Park/ az Aréna

Anthony Lewis-szal végzett küzdelmem után gepárdalakomba váltva iszonyatos fájdalmak árán, de sikerült elvonszolnom magam a fiú (remélhetőleg) egy kilométeres körzetéből. Ott aztán, elbújva pár hatalmas, húsos levelű növény és alacsonyan növő bokor és fa rejtekébe, orromat a szél irányába tartva megbizonyosodva róla, hogy nem tartózkodik a közelben élőlény, és így nem érhet váratlan támadás, visszaváltoztam emberi alakomba.
Az első gondolatom, ahogy tekintetem végigfutott meggyötört testemen, az volt, hogy Zaire most büszke lenne rám. És ez ebben az esetben nem biztos, hogy jót jelentett. Magamat is megleptem vele, amikor erre a futó gondolatra lassan, fájdalmasan, rekedtesen és megtörten, de felnevettem.
Ami persze nem biztos, hogy jó ötlet volt, tekintve, hogy nagyon kevés választotta el a beleimet attól, hogy teljesen kiforduljanak a helyükről, az oldalam felszakítva és farkasfogak nyomával tarkítva, az egyik lábamon szinte abszolút nem is tudtam megállni, a szememből pedig folyamatosan ki kellett pislognom a homloki vágásból csordogáló vércseppeket. Pár ősi afrikai gyógyító varázsigével ugyan igyekeztem a vérzést csökkenteni, valamint a csontok gyorsabb összeforrását, illetve a sebek gyorsabb begyógyulását elősegíteni, de be kellett látnom, hogy pár kézmozdulattal nem tudom összevarrni a hasam még azelőtt, hogy egy ájuláshoz elegendő vérveszteséget ne szerezzek - az pedig akár a biztos végemet is jelentheti ebben az arénában.
Az adrenalinnak és a vérveszteségnek a hatása miatt nem tudtam racionálisan gondolkodni, de abban biztos voltam, hogy alternatív megoldást kell keresnem. Tulajdonképpen azt sem tudom, miben reménykedtem, amikor, ismételten átváltozva gepárdalakomba, továbbhaladtam az erdőben. Bízva abban, hogy az állatoknak valamivel gyorsabb a regenerálódó-képessége, mint az embereknek, igyekeztem ebbe a reményfoszlányba kapaszkodni, mikor csak úgy céltalanul meneteltem az erdőben, abbéli reményemben, hogy hátha majd a segítség talál meg engem - ugyanakkor nem tudtam letagadni, hogy egy idő után határozottan elkezdtem szédülni, a látóterembe fokozatosan sötétség kúszott, a lábam minden alkalommal pokoli fájdalommal ajándékozott meg, amikor csak hozzáért valamihez, a vérzés pedig csak nem akart leállni. Pokolian éreztem magam, erőm minden egyes lépéssel csak fogyatkozott.
Volt egy pont, amikor úgy éreztem, nem vagyok képes a továbbmenetelre. Ekkor lehunytam a szemem, és átadtam magam az emlékeknek, amiket meggyötört testem idézett elő bennem. Láttam magam előtt a trapézt, és az alatta tátongó sötétséget és végtelen mélységet. Éreztem a pokoli fájdalmat egész testemben, még abból az időből, amikor leestem abból a magaslatról. Éreztem, ahogy az ízületeim sikoltva könyörögnek kegyelemért, amikor az edzéseken még nagyobb flexibilitást követeltem meg tőlük. Láttam magam előtt, ahogy a parázson járok. Láttam magam előtt, ahogy tüzet nyelek. Láttam magam előtt, ahogy szöges ágyra fekszem. Láttam mindent, amit eddig a testem elviselt, és éreztem is minden porcikámban az összes mérhetetlen és pokoli fájdalmat, amit jobbára saját magamnak okoztam. És aztán arra gondoltam, hogy itt nem adhatom fel. Nem azért viseltem el azt a sok megpróbáltatást, hogy aztán egy ilyen versenyen essek el, egyetlen rosszul sikerült párbaj miatt. Azonkívül pedig nemcsak Zairének, hanem az iskolámnak is csalódást okoznék.
Így hát, egyszerűen kinyitottam a szemem, és tovább haladtam. Lépést lépés után. Beszív, kifúj, beszív, kifúj. Meg tudom csinálni.
Megközelítőleg öt perce haladhattam ilyen idegőrlően lassú tempóban, amikor a fák közül egy szürke kőépület körvonalait láttam kibontakozni. Belső megérzésem óvatosságra intett, így lehetőségeimhez mérten igyekeztem nesztelenül és elővigyázatosan megközelíteni az épületet. Amikor a homlokzatára erősített Kórház feliratot megpillantottam, még akkor sem mertem felfedni magam - lehet, hogy ez is csak csapda, rossz tréfa - a játékmesterek tréfája. Végül azonban sajgó oldalam, hasam és lábam meggyőzött arról, hogy legalább egy próbát megér. Rosszabbul már nemigen járhatok.
Amikor beléptem az épületbe, és a Nagy-Britanniában honos házimanó-faj képviselői visítva menekültek láttomra, először nem értettem, mitől rémültek meg. Aztán ráébredtem, hogy még mindig gepárd vagyok, méghozzá véres testemmel egy meglehetősen veszélyesnek tűnő ragadozó. Mihelyt ez eljutott a tudatomig, visszaváltoztam emberré, és szabadkozva igyekeztem megnyugtatni a kis lényeket, akik, amint megláttak emberi-alakomban, azonnal egy manóként visítottak fel újra - ez a kiáltás azonban inkább szinte halálosnak tűnő sebesüléseimnek szólt.
- Kisasszony, magával meg mi történt? - rohant oda hozzám sipítva az egyik manó, hatalmas fülei zászlóként lobogtak mögötte.
- Egy farkassal és egy meglehetősen képzett varázslóval vívtam párbajt - írtam le állapotom előzményeit. - Tudnak segíteni rajtam? - érdeklődtem, és igyekeztem, hogy hangomból ne hallatsszon ki az a mértékű elkeseredés, reményvesztettség, fájdalom és félelem, amit abban a pillanatban éreztem.
- Hogyne, kisasszony, hogyne - bólogatott a manó, majd még magasabb hangon és még hangosabban elsivította magát. - Hordágyat ide!
Még több manó érkezett, akik felfektettek egy általuk bevontatott fehér kórházi ágyra, majd betoltak egy félreeső szobába, hogy megvizsgáljanak. Miután megállapították, pontosan mi is a probléma, és hány helyen kell összefoltozniuk, az egyik manó gondterhelten rázogatva péklapát méretű füleit, közölte velem is a hírt: össze kell varrni a hasamat, de a többi sérülésemmel sem bánhatnak kesztyűs kézzel.
- Kér érzéstelenítést a kisasszony? - sivította a manó magas hangján, miután vázolta, mi fog velem történni az elkövetkezőkben.
- Nem, köszönöm - néztem bele a manó aggodalmasan fénylő, teniszlabda-méretű szemeibe szelíden mosolyogva. - Volt már rosszabb is - biztosítottam, majd ellazítottam a tagjaimat, és igyekeztem felkészülni a miniműtétre.
Egy pillanatra lehunytam a szemem - óvatlan voltam. Már csak egy tű szúrását éreztem, aztán még annyi ideig eszméletemnél voltam, amíg a manó biztosított: teljes meggyógyításom nagyjából négy órát fog igénybe venni - de minden rendben lesz, és, ha felébredek, olyan leszek, mint újkoromban.
Fel akartam ugrani, szét akartam szabdalni az arcukat, üvölteni akartam. De az altató elnehezítette tagjaimat, engem pedig menthetetlenül magába rántott a sötétség.

***

Amikor felébredtem, egy fehér szobában feküdtem. Szinte azonnal levegő után kaptam, és felültem. Érzékeimet elárasztották mindazok a szagok és illatok, amiket délelőtt, egy ájulás fenyegető árnyékában, és a hatalmas vérveszteség miatt elbóduló testtel nem tudtak az agyamig eljuttatni szaglóreceptoraim. Most azonban csak úgy facsarta kiváló szaglószerveimet a fertőtlenítőszag, a vakító fehérség pedig szinte kisütötte a szemem. Egy pár pillanatig még minden izmomat megfeszítve néztem körbe, készen arra, hogy veszély esetén azonnal reagáljak - csak hogy aztán egy manó aggódó, teniszlabda-nagyságú szemébe nézzek.
- Hol vagyok? Miért tették ezt velem? - förmedtem rá szinte azonnal, ő pedig csak idegesen gyűrögette elnyűtt ruhájának szegélyét.
- A házimanók meggyógyították, kisasszony - a házimanók remélik, hogy elégedett az ellátással - motyogta a kis élőlény, félve pillantva lábamra és hasamra.
Pillantását követve az én tekintetem is lesiklott testemre, hogy ellenőriztem sérüléseimet - és meglepve tapasztaltam, hogy a hasi, illetve oldali sebeim szinte teljesen begyógyultak és összevarrásra kerültek. Amikor a lábamat megmozgattam, elégedetten tapasztaltam, hogy szinte semmi fájdalmat nem érzek, homlokomhoz érintve ujjaimat pedig csak a forradás helyét tudtam kitapintani.
Közel sem voltam száz százalékos formámban, a farkasfog-nyomok pedig nagy valószínűséggel egész életemben megmaradnak majd - de ezek a manók visszahoztak engem egy olyan állapotból, ahonnan szinte lehetetlen lett volna számomra folytatni a versenyt. Sőt, akár sokkal rosszabb dolgok is történhettek volna. Mérhetetlen hálát éreztem irántuk.
- Nagyon szépen köszönöm - hajtottam meg a fejem a manó előtt, aki erre a gesztusra ijedten hátraugrott, és kicsit remegni kezdett. - Hogy tudom leróni mérhetetlen hálámat? - tudakoltam, még mindig lehajtott fejjel.
- A legnagyobb öröm a házimanók számára, ha ön elégedett a házimanók szolgáltatásával - válaszolta a pöttöm teremtmény, és hangjából valóban mérhetetlen boldogság csendült ki.
Érdekes szerzetek voltak. Felemelve a fejem, kinéztem az ablakon. A nap már kezdett lemenni - egy egész délutánt elfecséreltem. Csak remélni mertem, hogy Jabari és Zaire nem tétlenkedtek, és szereztek pár pontot az iskolánknak.
Amikor felálltam az ágyról, a manó ismét hátraugrott.
- Maradhat a kisasszony éjszakára, ha úgy gondolja...
- Köszönöm a szíves vendéglátást, és az orvosi szolgálatot. De most folytatnom kell a versenyt - azzal meghajtottam fejem még egyszer a manó előtt, és kiugorva az ablakon, átváltva gepárd-alakomba, beolvadtam a természetbe.
Egy idő után, amikor már kellően stabilnak éreztem magam és a tagjaim, a futást is megkíséreltem - és kellemes meglepetéssel vettem észre, hogy csak annyira fájnak a mozdulatok, amennyire egy trapézról leesés után fájnak az ember tagjai. Most azonban fontosabb dolgom is volt, mint ennek örülni. Vissza kellett jutnom a fámhoz, hogy egy rövid éjszakát követően a varázsszőnyegemről, a levegőből tudjam bombázni a gyanútlan bajnokokat - már csak azért is, mivel újabb szemtől-szembe harcra a holnapi napon legalábbis, biztosan nem leszek még száz százalékosan alkalmas.

Tudtam, hogy nem tart sokáig a hatás, így következő lépésnek már fontolgattam a Stuport.
-Stu…
-Proheho! -a két különböző színű fénycsóva nem sokkal a fiú előtt ütközött, de elég gyengére sikerült a védőpajzsa, még csak meg sem suhintott az ereje.
Láttam, hogy valamit nagyon rám akar vágni, de nem tudott megszólalni.
Ekkor váratlanul fejjel lefelé lógó állapotban találtam magam. Merlin rúgja meg! Tehetetlenül kapálóztam, de eközben realizálódott bennem, hogy ezen kívül más, nonverbálisan működő varázslattal nem tud tovább ártani nekem.
Éreztem, ahogy a fejembe száll a vér és úgy lüktetnek az ereim, hogy majd szétrobbannak.  A farkas állkapcsát csattogtatva ugrott a levegőbe, nem sokkal a fejem alatt, így úgy éreztem magam, mint akit a piranhás tó felé lógattak. Kezdett elhomályosulni előttem a világ, de azt még láttam, ahogy Anthony tanácstalanul vizslatja a földet. Hát persze! Biztos azt hiszi, hogy leesett a pálcám a fejrefordulásomkor. Hát, nem így történt. Ösztönösem megszorítottam, a hirtelen rántás közepette, így nálam maradt, pedig a Levicorpus alkalmazásakor az áldozatok 95 százaléka önkéntlenül elejti fegyverét, ezt tanultuk.
-Stupor! -használtam fel az utolsó tiszta pillanatomat, hogy kissé erőtlenül felé küldjem az átkot, ami végre eldönti a versengést.  A fiú összecsuklott, én pedig nem túl kellemesen kisrészt a fejemre, nagyrészt a hátamra estem, ami,  ha belegondolok, akár gerinctöréssel is megoldódhatott volna.
Elsőre automatikusan rendbe raktam volna egy Stimulával, de aztán megállt a kezem a kevegőben: ilyen undok hatökörnek? Komolyan? Így hagyom, hadd szenvedjen, csak negyed órát veszít az életéből. Odadobtam mellé a pálcát, amit a farkas gyorsan meg is szerzett, és a fogai közé zárva azt, leült a fiú mellé, hogy őrködjön felette. Én pedig gyorsan eltűntem, zakatoló szívvel és tomboló diadalérzettel. Most aztán csúfosan megkapta ez a hólyag!

-A Mehlih rohah gahá… -még sosem kaptam a fognövesztő rontásból, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ez ilyen szar érzés. Teljesen beszédképtelenné váltam, hiába mutogattam agresszíven ellenfelem felé, helyettem csak Floyd tudott egyelőre intézkedni: vicsorogva előugrott a háttérből és egy jól irányzott ugrással ledöntötte a fiút a lábáról. Ő azonban nem csinált nagy ügyet belőle, a hátára gördülve enyhítette az esés erejét, és már pattant is fel.

Az egyetlen dolog, amire képes voltam megbénult állapotomban, hogy alig hallhatóan megköszörültem a torkom, és jórészt a földre bámultam. Ezt nem hagyhatom annyiban. Ráemeltem a tekintetem, amivel egyensúlyt próbáltam közvetíteni felé. Én vagyok az okosabb, a nagyobb tudású és az érzelmileg intelligensebb. Én vagyok a hollóhátas, ő meg valami vakarék, lenézett amerikai suliból.
-Úgy látom, kiváló információforrásaid vannak, de kíváncsi lennék, hogy vajon csak szájkaratéban vagy ekkora, vagy varázslásban is! -Nem gondolkodtam, az agyam ellentmondása ellenére lendült elő a kezem a pálcával. Időközben ő maga közelített szép észrevétlenül felém, így már épp ideje volt, hogy bezárjam magunkat a párbajburokba, ehhez elég volt a kezem kinyújtása. Bizonyára arra épített, hogy nem figyelem, hogyan oldalog egyre közelebb. Hát, nem jött össze.
-Densaugeo! -kezdtem is kissé parádésan a párbajunkat. Anthony eltorzult arccal kapott a szája elé, tehetetlen dühében a földbe rúgva.

Kezdtem élvezni a dolgot. Hiába mutatott felém nyugalmat, éreztem, hogy belül tele van feszültséggel és félelemmel.
-Igen, mondhatni. Ugyanis rajtatok kívül kábé minden élőlénynek leesett a dolog, amint meglátott titeket. -Ekkor láttam, hogy közbeokoskodott volna valami tudományosat, de amint kinyitotta a száját, rögtön be is csukta.
Ez a gyerek nem több, mint egy gyáva, szemüveges kukac. Közben már ízlelgettem a számban a gonoszabbnál gonoszabb, szurkálódó mondataimat, és nem is tudtam, melyikkel döfjek oda neki. Végül sikerült választanom bőséges ötlettáramból.
-És ez hogy lehetett így eddig? Anyátok szétdobott titeket két különböző irányba, ő meg ment egy harmadikba?
Jevgenyij keze ökölbe szorult, de nem mutatott ki különösebb érzelmeket. Vajon a nemszólalokmeg-technikát fogja alkalmazni? -Ja nem, biztos meghalt, és visszajár hozzád kísérteni, és még itt is megtalál! Jó kis pszichotrillert rittyentettél ide, mikor jött a mumus! -folytattam tovább a cikizést, zsigerből jövő szemtelenséggel. Elememben voltam végre, hát még ha tényleges párbajra kerül a sor!

Éreztem, ahogy szabályszerűen felnyomja a vérnyomásom ez a beképzelt viselkedés. Valószínű, hogy jól elvörösödtem, bár elég árnyékos helyen álltam, így nem biztos, hogy feltűnő. Észrevétlenül vettem pár mély lélegzetet, és felkészültem a lelki terror további állomásaira. Egy kicsit vaciláltam, hogy milyen stílust vegyek elő a lereagáláshoz, de valahogy nem fűlött a fogam a természetemtől eléggé elütő, szintén beképzelt módon válaszolni. Így inkább maradtam a tárgyilagos és őszinte üzemmódban, bár a  tegnapelőtti, végtelenül kínos medúzagyilkolászásunk emléke Alexszel egy kicsit megingatta a határozottságomat.  
-Miért, már mindenki erről beszél? -kérdeztem felvont fél szemöldökkel. Hangommal próbáltam azt átadni, hogy ez amúgy nem akkora dolog, mint amekkorára fel lett fújva.
Pedig az, fájdult meg a szívem a gondolatra.

Úgy látom, a srác nincs éppen a helyzet magaslatán. Mintha nem lenne valami biztos a dolgában.
-Akár, lehet róla szó. Majd. -húztam kicsit az időt. -Szeretnélek kicsit jobban megismerni.
Arcára ki volt írva a gyanú, de nem mert cselekedni.
-Mondd csak, tényleg igaz, hogy most találkoztál ismét az ikertesóddal, úgy egy jó tizenhat év után? -kérdeztem tettetett érdeklődés és enyhe gúny keverékével.

-Jev vagyok, és a... a roxfortos. -nyögtem nem túl nagy meggyőződéssel, ugyanis egyáltalán nem számítottam Anthony megjelenésére, akivel, bár még nem párbajoztam, már hírhedten nagy mestere mások legyőzésében, és ezt valóban nem rejti véka alá. -Te pedig... Anthony? -kérdeztem homlokráncolva. Egy laza, félszeg, de sokat sejtető bólintást kaptam válaszul. Na jó, ez az ember egy beképzelt hólyag. Elég csak a tökéletesen kuszára belőtt hajára nézni, vagy a profira fejlesztett, visszataszító mosolyára.
-Figyelj, ha van kedved egy párbajhoz, részemről mehet. -húztam elő a pálcámat, próbálva a lehető legenergikusabb és legtettrekészebbnek tűnő mozdulattal.

Kezdtem úgy érezni, mint aki már egész életében itt lakott volna, pedig még csak negyedik napja küzdök az erdőben. Az
varázslény-támadások és az ál-kórház jelentett némi izgalmat, bár én sosem kerülöm el a párbajlehetségeket sem, sok más bajnokkal ellentétben. Már nem tudtam számon tartani, hogy kikkel is kerültem párbajszituációba, de azt mindenesetre nem éreztem, hogy rosszul állnék.
Kora reggel volt, még aki tehette, az igazak álmát aludta búvóhelyén, hogy energiát gyűjtsön, de én már régóta nem törődtem vele, hogy mennyire kéne a szükségleteimet figyelembe venni. Floyd lógó orral bandukolt mellettem, mikor hirtelen megállt, a levegőbe szimatolt és halk morgással hátrafordult. A szemüveges, okostojás Chekov közeledett az ösvényen. Hirtelen megtorpantam és elgondolkodtam. Nem ismerem a gyereket, fogalmam sincs, mennyire bírná a strapát egy jó kis párbajban...
-Hé, Chekov! Te a tényleg ruszki vagy, vagy a roxfortos? -kezdtem a társalgást, bizonytalanul végighunyorítva rajta. Hetven százalékig biztos voltam benne, hogy ő az idevalósi, a Szent Katrinos hasonmása a nem szemüveges és egy fokkal talán kevésbé gyerekesen kinéző.

Egy jó negyedórát elpocsékoltam arra, hogy mozdulatlanul feküdtem és Floydot simogattam, bár jól tudtam, ezzel nem sokat segítek a sérült lábán és a kisebb-nagyobb, már alvadó karcolásain. Volt ugyan egy közeli gödörben elásva egy táska, ami gyógynövényporokat tartalmazott, de azt hiszem, hiába nézegetném a címkéket, semmit sem mondtak volna számomra. Ragtapaszok is voltak valahol, de én utáltam magamra tenni őket, mert zavarnak, Flodon pedig nem tudom alkalmazni őket a vastag bundája miatt. Miután elég lelki-és testi erőt vettem, feltápászkodtam. Elhűlve vettem észre, hogy a karomra rajzolt térkép egy része teljesen elmosódott. A kérdéses terület tőlem délnyugatra volt. Az égre tekintve belőttem az irányt, és a sanyargatgó mellkasi fájdalmam ellenére nehézkesen elindultam arrafelé, közben előkotorva a tollat a zsebemből, hogy újrarajzolhassam. A napfény bántotta a szememet, ami szintén a kimerültségem jele lehetett.
Egy jó tíz perce sétálhattam az egyik ösvényen, kezemet folyamatosan a bordáimnál tartva, mikor a fák lombrengetegéből egy magas, három emeletes téglaépület bontakozott ki. Ez meg mi a Merlin haragja? Floyd kissé lemaradva bicegett utánam, de ő is gyanúsnak vélte a helyzetet, mert idegesen a levegőbe szimatolt, és kérdőn felemelte az ép mellső lábát.
Ha jól lettem volna, biztos taktikusan, innen-onnan leskelődve, fokozatosan közeledve derítettem volna ki, hogy mi ez, de most ezt nem engedhettem meg magamnak. Elindultam a bejárat felé, ami fölött egy, teljesen szokványos táblán egy vöröskereszt-jel és egy ARÉNAKÓRHÁZ felirat állt. Hogy mi? -torpantam meg. Erről miért nem szóltak? És miért csak most van itt? Hiszen tízezer százalék hogy ennek eddig se híre, se hamva nem volt.
Gyanús ez, nagyon gyanús. Homlokráncolva oldalogtam be az ajtón. Orromat megcsapta a mugli világból olyan jól ismert fertőtlenítőszag. Bár még sosem voltam a Szent Mungóban, de feltételezem, az is hasonló lehet: egy sima mugli kórháznak tűnik, amit mágiával kissé felturbóztak. Pár méter gyaloglás után végre felfedeztem valami eligazítópultot és egy hatalmas táblát, ami a különböző osztályok helyéről tájékoztatott. A pult mögül egy sipákoló hang szólított meg, amitől úgy megijedtem, hogy majd kiugrott a szívem. Észre sem vettem a házimanót, aki még egy széken állva is éppencsak kilátott.
-Miben segíthetek a bajnok úrnak? Ó, Mannie már látja is, mi a baj! A bajnok úr feltehetően bordatörést szenvedett! Fáradjon kéren, az első emeletre a felvonó segítségével, itt rögtön jobbra. A többi házmanó rögvest a segítségére fog sietni odafenn! -sipította idegesen mozgatva  denevérszárny-szerű füleit. -És kérem, a kutyuska maradjon itt, Mannie nem engedhet állatokat ennél a pultnál tovább! A kutyus megvárja önt itt, gondoskodunk neki vízről és pihenőhelyről! -Szinte éreztem a hátam közepében a bámuló, teniszlabda-méretű szemeket, ahogy beszálltam a Mágiaügyi Minisztériumban szintén használatos mágikus liftbe. Kissé aggasztott Floyd hiánya, de bíztam benne, és tudtam, hogy ha bajt érez, meg fogja védeni magát.
Az emeleten rögtön két manó rohant kis híján nekem, egyikük egy iratcsíptetővel és rajta egy adatlappal.
-Bajnok úr legyen szíves az adatait Donkie-nak megadni! Neve, iskolája, életkora? -türelmetlenül elmorogtam neki, mire ő villámgyorsan jegyzetelt. A másik jószág teljesen fel volt lelkesülve, hogy munkát kapott végre, és megragadta a csuklómat, majd gyengédek szánt, de inkább izgágára sikerült tempóban végigvezetett a folyosón, és bevitt egy terembe. Zavartan kapkodtam a fejem, keresve valami röntgengépet, vagy akármit, amivel kideríthetik, hogy melyik bordám törött el, de semmi ilyet nem láttam. Levetette velem a pólóm, majd meglepő erőszakkal betuszkolt egy ágyba és rámdobott egy vastag takarót.
-Ne haragudjon, de nem érzem indokoltnak, amit velem tesz! Nem kellene inkább megröntgenezni, vagy valami? Ugyanis lehet, hogy bordatörésem van, ha nem tűnt volna fel! -kezdtem ideges lenni.
-Bajnok úr, nyugodjon meg, mindennek eljön az ideje! Kérem, tartsa a karját, Barty rögtön be is szúrja önnek a szükséges…
-Hé, hé, hé, álljon már le! -dühösen felpattanatam volna, de a mellkasomba vágó fájdalom visszarántott. Tehetetlenül a manó felé rúgtam, de az rendíthetetlenük közeledett egy infúziós állvánnyal és valami óriási injekcióval. Mint egy rémálomban…
Az apró kezek épp kirántották volna a jobb karomat a takaró alól, mikor én egy jól irányzott balegyenessel kis híján belekentem a fülét a manó szemébe. Az ütésem súlyától megtántorodott, és kihasználtam volna az alkalmat, hogy kicsavarjam a kezéből a tűt, de nem tudtam, mivel annak a hegye éppen felém állt. A sipítozása nagy felbolydulást keltett, ugyanis nem tellett belé négy másodperc, de máris öt másik köpenyes manó masírozott be a helységbe, és próbált lerohamozni az infúzióval, az egyik egy oxigénmaszkkal, egy másik egy tálcányi gyógyszerrel, sőt, még sebészeti eszközök is felcsillantak a fényben. Ezek taktikusan félrekezelnek most engem, vagy mi?? Feléjük vágtam a takarót, és ezalatt előrántottam a pálcám.
-Petrificus totalus! -az átkom ereje rögtön kettőt kiiktatott, a maradék hármat pedig villámgyors Stuporokkal harcképtelenné tettem. Gyorsan összeszedtem a gondolataimat, hogy a kórház mögötti erdős területre tudjak hopponálni.

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mire magamhoz tértem, egy vértócsában feküdve, ami valószínű egyszerre az én, és Floyd termelése is, bár egyikünkön sem voltak komoly, nyílt sebek. Ellenfelemet már elnyelte az erdő. Üres tekintettel, a földön fetrengve bambultam az össze-összefolyó zöld levéltengerre, és hagytam, hogy az agyam magától előhozzon bizonyos, önmagukban kissé értelmetlen pillanatokat a harcból. Hát, asszem alaposan helybenhagytuk egymást. Floyd fura, sípoló hangok kíséretében bicegett oda hozzám, hogy lenyalogassa a vérfoltokat az arcomról. Jólesett nyelve érdes, meleg tapintása, de amint megmozdultam, hogy a kezemre támaszkodjak, elmondhatatlan fájdalom hasított a bordáim közé. Összecsuklottam, és visszazuhantam a földre. A Protego Maxima úgy odavágott volna? Bevillant, ahogy a varázslat ereje a földhöz csapott, de még sosem hallottam arról, hogy ez bordatörést is képes okozni. Éds valóban, ez már a fizika dolga, nem a pajzsbűbájé közvetlenül. Karjaim maradék erejét használva, konkrétan hason csúszva beevickéltem egy terjedelmes cserje alá, hogy addig se legyek annyira szem előtt, amíg kieszelem, hogyan gereblyézzem magam össze valami üzemképes állapotba.

Az adrenalinkoktél berobbant az ereimbe, és onnantól már szinte nem is én irányítottam a cselekedeteimet - olyan mértékben elszabadultak hosszú éveken keresztül kordában tartott érzelmeim, hogy már nem is tudtam racionálisan gondolkodni.
Ékesen példázza ezt az is, hogy amikor erőlködve tágra nyitottam a por miatt égő szemeimet, és első pillantásom a felém vágtató, őrjöngve tajtékzó farkasra esett, rekedtes, nevetésszerű hang tört fel gepárd-torkomból. Az adrenalin megsokszorozta erőimet, így erősen vérző oldalam, és égő hátsó lábaim ellenére felágaskodtam, hogy a döntő pillanatban végzetes ütést mérjek a farkas oldalára - azonban elszámítottam magam, a farkas túl gyors volt.
Karmait a gyomromba mélyesztve lerántott a földre, és az arcomon is ejtett egy mély, hosszú vágást. Fájdalmamban minden eddiginél hangosabban és mélyebbről felüvöltöttem; azonban ismét felbuzgott bensőmben az a bizonyos valami, így emberfeletti erővel, üvöltve és nyüszítve, de kitéptem magam a farkas karmai közül, majd megragadva oldalát, teljes testtömegemmel és minden erőmmel a minket körbevevő burok falához csaptam.
A farkas nyüszítve csapódott a földnek, és látóterem határán elmosódottan érzékeltem csak, hogy Anthony is kétségbeesetten felüvölt, szinte a farkas földre érkezésével egy időben. Én azonban nem hagytam nekik több időt. Hatalmas fájdalmak árán visszaváltozva emberi alakomba, előrántottam Anthony és a saját pálcámat, és miközben a farkasra gyors egymásutánban három kábító átkot is küldtem, ami végül kiütötte, a másik eszközzel a kezemben Protego maxima!-t kiáltva, a létrehozott pajzs erejénél fogva a fiút is az erőtér falának löktem, irgalmatlan erővel.
Zihálva, égő szemekkel, alig állva a lábamon, hatalmas vérveszteséggel, vérző oldallal, hassal (szinte kifordult belekkel) és arccal csak álltam ott, pálcámat Anthony-ra fogva, és egy pillanatig csak álltam ott, összeszedve egy kicsit magamat, hogy képes legyek majd kimondani a párbajunkat záró Stupor!-t a fal tövében összeroskadt fiúra.

A következő mozzanat, amit tisztán el tudtam különíteni a harc szédítő, összefolyó egyvelegéből, az az, hogy Nomusa, fogalmam sincs, melyik alakjában éppen, de felém hajította Floydot, amihez bizony nem kevés erő kellett. Elképzelni sem tudom, mikor volt az az ezredmásodperc, mikor a farkas nem figyelt, és sikerült eldobatnia magát. A csupa izom miatt igencsak súlyos pajtásom kapálózva zuhant rám, ezzel akaratán kívül is szétszaggatva a ruháimat. Sárt és port prüszkölve próbáltam valami értelmes pozíciót felvenni, miközben Floyd több csordogáló sebbel, véres csíkot maga után húzva, megújult erővel (ötletem sincs, hogyan) lekászálódott rólam, és egy gyors bundarázás után a lány után lendült, bár mivel két lába is megsérült, jóval kisebb sebességgel. Ennek ellensúlyozásaképp elővette a legelrettentőbb vicsorát és fogcsattogtatva közeledett Nomusához, aki előtt épphogy kitisztult a világ a jó adag földtől, ami elvakította egy kis időre.
Hol a francba lehet a pálcám? Valószínű jól eltette, így marad a test-test elleni küzdelem, kiütésig. Hát jó, ne vesztegessük az időt. Mivel engem konkrétan nem ért karmok, fogak vagy bármi más támadása, így felhevülten felpattantam a földről, csak éppen ahhoz nem volt egy jotányi ötletem, hogy vegyem fel a harcot olyan valaki ellen, aki az egyik pillanatban egy nagymacska, a másikban meg egy hajlékony, akrobatikus és hihetetlenül jó reflexekkel rendelkező lány.

Ahogy a farkas fogai az oldalamba mélyedtek, azonnal tudtam, hogy nagyon kevésen múlik a győzelmem. A fájdalom azonnal berobbant a véráramomba, sejtjeim legmélyéből felbuzgó gyötrelmet okozva. Kimeresztve a karmaimat, a nálam egy kevéssel kisebb, ám jóval izmosabb és robosztusabb felépítésű farkas pofája felé csaptam, és sikerült is egy olyan érzékeny ponton eltalálnom, és egy mély, vérző vonalat húznom, hogy felnyüszítve kiengedett szorításából. Kihasználva pillanatnyi előnyömet, valamint elegáns és hajlékony gepárd-testemet, megpördülve, és hátsó lábaimmal egy erőteljeset rúgva, ellöktem magamtól az állatot, aki nyekkenve ért földet.
A megerőltetéstől hátsó lábamon égési sebeim ismét elkezdtek lüktetni, oldalamból pedig csak úgy dőlt a vér. De nem állhattam meg pihenni, hiszen az egyméteres kör bezárult körülöttünk, a sötétség felszakadozott, az én figyelmem pedig annyira elvonta a farkas, hogy szem elől vesztettem Anthony-t, aki, ugyan pálcája nélkül, de még mindig versenyben volt.
Ám most elsőként jelen helyzetemben veszélyesebb ellenfelemmel kellett foglalkoznom, így a farkas felé sprintelve, az oldalára zuhant állatot elkapva, rátelepedtem, és fogaimat összezártam torka körül. Nem akartam megölni; csupán csak a földön akartam tartani egy kicsit, amíg tekintetemmel Anthony-t kerestem.
Azonban már csak későn vettem észre a fiút, aki felém rohanva, abban a pillanatban, ahogy megláttam, arcba dobott egy kevés porral. A vakító szemcsék miatt le kellett hunynom a szememet, és meglazult a szorításom, amit a farkas ki is használt, és nyakát kihúzva fogaim közül, igyekezett kievickélni alólam.
Én azonban ezt nem tehettem meg. A fájdalom üvöltve tombolt bennem, a szemembe került por miatti vakságom, valamint a legyőzetés lehetősége pedig együtt túl sok volt.
Életemben másodszor, de megtörtént. Önmagam fölött gyakorolt szigorú kontrollom meglazult, és elszabadultak bennem az indulatok.
Egy hatalmasat üvöltve, vakon megragadtam kimélyesztett karmaimmal a farkas oldalát, és tiszta emberi és állati erőmből arra felé dobtam, amerre Anthony-t sejtettem, csak remélve, hogy addig sikerül kiiktatnom mindkettőjüket, amíg megszabadulok a portól, és újra látni tudok.

A sötétségpor azon dolgok közé tartozott, aminek a működését még sosem volt szerencsém megtapasztalni, így ellenem tökéletesen hatásos volt, sajnos. Próbáltam a lehetőségekhez képest abba az irányba oldalogni, ahonnét legelőször vártam az akadály feloldódását, de közben egyszerre elszörnyedve és rajongó érzéssel tudatosult bennem, hogy Floyd is bevetette erőit. Bár nem láttam, valahogy az ösztöneim mégis követni tudták az állat minden mozdulatát, már jól ismertem a harcolási taktikáját. Igaz, mi ketten vagyunk, de az ellenfelünk meg hol ember, hol gepárd, és olyan gyakran vált egyikből a másikba, hogy őt is nyugodtan tekinthetem kettő különként. Pálca nélküli első pillanatomban dühösen belemarkoltam a földbe, és ez a haragos mozdulat adott egy eléggé primitív, de kézenfekvő ötletet. Elkezdtem tapogatózni, és a már szürkületté fakuló sötétben megragadtam pár durvább göröngyöt és hunyorogva próbáltam kivenni az aranyszínű, pöttyös és a hófehér foltot, és előbbire céloztam.

Nem szóltam, csak lassan, méltóságteljesen biccentettem felé.
Aztán magamhoz ragadtam a kezdeményezést. Abban a pillanatban, ahogy gepárd-alakomban elvetettem magam a fáról, a farkas is acsarkodva ugrott felém, nyitott állkapcsával a nyakamat véve célba. Ebben a pillanatban Anthony kezében is azonnal megjelent a pálca, és már félig meg is lendítette; én azonban a másodperc törtrésze alatt átváltoztam ember-alakomba, és kettejük közé hajítva a sötétségport, a farkast, mint akrobatikai elemet kihasználva (ahogy a cirkuszban tanultam), fejéről a porba ugorva, Anthony átkát csak centiméterekkel elkerülve (a fülem mellett éreztem suhanását), a mérhetetlen sötétségben földet értem.
De nem pihenhettem. Abban a pillanatban futottam tovább, és azonnal átváltottam gepárd-alakomba, hiszen az állat-szemek valamennyire átláttak a sötétségen - és tudtam, nincs sok időm, mielőtt a farkas, ugyancsak ragadozó-szemeivel, megtalál a sötétben.
Először a fehér bundájú állatot kerestem meg, aki az ugrásom erejétől a földbe fúródva, és a sötétségtől meglepődve, kissé bizonytalanul igyekezett talpra állni. De most a fiút kellett semlegesítenem, és csak annyi időm maradt, amíg a ragadozó magához nem tér; tehát, kevés. Ahogy megpillantottam Anthony-t, ahogy zavartan és idegesen dörzsöli a szemét, és görcsösen szorítja a pálcáját, villámgyorsan cselekedtem. Megjegyeztem helyzetét, hogy a sötétségben is tudjam, melyik irányban találom ellenfelemet, majd ember-alakomba átváltva egy kézmozdulattal megroppantottam pálcát tartó kezének könyökét (ezt egy elfojtott, haragos kiáltás erősítette meg), a következő pillanatban pedig ugyancsak csuklóm egy mozdulatával kiragadtam meglazult szorításának kötelékéből a pálcáját, és azt egy másodperc alatt zsebembe rejtve, villámgyorsan visszaalakultam gepárddá, és a farkast kerestem - még éppen időben, ugyanis ebben a pillanatban egy fehér villám kapta el a jobb oldalamat, tiszta erőből bordáim közé mélyesztve késszerű fogait.
Ha ember alakomban lettem volna, talán túl sem élem a támadást. Életre-halálra szóló küzdelmet folytattunk - nagymacska és ragadozó. Ráadásul a sötétség is kezdett felszakadozni.

Szinte láttam és éreztem, ahogy Nomusa (időközben beugrott, hogy ő lehet az, vele már egyszer volt egy nem túl jelentős beszélgetésem a farkasommal kapcsolatban, a Rengetegben) gepárd-fejében hihetetlen sebességgel száguldanak a gondolatok, tervek és a lehetőségei. Én direkt nem feszültem rá a dologra. Legszívesebben lazán pörgettem volna ujjaim között a pálcát, ahogy szokásom szerint zsonglőrködöm vele unalmas perceimben, de tudtam, hogy arra gyorsan és hevesen reagálnia. Még pár feszült másodpercet hagytam neki, hátha mégis megteszi az első lépést affelé, amiről mindketten épp gondolkodunk. Nem történt semmi. Meguntam a dolgot, így tettem egy könnyed lépést felé, de még így is messze voltam az egy méter hatókörtől.
-Nem tudom, hogy működik az animágia, vagy akármi is ez, de gondolom érted, ha beszélek hozzád. Szerintem fölösleges tovább kattogtatni az agyunkat, részemről van kedvem s időm is egy kis erő-összemérésre. -közöltem tárgyilagos, de nem hideg, inkább nyitott hangnemben.

Anthony Lewis és drága barátom, a fehér farkas. Az egyetlen páros a brazil lányon kívül, akiket megjegyeztem magamnak, mint nehéz és figyelemmel kísérendő ellenfeleket, akikkel az esetleges párbajt még magam is bizonytalan kimenetelűnek könyveltem el.
Azonban ebből a párbajból most nem láttam kibúvót, mint legutóbbi találkozásunknál, amikor csak farkas barátom vett észre. Itt most Anthony Lewis-szal néztem farkasszemet, hideg, kék tekintete mélyen az enyémbe fúródott.
Észrevett. Én pedig nem állíthatom, hogy a legjobb formámban voltam, ráadásul két, meglehetősen nehéz ellenféllel kellett szembenéznem.
A mozdulatlan, törékeny csöndben a fehér farkas is felvette fenyegető testtartását, és mély, gyomorból jövő morgással igyekezte tudtomra adni, ki itt a főnök, és kinek az oldalán is áll ebben a párbajban. Éreztem, hogy ha egymásnak feszülünk, nem szabad utat adnom gyengéd érzéseimnek, így még ebben a pillanatban rácsaptam a képzeletbeli kaput az összes barátságos gondolatomra, és csak mint kiiktatandó ellenfélre, meredtem az állatra. Az én testem is megfeszült, izmaim hullámzottak bőröm alatt, karmaim kifordultak a talppárnáimból. Tudtam, hogy valahogy még az előtt meg kell szereznem Anthony Lewis pálcáját, mielőtt a farkassal szembeszállok, hiszen a hatalmas ragadozó még vadmacska-alakomnak is komoly kihívást jelentett; ha azonban a vele való verekedés közben még ráadásul Anthony is tüzel rám, méghozzá halálos pontosságú átkokkal, akkor egészen biztosan itt a mese vége. Így aztán egyszerűen csak meglapultam, vártam és figyeltem, hogy az első árulkodó jelre lobbanjak és robbanjak.
Addigra már három esetleges forgatókönyv is lejátszódott a fejemben.

Meglehetősen derűs hangulatban ébredtem a harmadik nap reggelén, tekintve, hogy négy zsákom van, benne olyan dolgokkal, amikkel akár erdőtüzet is gerjeszthetek, ha olyan kedvem van. Frissnek és tettrekésznek éreztem magam, hiszen egyelőre még jelentősebb sérülések nélkül úsztam meg a dzsungelharcos életmódot, a kezemen lévő térkép miatt elveszni sem tudok, és itt van Floyd is. Az említett farkas most azonban megállt, farkát felcsapva és szőrét borzolva, alig hallható morgással valamilyen állat közeledtét jelezte. Hunyorogva tekintettem körül, és egy gepárdot láttam az egyik igencsak távoli fán, ahogy a fa törzsével szinte eggyéválva és mozdulatlanná meredve figyel minket csillogó barna szemeivel. Milyen fenséges állatok ezek a nagymacskák, tűnődtem, szintén mozdulatlanul, ugyanis nem akartam elijeszteni. Ám nem kellett sok idő, hogy beugorjon, valószínű, nem egy igazi ragadozóval van dolgom: ugyanis az egyik afrikai bajnok képessége, hogy képes gepárddá változni. Ennek hatására lassan és észrevétlenül megtapintottam a zsebemben lapuló pálcát ellenőrzésképp, és a kíváncsiságom azt súgta, maradjak itt és várjak, hátha ő lép valamit.

A harmadik nap reggelén számba vettem sérüléseimet. A sárkányos kalandban szerzett égési sebeimet ugyan előző nap még nem éreztem, valamint gyógyító növényeket is találtam, amelyek segítettek a hűtésben és a fájdalomérzet lecsökkentésében, azonban most mégis folyamatosan éreztem a lángoló fájdalmat, amely minden lépésnél gyilkosan mart a bőrömbe. Ősi afrikai gyógyító varázslatokkal, valamint az enyhet adó növények segítségével igyekeztem biztosítani a minél gyorsabb gyógyulást, ám ma még semmiképpen nem mondhattam, hogy lábaim kifogástalan állapotban voltak.
Az egyik párbaj során egy vaktában kilőtt átokkal megsebesítettek a jobb oldalamon, így most ott egy hosszú és mély vágás húzódott, valamint a sárkányokkal való küzdelem utáni tébolyban egy óvatlan pillanatban valamilyen mérgező növény (a növényhatározóból kiderült, hogy enyhe hallucinációkat okoz - ez megmagyarázza tegnap délutáni viszonylagos gyengeségemet) csapódott bele az arcomba, így ott most felhólyagosodott a bőröm, és kipirult a megtámadott felület. Azonban pár varázsige és gyógyító hatású növény szerencsére ennek a sérülésnek a gyógyulási idejét is jelentősen megrövidítette.
Sebeim számbavételét követően a rendelkezésemre álló eszközökre fordítottam fokozottabb figyelmet. Élelmem és vizem még bőven maradt, ugyanakkor holnap, legkésőbb holnapután mindenképpen szereznem kellett utánpótlást; a gyógyító növényekből viszont kezdtem kifogyni, így lelőhelyeiket igyekeznem kellett még a mai napon célba venni. Zsákmányolt eszközeim között kutatva, a még mindig az egyik hátizsákban lapuló varázsszőnyeg aranyos rojtjait is végigsimítottam ujjaimmal. Úgy határoztam, a mai napon még a földön igyekszem áldozatokat szerezni, és majd a hét második felében, amikor már én is valamivel fáradtabb és sebezhetőbb leszek, igyekszem majd a levegőből levadászni az óvatlan bajnokokat.
Teendőim végeztével kissé megpihentem. Arcomat a szél felé fordítva, lehunyt szemmel egy pillanatra megengedtem magamnak, hogy a fuvallat gyengéden végigsimítva a bőrömet, enyhet adjon meggyötört pórusaimnak. Egy rövidet szippantva a levegőből, megéreztem, hogy a levegő átkok és egy közeledő vihar borús ígéretétől hangos. Azonban azt meg tudtam állapítani, hogy a heves esőzésre három órán belül nem kerül sor, és miután, megropogtatva ízületeimet, és hajlítva egyet-kettőt, megállapítottam, hogy két-három párbajra még alkalmas vagyok, két csomag perui Instant Sötétségport a zsebembe rejtve, gepárd alakomba átváltozva, lassan lekúszva a fáról, portyára indultam.

Egy újabb eredményes nap után vigyázva, éberen hajtottam álomra a fejemet. Az előző este mumusos támadásából okulva nem számítottam ezen az éjjelen sem a szervezők jóindulatára, így igyekeztem olyan nyitott szemmel aludni, ahogyan csak lehetséges.
A csillagok állása alapján hajnali kettő környékén éreztem, ahogy sötét mágia közeledik felém. A tarkómon felmeredtek a szőrszálak, a kisujjam megrándult, a fejbőröm bizsergett. Abban a pillanatban, ahogy érzékeltem a jeleket, felszökkentem a talpamra, és lassan körbefordulva, előre tartott kezekkel kerestem az erő forrását. Beleszimatolva a levegőbe, viszonylag gyorsan felfedeztem, melyik irányból érkezik a veszedelem - amikor pedig a hőmérséklet másodpercek alatt zuhant vagy húsz fokot, a szívverésem üteme lelassult, ismeretlen okokból fáradt zsibbadtság lett úrrá rajtam, valamint a fa kérge is elkezdett deresedni, már tudtam, mivel állok szemben.
A dementor még elő sem bukkant a levelek közül, amikor előrántottam a pálcámat, és miközben arra gondoltam, ahogy a levegőben egyensúlyozva elkápráztatom a közönséget, határozottan, erélyesen kimondtam a varázsigét:
- Expecto patronum!
A pálcám végéből kirobbant gepárd még azelőtt semmivé oszlatta a dementort, mielőtt megpillanthattam volna - a támadást követően azonban még sokáig megfeszített izmokkal vártam egy újabb váratlan ellenfélre. Körülbelül három órakor azonban már a sötét mágia utolsó maradékai is semmivé foszlottak, így már engedtem magam kicsit mélyebb álomba merülni.

Kimerülten rogytam le a puha avarba, amit gyorsan összekotortam a pálcám pár legyintésével a hihetetlenül öles fa tövében, ami egy kifejezetten menő, pont emberméretű beugró odú-szerűséggel rendelkezett. A messzeségből valakinek a halálra vált sikolyát hallottam, de már megszoktam, nem lepődtem meg rajta. Hajlamos az élővilág meglepni a bajnokokat bárhol, bármikor. Floyd ásott magának egy lyukat a mellettem lévő banáncserje tövében, és hatalmas ásítások közepette el-elbóbiskolt kisebb időszakokra. Hihetetlen, milyen éber tud lenni még ilyenkor is. Még mielőtt én is álomba zuhantam volna, megerősítettem a karomon a térképrajzot, mert már eléggé lekopóban volt. Csak egy halványka fényt használtam a pálcám hegyével, mikor arra lettem figyelmes, hogy a kezemen minden indok nélkül feláll a szőr, és gyanúsan gyorsan kedzettt hűlni a levegő. A farkasom is felkapta a fejét, és összeborzolt szőrrel, halk, de folyamatos morgással kezdett fel-alá járkálni és éretlenül szimatolgatott a levegőbe. Határozottan fázni kezdtem és megmagyarázhatatlan érzés kerített a hatalamába. Kiüresedett bennem minden, és nem tudtam mást tenni, mint üveges szemmel meredni a fák közé, ugyanis csak nem jöttem rá, hogy honnét jöhet ez a hideg. Egyszerre rettentem meg és kámpicsorodott el a szívem.
-Azt a redvás Merlin… -a hideg, józan eszem nem hagyott még el, és rögtön beugrott azon kevés dolgok egyike, amit SVK-órákon hajlandó voltam megjegyezni: Dementor! Lendület lett volna bennem, de mégsem tudtam akkora hévvel felpattanni: remegő térdekkel, a fa törzsének kapaszkodva kászálódtam fel, miközben hihetetlen gyengeség és fásultság kerített hatalmába.  Floydra lettem figyelmes, aki elszántan, ugyanakkor rettegve vonyítani kezdett az ég felé, és már meg is pillantottam az aszott, fekete, kavargó cafatokból álló rémet.
-EXPECTO PATRONUM! -üvöltöttem elszántan, közben agyamat az egyik legsikeresebb Shadow Party koncert emlékére kényszerítve.  A pálcám hegyéből egy lilás-ezüst husky derengő, csillogva kavargó alakja robbant ki, (igencsak hasonlított Floydra, de azért mégis más volt) és a dementor a semmibe foszlott. Jeges érzetem elpárolgott, és a hevesen kalapáló szívem is rövidesen lenyugodott. Fáradtan, de elégedetten vackoltam vissza magam az éjjeli menedékembe.

-Lődd belém a kábítót, aztán menjünk. -ajánlottam fel alig hallható, rekedt hangon. Jev úgy mért végig, mintha egy idióta lennék.
-Tudod, mikor! Így is van elég bajod, ahogy elnézem! -jelentette ki szigorúan, de nem túl barátságosan. -Na, nyomás! -tárta szét a karjait.
Egy pillanat erejéig végigvezettem, hogy mi van, ha ugrat, és fél pillanaton belül mégiscsak én fogok ájultan elterülni, de aggódást és egy leheletnyi bizalmat véltem a fiú zöldeskék, csillogó szemeiben felfedezni.
-Oké. -krákogtam bizonytalanul, majd, hogy túl is legyek rajta, ráküldtem egy Stuport. Kiléptem a párbajburok határán, és fel is oldottam gyorsan az átkot, majd eltűntem.

-Na, jó kezdjünk valamit, annak az óriásmedúzának itt elég durva hosszúságú karjai vannak, és nem hiszem, hogy a méregtüskéinek akadályt jelentene ez a láthatatlan, mágikus valami körülöttünk. -jegyeztem meg diplomatikusan semleges hangon. -Háromra robbantsuk fel! -adtam ki az utasítást, és határozottan a vadul csapkolódó állat felé böktem a pálcámmal. Alex utánozta a mozdulatot, így láthatóvá téve az egész alkarján végighúzódó mély karcolást. Ekkor figyeltem fel rá, hogy ő is balkezes, akár csak én.
-Confringo! -kiáltottam harciasan
-Descendo! -rikkantotta velem egyszerre egy másik varázslatot, ami valóban ugyanúgy robbant, de eszem ágában sem volt, hogy ő ezt fogja alkalmazni. A kétféle átok összeadódva hatalmas robbanást okozott: a medúza alaktalan cafatokká és egy szökőkútnyi vízcseppé vált. Legszívesebben ugrottam volna egy hatalmasat, és lepacsiztam volna vele, de ahogy ismét tudatosult bennem, hogy ki áll mellettem, képtelen voltam bármi olyan mozdulatot tenni, ami kifejezte volna az érzelmeimet. Feszengve álltam mellette, a pálcámat forgatva az ujjaim között.

Ó, az öreg Merlin szerelmére, már csak ez hiányzott. Az első gondolatom az volt, hogy gyorsan visszacsinálom ezt a kis balesetet, és továbbrohanok, de aztán rájöttem, hogy fölösleges próbálkozni: a burok akadályoz. Bal kezem bizonytalanul elindult a napszemüvegem irányába, hogy levegyem és ráakasszam a pólómra, de aztán meggondoltam magam. Kerültem a tekintetét, és azon gondolkodtam, hogy… Ja nem, nem tudtam gondolkodni. Olyan szintű kínosság és szégyenérzet kerített hatalmába, hogy teljesen leblokkolta a józan eszemet. Felrémlett az a pár héttel ezelőtti esős délután, mikor, mikor Hollóhát klubhelyiségben Pavel összehasonlított vele… majd ő kiviharzott a folyosóra, és nem tudom azóta sem, hogy mit gondol rólam, hogy mit ordibált a folyosón dühében vagy elkeserdettségében, vagy hogy mennyit bőgött a párnájába éjszakánként. De annyit biztos nem, mint amennyit én.
A feszültség továbbra is tapintható volt, de azért hálás voltam, hogy se nem támadott le, hogy párbajozzunk, sem pedig kezdett erőltetett társagásba az eddigi tapasztalatainkról az arénában. Félénken rápislantottam, és szinte láttam, ahogy agyal, keresi a fejében a szükséges átkokat, hogy a közvetlen mellettünk, a mólónál kijutni próbálkozó víziszörnyeket jobb belátásra bírja.