Tantermek

A dicséretére csak nemtörődöm-módon megvontam a vállam, majd tovább csapkodtam a billentyűket, mert annak ellenére, hogy éjt nappallá téve dolgoztunk Mokkával az emlékfolyamokon, hihetetlenül hatalmas kolosszális késésben voltunk.
- Parce que tu as déjà eu trop beaucoup de café pour ta puissance - válaszoltam Léo kérdésére. - Je voudrais justement sauver ta vie - rántottam meg a vállam, majd amikor rövid filmszakadást követően két asztal közül suhanva a padlóra kerültem, sziszegve, franciául káromkodva állítottam fel Coccinelle-t, és igyekeztem behozni a pár másodperces lemaradásomat. - Hogy sikerült egyébként a keringés Anával? - vetettem aztán oda a kérdést Léo-nak egy nyertes futam után és a hármas pár emlékfolyama között. - Nagyon remélem, hogy nem a semmiért hagytam több éjszakán keresztül széttaposni a lábamat - dünnyögtem aztán az orrom alá, egy fél liter kólát ledöntve két sült krumpli között.

- Túlaggódod a helyzetet, kapitány - eresztettem meg egy gúnyos, lesajnáló félmosolyt Léo felé. - Ráadásul pont neked nem kéne kikapcsolódásról papolnod, amikor egész évben kihajtod a beled ezért a Tusáért minden egyes órában, még akkor is, amikor alszol, és a héten már harmadik napja egész nap remeg a kezed a kávétúladagolástól - pislogtam a fiú kezére. - Csak mondom - legyintettem, aztán már suhantam is újabb két asztal között, egy egész palacsintát a számba tömve.
- Mokka, megoldottad a hetes pár problémáját? - szóltam oda aztán számítógépemnek, miközben még arra is volt időm, hogy elkezdjem a kettes pár emlékfolyamának összeállítását.

Csak amikor Mokka megkopogtatta a vállamat, akkor vettem észre, hogy Léo is belépett a helyiségbe egy tálca kávéval. Elégedetten elvigyorodtam, és miközben kilőttem a fülsiketítően hangosan tomboló zenét, ami már lassan kezdett inkább háttérzajként funkcionálni a fejemben lévő ütemes doboláshoz képest, villámgyorsan odagurultam hozzá, és felkapva egy csészét, rohantam vissza játszani, miközben a felugró ablakokban vörösen villogó hibajelzéseket dobtam oda Mokkának kezelésre.
- Az emlékfolyamok jelenlegi állapota ki van vetítve a gépedre, de most ne nyúlj bele, mert Mokkával éppen a sűrűjében barangolunk - szóltam oda a fiúnak, miközben Grigorij káromkodása felhangzott a fülemben, egyenes eredményeképpen egy újabb általam nyert futamnak.
Majd, amikor megközelítőleg öt másodperc múlva már nem bírtam tovább az őrülettel fenyegető csendet és a koponyarepesztő dobolást valahol a halántékomnál, benyomtam az Under Pressure-t, ugyancsak maximum hangerőn.
- Ja - próbáltam még, keresztülüvöltve a zenét, Léo-hoz szólni. - Az asztalodon hagytam valamit, majd nézd meg, jó-e - vetettem oda neki hanyagul, és a világért nem vallottam volna be, de valahol a bal mellkasomban valami ismeretlen érzést tényleg érdekelt, hogy tetszeni fog-e neki.
A pólón, amit neki készítettem, a Captain Hogwarts felirat díszelgett, egy hatalmas pajzs alatt és fölött futtatva, amelyen a Roxfort sziluettje látszódott. Elszöszmötöltem vele pár órát, és valójában nem is tudom, miért csináltam. Mielőtt azonban belebonyolódhattam volna a gondolatmenetembe, Mokka szólt, hogy valami hibádzik a hármas párnál, így rávetettem magam a klaviatúrára, és elkezdtem iszonyatos tempóban pötyögni.

A Bohemian Rhapsody maximum hangerőre hangosított üvöltésén keresztül szinte nem is hallottam Mokkát, miközben Bastien és Papillon között csúsztam éppen Coccinelle-lel, egy fél sült krumplival a számban.
- A hármas pár emlékfolyama készen áll, Mademoiselle - jelentette be alázatosan a számítógép, miközben bekapcsolódtam egy újabb online autóversenyzős futamba, amit természetesen pár másodperc múlva megnyertem.
Önelégülten visszadobva a kontrollert a helyére, vidáman fütyörészve a dalt, egy újabb liter kólát ledöntve, és újabb fél litert a pólómra loccsantva, visszacsúsztam Bastien-hez, hogy az első pár és a hetedik pár emlékfolyamán végezzek kisebb-nagyobb simításokat, és miközben az ujjaim mechanikusan dolgoztak, Mokkának kiabáltam újabb és újabb utasításokat a nyolcadik és az első pár emlékfolyamának összeállításáról.
Öt perc elteltével azonban félbe kellett hagynom a munkát, mert Grigorij beleszólt a fülemre tolt headset-be, hogy már indul is az új futam, és miközben a két asztal között csúszva letoltam egy palacsintát, a levegőben felugró ablakokra válaszolgattam, és Mokkának kiabáltam, bekapcsolódtam a futamba.
Egy újabb sikeres kör után pedig, egy hirtelen kihagyás után a fejemet az egyik billentyűzetről emeltem fel.
- Négy másodperc volt, Mademoiselle - hozta azonnal tudomásomra előzékenyen Mokka, mire hanyagul bólintottam, és tovább csapkodtam a billentyűket.
És még hol volt maga a második próba.

Nat vállába temettem az arcom, és annyira azt szerettem volna, ha boldog lenne. Ha teljes lenne. Ha ez az egész soha meg sem történt volna vele, ha átlagos lehetne, ha nem abba a családba született volna. Még soha nem akartam ennyire kicsinálni valakit.
- Úgy sajnálom - motyogtam bele a vállába, és megfogadtam, hogy innentől jobban vigyázok.
Mostantól jobban figyelek. Nat-nek nem kell, nem szabad még több ilyen nehézségen keresztül mennie, főleg nem miattam. Cukorillatú hajába temetve az arcom, megfogadtam, hogy megvédem mindentől.

- Nat, nem kételkedünk Benned, csak próbálunk vigyázni Rád! - néztem a szemébe könyörgően, és amikor megláttam a könnyeit, annyira szívesen átöleltem és megvigasztaltam volna, de tudtam, hogy ha valamikor is, most biztosan nem lehet. - Tudom, hogy néha túlzásba visszük az aggódást, és sajnáljuk, de ha korábban mondod, biztosan találunk valami megoldást arra, hogy ne érezd úgy magad, mintha nem bíznánk a józan ítélőképességedben. Én... Soha nem akartam, hogy így érezd magad! Csak én sem tudom már, hogy mit tehetnék - tehetetlenül beletúrtam a hajamba, és erősen megmarkolva a hajszálak tövét, igyekeztem magamból egy olyan Charlie-t előrángatni, aki tudja, hogy ebben a helyzetben mi a teendő.
Sajnos, nem sikerült, és csak a régi, tehetetlen, túlaggódó Charlie maradt a helyemen, olyan magányosan és elveszetten, mint még soha.

Vettem egy hatalmas, mély levegőt és elszámoltam úgy végtelenig.
- Milyen szünetre, Nat? - kérdeztem, de a normális hangerőnél még mindig egy bólintérkisujjal hangosabban beszéltem. - Egészen pontosan hová akarsz elvonulni, és mi elől? Magad elől úgysem menekülhetsz el - csóváltam meg a fejem, és szinte elemi fájdalmat éreztem.
Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy már az sem elég neki, ha törődnek vele. Nem tudtam elhinni, miért nem érzi, mennyire szeretjük és hogy mindent csak érte csinálunk. Csalódott voltam, igen, mérhetetlenül csalódott. Mert nem voltam elég neki, és mert hiába volt minden, amit eddig tettem, a végtelen szeretet, amit nap mint nap adtam neki, ezek szerint nyomtalanul elmúlt benne. Erősen beharaptam az ajkam, és valamiért az jutott eszembe, amikor az üres házban vártam, hogy apa és anya megérkezzenek, és megkóstolják a rizsfelfújtat, amit másfél napon keresztül csak nekik készítettem. Amikor öt nappal később hazajöttek, addigra már megromlott, én pedig elvonultam a szobámba, és megoldottam vagy negyven másodfokú egyenletet.

- Nat, mi tudjuk, hogy Te jóval több vagy, mint hormonok, és pontosan ezért nem szeretnénk, ha azok befolyásolnák az életed! Féltünk és szeretünk Téged, és csak azt szeretnénk, ha mindazok ellenére, amiken kénytelen vagy keresztül menni, gyönyörű és tartalmas életed lenne! Mi mindent érted csinálunk, mi mindent neked csinálunk, miért nem vagy képes ezt elhinni? Miért nem vagy képes elhinni, hogy csak féltünk és szeretünk?
Oké, Griffendéles vér nem válik vízzé, a pusztító szomorúságomat hihetetlen haragba öltem, és már csaknem üvöltöttem. Michael lesütötte a szemét, de már szinte ezt is alig láttam, egyszerűen annyira elvakítottak az érzelmek. Féltés, szomorúság, harag, és mérhetetlen szenvedés egyvelege tombolt bennem, és már elválasztani is alig tudtam őket egymástól.

Egy pillanatra olyan erősen beharaptam az ajkam, hogy kiserkent a vérem, és a sós íz berobbant a számba. Ez azonban semmi volt ahhoz képest, amit belül éreztem. Félelem, harag és kétségbeesés pusztító erejű egyvelege robbant be a véráramomba, és egy pillanatra azt sem tudtam, hol vagyok, csak az zakatolt a fejemben, hogy Nat felelőtlen, és Nat-nek nem szabadna ezt csinálnia, és Nat meg fog halni, és Nat, Nat, Nat...
- Miért nem? - kezdtem erővel visszafojtott hangerőn, kissé remegő hangon. - Nat, tudom, hogy tudod, hogy mit kockáztatsz. És tudom, hogy tudod, hogy ez Neked nem jó. Nat, figyelsz rám? - emeltem meg egy kicsit a hangom, és igyekeztem elkapni a tekintetét. - Nem vagy buta lány, nagyon jól tudsz Te mindent, amit esetleg most mondanék Neked, és meg kell értened, hogy mi ezt nem ellened, hanem érted tesszük. Mert féltünk, és mert szeretünk, Nat! - szinte már kiabáltam. - És nem akarunk elveszíteni - az utolsó szavakat szinte már suttogtam, és könyörgően igyekeztem a szemébe nézni, hogy ő is lássa, ez nem csak Neki fáj, hanem nekünk is.
"What a terrible feeling to love someone and not be able to help them." visszhangzott a fülemben, és egy pillanatra le kellett hunynom a szemem.

- Oké, srácok, ha nincs kedvetek elmondani, nem gáz, nem akarok a magánéletetekben vájkálni, de csak jelezném, hogy nem kevesebb, mint három hét múlva koncert, és ha így állunk színpadra, akkor annak akár hatalmas lebőgés is lehet a vége - hadartam, és ugyan nem akartam annyira önzőnek hangzani, mint amennyire sikerült, reménykedtem, hogy legalább erre egy kicsit összekapják magukat, és, ha velem nem, legalább egymás között megbeszélik, ami ennyire bántja őket.

- Mennyire kicsi? - hagytam rezzenéstelen arccal figyelmen kívül kiegészítéseit. - Mert nekem nagyon is úgy tűnik, hogy ez nem éppen egy aprócska, két percben megoldható probléma - pislogtam jelentőségteljesen a fülét hegyező, gitárját az idegtől meglehetősen befeszült vállal pengető Michael-re.

Ahogy átverekedtem magam a távozó embereken, és Jev lábában véletlenül felbukva praktikusan odazuhantam a zongora mellé, amelyen Nat játszott, bármifajta felvezetés nélkül nekiszegeztem a kérdést.
- Mi történt közted és Michael között?

-Megtennél nekem valamit legközelebb? -fékeztem le közvetlenül az becsukott ajtó előtt, Pavel pulcsijába kapaszkodva. Borja az ajkát harapdálva elvonult az ablakprákányhoz, és már igencsak azt fontolgathatta, hogy itthagy minket a francba. Így is épp elég fölösleges gondot okoztunk neki ezzel az ajándékozással. Ő is a háta közepébe kívánhatja, akárcsak én.
-Igen, mit? -nézett a szemebe önelégült vigyorral és élénken csillogó szemekkel.
-Ezelőtt is meg akartalak ölni, de most duplán! Szóval: megtennéd, hogy NEM DÖNTESZ HELYETTEM ÉS NEM HOZOL KÍNOS HELYZETEKBE?
-Mi...? Hol döntöttem én helyetted? -kérdezett vissza, de az arcán bujkáló vigyor elárulta, hogy még most is csak szórakozik velem. Na, most untam meg.
-Megteszed nekem? MEGÍGÉRED? -förmedtem rá, közben dühödten megragadtam a jobbját és egy kisebb csavarintással nekiszegeztem a falnak.
-Áu... Igen, igen, most már lehiggadhatsz, bocsi... -nyöszörögte megadóan. Még egy pillanat erejéig szúrósan figyeltem a tekintetét, majd elengedtem. Remélem, nem üvöltöttem annyira, hogy meghallják a teremben tartózkodók.

Matt gyorsan előhúzott a táskájából egy üveg hideg vizet, amit aztán a brazil lány villámgyorsan a homlokához szorított, és igyekezett egyenletesen lélegezni. Nem tudtam eldönteni, vajon tényleg bujkál-e benne valamilyen betegség, vagy a húzott személy neve volt rá ilyen hatással; mindenesetre megállapítottam, hogy érdekes egy ajándékozásnak nézünk elébe.
- Tehát akkor, a Karácsonyi Bál főpróbája előtt egy órával itt, ebben a teremben kerül majd sor az ajándékozásra! - dörzsölte össze két tenyerét jókedvűen Jasper. - Mindenkinek nagyon sok sikert kívánok abban, hogy megtaláljátok a tökéletes ajándékot! - mosolygott derűsen, én pedig igyekeztem a szavait követő általános kavarodásban (Tony, a nyomában loholó Matt, Alex, Pavel és Borja igyekeztek minél előbb elhagyni a helyiséget) elkapni vagy Nat-et, vagy Michael-t.