteket választanálak. Köszönöm, hogy megoszthattam veletek a zenémet, köszönöm, hogy szerethettelek benneteket, és hogy egy ilyen szuper bandává kovácsolódtunk össze. Azt hiszem, történelmet írtunk – néztem végig a Colourblind kis csapatán boldogan mosolyogva, majd középre tettem a kezemet. – Akkor, még egyszer, utoljára; csapassuk! – üvöltöttem el magam, és egyszerre lendítettük a magasba a kezeinket, amikor pedig egy csapatként kirohantunk a színpadra, a koncertre összegyűlt tömeg egyszerűen felrobbant és vadul őrjöngeni kezdett.
Mi pedig elkezdtük. Az utolsó koncertünket együtt, ami, akár kimondtuk, akár nem, inkább szólt saját magunknak, mint a közönségnek. Persze, nekik is örömet akartunk szerezni, hiszen a célunk az volt, hogy nemcsak egymással, hanem a hallgatósággal is megosszuk a zenénket, de ez az utolsó koncert sokkal bensőségesebbre sikerült, mint a korábbiak.
Főleg az alapján válogattuk össze a dallistában szereplő számokat, hogy a bandatagoknak mik voltak a kedvenceik, így felcsendült a The Reckless and The Brave az All Time Low-tól (az én kedvencem, természetesen), az Eric-kel közös dalunk, a FOB-tól az Alone Together, az Imagine Dragons Release című száma Eric kérésére, de a koncertjeink sorában most először felcsendült Alice kedvenc dala is az ő tolmácsolásában, Rachel Platten Fight Song-ja.
Utólag visszagondolva a koncert egyetlen, szeretetből, búcsúból, könnyből és nevetésből összegyúrt, színes kavalkád volt, ahol a dalok olyan természetesen és rutinosan követték egymást, ahogyan azt kell, és egyszerűen hagytam magam feloldódni abban a különleges és egyedi hangulatban, amit ez az utolsó koncert jelentett. Azt akartam, hogy soha ne legyen vége, hogy beleragadhassak ebbe a pillanatba, de az idő már csak ilyen; nem vár senkire, és előbb-utóbb minden véget ér.
Az utolsó előtti dalként játszottuk el a Not a Farewell, Just a Goodbye-t. A kissé lassabb, melankolikusabb szám alatt volt alkalmam kinézni a közönségre is, bár kissé már homályosan láttam mindent, mert azért az utolsó koncert gondolata és a végzős évünk tudata fájdalmasan szúrt a szívembe; de ahogy körbenéztem, láttam, hogy nem csak nekem jártak ezek a gondolatok a fejemben. Láttam Jev-et az első sorban lelkesen integetni és ugrálni, kissé szomorkás mosollyal, Tony-t és Matt-et, ahogy éppen összenevetnek valamin, majd játékosan lökdösődni kezdenek a vállukkal, mintha valódi testvérek lennének, akiket nem szakíthat el a jövő, Nomusa könnyes és büszke mosolyát, a kezét Tony-éban, és Pavel-t, aki büszkén mosolygott a barátnőjére, és vigyorogva mutatta fel hüvelykujját, amikor Nat is kinézett rá a mikrofon mögül. És, ugyan mindannyian háttal álltak nekem, de a Colourblind összes tagjából éreztem felém áradni azt a kötődést és szeretetet, amit, bárhogyan is próbálkozik az élet, azt hiszem, most már soha többé nem tud elszakítani.
Amikor pedig az utolsó dallam is elhalt a levegőben, beszámoltam, és minden erőnket az utolsó dalba összpontosítva elkezdtük a OneRebulic-tól az I Lived-et.
Hope when you take that jump, you don't fear the fall / Hope when the water rises, you built a wall / Hope when the crowd screams out, they're screaming your name / Hope if everybody runs, you choose to stay énekelte Eric, majd Nat vette át a következő négy sort. Hope that you fall in love, and it hurts so bad / The only way you can know is give it all you have / And I hope that you don't suffer but take the pain / Hope when the moment comes, you'll say...
A refrénben pedig Nat, Eric, Alice és Jasper hangja egyszerre hangzott fel a tömeggel, hogy aztán a következő szóló négyest Alice és Jasper énekeljék együtt. Hope that you spend your days, but they all add up / And when that sun goes down, hope you raise your cup / Oh, I wish that I could witness all your joy and all your pain / But until my moment comes, I'll say..., a következő refrén felhangzásakor pedig már nem érdekelt, hogy nincs hangom, én is énekeltem velük, és egészen a szám végéig, elveszve a hangok, érzelmek és élmények spiráljában, kiénekeltem a lelkemet.
Amikor pedig az utolsó szám végeztével az elsöprő tapsviharban kirohantunk előre, hogy egymásba kapaszkodva, még egyszer, utoljára, egy bandaként meghajoljunk, éreztem, ahogy a fültől fülig érő vigyorom mellett a könnyek is bőven patakzanak az arcomról.
Amikor pedig Jordi, az egyik negyedéves Griffendéles srác a kezembe nyomott egy mikrofont, hogy ugyan mondjak már valamit, végignéztem az internacionális diáktömegen, a szemüket törölgető végzősökön, az önfeledt mosollyal ugráló és éljenző alsóbb éveseken, és Minnie-n az egyik közeli fa árnyékában, aki ugyan azt gondolta, hogy láthatatlan, én mégis kiszúrtam már az első pillanatban, ahogy azt is, hogy elmorzsolt pár könnycseppet, Eric és Nat karjával a vállamon, vidám mosollyal beleszóltam a mikrofonba.
- Vigyázzatok a Roxfortra és a többi varázslósulira! Vigyázzatok magatokra és egymásra, szeressetek határok nélkül és színvakon, éljétek az életet úgy, ahogy nektek tetszik, és… - vigyorodtam el, noha a hangos éljenzés fölött már én alig hallottam a saját hangomat. – … ne hagyjátok unatkozni Minnie-t! – kacsintottam vigyorogva az igazgatónőre, aki csak hitetlenül megcsóválta a fejét, de ahogy elfordult, még láttam a mosolyát és azt az apró könnycseppet a szeme sarkában.
Viszlát, Roxfort gondoltam mosolyogva, ahogy pedig még egyszer, utoljára meghajoltunk, felnéztem a tiszta égre, és felküldtem egy kívánságot a csillagoknak. Nem mondhatom el, mi volt az, mert attól tartok, akkor nem válna valóra, de végtére is, azt hiszem, abban mindannyian megegyezhetünk, hogy, ahogy Alice is írta a Not a Farewell, Just a Goodbye-ban, „Nobody ever says goodbye unless they want to see you again.”.
avatar
Charlize Brown
Trimágus Tusa Bajnok

Hozzászólások száma : 268
Join date : 2017. Jun. 10.
Age : 18
Tartózkodási hely : Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Park/ az Aréna

Témanyitás by Charlize Brown on Szomb. Jún. 30, 2018 7:11 pm

- HÓBORC! – hallottam egy velőtrázó, haragtól izzó sikítást valahonnan a folyosó másik végéről, és alighogy a kiáltást követő éktelen csörömpölés, hangos vihogás és sikítozás elért a fülemig, automatikus mozdulattal beugrottam a bal oldalamon a falon függő kárpit mögött megbújó kis beugróba (hét év folyamatos bujdokolás Minnie elől fizetődik ki ezekben a pillanatokban; a kastély minden egyes folyosóján tudok legalább egy, de a legtöbbször kettő vészhelyzet esetén átmenetileg birtokba vehető búvóhelyről).
Jól is tettem, mert a következő pillanatban a kopogószellem rosszindulatú vihogása végigsöpört a kárpit másik oldalán, nyomában pedig újabb sikolyok és átkok kórusa hangzott fel, igencsak közelről. Ahogy viszont elmúlt a közvetlen veszély, és Hóborc átsuhant a kastély egy másik szárnyába, hogy megkeserítse a diákok életét, amíg a Véres Báróval vagy Minnie-vel nem találkozik, kiverekedve magamat a súlyos drapéria mögül abba is betekintést nyerhettem, pontosan mivel is okozott felfordulást a kopogószellem – Hóborc élő csótányokat szórt a diákokra, akik sikítozva igyekeztek megszabadulni szegény állatoktól, akik minden bizonnyal jobban meg voltak ijedve, mint maguk az emberek.
Szerencsére én nem csak a sárkányokról tudtam egyet s mást, hanem az egyszerű csótányokkal is el tudtam bánni, így odaléptem a hozzám legközelebb eső diákhoz, hogy segítő kezet nyújtsak.
- Várj, Sam, hadd segítsek! – érintettem meg Griffendéles osztálytársnőm karját nyugtatólag, aki ugyan nem sikítozott, de igencsak vadul izgett-mozgott, hogy valahogyan megszabaduljon a nemkívánatos vendégtől, így sietnem kellett, mielőtt akár magában, akár a csótányban kárt tesz.
A farzsebemből gyorsan előhúztam egy levél zobolyt, amit még két hete szedtem a Tiltott Rengetegben, és leguggolva Samantha bokájához simítva az igencsak erős szagú növényt, pár másodpercen belül már a padló egyik repedésébe is csúszott az állat, kedvenc csemegéjét majszolva.
- Kösz, Charlize – nézett rám hálásan Sam, lesimítgatva a talárját, mire csak mosolyogva megvontam a vállam, és előhúzva egy mosolygós, élénkpiros almát a zsebemből, harsogva beleharaptam a gyümölcs húsába.
Sam-mel pár pillanatig némán, külső szemlélőként figyeltük a felfordulást, ahogy a többi diák is egymást segítve igyekezett megszabadulni az állatoktól, és egy pillanatra furcsa szúrást éreztem a szívem tájékán. Valószínűleg Samantha is megérezhette ezt a megmagyarázhatatlan szomorúságot, ami hirtelen rám telepedett, mert felsóhajtott, és bánatos mosollyal megveregette a vállamat.
- Hiányozni fog ez mind, ha végzünk – csóválta meg a fejét a lány. – Még Hóborc is, bármennyire is az Azkabanba kívánom néha – nevetett fel Sam, én pedig hamarjában nem tudtam erre mit válaszolni, így ismét beleharaptam az almába, csak hogy ne is kelljen. – Kösz még egyszer, Charlize és sok sikert a Tusán! – veregette meg a vállam aztán vigyorogva még egyszer Samantha, és megrántva táskája vállpántját, rövidesen eltűnt a folyosó másik végén, én pedig kiosztva pár zobolylevelet azoknak, akiknek még mindig nem sikerült megszabadulniuk a csótányoktól, folytattam utamat a kastélypark felé.
A megkezdett almát majszolva léptem ki a kastély súlyos tölgyfaajtaján, és szinte azonnal elvakított a ragyogó nap, így visszanyelve pár vaskosabb mugli káromkodást, összehúzott szemekkel, sűrűn pislogva néztem végig a smaragd tenger módjára hullámzó pázsiton, hogy megtaláljam a barátaimat. Nem kellett sokat keresnem, mert a tó melletti kis társaság egyik tagja elkezdett hevesen integetni, én pedig a kézhez tartozó emberben felismertem Eric-et, így ráérős, nyugodt tempóban elindultam a tó felé.
A nap ragyogóan sütött, de hűs szellő fújdogált, ami valamelyest lehűtötte az elmúlt napok levegőtlen kánikulája miatt felforrósodott levegőt, így nem volt meglepő, hogy mind a külföldi, mind a roxforti diákok nagy része a természetben töltötte a délutánt. Ezért is volt viszont kisebb csoda, hogy Eric-ék helyet tudtak maguknak szorítani a tóparton, amit lehuppanva a Colourblind kis körébe meg is jegyeztem.
- Végzős előny – rántotta meg a vállát Eric vigyorogva, majd amikor felvont szemöldökkel ránéztem, megadóan, csintalan mosollyal felemelte a kezeit. – Meg pár rábeszélő bűbáj. De főleg végzős előny – biztosított ártatlan(nak szánt) tekintettel pislogva, mire csak rosszallóan megforgattam a szemeim, de nem tudtam elnyomi egy mosolyt.
A Colourblind alkotta körben Nat egy magával hozott gitárt pengetett halkan, énekelve a dallamhoz, Jazzie be-becsatlakozott a dalba, de főleg csak a nap felé fordított arccal élvezte a tavaszt és a jó időt, Alice pedig szokásához híven a füzetébe temetkezett, és megállás nélkül körmölt valamit. Úgy tűnt, csak rám vártak, mert amikor elhelyezkedtem a körükben, Nat félretetette a gitárt, és még Alice is abbahagyta legalább addig az írogatást, amíg felnézett rám.
- Szóval, hogy állunk a szórólapokkal? – nyitottam meg a megbeszélést, kényelmesen nekidőlve Eric oldalának, aki átkarolta a vállamat, és fél kézzel felkapott egyet a kör közepén kupacban heverő szórólapokból.
- Alice most hozta – tudatta Eric, mikor átvettem tőle a papírt, és összehúzott szemmel szemügyre vettem.
A szórólapon egy, a Karácsonyi Bálon adott koncertünkön készített mozgó felvétel volt látható, amely pont egy olyan szögből készült, hogy Michael nem látszott rajta. A lap tetején a Colourblind – az utolsó koncert felirat szerepelt, én pedig igyekezve figyelmen kívül hagyni az ismét jelentkező szúró érzést a mellkasomban, tovább olvastam a szórólapot. Helyszínként a tópart volt megadva, dátumként pedig június 2-a, este nyolc órás kezdési időponttal. Az utána következő két hétben voltak a vizsgáink, a június 16-i harmadik próba után pedig vasárnap volt a végzős szertartás, ami a roxforti éveink elkerülhetetlen végét jelentette, így a június 2. ideális időpontnak tűnt egy utolsó koncertre.
Összeszorított ajkakkal biccentettem, ezzel jóváhagyva a szórólapot, majd visszadobva azt a többi közé, mosolyt erőltettem az ajkaimra, és kissé pozitívabb témák felé tereltem a beszélgetést.
- Az előző esti búcsúbulira kik hivatalosak rajtunk kívül? – haraptam bele ismételten az almámba.
- Pavel Nat részéről – biccentett barátnőm felé Jasper, aki vidáman bólintott. –, Alice nem szeretne hívni senkit, ahogy én sem, Eric pedig Jev-hez ragaszkodik – nézett a Hollóhátas fiúra Jazzie, aki határozottan bólintott.
Örültem, hogy Pavel és Jev is ott lesznek az összejövetelen, hiszen az orosz fiú az utóbbi időben szerves részévé vált a csapatunknak, valamint Nat-re is igen jó hatással volt, aki a szerelemtől jobban ragyogott, mint valaha, Eric szobatársa pedig három éves pályafutásunk alatt végig mellettünk állt, és támogatott bennünket, amikor és ahogyan csak tudott, így csak természetes volt, ha ezt azzal háláljuk meg, hogy elhívjuk a zártkörű búcsúbulinkra is.
- Én még Tony-ra és Matt-re gondoltam – dobtam be a két fiú nevét a közösbe. – Segítettek nekünk a karácsonyi koncertünk alatt, és szerintem azóta is sikerült jól összemelegednünk – mosolyogtam körbe, és általános egyetértő mormogás után Eric is beadta a derekát.
Ugyan Tony-val nagyot javult a kapcsolatuk amióta az amerikai fiú segített neki bevallani az irántam érzett érzelmeit, de a feszültség azért még fel-fellángolt közöttük amikor véletlenül egy légtérbe tévedtek. Ezért is örültem neki különösen, hogy Eric is rábólintott Tony jelenlétére a búcsúbulin.
- Akkor értesítsétek a meghívottakat, június 1-jén találkozunk itt, a parton este nyolc órakor, addig pedig minden délután próba, hogy kirobbanó formában legyünk az utolsó koncertünkre – dörzsöltem össze a tenyereim ördögien vigyorogva, a többiek pedig mosolyogva bólintottak, hogy megértették.
A búcsú és a keserédes szétszéledés gondolata azonban bármennyire is igyekezett azon a délutánon is, hogy megbújva a szíveinkben szomorúságot pumpáljon az ereinkbe, mi nem hagytuk neki. A jelenre koncentráltunk, és a jelenben még együtt voltunk. Ez volt az, ami igazán számított. Ez volt az, ami egyedül számított.
- Addig viszont – vigyorodtam el ördögien, és a pillanat törtrésze alatt felpattantam. – aki utoljára ér a tóba, az durrfarkú szurcsók! – nevettem el magam, majd tiszta erőből elkezdtem sprintelni a tiszta víztükör felé, és amikor belecsobbantam, a hideg víz a bánat puszta lehetőségét is kipréselte a sejtjeimből.
Ahogy pedig levegőért kapkodva, nevetve felrúgtam magam a tó mélyéről, és a zenekar hangosan kurjongató és kacagó tagjaival találtam magam szemközt, a szívem megtelt melegséggel és szeretettel. Amikor pedig Eric-kel találkoztak vizes ajkaink, a csóknak ígéret- és örökkévalóságíze volt. A jelen gyorsan pergő másodperceiben a miénk volt a végtelen.
avatar
Charlize Brown
Trimágus Tusa Bajnok

Hozzászólások száma : 268
Join date : 2017. Jun. 10.
Age : 18
Tartózkodási hely : Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Park/ az Aréna

Témanyitás by Matt Hunter on Hétf. Jún. 25, 2018 9:14 pm

-Őh… ja, semmi, semmi. Már el is feletettem, és szerencsére a többiek is. Meg tudom érteni, ha egyszer annyira nyaggatnak, és van is tehetséged ehhez a kommentátor-szakmához. -hebegtem teljesen meghatva. Komolyan megtörtént? Észnél van? Rá sem ismerek… Enyhe szédelgést éreztem, ahogy realizálódott bennem, hogy ez itt A Pillanat. A pillanat arra, hogy meglépjem azt, amit Charlie is javasolt. Hogy elhívjam valamit csinálni. De valahogy annyira lesokkolt a tudat, hogy mégis sikerült felmérnie, hogy elég nagy butaságot követett el velem szemben a meccs közben, de vette a fáradságot és bocsánatot kért... És tud ez a lány rendes és normális is lenni… És most itt játszadozik Bazsalikommal, mintha már régi jó barátok lennének. És olyan cukik együtt, szentséges Merlin.
Egyszerűen menekülnöm kellett.
-Te jó ég, már ennyi idő? Francba, már negyed órája Timmel kéne Gyógynövénytant tanulnom! -pattantam fel fejcsóválva, próbálva a lehető legtermészetesebbnek tűnni. Instant menekülési ötletem célba ért, Abigail zavartan tuszkolta le magáról az időközben már az ölébe mászó macskát.
-Persze, menj csak, hiszen neked van is értelme tanulnod… -állapította meg, ezzel arra utalva, hogy nem sok teremtés van a Földön, aki szívvel-lélekkel képes ezt a nem túl esszenciálisnak hangzó tantárgyat tanulni. Tehát tisztában van azzal is, hogy milyen pályára készülök.
Rákvörösen siettem vissza a kastélyba, Bazsalikom hűségesen futott utánam. Közben valami gúnyos tapsvihar tombolt a fejemben, amiért ezt megint jól megcsináltam.
avatar
Matt Hunter
Trimágus Tusa Bajnok

Hozzászólások száma : 104
Join date : 2017. Jul. 15.
Age : 19

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Park/ az Aréna

Témanyitás by Abigail Fox on Hétf. Jún. 25, 2018 9:11 pm

Most miért is jöttem ide hozzá tulajdonképpen? Már megint cseszettül meggondolatlanul döntöttem. Az az átkozott macskaimádatom! -korholtam magam némán. Közben azon vitatkoztam önmagammal, hogy legyek-e teljesen őszinte és próbáljam elmakogni neki, hogy én tulajdonképpen úgy bele vagyok habarodva, hogy csak na, merthogy ő úgysem fogja kinyögni, pedig alapos gyanúm van rá, hogy ő is így van velem kapcsolatban. De aztán villámcsapásként hasított belém az a kínos kviddicsmeccs-kommentálás emléke.
Egy rövid torokköszörülés után már menthetetlenül el kellett kezdenem beszélni.
-Figyusz, Matt, én szeretnék ezer bocsánatot kérni, ha kínosan érezted magad akkor, mikor úgy elszaladt velem a ló a kviddicsmeccs kommentálása alatt. Csak annyira buzdítottak a többiek, hogy vegyem kicsit kacérra a figurát… (-ez persze kegyes hazugság volt, teljes mértékben az én szellemi termékem volt ez az egész, máglyára velem). -ahogy ezt kimondtam, nagy és nyomasztó teher szállt le rólam, hiszen már réges-régóta ki kellett volna böknöm ezt, csak nem találtam -nem akartam találni- alkalmat rá. Közben Bazsi a farkával cirógatott a könyökömnél, így akaratlanul is idétlen félmosolyra húzódott a szám.
avatar
Abigail Fox

Hozzászólások száma : 17
Join date : 2018. Feb. 02.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Park/ az Aréna

Témanyitás by Matt Hunter on Hétf. Jún. 25, 2018 9:09 pm

Mikor felpillantottam, pont azzal a személlyel találtam magam szemben, akivel most épp a legkevésbé szerettem volna. Abigail óvatos, ám biztató mosollyal, háta mögött összekulcsolt kezekkel sétált oda hozzám. Nem tudtam, hogy mire számítsak, ugyanis ilyen gyanúsan normális állapotában talán nem is láttam még.
-Tied a cica? -érdeklődött, és szemmel láthatóan rajongva guggolt le hozzá, és nyújtotta felé a kezét. Kíváncsian megszaglászta, és rövidesen már élvezettel, hozzá-hozzásimulva járkálta körbe a lányt. Ezt a néma fél percet próbáltam meg felhasználni hogy összegereblyézzem magamat és tárgyalóképes legyek.
-Igen… Bazsalikomnak hívják. -bukott ki belőlem kissé sután, és csak ekkor tűnt fel, hogy mennyire idétlen nevet sikerült választanom szegénynek. Bazsalikom… Legszívesen hangosan horkantva felröhögtem volna a magam szerencsétlenségén. Kár, hogy nem Kakukkfű. (Na jó, anno Tony figyelmeztetett, hogy ez nem egy szalonképes név macskának, de hosszas unszolásra sem tudott jobbat javasolni, így úgy döntöttem, hogy ez a téves döntés az ő lelkén fog száradni.) Így aztán épp magyarázkodásba kezdtem volna, hogy tulajdonképpen nem az én ötletem volt, ami enyhén szólva is füllentés lett volna, de úgy tűnik, Abigail egyáltalán nem tartja furának.
-Bazsi… hogy Te milyen édes vagy! -huppant le mellé törökülésben, mire a cica dorombolva dörgölőzött hozzá.
avatar
Matt Hunter
Trimágus Tusa Bajnok

Hozzászólások száma : 104
Join date : 2017. Jul. 15.
Age : 19

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Park/ az Aréna

Témanyitás by Abigail Fox on Hétf. Jún. 25, 2018 9:08 pm

-Ezek csodásak! -ámuldozott Rosemary, ahogy a Polaroidom kiköpte az utolsó fotót is, amit róla készítettem, miközben a Roxfortot körbeölelő hatalmas birtokon császkáltunk és beszélgettünk. Furcsa is volt, hogy csak egy ember van a közelemben, hiszen odahaza az Ilvermornyban elég nagy, mondjuk olyan minimum 5-6 fős bandákban szoktunk valamit csinálni. Haverjaim többsége azonban kihagyta a Tusát, de legalább itt van nekem Mary, akit mindig is jó barátnémnak tartottam. Bár lett volna miről, de mégsem volt szívem a felhőtlen hülyéskedésünket szétrombolni bármiféle lelkizéssel, így végül is az eredeti célomat nem értem el, de legalább ő pár jó képpel gazdagodott. Igyekeztem nem mutatni, hogy bármi is nyomja a szívemet, de azért, jó barátnő révén, észrevette, és próbált faggatni, de inkább elhessegettem a témát és bizonygattam, hogy nincs semmi gáz. Mikor azonban észrevettem Mattet, ahogy gondterhelten, de épp kicsit átmenetileg felszabadulva játszogatott egy macskával (Merlinre, hát ezeket meg kell zabálni! Szerintem itt és most el fogok olvadni…), hatalmasat dobbant a szívem. Na jó, most már nincs mentség, itt az idő.
-Bocs Mary, de valamit kérdeznem kell Mattől, fent találkozunk! -ráztam le burkoltan Horned Serpentes barátnőmet, és kimért léptekkel közeledni kezdtem felé.
avatar
Abigail Fox

Hozzászólások száma : 17
Join date : 2018. Feb. 02.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Park/ az Aréna

Témanyitás by Matt Hunter on Hétf. Jún. 25, 2018 9:06 pm

/elkezdődött a Hugrabugban/
Tapasztalatból tudtam, hogy egy cicával való szórakozás előbb vagy utóbb, de felvidítja az embert. Most épp az utóbbi helyzet állt fent, de lassan és határozottan éreztem, hogy a boldogsághormon-szintem kicsit feljebb mászik, ám az egészségestől még mindig igen messze lehetett. Magamba feledkezve bosszantottam szegény Bazsalikomot a pálcám végéből elővarázsolt lézerpontocskával, ahogy össze-vissza mozgattam előtte a földön, ő pedig viccesebbnél viccesebb módszerekkel próbált lecsapni rá.
avatar
Matt Hunter
Trimágus Tusa Bajnok

Hozzászólások száma : 104
Join date : 2017. Jul. 15.
Age : 19

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Park/ az Aréna

Témanyitás by Charlize Brown on Pént. Május 11, 2018 10:42 am

-… de még azt sem osztottad meg velem, hogy áll a szobád a harmadik próbára – figyelte felhúzott szemöldökkel és enyhén értetlenkedve Eric, ahogy lehasalok a farkasölőfű mellé, és a pálcámat a fogaim közé szorítva, minden oldalról megvizsgálom a növényt.
Teljességgel figyelmen kívül hagyva a kérdését, végül, miután teljességgel megbizonyosodtam róla, hogy valóban farkasölőfüvet találtam a Tiltott Rengeteg szélétől alig pár méterre, intettem Eric-nek, hogy keresse ki a készletemből a legkedvesebb piros nyelű kisásómat.
Köszönhetően három éves együtt munkálkodásunknak, a fiú egy rövid intésből pontosan meg tudta állapítani, hogy a legkülönbözőbb növényvédő szerekkel, kesztyűkkel, metszőollókkal és ásókkal telepakolt fonott kosárból, amelyben pontosan huszonnégy darab eltérő méretű és színű ásó volt, nekem egészen konkrétan a piros nyelű kicsire volt szükségem.
- És azt sem értem, hogy ezt miért még mindig mugli módszerekkel csinálod – csóválta meg a fejét rosszallóan Eric.
- Hmpfgr – próbáltam válaszolni neki, de a pálca kicsit útban volt, így csak valami érthetetlen, fuldokláshoz hasonlítható, teljességgel érthetetlen hangot adtam ki.
- Jó, tudod, mit, igazad van, most már mindent értek – hagyta rám unottan Eric a dolgot, az idő további részében pedig jobbnak látta inkább meg sem szólalni és teljes csendben figyelte, ahogy a hűs aljnövényzetben hasalva teszek-veszek, majd pár perc koncentrált, gondos és aprólékos munkát követően már a kosaramban is pihent a farkasölőfű.
- Na, látod, így kell ezt csinálni – mosolyodtam el diadalmasan, miután felülve kivettem a pálcám a fogaim közül, és gyors, gyakorlott mozdulatokkal kontyot csavartam köré.
- Charlie, ugye, tudod, hogy ez a másodperc törtrésze alatt megoldható lett volna, ha csak egyszerűen meglendíted a pálcádat? – sóhajtott fel lemondóan Eric, miután felhúzott a földről, de én ügyet sem vetve rá, kikaptam a kosarat a kezéből, és vidáman fütyörészve, szökdécselve elindultam kifelé a Rengetegből.
Eric már csak Hagrid kunyhójánál ért utol, ahol, miután megbizonyosodtam róla, hogy kellő távolságban vagyunk már a Rengetegtől ahhoz, hogy ne tűnjünk gyanúsnak, vidáman oda is integettem a vadőrnek, aki a hippogriffeket etette éppen.
A tavasz egyik legszebb szakaszában jártunk, a levegő friss volt, üde és az élet ígéretét hordozta magában, és a fel-feltámadó szél hullámzó, zöld tengerré változtatta a roxforti parkot, ahol rengetegen örültek a hosszú téli évszak után a felhők mögül előbújó, ragyogó napnak. A tó vize szikrázott a ráeső napsugaraktól, egy csoport Hugrabugos diák pedig a víz szélén annak lakójával, a tintahallal játszadozott, és hatalmas nevetés harsant fel, amikor az egyikük bele is esett a tóba, hogy aztán prüszkölve, de szintén hangosan kacagva bukkanjon fel újra a felszínre. Pár elsőéves egy fa árnyékában köpkövezett, a Griffendéles kviddicscsapat tagjai pedig éppen átvágtak a parkon, izgatottan beszélgetve és seprűjüket lóbálva a kviddicspálya felé igyekeztek, hogy megkezdjék az edzést. Ezen a napon a fúriafűz is önmagához képest nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tetszett, de amikor fölötte kacagó afrikai diákok húztak el nyaktörő iramban repülőszőnyegeiken száguldva, mérgesen utánuk kapott. A parkban rengetegen voltak, akik egyszerűen csak örültek a napnak, és sokan kihasználták az alkalmat, hogy beszédbe elegyedjenek külföldi diákokkal is – így láttunk egy beauxbatons-os és egy durmstrangos csoportot együtt robbanós snapszlizni, másutt pedig egy ilvermornys lány, aki occamy-jával érkezett, a legendás lénnyel játszott, miközben egy ámuló castelobruxos diáknak mesélt az állatról. A távolban Nat-et és Pavel-t és megpillantottuk, akik szintén örültek a jó időnek és egy kis romantikus sétára indultak a parkban, és lelkesen integettünk, amikor ők is észrevettek minket. Nyugodt és boldog napnak ígérkezett az aznapi.
Aztán persze Eric-nek muszáj volt felhoznia a vizsgákat.
- Szóval, egészen pontosan miért is most kell mindenáron farkasölőfű-kereső túrára indulnunk, amikor a nyakunkon vannak a RAVASZ-vizsgák? – vette volna át előzékenyen tőlem a kosarat Eric, de nem engedtem neki.
- Azért, mert te már így is túlhajtod magad, valamikor ki is kell kapcsolódnod, és különben is, én is elmentem a kviddicsmeccsedre – emlékeztettem arra az aprócska tényre, hogy minden jóérzésem ellenére hajlandó és képes voltam felkelni reggel hétkor (igen, ez egészen pontosan még az éjszakához tartozik, még csak nem is hajnal, mert az nálam kilenckor kezdődik), csak hogy megnézzem a mindent eldöntő meccset a Roxfort és a Mahoutokoro között.
- De győztünk – húzta ki magát elégedett vigyorral Eric, én pedig oldalba bokszoltam, hogy azért annyira ne bízza el magát.
- Nem feltétlenül miattad, Er, sőt! A japánok százötven ponttal vezettek, és ha Léo nem kapja el a cikeszt még éppen időben, akkor veszítetek – figyelmeztettem erre az aprócska tényre, de Eric azonnal kontrázott, hogy Natsuko már most válogatott játékos Japánban, mégis hogyan kellett volna jobb hajtónak lennie, mint a lány, és ugyan próbáltam érvelni, egy idő után már csak halvány félmosollyal hagytam, hadd mondja, mert belelendült a témába, és különben is, szerettem nézni, amikor a kviddicsről beszél, mert akkor csillogott a szeme, és a lelkesedés áthatotta az összes porcikáját.
Persze ezt sosem vallottam volna be neki.
Mindettől függetlenül nem mondom, hogy szomorú voltam, amikor megpillantottam Jasper és Alice duóját, és hangosan köszöntve őket sikerült félbevágnom Eric szóáradatát.
- Sziasztok, srácok! – köszöntött minket halvány mosollyal a kissé még mindig sápadt Jasper, akinek az előző héten volt egy csúnya esése, és eltörte a lábát, így még mindig kicsit bicegett, és Alice-re támaszkodott, aki kifejezéstelen arccal támogatta a fiút.
- Hogy vagy, Jazzie? – mosolyogtam rá a Colourblind első számú énekesére, Eric pedig örülhetett, hogy végre megálltunk, mert azonnal elkezdte kiszedegetni a hajamból a földön való hempergésem egyenes következményeként a hajamba akadt mindenfélét, amit az aljnövényzetből szedtem össze – ez minden egyes kiruccanásunk alkalmával az ő privilégiuma volt.
Más kérdés, hogy teljesen tönkretette a kontyomat, és a kis akciója után úgy néztem ki, mint egy madárijesztő.
- Madam Pomfrey azt mondta, a hét végére már kutya bajom – mosolyodott el Jasper, én pedig elégedetten bólintottam.
- Délután próba, de természetesen nem kötelező jönnöd – néztem aztán elkomolyodva a fiúra, ő azonban határozottan megrázta a fejét.
- Ott leszek, Charlie – biztosított mosolyogva, majd búcsút intve tovább bicegett Alice-szal, és mi is folytattuk Eric-kel az utunkat a kastély felé.
A Colourblind összetétele az elmúlt néhány hétben megváltozott. Michael a Nat-tel történt csúnya afférja után elkezdett kerülni minket, és bár senki nem nézett rá csúnyán (Eric szerint ha szemmel ölni lehetne, Michael tőlem már halott lenne, de én nem tudom, miről beszél), végül úgy döntött, kilép a bandából (amit egyébként én nem bántam, sőt). Így viszont hiányzott egy klasszikus gitáros a bandából, és ugyan Eric felajánlotta, hogy szívesen játszik azon a hangszeren is, egyöntetűen megállapítottuk, hogy nem illik hozzá a klasszikus gitár. A kellemes meglepetés ismét Alice-tól jött, aki, amellett, hogy továbbra is írta a jobbnál jobb dalokat a bandának, elhatározta, hogy megtanul játszani a klasszikus gitáron. Eric-kel így hosszú délutánokat és éjszakákat töltöttek együtt, ahol gyakran én is jelen voltam, és határozottan volt hozzá tehetsége, mi több, igen gyorsan és pontosan tanult.
Ahogy ezt átfutott az agyaman, akaratlanul is megállapítottam, hogy sok minden megváltozott az utolsó évre, és ugyan a legtöbb pozitív változás volt, mégis valami furcsa elkezdett fészkelődni valahol a szívem tájékán, amikor Eric féloldalasan rám mosolygott.
- Min tűnődsz? – karolta át a vállamat kedvesen, én pedig csak megráztam a fejem.
- Azon, hogy ma nagyon meleg van, és idén még nem is csobbantunk a tóban – vigyorodtam el ördögi mosollyal.
- De nem is most fogunk, mert nincs nálunk a megfelelő fel… Charlie, most meg hová mész? – kiáltott utánam Eric, de már késő volt, mert a kosarat az ablakon át bebűvölve a hálókörletembe, hangos nevetéssel, teljes erőbedobással szaladtam a tó felé, és a szívem felujjongott, amikor hátrapillantva a vállam fölött, a vigyorgó Eric futott mögöttem, és mellém érve, egymás kezét megfogva, lelkes kurjantással egyszerre ugrottunk a tóba.
avatar
Charlize Brown
Trimágus Tusa Bajnok

Hozzászólások száma : 268
Join date : 2017. Jun. 10.
Age : 18
Tartózkodási hely : Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Park/ az Aréna

Témanyitás by Shikoba Talako on Szomb. Jan. 20, 2018 2:23 pm

Telihold utáni harmadik este

- Te... hánytál már átváltozás után? - kérdezte Léo zavartan.
- Ó, igen - nyugtattam meg mosolyogva. - Nem is egyszer, különösen az első pár alkalomnál. De, ha kevésbé jó állapotomban érkezik meg a Hold, akkor most is előfordul. Szóval emiatt igazán nem kell aggódnod. Tudod mit? Gyere, megmutatom a teámat, ami tökéletes a Holdtölte utáni első napokra és nem mellesleg a másnaposságra is.
Felálltam, s a kezemet nyújtottam neki, hogy megsegítsem. Elfogadta a segítséget. Tenyere hideg és puha, de volt benne egy tiszteletreméltó határozottság. Beletúrt a már a kicsit szemébe lógó szőke fürtjeibe és várakozóan nézett rám.
- Szóval... - szakítottam el a tekintetemet róla, majd elindultam az üvegház felé. - Hm...
Kiment a fejemből, hogy mit is szerettem volna mondani, így kicsit kínos csend telepedett közénk - legalábbis az én részemről, mivel Léo úgy nézett ki, mélyen a gondolataiba merült.
- Te hogy lettél vérfarkas? - bukott ki belőle a kérdés.
- Mint mindenki: harapással - engedtem meg magamnak egy huncutabb mosolyt. - De gondolom, nem erre voltál kíváncsi.
- Hát, nem egészen.
- Tíz voltam - nem kerülgettem a forró kását, hanem rögtön belevágtam a közepébe. - Egy tanyán dolgoztam az egyik testvéremmel. Egy éjszaka kiküldtek minket az erdőbe fát gyűjteni, amely történetesen egy olyan éjszakán, amikor a Telihold szórta ránk a fényét. Ránk támadott egy farkas. Valamilyen célból a Szellemek Navira vezették, s én kisebb életveszélyes sérülésekkel megúsztam. Szerencsére Ms Stewart arra járt, aki a New River szélén lévő házába vitt és ellátott.
- New River? De az nem USA?
- Dehogynem - tértem vissza lélekben is a jelenbe. Benyitottam az üvegházba, ami üres volt. - Az, hogy hogy kerültem végül a Királyságba, egy más történet.
Egy pálcaintéssel világosságot teremtettem és a hugrabugosok kis szekrényéhez mentem. Feltettem forrni a vizet és kivettem a fiókból a szükséges hozzávalókat. Ösztönösen megérintettem a sebhelyemet a ruhámon keresztül.
- Szóval én így szereztem ezeket - felhúztam a pólómat láthatóvá téve a marások fehér helyeit a mellkasomon és az oldalamon, amelyek a nadrág alatt a combonon folytatódtak. Visszafordultam a különböző gyökerekhez, majd felszeltem őket. Egy ideig senki nem szólalt meg, csak a rostok szakadásának hangja törte meg a csendet.
- Köszönöm, hogy megosztottad velem - szólalt meg végül. Nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak.
- Ahogy az elején mondtam, csak akkor tudok Neked segíteni, ha őszinte vagy velem - jegyeztem meg. - Ez akkor a legegyszerűbb, ha a bizalom kétoldalú.
A teáskanna elkezdett fütyülni, úgyhogy a felkockázott darabokat egy vászonzacskóba söpörtem, majd beledobtam a vízbe.
-Velem egy hónapja történt, az ezt megelőző holdtöltekor - a hangján éreztem, hogy bizonytalan volt abban, megoszthatja-e velem, de azt is tudtam, hogy szüksége van rá. A munkalapnak támaszkodtam és felé fordultam, hogy lássa, figyelek. Tőlem körülbelül egy méterre ő ugyanígy az asztalnak dőlt. Ezen az estén immár harmincnegyedszerre a hajába túrt. - Egy főzethez kerestem növényeket a Tiltott Rengetegben, s hiába tudhattam volna, hogy a közelmúltban többször is jeleztek a környéken vérdarkasok jelenlétét, de nem gondoltam bele. Azt sem tudtam akkor, hogy telihold lesz. A semmiből rontott rám, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy elkábítsam, így elmenekülhettem. Nekem kevesebb sebem lett, mint Neked - félrehúzta a pulcsijának nyakát, ami alól kilátszottak a még piros udvarú fognyomok. - Viszont nagyobb ereket talált el. Ott helyben nem vettem komolyan a problémát, a kosár növényt még elvittem azoknak, akiknek kellett a főzethez. Ha Liz nem lett volna ott, amikor elvesztettem az eszméletemet…
Elcsuklott a hangja, felfelé pislogott, hogy a könnyeivel küzdjön. Nehéz volt megállnom, hogy ne lépjek oda hozzá. Közben azon gondolkoztam, hogy esetleg nem a Lázadók közül volt valaki.
- Sosem fogom tudni… Meghálálni neki - folytatta. - És mégis… Amikor elkezdődött az átváltozás, azt kívántam, bárcsak megölt volna a farkas… Vagy a befagyott tó jeges vize… Vagy az átalakuláskor valami, bármi…
Félretettem minden aggodalmamat afelől, hogy vajon hogyan fog reagálni a közeledésemre, és megöleltem. Nem tiltakozott, de nem is karolt át rögtön, mintha nem tudta volna eldönteni, megérdemli-e. Bűntudat sugárzott egész testéből.
Kávé és bergamott illata volt.
Elengedtem, majd anélkül, hogy a szemébe néztem volna, egy gyakorlott kézmozdulattal kirántottam a forró vízből a vászonzsákot és elővettem két bögrét. A gőzölgő bordó teát odanyújtottam neki.
- Ha különösen rosszul érzed magad, akkor egy kis rumot is lehet még belekeverni - jegyeztem meg. Eszembe jutottak Andy-ék, akik mindig úgy itták. Mivel vámpírok, nekik nem volt nagy szükségük rá, de a Holdtölte utáni napokban mindig velem együtt ittak, hogy családi programot csináljanak belőle és ne érezzem akkora tehernek.
- Köszönöm - mosolygott rám és belekortyolt. - Jó erős, de finom.
- Egészségedre - biccentettem. - Liz a barátnőd?
- Nem, dehogy - ez volt az első őszinte nevetés, amit a mai napon hallottam tőle. - A húgom.
- Nem nagyon láttam eddig.
- Beauxbatonsba jár, most a Tusa miatt van itt, a Roxfortban.
Bólintottam egyet. Logikusnak tűnik, elvégre Léonard családja mégiscsak francia, úgyhogy elképzelhetőnek tűnik, hogy a testvére inkább Franciaországba ment.
- Tudok a sebhelyre adni krémet, ami segít, hogy ne legyen olyan csúnya heges, mint az enyém - jutott hirtelen eszembe és elkezdtem átkutatni a zsebeimet a tégely után kutatva. Odadobtam neki az alig öt centiméter átmérőjű dobozkát. - Tessék.
- Köszönöm - kapta el. Kitűnő reflexei vannak, az alkata pont egy fogóénak megfelelő. Huncut félmosolyra húzta a száját. - Bár mindig is szexinek tartottam, ha valakinek sebhelyei vannak.
Nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne kapjak köhögőrohamot a félrenyelt teától. Azt eddig is tudtam, hogy Léonard volt már fiúkkal és lányokkal is (egyik sem volt hosszútávú), de álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer nekem fog címezni egy ilyen megjegyzést. Csak egy mosollyal tudtam válaszolni neki.
- Már most jobban érzem magam a teától, köszönöm.
- Igazán nincs mit - válaszoltam. - Ezen kívül még van pár megoldásom, ami segít elviselhetővé tenni a farkaslétet. Viszont amilyen karikásak a szemeid, szerintem jobb lenne, ha most elmennél aludni. Keress meg holnap mindenképpen, rendben?
- Igen, köszönöm - mosolygott. - Viszont akkor visszakísérlek Téged, mert már jóval takarodó után vagyunk és nekem van engedélyem.
- Rendben - elfordultam, hogy biztosan ne lássa a pírt az arcomon, pedig hálás lehetek a Szellemeknek, hogy a sötétebb bőrszínem elrejtette. Egy pálcaintéssel rendet raktam a munkalapon, majd elindultam vele vissza a kastélyhoz. Útközben még beszélgettünk, de inkább csak apróságok kerültek szóba, semmi fontos. Mielőtt elbúcsúztunk volna, még egyszer köszönetet mondott és megígérte, hogy holnap megkeres. Mosolyogva feküdtem le aludni, utolsó éber pillanataimban még megköszöntem a Szellemeknek, hogy ezzel a betegséggel összekötötték az életünket, ha csak rövid időre is.
avatar
Shikoba Talako

Hozzászólások száma : 65
Join date : 2018. Jan. 14.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Park/ az Aréna

Témanyitás by Shikoba Talako on Csüt. Jan. 18, 2018 8:45 pm

Telihold utáni harmadik este

A felhőtlen égről csillagok ezer szemével néztek rám az Őseim, akikhez tiszta sötétségben mindig kijöttem. Törökülésben ülve szívtam magamba a fű és a tó illatát, gyűjtve az energiákat a Természetből. A Telihold, mint minden vérfarkast, engem is megviselt testileg és lelkileg, de az időtlen Semmiben lebegés mindig segített felépülni. Ilyenkor napfelkeltéig szoktam meditálni, de most valami - pontosabban valaki - visszarántott a tó partjára. Kinyitottam a szememet, s amikor megláttam a mellettem szintén törökülésben ülő, engem figyelő alakot, összeugrott a gyomrom.
- Shiko, szia, bocsánat - hadarta gyorsan a fiú. - Cooper mondta, hogy ilyenkor itt talállak Téged, nagyon sajnálom, hogy megzavartalak.
- Semmi gond - mosolyogtam rá szelíden. - A Szellemek örökké velem lesznek, de Veled kapcsolatban nem vagyok biztos. Minek köszönhetem a látogatásodat? Nem nagyon beszéltünk az elmúlt évek során.
Pontosan hatszor beszéltem vele egészen eddig a pillanatig.
Egyszer az első napon, amikor még nem osztottak be minket a házakba. Közös fülkében utaztunk, de ő tanult. Sosem fogom elfelejteni, ahogy egy-egy nehezebb anyagnál beletúrt a hajába, pont úgy, ahogy most is teszi, mert zavarban van.
Másodszor harmadévben beszéltünk, amikor közösen volt Botanikánk és egyszerre nyúltunk az öntözőkannáért. Tetszett neki az, hogy csak egy hajtincsem volt befonva - azóta gyakran úgy hordom, hogyha úgy érzem, extra Energiára van szükségem. Teliholdkor és az azt követő pár napban, szóval most is, ott volt a kis fonott tincs.
Negyedévben segítségre volt szüksége a Botanika vizsga előtt, mert nem ment olyan jól neki. Akkor volt két hosszabb beszélgetésünk, amikor felkészítettem rá.
Az ötödik beszélgetésünk az idén volt, amikor szintén egy fülkében utaztunk. Csak rövid volt a beszélgetés, mert valamit nagyban írt a füzetébe, de azért jól esett, hogy érdeklődött felőlem.
A hatodik pedig a karácsonyi bálon volt, amikor egyszerre léptünk oda az önkiszolgálós asztalhoz. Udvarias csevej volt csupán.
- Madam Pomfrey a Te nevedet adta meg kicsit több mint egy hónapja, hogy keresselek fel - kezdett bele. Még mindig hadart, de már kevésbé. - De eddig nem mertem.
Ha eddig nem kötötte volna le a teljes figyelmemet, mostmár mindenképpen. A kezemet a térdére tettem.
- Léonard - ejtettem ki a nevét nyugtatólag. - Bármit megoszthatsz velem. Segítek, ahogy csak tudok.
- Én v... - megakadt a szó elején, de nagy levegőt vett és folytatta. - Vérfarkas vagyok.
Sokezer gondolat kezdett versenyezni egymással a fejemben, de próbáltam csitítani őket. Nem szóltam egy szót se - arra vártam, hogy folytassa valahogy.
- Madam Pomfrey hozzád küldött, hogy Te tudsz segíteni ezzel a káosszal, ami körülvesz most engem.
A holdfényben még fehérebbnek tűnt bőre, s mostmár értettem a karikákat a szeme alatt. Kerestem a Farkas nyomait a bőrén, de így nem találtam. Minden bizonnyal ruhával takarható helyen volt.
- Jól mondta - bólintottam továbbra is végtelen nyugalommal. - Tudok tanítani Neked egy-két trükköt és segíthetek szembenézni vele, ha szeretnéd.
- Szeretném - határozott volt, de a hangja mégis remegett. Úgy nézett ki, mint aki szeretné elvonatkoztatni magát a helyzettől, takargatta az érzelmeit.
- Rendben - most vettem csak észre, hogy a kezemet valószínűleg a kelleténél egy kicsit tovább hagytam ott, úgyhogy gyorsan visszahúztam. - Első számú lecke: légy magaddal őszinte és az sem árt, ha nekem sem hazudsz.
- Én őszi... - kezdett volna védekezni, de megállt a szó közepén és bólintott.
Elégedetten biccentettem.
- Kezdjük a kérdéseiddel - kényelmesen elhelyezkedtem. Hosszú lesz még az éjszaka.
avatar
Shikoba Talako

Hozzászólások száma : 65
Join date : 2018. Jan. 14.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Park/ az Aréna

Témanyitás by Nomusa Adeyemi on Vas. Jan. 14, 2018 6:47 pm

- Azt a szöveget majd mindenképpen hallani szeretném - löktem be a kastélyba vezető kaput, majd a Griffendél-torony felé vettük az irányt. - Remélem, tetszeni fog a szoba - mosolyogtam rá.

/folytatódik a Griffendél klubhelyiségében/
avatar
Nomusa Adeyemi
Trimágus Tusa Bajnok

Hozzászólások száma : 120
Join date : 2017. Jun. 11.
Age : 18
Tartózkodási hely : Uagadou Varázslóiskola

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Park/ az Aréna

Témanyitás by Léonard Harman on Vas. Jan. 14, 2018 6:45 pm

- Fájdalomban nem nagyon tudnál újat mutatni... - motyogtam magamban. - Köszönöm szépen az infókat. Ahogy jobbnak látod. Van egy külön elképzelésem, ami csak egy rövid kis szöveg, de, ha ugyanazt az üzenetet egy Neked kézreálló minta jobban vagy ugyanúgy közvetítené, nyitott vagyok rá.
avatar
Léonard Harman

Hozzászólások száma : 285
Join date : 2017. Jul. 17.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Park/ az Aréna

Témanyitás by Nomusa Adeyemi on Vas. Jan. 14, 2018 6:42 pm

- Mindenekelőtt tudnod kell, hogy bármennyire is a kezeimmel csinálom, ugyanúgy működik, mint a mugli tetoválások. Örök életedben Rajtad marad, és nem tudom visszafordítani. A folyamat nagyon fájdalmas, és nem csak testileg, valamint vérezni is fogsz közben - foglaltam össze a negatívumokat, hiszen azt szerettem volna, ha úgy dönt egy ilyen fontos dologról, hogy pontosan tudja, mi vár rá. - Szeretem saját magam felvinni a mintáidat, de ha esetleg van valamilyen különleges kérésed azzal kapcsolatban, hogy hová szeretnéd, milyen kiterjedésben, vagy mit, esetleg tudok ahhoz igazodni. De még mielőtt elkezdenénk, meg kell majd, hogy vizsgáljalak, mert ha úgy érzem, nem az én feladatom vagy, és nem működnék megfelelően, akkor nem szeretnék feleslegesen fájdalmat okozni, vagy egy olyan bélyeget elhelyezni Rajtad, amit egész életedben viselned kell. Remélem, megérted - mosolyogtam rá.
avatar
Nomusa Adeyemi
Trimágus Tusa Bajnok

Hozzászólások száma : 120
Join date : 2017. Jun. 11.
Age : 18
Tartózkodási hely : Uagadou Varázslóiskola

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Park/ az Aréna

Témanyitás by Léonard Harman on Vas. Jan. 14, 2018 6:33 pm

Majdnem kifutott a számon, hogy láttam kétszer is, de mivel ezt ugyebár hivatalosan nem tettem meg, inkább játszottam a zavarodottat.
- Ezt-azt hallottam már róla, de örülnék, ha röviden összefoglalnád, mert tudod, milyen a szóbeszéd... - mosolyogtam rá. - A könyvtárban sincs túl sok információ róla.
avatar
Léonard Harman

Hozzászólások száma : 285
Join date : 2017. Jul. 17.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Park/ az Aréna

Témanyitás by Nomusa Adeyemi on Vas. Jan. 14, 2018 6:28 pm

- Ráérek, persze - mosolyogtam rá, és elindultam a kastély felé. - De biztosnak kell lennem benne, hogy tudod, mit vállalsz - néztem a mellettem lépkedő fiúra komolyan, átható tekintettel. - Mennyit tudsz a módszeremről?
avatar
Nomusa Adeyemi
Trimágus Tusa Bajnok

Hozzászólások száma : 120
Join date : 2017. Jun. 11.
Age : 18
Tartózkodási hely : Uagadou Varázslóiskola

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Park/ az Aréna

Témanyitás by Léonard Harman on Vas. Jan. 14, 2018 6:25 pm

- Eddig nem nagyon voltam biztos benne, de pár nappal ezelőtt... - megköszörültem a torkomat. - Mindegy is, mi történt. A lényeg az, hogy mostmár készen állok, szóval, ha ráérsz...?
avatar
Léonard Harman

Hozzászólások száma : 285
Join date : 2017. Jul. 17.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Park/ az Aréna

Témanyitás by Nomusa Adeyemi on Vas. Jan. 14, 2018 6:24 pm

- Dehogyis, egyáltalán nem - mosolyogtam rá megnyugtatóan. - Akkor jössz, amikor úgy érzed, készen állsz - bólintottam kissé elkomolyodva, és határozottan a szemébe néztem.
Olyan sok feszültség halmozódott fel benne, hogy szinte vibráltak a körülötte remegő illatok.
avatar
Nomusa Adeyemi
Trimágus Tusa Bajnok

Hozzászólások száma : 120
Join date : 2017. Jun. 11.
Age : 18
Tartózkodási hely : Uagadou Varázslóiskola

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Park/ az Aréna

Témanyitás by Léonard Harman on Vas. Jan. 14, 2018 6:19 pm

- Megvannak a forrásaim - zavartan beletúrtam a hajamba. - És ez hogy működik? Időpontot kell foglalnom?
avatar
Léonard Harman

Hozzászólások száma : 285
Join date : 2017. Jul. 17.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Park/ az Aréna

Témanyitás by Nomusa Adeyemi on Vas. Jan. 14, 2018 6:10 pm

- Jól hallottad - bólintottam nyugodtan. - Nem is gondoltam volna, hogy errefelé ilyen gyorsan terjednek a hírek - mosolyogtam könnyedén.
avatar
Nomusa Adeyemi
Trimágus Tusa Bajnok

Hozzászólások száma : 120
Join date : 2017. Jun. 11.
Age : 18
Tartózkodási hely : Uagadou Varázslóiskola

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Park/ az Aréna

Témanyitás by Léonard Harman on Vas. Jan. 14, 2018 6:07 pm

- Igen, remélem, nem gond - mosolyogtam rá. - Azt hallottam, hogy tetoválsz.
A szívem hihetetlenül gyorsan vert, úgyhogy egy mély légvétellel próbáltam csillapítani.
avatar
Léonard Harman

Hozzászólások száma : 285
Join date : 2017. Jul. 17.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Park/ az Aréna

Témanyitás by Nomusa Adeyemi on Vas. Jan. 14, 2018 5:54 pm

Amikor befejeztem a dallamot, kivártam, amíg az utolsó hangokat is újra a vállaira vette és messzire vitte a szél. Talán valaki más ugyanígy megtalálja majd, mint én. Elmosolyodtam a gondolatra, és a sivatag aranyló színeit idéző vászontáskámba csúsztattam vissza a fuvolát. Bármennyire is új élményeket adott Nagy-Britannia, már hiányzott az otthonom.
A még kissé sápadtzöld füvek végigsimítottak meztelen talpamon, amikor megfordultam, hogy visszatérjek a kastélyba, ám a mögöttem várakozó alak megállított.
- Szia! - mosolyogtam rá a fiúra. - Engem keresel?
Farkas-, és valami igen keserű mellékízű Earl Grey-illata volt.
avatar
Nomusa Adeyemi
Trimágus Tusa Bajnok

Hozzászólások száma : 120
Join date : 2017. Jun. 11.
Age : 18
Tartózkodási hely : Uagadou Varázslóiskola

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Park/ az Aréna

Témanyitás by Léonard Harman on Vas. Jan. 14, 2018 5:45 pm

Megbűvölve hallgattam Nomusa zenéjét, ahogy közeledtem felé. Nem szerettem volna megzavarni. Éreztem, ahogy a levegő rezgéseit átveszi a testem és kellemes hullámokban terjedt egészen a csontjaimig.
avatar
Léonard Harman

Hozzászólások száma : 285
Join date : 2017. Jul. 17.

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Park/ az Aréna

Témanyitás by Nomusa Adeyemi on Vas. Jan. 14, 2018 5:40 pm

Nagy-Britanniában a szél is más hangokat suttogott a vérnek, mint Afrikában. Közel sem volt olyan zabolátlan, mint az ősi kontinensen, de történetekben annál gazdagabb volt. Nem hívott messzi földekre, ám gyengéden ölelt körbe, és biztos társ volt a kietlen tájban. Nem ígért titkokat, de megnyugtató szavakat súgott a bőr alá.
Amióta beköszöntött a szeles évszak, gyakran indultam hosszú túrákra a kastély körüli parkban, és igyekeztem dallamba foglalni mindent, amit a szél üzent. A mai üzenet egy keserű, jajongó, ám reményteli, rövid futam volt, amelynek hangjegyei a bőrömön sorakozva várták, hogy később hallható formát nyerjenek nádfuvolámon.
avatar
Nomusa Adeyemi
Trimágus Tusa Bajnok

Hozzászólások száma : 120
Join date : 2017. Jun. 11.
Age : 18
Tartózkodási hely : Uagadou Varázslóiskola

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Park/ az Aréna

Témanyitás by Alex Chekov on Hétf. Jan. 01, 2018 9:41 pm

-Miben segíthetek? -kérdeztem olyan fakó és üres hangon, hogy az még tőlem is durva volt. Borja fázósan összehúzta magán a bundás köpenyét és még inkább a szemébe húzta a bolyhos csuklyáját, így már csak sejthettem, hogy merre néz. Hallottam, hogy zaklatott sóhajok törnek fel belőle, és ebből már tudtam, hogy most elég rossz periódusában van, tehát nem lesz könnyű vele bármiről is normálisan beszélni. Pedig valamiről kéne, mert nem ok nélkül hívott el, hogy járjunk egyet a környéken. Miközben vártam, hogy végre megnyíljon, lázasan kutattam az emlékeimben. Mikor is volt…? Már több hónapja, hogy az egyik ablakban, a karácsonyi bál forgatagából kimenekülve megcsókoltuk egymást. És azóta miért nem csináltunk gyakorlatilag semmit? Miért nem tudunk normális kapcsolatot kialakítani már vagy tizenkettedik éve?
-Mondd kérlek, ha valami nyomja a szívedet. -szólaltam meg ismét, pár percnyi szomorkás csönd után. -Tudom, hogy nem véletlenül szerettél volna ma találkozni velem.
Erőtlenül megköszörülte a torkát, majd felpillantott rám. Kitalálhattam volna, az első könnycseppek  már kiszöktek a szeme sarkából, de nem törődött velük.
-Alex… Én nem vagyok ide való. Hatalmas tévedés volt, hogy jelentkeztem a Tusára. -közölte remegő hangon. Eddig mereven sétáltunk egymás mellett, de most az egyik kezemmel átkaroltam a derekánál és gondterhelten a távolba meredve próbáltam megfogalmazni valami értelmes választ. Bár nem volt túl egyértelmű jelzés, de közelebb húzódott hozzám, amiből arra következtettem, hogy jólesett neki a közeledésem. Elképesztően el van kámpicsorodva a lelke, ismét.
-De állj, miért gondolod ezt?
-Már megint akkora idióta voltam! Csak azért jöttem, mert nem akartam elszakadni tőled, követtelek vakon és bután ide. -válaszolt egyre magasodó hangszínen, amit egy újabb feltörő zokogás zárt le. Sóhajtva kerestem egy zsepit a kabátzsebemből és odanyújtottam neki.
-De könyörgöm, Borja, ettől még nem vagy nem ide való. Még ha nem is akarod magadnak beismerni, jó mágusi képességeid vannak. És igen, van eszed, hiába butázod le magad állandóan. Szét kell választanod azt, amikor az érzelmeidtől vezérelve rosszul döntesz néha, és azt, mikor a tudásodat használod egy versenyen. Az előbbi egyébként teljesen normális, ebben a korban vagyunk.
-Most ezt csak azért mondod, hogy vigasztalj. Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Sosem voltam kiemelkedő tanuló, mint mindenki más, aki ideutazott a világ minden tájáról versenyezni. Jó, ha hoztam a közepes szint legalját, és igen, álltam bukásra többször is alaptantárgyakból, ezt nem lehet tagadni, mert így van. -szipogott megsemmisülten.
-Ha tényleg hülye lennél, akkor hogyan  lennél most a döntőben? -emlékeztettem. -Ha jól tudom, épen és egészségesen túlélted az egyhetes dzsungelbéli éhezők viadalát, és a második próbától sem roppantál meg érzelmileg, mint jópár másik bajnok.  -ő csak lemondóan megrázta a fejét.
-Attól még ugyanúgy kínlódom az iskolában hetedik éve, szar jegyeim vannak és csakis a művészeti tehetségeim miatt nem tekintenek egy életképtelen szerencsétlenségnek.
Most rajtam volt a sor, hogy lemondóan megcsóváljam a fejem, és újabb érvvel próbáljam kicsit feléleszteni az önbizalmát, de mire nyitottam volna a számat, zaklatottan folytatta.
-A szüleim is buták voltak, mint a föld, különösen az apám. Egész életemben az egyik árvaházból löktek át a másikba, nem is értem, mit várok.
Ennél a pontnál úgy meghökkentem, hogy meg is álltam egy pillanatra. Volt már egy-két fura elszólása a szüleiről, de nem volt nagy információtartalmuk, és én nem zargattam őt soha erről a kérdésről. Feltételeztem, hogy ő sem tud valójában semmit róluk, akárcsak én a sajátjaimról.
-Ezt… honnan tudod? -néztem rá összevont szemöldökkel.
-Hát, én egy olyan valakit, aki a legborzasztóbb halálnemet, a tűzhalált választja a saját kinyírására azért, mert megtermékenyítette az osztálytársát, én elég idiótának titulálnék. -közölte tényszerűen.
Nem tudtam megmozdulni a sokktól.
-Hogy… mi? Várj, ezt a mondatot ismételd el.
-Most mi van? Szerintem elég hülye az, aki hagyja magát egy tűzvészben meghalni, mert lefeküdt az osztálytársával és szégyelli a pofáját érte.
Ebben a kijelentésben annyi új információ volt elrejtve, hogy beletelt egy kis időbe, amíg összeraktam.
-Várj, te… A szüleid Szent Katrinosok voltak? És arról a tűzvészről, ami miatt újraépítették a Fenntartók táborát…? Tizennyolc évvel ezelőtt? -miközben összeállt a kép,megborzongtam és úgy elkezdett verni a szívem, mintha maratont futottam volna. Még sosem voltam ilyen közel ahhoz, hogy bármit is megtudjak a származásáról, de annyira megrázó volt a lelki szemeim előtt kialakuló történet, hogy kis híján kiszaladt a föld a lábam alól.
-Végzősök voltak mindketten, anyám Megőrző, apám Fenntartó volt. És hát az utolsó évük tavaszán sikerült megfogannom. És mikor ez bebizonyosodott, pár nappal később valahogy felgyulladt az egész tábor, és egyetlen emberéletet követelt, aki ő volt. -mintha nem is Borja beszélt volna, hanem az ő testéből valaki más. -Mire kezdett volna látszani a terhesség az anyámon, addigra éppen végzett az évfolyam, és ment mindenki a dolgára a nagyvilágba.
Egyszerűen nem tudtam megszólalni. Kerestem a szavakat, de képtelen voltam bármit is kinyögni. Pár percig némán emésztettük az elmúlt perceket, de én nem bírtam tovább.
-Álljunk csak meg! Egyrészt: ezt miért nem mondtad el?! -a rajtam eluralkodó tanácstalanság és kétségbeesés miatt majdhogynem kiabáltam. És másrészt: miért a szüleid alapján ítéled meg magad, akik már rég a sírjukban hevernek? -már kezdtem elveszteni a türelmemet, így kezdtem kissé durván fogalmazni.  -Ha hagyod, hogy ez a történet nyomasszon egész életedben, akkor senki sem tud majd rajtad segíteni, még én sem! -a lány válasza csak egy görcsös zokogásroham volt és kétségbeesetten kapaszkodott a kezembe.
Rettenetesen szerettem volna segíteni rajta, de nem tudtam racionális tanácsot adni neki. De… van nekem ehhez egyáltalán energiám? Kirángatni ebből a hatalmas lélektani gödörből, ami miatt olyan, amilyen?
Igen, Chekov, gratulálok, mindig gondoskodsz róla, hogy nem legyen egyszerű az életed…
Egy ideig még bénultan kóvályogtunk a Rengeteg szélénél, majd mikor kezdett túl sötét lenni, visszatértünk a saját szállásainkra.
avatar
Alex Chekov
Trimágus Tusa Bajnok

Hozzászólások száma : 78
Join date : 2017. Jun. 10.
Age : 19

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Park/ az Aréna

Témanyitás by Charlize Brown on Pént. Dec. 01, 2017 9:58 pm

-… és ezzel a futammal most kettő kettőre egyenlítettem – egyenesedtem fel dühösen fújtatva, miután már úgy ítéltem meg, kellően helybenhagytam Eric-et gáncsolós akciója után.
- Most veszítettél el egy futamot, Brown, ne idegesíts már! – kapkodott levegő után a fiú nevetve, a jégen kiterülve apró kristályok gyanánt ültek meg a hópelyhek kócos, mogyoróbarna hajában, és ahogy rám nézett mosolygós, ragyogó, a visszafojtott energiától mániákusan csillogó szemeivel, meg mertem volna esküdni, hogy azok kékebbek voltak az alattunk elfekvő jégpáncélnál.
- Igen, de csak azért, mert te alattomosan elgáncsoltál, úgyhogy technikailag én nyertem! – böktem bele a mellkasába még egyszer idegesen fújtatva.
Eric azonban csak felnevetett, és megrázta a fejét, majd hirtelen mozdulattal felnyúlt, és átfogva a derekam, szorosan magához húzott. A váratlan akció annyira meglepett, hogy egy pillanatra lélegezni is elfelejtettem.
- Te jó Merlin, Eric, mi a… - merevedtem le egy pillanatra teljesen, de a fiú nem lazított a szorításán, sőt, mintha egyre erősebben vont volna magához.
- Szeretlek, Charlie Brown – mormogta a fülembe nevetve. – Az egyetlen lány vagy, aki valaha érdekelt – mormolta, és annyi érzelem volt a hangjában, annyira máshogy mondta most ezt, mint bármi mást, amit korábban mondott, hogy rettenetes lassúsággal valami elemi félelem kezdte megülni a csontjaimat.
Lehetséges volna…?
- Merlin trottyos alsógatyájára, Eric, mi bajod van? – megfeszítettem a testemet, és a rémület erejét felhasználva, szétfeszítve a karjait, felvetettem a fejem. – Megvesztél? – förmedtem rá idegesen, és nem kicsit rémülten, de ahogy a fiú elnevette magát, egy pillanat alatt megvilágosodtam.
Az arcán kis lázrózsák nyíltak, a szeme pedig gyanúsan csillogott, de nem a visszafojtott energiától, mint ahogy azt gondoltam, hanem a nagy valószínűséggel harminckilenc fokos láztól. Nem is értettem, miért csak akkor vettem észre, hogy a mellkasa, ahol a kezeim pihentek, a mínuszok és a jég ellenére csak úgy tüzelt a melegtől, még kabáton keresztül is.
Lázas volt. Ó, de még mennyire.
- Komolyan mondtam – krákogott a fiú, és féloldalasan mosolygott rám.
- Eric, elég ebből, lázas vagy! – vágtam el határozottan a szavait, és felállva, leporoltam havas nadrágomat. – Gyere, megyünk a gyengélkedőbe! – hajoltam le, és a hóna alá nyúlva, függőleges helyzetbe állítottam.
- Nem lehetne máskor? Éppen szerelmet vallok neked! – háborgott Eric, aztán megtántorodott, és még éppen időben kaptam el, mielőtt újból elterült volna a jégen.
- Itt semmilyen szerelemről szó sincs, Eric, lázas vagy, összevissza beszélsz! – próbáltam félig őt, félig pedig magamat is kétségbeesetten megnyugtatni, miközben fél karját átvetve a nyakam körül, és a derekánál fogva függőleges helyzetben tartva, igyekeztem lekormányozni a dülöngélő fiút a jégről.
- De Charlie, komolyan beszélek! Szerelmes vagyok beléd, amióta csak megismerkedtünk! – jelentette ki fennhangon Eric, miközben a mellettünk elsuhanó Nat-nek biccentettem, pusztán csak szemkontaktussal a tudtára adva, hogy felviszem a fiút a gyengélkedőbe.
- Eric, kérlek, ez még viccnek is rossz! – értünk végre-valahára, nagyjából egy évszázad múlva partot, miközben a fiú mindvégig a nem létező szerelmével nyaggatott.
Eric-et végigtámogatva a parton, majd a tágas, a holdfényben ezüstösen csillogó hóval borított tájon, végül beértünk a meleg kastélyba, ahol már csak éveknek tűnő percek kérdése volt, mire felimádkoztam Eric-et a gyengélkedőbe.
Madam Pomfrey meglehetősen morcosan nyitott ajtót, én pedig egy pillanatra nem is tudtam, miért, de aztán rájöttem, hogy hajnali kettő órakor lehet, hogy én sem örülnék látogatóknak.
- Eric lázas – foglaltam össze a fiú állapotát az ajtót nyitó hölgynek, mire a javasasszony csupán csak összeszorított ajkakkal bólintott, majd félreállt, és biccentett, hogy vezessem be a betegét.
Eric eközben már valahol az első lépcsőfordulókban félig elvesztette az eszméletét, de a teste még mindig iszonyatosan tüzelt, és miközben a javasasszonnyal megszabadítottuk vastag kabátjától és pulóverétől, elkezdett remegni, mintha fázott volna.
Egész biztosan akkor fázott meg, amikor kijött utánam a tetőre a hülyéje. Egy szál pulóverben. Merlin, hogy sosem gondolkodik, mielőtt cselekedne!
- Csak egy kis pihenésre, és megfelelő kezelésre lesz szüksége – állapította meg Madam Pomfrey, miután elvégezte a szükséges vizsgálatokat. – Jó alaposan megfázott – dünnyögte az orra alá, miközben felültette a félig öntudatlan fiút, és lenyeletett vele két kanál orvosságot.
Figyeltem, ahogy a folyadék hatására Eric remegő teste lassan megnyugszik, a hókristályoktól ragyogó pillái lecsukódnak, és lassan mély álomba merül a súlyos paplanok alatt. Madam Pomfrey betakargatta a fiút, mígnem már csak borzas, mogyoróbarna haja, és lázálmoktól eltorzult arca rajzolódott ki a fehér, puha párnán.
- Négy napig még biztosan itt kell maradnia – bólintott szigorúan a javasasszony, egyenesen a szemembe nézve.
Csak bólintottam, hogy megértettem, majd még mielőtt elkezdhetett volna kérdezősködni, hogy honnan jövünk, és miért vagyunk hajnali kettő órakor talpig felöltözve, és hóval gazdagon meghintve, egy utolsó pillantást vetve az alvó Eric profiljára, a zsebembe süllyesztettem a kezeim, és kisurrantam az ajtón. A tópartig az utat futva tettem meg, nem törődve a szúró érzéssel a tüdőmben, és amikor újra a jégre értem, legalább hússzor teljes erőbedobással körbekorcsolyáztam a tavat.
Csak lázas volt, ennyi az egész. Igaz?
avatar
Charlize Brown
Trimágus Tusa Bajnok

Hozzászólások száma : 268
Join date : 2017. Jun. 10.
Age : 18
Tartózkodási hely : Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Park/ az Aréna

Témanyitás by Ajánlott tartalom


Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down

1 / 13 oldal 1, 2, 3 ... 11, 12, 13  Next

Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.