Nagyterem

/13 perccel ezelőtt, a hálókörletben:/
-MATTHEW HUNTER, TÖKÖN RÚGLAK! -kívántam jó reggelt bajtársamnak, aki volt olyan szerencsétlen, hogy bevállalta a kissé rohadtul korai ébresztésemet annak érdekében, hogy odaérjünk a harmadik próba kiindulási pontjára. Hajnali kibaszott négy órakor! Mit érzett Minnie, mikor kitűzte ezt az időpontot?! Mi volt a lelkében akkor??
-Neee... Így is van, és lesz is elég bajom! -tartott védekezésképpen maga elé egy hatamas párnát, és kissé nyöszörgős hangjánól ítélve, valójában ő sem volt sokkal éberebb mit én, csak kénytelen titkolni valamilyen szinten. Az utolsó, pre-próba-éjszakát együtt szerettük volna tölteni, nem túl bölcs módon egy szolid bulival. Mikor a második üveg Tequila után kezdtem kotorászni olyan tizenegy körül, ami még valljuk be, gyerek idő, Matt megelégelte a dolgot és nemes egyszerűséggel kitépte a nedűt a kezemből hogy aztán kihajítsa az ablakon. Miután bután meredtem rá fél percig, közölte, hogy ez azért volt szükségszerű, mert nem fogja megmenteni a seggem, ha másnaposan szédelgek az utolsó, mindent eldöntő próbán. Így aztán mély melankóliába és sértődöttséggel kevert filozofikus bánatba süppedve próbáltam vele beszélgetni, ami szintén nem vezetett semmi jóra, mert aztán mindenféle indokolás nélkül, kényszerrel lefektetett olyan éjfél előtt egy kicsivel.
-Remélem, kicsit sikerekben gazdagabb poszt-próba estet is tarthatunk majd... dörmögtem magam elé, miközben kissé ügyetlen mozdulatokkal kezdtem felöltözni.
-Igen, de ahhoz el kéne indulni és el kéne kezdeni a próbát, haver! Ez a tied. -vágott hozzám egy valaha makulátlanra kivasalt inget.
-És ígérd meg, hogy semmilyen körülmények között nem dobod ki az ablakon a Tequilámat. -emlegettem fel duzzogva a legnagyobb szívfájdalmamat.
-Ezt megígérhetem. Max úgy változik majd a terv, hogy kicsavarom a kezedből és inkább én áldozom fel a májamat, mint te a sajátodat. Azért nem vagyunk egy szinten a hobbi-alkoholizmusban, és nem szeretném, ha még jobban nőne a szakadék az ivási képességeink között. -közölte oktató jelleggel, amire én csak valami nagyon keserű pofával tudtam reagálni.
...
-Most komolyan...? Minnie képes volt idetrombitálni egy hordányi kigyúrt aurort azért, hogy drámaian bekössék a szemeinket egy fekete kendővel? Nahát! Vagy már kiéhezett valami jó látványra az öregl...
-Matt sürgősen köhögőrohamot kapott mellettem, ugyanis gondolom hangosabban mondtam, mint kellett volna. Két fickó összeszűkült tekintettel váltott sokatmondó pillantásokat velem szemben.
Szegény gyerek, már reflexszerű nála, hogy kimentse a seggem az ilyen kínos és meggondolatlan helyzetekből...
-Na, akkor találkozunk ott. Bármi is legyen az az "ott". -tettem hozzá kissé késve, de már mindannyian egy saját auror óvó kezei között voltunk. -Hajrá, haver! -rikkantottam búcsúzóul abba az irányba, amerre sejtettem Mattet, majd kénytelen voltam hagyni, hogy a bivalyerős férfi kissé durvábban a kelleténél, de elirányítson a szigorúan titkos próbahelyszínre.

Eric az általa számomra összekészített túlélőkészlettel a vállán, a szemközti falnak támaszkodva várt rám, amikor kizuhantam a portrélyukon, és elegánsan elterültem a földön. Miután azonban sikerült kiköpködnöm a hajamat a számból, és kifésülve a tincseket a szememből, végre (ugyan meglehetősen homályosan, de) a világból is láttam egy kis szeletet, egy jól kifejlett anyamedvét is megszégyenítő, fájdalmas morgással ragadtam meg a felém nyújtott kezet.
Nagyon-nagyon-nagyon korán volt. Bele sem mertem gondolni, pontosan mennyire korán.
- Elegáns kilépő egy bajnoktól – nevetett Eric, ahogy felrántott a padlóról.
- Eric. Hajnali háromnegyed négy van. Ilyenkor még a halál is az igazak álmát alussza – próbáltam (sikertelenül) magamhoz térni, és újra élesben látni a világot, nem csupán homályos foltok összefüggéstelen halmazaként, de erre nem sok esélyt láttam a kora hajnali órákban.
- Azt hiszem, erre az aprócska problémára találták fel a kávét – nyomott a kezembe Eric előzékenyen egy gőzölgő csészét, amire nagy nehezen ráfókuszálva megállapítottam, hogy valóban valami barna, forró löttyöt tartalmaz.
- Tudod, hogy a teára esküszöm. Vidd innen ezt a borzalmat – löktem vissza undorodó arckifejezéssel fintorogva (reményeim szerint) Eric irányába a csészét, aki nem tudta elrejteni a felháborodását.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy éppen most sértetted vérig életem értelmét, valamint első és egyetlen szerelmét, és ezzel engem is? – kapkodta drámaian a levegőt Eric, de túlságosan korán volt ahhoz, hogy felfogjam és feldolgozzam, pontosan milyen fatális sebet okoztam ezzel az apró megjegyzéssel.
- Eddig úgy tudtam, én vagyok életed szerelme – motyogtam félkómásan érdembeli válasz helyett, aztán elégedett mosollyal nyugtáztam, hogy erre kaptam is egy halántékpuszit.
- Azért viszel egy hátizsákot tele termosszal életem második szerelmével megtöltve a biztonság kedvéért – fogta meg Eric a kezemet, amiért elképesztően hálás voltam, mert nem voltam biztos benne, hogy önállóan eltaláltam volna a Roxfort falain belül abban az állapotban, amibe az után kerültem, hogy Nat-re keltem, aki 3:38-kor rázott fel, és közölte, hogy pontosan huszonkét perc múlva indulunk a harmadik próba helyszínére.
- Eric, ne haragudj, de nem hiszem, hogy lesz az a helyzet, amikor az undorító, egészségtelen, addiktív löttyödhöz fogok fordulni. Túl sok cikket olvastam a negatív hatásairól ahhoz, hogy egyáltalán fontolóra vegyem a használatát – bukdácsoltam le egy lépcsősoron félkómás állapotban, félig Eric-re zuhanva, amikor a fiú végül megállt, valószínűleg azért, mert megérkeztünk a Nagyteremhez, ahonnan négy órakor (!!!???) indultunk el a harmadik próba helyszínére.
- Mondd ezt huszonnégy óra ébrenlét után – nevetett ki egészségesen Eric, a kezembe nyomva az általa számomra összekészített hátizsák pántját.
- A játékmesterek csakis valami szörnyetegek lehetnek – nyöszörögtem fájdalmasan, és Eric-nek dőltem, hogy berendezkedjek egy villámszundira, de a fiú nem hagyta, addig izgett-mozgott, amíg ki nem fordult alólam, majd a két vállamnál megragadva, jó erősen megrázott, amivel sikeresen felrázta az agyamat is. – Aú, ezt meg miért csináltad? – fókuszáltam fájdalmasan fintorogva Eric zafírkék szemeire, és csalódottan vettem tudomásul, hogy a kép az erős fizikai behatásnak köszönhetően immár tökéletesen kitisztult, vagyis semmi esély nem maradt arra, hogy visszasüllyedjek egy kellemes álomba, ahol az egész Tusa egyszerűen meg sem történik.
- Hamarosan indultok, és nem szeretném, ha a barátnőmet az nyírná ki idő előtt, hogy félig még a hálókörletében alszik – nézett mélyen a szemembe Eric, és így, hogy már tisztán láttam a világot magam körül, és felfogtam jelzéseit, egy pillanat alatt elkomorultam, a gyomrom pedig szoros csomóba ugrott össze.
Eric szemeiben szinte elviselhetetlen feszültség és aggodalom izzott, minden porcikája láthatóan megfeszült, és egy aprócska izom ugrált vadul összeszorított állkapcsában.
- Eric, nyugi, ne kezdj el most itt nekem pánikolni, semmi és senki nem fog kinyírni, tegnap este azt hittem, hogy mindketten megállapodtunk abban, hogy semmi okunk az aggodalomra! – kerestem kétségbeesetten a fiú tekintetét, de ő elkapta az arcomról pillantását.
- Nézd, Charlie, ez az utolsó próba, aki ezt megnyeri, az egész Tusát nyeri, és a legrosszabb feladatokat mindig a végére tartogatják! – rágta idegesen az alsó ajkát, én viszont nem hagytam, hogy elbizonytalanítson.
Az előző nap estéjén Eric-kel többször is végigmentünk gondolatban az első két próbán, illetve a RAVASZ-okon, és az a beszélgetés elég volt ahhoz, hogy elhiggyem, ha eddig túléltem a varázsvilágban, az utolsó próba már gyerekjáték lesz. Egyszerűen nem voltam hajlandó hagyni, hogy az az ember, aki tökéletesen lenyugtatott és aki miatt tiszta maradt a fejem, az utolsó pillanatban elvegye tőlem a nyugalmamat.
- Oké, most már csak összeesküvés-elméleteket gyártasz – fontam össze a karjaimat, és rosszallóan felvontam a fél szemöldököm. – Meddig voltál ébren, miután elküldtél aludni, Sangster?
- Egyszerűen nem tudtam aludni, és mivel már túlvagyunk a RAVASZ-okon, nincs, ami elvonja a figyelmemet arról, hogy azon gondolkodjak, hogy milyen halálos veszélybe kerültél csak miattam, és… - egyre szaporábban vette a levegőt, és az ujjai már megrándultak, hogy feltételezésem szerint az ajkai felé vándorolva hamarosan rágni kezdje a körmeit idegességében, így úgy döntöttem, nincs más választásom, közbe kell lépnem.
Még éppen időben elkaptam és lefogtam a kezeit, és erősen szorítva a csuklóit, kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.
- Eric, nyugi! Nemcsak hogy túlságosan korán van ahhoz, hogy egyáltalán reagálni tudjak a pesszimizmusodra, de ráadásul még azt is tudnod kell, hogy ez a próba pontosan ugyanolyan lesz, mint az eddigiek. Valahogyan túlélem, mint az előzőeket, utána pedig előttünk áll egy egész hosszú, forró nyár, hogy csak egymással foglalkozzunk és jól érezzük magunkat! Nyugi – mosolyogtam a fiúra biztatóan, és ahogy Eric párszor egészségtelen gyorsasággal emelkedő és süllyedő mellkassal végigfuttatta rajtam a tekintetét, végül bizonytalanul bólintott. – Jól van – biccentettem elégedetten, és elengedtem a kezeit. – Megyek, mert Minnie kinyír – tűrtem fel a pulóverem ujját, hogy megnézzem a karórámat, és elfehéredve konstatáltam, hogy már három perce bent kéne lennem, hét perc múlva indulunk, Minnie tényleg ki fog nyírni, és igen, még mindig hajnali 3:53 van.
Nem tudtam volna megmondani, melyik fájt a legjobban.
- Szeretlek, Sangster – fordultam vissza a fiú felé, és egy gyors csókot nyomtam a szájára.
- Én is szeretlek, Brown – suttogta a fiú, és a kezem után kapva, utoljára végigsimított az ujjaimon. – Vigyázz magadra! – egy megnyugtatónak szánt, rövid mosollyal bólintottam, majd nagy levegőt véve a Nagyterem ajtaja felé fordultam.
- És már itt is vagy… - löktem be a helyiség ajtaját kelletlenül sziszegve, és némán az égre emeltem a szemeim, amikor az elkerülhetetlen bekövetkezett.
- Charlize Brown, miért mindig magára kell várni? Talán nem ismeri az órát? – süvített át Minnie hangja a Nagytermen.
- Elnézést, McGalagony igazgatóasszony – sziszegtem, és behúzott nyakkal Nat mellé iszkolva sikeresen kikerültem Minnie szúrós tekintetének súlya alól.
- Mi tartott ennyi ideig, C? Időben felkeltettelek! – súgta oda nekem a szája sarkából Nat, amikor Minnie elkezdett beszélni.
- Eric teljesen kiakadt, és le kellett nyugtatnom. Nem is értem, ez is csak egy próba, miben különbözik a másik kettőtől? – súgtam vissza azzal a technikával, amit hét év alatt volt időnk tökélyre fejleszteni, de erre már nem kaptam választ, csak egy nem túl biztató hallgatást Nat részéről.
Oké, mindenki megbolondult? Ahogy azonban gyors terepszemlét tartottam, és végigmértem versenytársaimat, akaratlanul is megszólalt bennem a vészharang, ami már Eric hatására egyszer beindult bennem, de aztán elhallgattattam azzal, hogy betudtam a fiú pánikolását annak, hogy pusztán csak paranoiás. Nomusa, Zaire és Jabari tökéletesen ébernek tűntek, amin alapból nem lepődtem volna meg, de most még magukhoz képest is túlságosan éberek voltak, és különös feszültség sugárzott belőlük, amit korábban nem észleltem rajtuk. Matt idegesen túrt bele a hajába körülbelül húsz másodpercenként, Tony szinte vibrált az idegtől, és úgy szorította hátizsákja vállpántját, mintha legalábbis egy kobrát fojtogatna, Pavel pedig ritmikusan apró köröket rajzolt Nat kézfejére, hogy a saját, vagy a fiú kezét elfehéredett ujjbegyekkel szorító Nat megnyugtatására, nem tudtam volna egyértelműen eldönteni. Jev az egyik lábáról a másikra állt halálra vált arckifejezéssel, Alex és Borja pedig kísértetiesen mozdulatlanul, szinte szoborrá merevedve koncentráltak Minnie-re. Liliana ugyan unottnak szánt arckifejezéssel nézegette a körmeit, de láttam, hogy a kezei kicsit remegnek, Natsuko a hajába font csengettyűket piszkálgatta, szokásos izgatott mosolya most inkább mániákusnak tetszett, Céline pedig a megszokottnál is sápadtabb volt, bár őt annyira nem ismertem, mint a többieket, így az ő szinte kőbe vésett arckifejezéséből semmit nem tudtam kiolvasni.
Mindenesetre mindezek a jelek, és Minnie elfehéredő ajkakkal magyarázó alakja elég volt ahhoz, hogy a gyomrom egyetlen szoros csomóba ugorjon össze a pillanat törtrésze alatt, az ujjaimból és az arcomból egy pillanat alatt kifusson a vér, és a gondolataim őrült cikázásba kezdjenek.
- … titkos, ezért bekötött szemmel fogjuk Önöket a harmadik próba helyszínére szállítani. A feladatról egyelőre semmit nem árulhatunk el, egyedül annyit, hogy hat órakor kezdődik, és onnantól fogva huszonnégy órájuk van a feladat megoldására, amely kapcsolódik az előzetes megbízatásukhoz, a szobák elkészítéséhez. Minden másról a helyszínen fognak értesülni – biccentett szigorúan Minnie, de a szeméből aggodalmat véltem kiolvasni. – Van kérdésük?
Természetesen senkinek nem volt (mégis mi a túrós csuszát lehet akkor kérdezni, ha semmit nem mondhatnak el nekünk?), így Minnie végül összeszorított ajkakkal, kimérten biccentett egyet.
- Sok szerencsét! – intett a mögötte egy szigorú sorban álló, fekete ruhás auroroknak, akik egy-egy fehér kendővel a kezükben előre lépve, kifejezéstelen arccal elindultak felénk.
Annyi időm volt még, hogy Nat-et gyorsan megöleljem, aztán már csak a fölém tornyosuló férfit, utána pedig az áthatolhatatlan sötétségét láttam, aztán éreztem, hogy a varázslat a levegőbe repít, és ahogy a szívem olyan iramra felgyorsult, hogy azt hittem, menten kiugrik a bordáim közül, elkezdődött a harmadik próba.

Egy újabb tízperces őrület után, amely alatt Matt-et igyekeztük (hasztalan) nyugtatgatni Nomusával és Abigail-lel, miközben Tony betegre nevette magát, Eric pedig elszaladt Jev-ért, aki Alex testébe kényszerült, úgy tűnt, hogy végre minden visszatért a normális kerékvágásba.
Aztán amikor még mindenki izgatottan tárgyalta az átélteket a barátaival, Minnie mágikusan felerősített hangja vágta ketté a hangzavart.
- Ilyen kirívóan nagy szabálysértést, amióta én igazgató vagyok, még soha nem követett el senki sem - dörögte Minnie kitágult orrlyukakkal és szemüvege mögül villámló tekintettel, amitől beindultak a védekező ösztöneim, és automatikusan beugrottam az immár saját testébe visszatért Matt háta mögé.
- Viszont - emelte meg Minnie az állát, egy vékony vonallá préselt ajkakkal. - azelőtt, Dumbledore professzor idején ismertem négy brilliáns elméjű diákot, akiknek a hasonló zsenialitású csínytevéseit sajnos nem becsültem meg eléggé - enyhült meg az arca, és akkor kezdtem el azt érezni, hogy már végleg megbolondultam és hallucinálok.
Minnie megenyhült? És azok... könnyek a szemeiben??? Igen, vagy világvége vagy pszichiátriára velem.
- Így a rivalló és az iménti közjáték esetében is eltekintek a büntetéstől, és hadd fejezzem ki őszinte... dicséretemet. Mindkettő nagyon jól kivitelezett varázslat volt - engedett meg magának egy mosolyt (???!!!) is Minnie, majd az internacionális diáksereg ujjongásától övezve visszaült a helyére.
A meglepettségtől csak hápogni tudtam, ahogy Eric-re néztem, aki legalább annyira meg volt döbbenve, mint én, de aztán megvonva a vállát, csintalan vigyorral konstatálta, hogy ezt is megúszta. A csókos. Vigyorogva megráztam a fejem, majd visszamentem a Griffendéles asztalhoz, hogy Nat-tel is kielemezzem a történteket.

-Alex! -rohant felém Matt szokatlanul hisztérikus kiáltozással. Én az emúlt három percben egy kisebb sokkhatás után (ami azért volt, mert annyira nem éreztem semmit az átalakulásból, hogy az már abszurd) jelenleg próbáltam nem elveszteni az uralmat a helyzet fölött, és figyelmeztetni mindenkit, hogy aki velem szándékozik beszélni, az forduljon az ikertesómhoz. Kíváncsian próbálgattam Alex igencsak ismerős felépítésű, ám kicsit mégis más testét, mikor Matt teljesen indokolatlanul letámadt.
-Mi a baj, Matt, mikor én vagyok itt a legnagyobb pácban! -fakadtam ki értetlenül.
-Jézusom, nem, én Borja vagyok! Mi is cseréltünk Mattel! -idegesen ugrált fel-alá és megragadta a kezem, ám a torkomban kalapáló szívvel húzódtam odébb.
-Hé, hé, nyugi, itt még van egy kis tisztáznivaló. Ugyanis mi is cseréltünk! Én Jev vagyok! Keresd Jevet, ha Alex kell! -mondtam, közben egészen elszörnyedve az előbbi mondatomtól. -És ne feledd, Matt testében vagy! -utaltam az előbbi kissé kellemetlen élményre, amit remélem, nem sokan láttak.
-Merlinre... -Matt, azaz Borja úgy tűnt, rögvest összeroppan, ám inkább csak szótlanul eloldalgott. Tenyerembe temetett arccal roskadtam le a legközelebbi székre, és próbáltam az igencsak vaddá váló gondolataimat megfékezni. Most én vagyok Alex...

Az hagyján, hogy valahogy megemésztettem, hogy a barátaim összekavarodnak és egymásra mutogatnak, hogy most akkor ki cserélt kivel, de hogy én önmagamat lássam, ahogy vadul száguld valamerre, már több mint pszichiátriára vezető élmény.
Jópár másodpercbe telt, mire átfordította az agyam, hogy az én testemet jelenleg Borja használja, aki ahelyett, hogy diszkréten megvárná egy félreeső helyen, hogy leteljen a testcsere időtartama, itt kever össze-vissza, láthatóan vagy tízsszer zaklatottabb állapotban, mint mi...
-Merlin fogkeféjére! A Chekov ikrek is átcserélődtek! -kiáltott fel valaki, de már meg sem tudnám mondani, hogy ki.
-Az áldóját! Ugye valaki megmondta neki is? -suhant át a felismerés először Tonyn, akinek beugrott, hogy Alex és Borja egy párt alkotnak, és bizonyára a nagy pánikjában, egyébként Matt Hunterként, rohangál feltehetően a barátja után, ám ő sem az, akinek látszik.

Békésen reggeliztem néhány Szent Katrinos sráccal a terem másik felében, ám a kialakult testcserés hisztéria igencsak felbolygatott mindent. Nekünk sikerült relatíve együtt maradni, de azért az élmény kedvéért messziről arrafelé sandítottnuk, hogy mi is folyik.
-Biztos megindult a prank-lavina, mert ennek az átváltozásnak is annak kell lennie, másképp hogy jutna valakinek eszé...
-Jóságos Merlin! -pattant fel az ijedtségtől mellettem Pavel.
-Mi van? -néztem rá furán, ám fél pillanat múlva realizálódott bennem valami. Hogy nem én vagyok én, hanem...
Lemondó sóhajjal roskadtam az asztalra, közben kis híján megrepesztve Jev szemüvegét, mivelhogy sikeresen átváltoztam Jevgenyij Chekovvá.
-Mármint... Izé, most ez azért durva... mert nem is érezhettél semmi extrát, végül is még a génállományotok is nagyban megegyezik... Igaz? -hebegte barátom egészen megzavarodva.
-Igen, valóban. -reagáltam kissé idegesen, miközben elképedve próbálgattam, hogy milyen rossz is, ha az ember rövidátó és esetleg szemüveg nélkül marad.

- Te jóságos Merlin! - kaptam fel a fejem a meglepetéstől eltátott szájjal, amikor Matt hirtelen Borjává változott, és szemrehányóan néztem Eric-re, aki alig tudta visszatartani a nevetést. - Na, pont te nevetgélsz, amikor éppen miattad van ez az egész! - toppantottam ingerülten, mert Minnie-t csak nem üthettem vállon nevelő célzattal, de ekkor Eric alakja egy hirtelen rándulással megnyúlt, és egy rövid másodperc múlva már a kedvenc viharkék pulóverét viselő fiú görnyedezett előttem a nevetéstől. - Viszont most már azt hiszem, nyugodt szívvel tehetem ezt - böktem meg Eric-et a bordái között, aki továbbra is nevetve konstatálta, hogy ezt bizony megérdemelte.
A következő pillanatban pedig én is elkezdtem összemenni, az erő nagy része kiszállt az izmaimból, és mire kettőt pisloghattam volna, ismét a saját testemben találtam magam.
- Azért jó végre itthon lenni - nézegettem végre-valahára a saját kezeimet megkönnyebbülten, Eric pedig meg is ragadta az alkalmat, hogy magához húzva egy jó hosszú csókban részesítsen.
- Srácok, én értem, hogy szerelem, meg minden, de Matt még mindig lány - toporgott mellettünk idegesen Abigail, aki, úgy tűnt, szintén visszakapta a saját testét, és éppen majd' meghalt az aggodalomtól, hogy Matt egy másik testbe kényszerült. - Ez is a te műved? - támadt Eric-re dühösen, aki védekezően felemelte a kezeit.
- Elképzelhető, hogy van egy második felvonás is - hunyorított sanda mosollyal, majd jobbnak látta eltűnni a hátam mögött, amikor a Borja testébe kényszerült Matt és Abigail egyszerre vetettek rá egy vérfagyasztó, gyilkos pillantást.

-Még szerencse, hogy nem valami hosszabban tartó cucc volt... -habogtam még mindig az események hatása alatt, közben azt pörgetve az agyamban, hogy vajon ennek milyen egészségügyi hatásai lehetnének hosszútávon. De az utolsó két perc csak nem akart eltelni.
-Még mennyi i... -Ó, HOGY ZUHANNA RÁD EGY ZONGORA, ERIC! -visítottam szó szerint magamból kikelve, ugyanis önmagam helyett már Borja Luzsina testében találtam magam. Mintha valami tompa szerszámmal minden létező irányból összenyomtak volna, és bizony egy tizedmásodpercbe se telt, és máris jó egy fejjel alacsonyabb és balettos alkatú lányka helyében találtam magam. A többiek megkövülten meredtek rám, ám Tony, azaz Charlie volt az első, akiből egy gúnyos kacaj kiszaladt.
-Nem olyan mókás ám, mint amilyennek tűnök! -förmedtem rá, ám még jobban eluralkodott rajta a röhögőgörcs.
-Könnyen vagy, Te mindjárt visszaváltozol!
-Hú, de megnéztem volna a kisasszonyt, mikor átváltozott Matté! -Tony már a térdét (Charlie térdét) csapkodta a röhögéstől, bár nem tudom mire fel, mikor ő is éppúgy lánnyá változott, mint én.

- Én szeretném személyesen felképelni azt, aki ezt az egészet kitalálta, de még lehetőleg ebben a testben, mert így erősebb vagyok - méregettem a karomon (Tony karján) az izmokat, mire Abigail arca egy elég furcsa grimaszba rándult, amit először nem tudtam hová tenni.
Aztán a másodperc törtrésze alatt beugrott, hogy Nomusa használja átmenetileg Abigail testét, és éppen a fiúját tapizom, így, amikor már nem csak ő, hanem Minnie (akinek a testét éppen most Eric használja, vagyis az én fiúm) is elkezdett elég morcosan nézni rám, inkább abbahagytam.
- De tényleg, ki elég zseniális és ütődött egyben ahhoz, hogy kivitelezzen egy ilyen szintű agymenést? - tettem fel a költői kérdést, csak félig azért, hogy eltereljem a figyelmet az iménti közjátékról.
Mindannyian gondolkodóba estünk, de ahogy körbenéztem a gondterhelt arcokon, Minnie nagyon gyanúsan vigyorgott (nem, továbbra sem akarjátok tudni, az hogyan néz ki).
- Miért nem lepődöm meg...? - tettem fel sóhajtva a kérdést, az égre emelve a szemem.
- Miért, ki volt, te tudod? - támadt rám azonnal a saját testem eltorzult arccal, valamint Tony szellemével és gondolataival, ami szintén meglehetősen szürreális élmény volt, de ebbe ne menjünk bele (legalább most megtudtam, hogy tényleg nagyon ijesztő tudok lenni, amikor begurulok).
- Bocsesz, srácok - emelte fel a kezét bűntudatosan vigyorogva Eric (továbbra is Minnie-ként), mire az egész társaság egy emberként hördült fel, az én testem pedig még inkább betorzult arccal, az ökleit ropogtatva és a fogait csikorgatva megindult Eric felé, aki hirtelen ijedtségében hátrált is pár lépést. - Most csak nem ütsz meg, Minnie vagyok! - játszotta ki az adu-ászt Eric, mi pedig egyetértően bólintottunk, hogy akkor a meggyilkolását eltoljuk addigra, amikor méltóztatik visszakeveredni a saját testébe, és előtte inkább kiszedjük belőle, hogy mégis miért tette, amit tett. - Nem tehetek róla, srácok, ezt húztam a tóparti végzős bulin, szóval még csak nem is az én ötletem volt! - emelte fel megadó mosollyal a kezeit Eric, én pedig megrázva a fejem, áttértem a dolog gyakorlati részére.
- Mennyi idő múlva változunk vissza? - firtattam, mire Eric megragadta a kezemet, ami jelen helyzetben Tony kezéül szolgált, és ezért majdnem átdöfte villámló, gyilkos pillantásával a Minnie testében parádézó Eric-et, de ő mindezt figyelmen kívül hagyva feltűrte a blúzom ujját, és ellenőrizte a karórámon az időt.
- Megközelítőleg két perc múlva - számolgatott fejben, megadva a választ.
- Ó, remek - sóhajtottam fel megkönnyebbülten. - Viszont ugye, tudod, hogy Minnie ezért kibelez? - vigyorogtam az emlegetett igazgatónő testében létező Eric-re, aki hasonlóan ördögi vigyorral megvonta a vállát.
- Az első áldozat úgyis Tony lesz - tárta szét a karját, amíg pedig a többiek további megbeszélésekbe bonyolódtak, Eric mellé sompolyogtam, és megkérdeztem, hogy át tud-e változni macskává.
Úgyhogy amíg le nem telt az idő, mi ennek a próbálgatásával tökéletesen jól elvoltunk. Legalább hasznosan töltöttük a két percet.

-Követelem, hogy kipenderítsék innét azt, aki ezt az egészet kivitelezte! És ne is vegyék fel sehova! -tomboltam, miközben idegenkedve tapasztaltam meg, milyen is egy akrobata múlttal rendelkezdő afrikai lány testét használni. Na jó, lehet hogy még érdekes élmény is lenne máskor, de nem itt és most! Fázósan topogtam, ugyanis Nomusa nemes egyszerűséggel mezítláb közlekedett.
-Ne haragudj, de ha neked úgysincs szükséged a cipőimre, én azért felvenném... -kértem SAJÁT MAGAMAT hogy adja vissza a cipőmet. A lány zavart mosollyal (mosolyommal) odanyújtotta, és majd rövid küzdelem után felrángattam az idegen lábaimra, amikre sajnos kicsit kicsik voltak az egyébként saját cipőim. Merlinre, ugye nem okoz felfázást a saját szervezetemnek ez a lány, amíg a testemet használja és mezítláb csatangol...
-Na jó, akkor, bárkinek van elképzelése vagy információja, hogy ezt hogy lehet elérni, ami most történt?! -néztem végig a kavarodás ellenére nagyjából összegyűlt csoportunkon, közben próbálva Nomusa hangjával túlkiabálni a csodálkozó-mutogató vagy éppen hahotázó diáksereg hangját.

- Na jó, én megkeresem Tony-t. Vagyis magamat. Vagy mi - bólintottam (látszólag) határozottan. - Egészen biztosan Matt-tel van, és ha van itt valaki, aki elég okos ahhoz, hogy kiderítse, mi történt itt, akkor az ő - jelentettem ki határozottan.
- Aú, ez fájt - szontyolodott el Eric (vagyis Minnie). - Sérted az önérzetem, Charlie - tette a mellkasára színpadias sóhajjal és nyilvánvaló megbántottsággal a fiú, majd gyorsan elkapta a kezét, amikor rájött, hogy nem a saját (egyébként fiú) testében van.
- Akkor gyere te is, zsenikém, aztán hátha hárman kitaláljuk, mi történhetett - nyújtottam volna a kezem Eric felé, de aztán ismét csak szembesültem a ténnyel, hogy Minnie testében van, és így inkább meggondoltam magam.
Semmi pénzért nem hagytam volna, hogy azok a csontos, mégis erős ujjak még egyszer a csuklóm köré fonódjanak, mert még rémálmaim lesznek.
- Te vezetsz - somolygott enyhe főhajtással és csintalan vigyorral Eric (igen, még mindig Minnie testében, ne kérdezzétek), majd fájdalmas arccal megdörzsölte fájós derekát. - Nem könnyű szegény Minnie-nek - konstatálta, majd behúzott nyakkal követett, ahogy előnyt csiholva újonnan szerzett magasságomból megkerestem Matt-et és Tony-t (vagyis magamat) a tömegben, és elindultam feléjük.

-Most akkor... most akkor mi?! -hebegtem teljes kétségbeesésben. -Most már mindenki vágja, hogy ki kivé változott át és csak én értetlenkedek itt? -gondolkodtam hangosan, miközben elszörnyedve próbáltam feldolgozni, hogy a felém rohanó Charlie nem más mint... Tony? És Abigail meg Nomu és fordítva?
-Én ezt azt hiszem nem... fogom tudni követni... -hebegtem kissé elzöldült arcszínnel, miközben próbáltam a karomat rángató Charlie-t lerázni magamról, aki hevesen bizonygatta, hogy ő Tony.
-Jó, jó, álljunk csak meg, szóval akkor Tony cserélt Charlie-val... Huh. És Ti ketten meg... tehát akit Nomunak látok, az Abigail Fox, aki pedig ő, az valójában Nomu. -próbáltam feldolgozni, zavartan topogva a kelepcébe esett barátaim között, akik mondhatni kétségbeesett kisgyerekekként pánikoltak körülöttem.
-Most akkor rajtam kívül mindenki elvesztette az identitását? Hát, ez nagyszerű! És tőlem várjátok a megoldást...? Izé, hol van Charlie? Azaz Tony. És Jev? Ők a legokosabbak, akiket ismerek a környéken, na meg valami tanárt is keríteni kéne, amennyiben nem ragályos ez az átváltozósdi... Ugye felfogtátok, hogy ha ez jobban elterjed, akkor azt a káoszt Melrin se fogja visszakuszálni?! -ijeszettem meg saját magam még jobban ezzel az igencsak utópisztikus gondolattal.

- Ilyesmi gyakran történik nálatok? - fordultam a mellettem ülő lány mellé, elképedve figyelve a kavarodást, nem pontosan értve, hogy egészen konkrétan mi történik.
- Fogalmam sincs, Abigail, én is ilvermornys vagyok, akárcsak te, honnan tudnám, mi történik ebben a hóbortos országban? Bárcsak már végre otthon lennénk... - fordult vissza a meglehetősen morcosnak tűnő lány a reggelijéhez, én pedig kezdtem megérteni, hogy én is hatalmas bajban vagyok, és nagy valószínűséggel a testcserés akció áldozata lettem.
Ahogy pedig felálltam, és a talpaim a padló helyett cipőt érintettek, végleg megbizonyosodtam a helyzetről.
- Básztetre - szaladt ki a számon hirtelen elkeseredettségemben, de aztán összeszedtem a gondolataimat, és megpróbáltam mielőbbi megoldást keresni pillanatnyi helyzetemre.
Először is levettem a cipőket és a zoknikat a lábaimról, hogy szabadon tudjak gondolkodni, és ekkor eszembe jutott, hogy Anthony ugyanazzal a problémával került szembe, amivel én, hiszen mindannyian láttuk a közjátékot Charlize és közte. Így eltökélten megindultam arra, ahol utoljára láttam a Griffendéles lányt, de ekkor beleütköztem Matt-be, és láttára azonnal elöntött a megkönnyebbülés.
- Matt, jaj, de jó, hogy látlak! - vidultam fel egy pillanat alatt, és hirtelen örömömben meg is öleltem a fiút, akinek erre úgy megfeszültek az izmai, hogy egészen megmerevedett.
- Abi... Abigail, mit - mit csinálsz? - dadogta a fiú, és ahogy felnéztem az arcába, láttam, hogy egészen elpirult.
- Jaj, Matt, ne haragudj, hogy megijesztettelek, Nomusa vagyok! - mosolyogtam rá, mire Matt még jobban összezavarodott, és azt láttam az arcán, hogy legszívesebben elfutna a helyszínről.
Mielőtt azonban megnyugtathattam volna, Charlie és az én testem bukkant ki a tömegből, és kiabálva, karjukat lengetve futottak Matt felé.

A professzorasszony, akinek a magyar hangja valamiért Eric lett (ja és a teste is), általános döbbenetet okozott a teremben.
-Most mi van?! -fakadtam ki, ismét kis híján szívrohamot kapva attól a tapasztalattól, hogy az agyamon kívül mindenünk kicserélődött Charlie-val. Na jó, most mit kéne tennem? Megkeresni Charlie-t azaz önmagamat, és kiokoskodni, hogy mi legyen? Jobb nem jutott eszembe, így megpróbáltam átverekedni magam az indokolatlanul tobzódó tömegen a Nagyteremben, ám nem voltam hozzászokva, hogy ennyire alacsony legyek, így, amennyire Charlie fizikumából kitelt, egyszerűen elkezdtem odébblökdösni az útban lévő embereket. Lehet, hogy most ezzel a népszerűségén rontok, de most fontosabb, hogy valahogy visszacsináljuk ezt a bolondokházát.
Eredménytelen keresgélésem után megpillantottam Nomut. Ő az utolsó esélyem, akinek még be tudom bizonyítani, hogy én vagyok én, mégha Charlie-nak is nézek ki!
-Hé, Nomu, én vagyok az, Tony! -kiabáltam Charlie hangján, ám mintha észre sem vett volna. Zavarodottan forgolódott, majd saját magát vizslatta. Futni kezdtem felé, és megragadtam a vállát.
-Merlinre! Most ki vagy te valójában, valami srác? -kérdezte kissé pánikkal teli, de egyszerre számonkérő hangon. -Ha ennek a testnek a valódi tulajdonosát keresed, akkor keress engem, azaz Abigail Foxot! Várj, csak megismerem magamat... -lábujjhegyre ágaskodva nézett körbe, majd nem is olyan messze felfedezte a jelenleg Abigail alakjában időző Nomut.

- Én ezt egészen egyszerűen nem hiszem el! - lendítettem a karjaim az ég felé elkeseredetten, és a tömegben egy ismerős alak után kutattam, aki biztosítana arról, hogy nem, nem az egész világ állt egészen hirtelen a feje tetejére.
A legjobban Eric-kel, Matt-tal vagy Nat-tel jártam volna, és ahogy őket kerestem, minden kavarodás és rémület ellenére ebben a pillanatban kifejezetten örültem, hogy Tony bőrébe bújtam, mert volt olyan magas, hogy simán el tudott nézni az emberek feje felett, ami jelentősen megkönnyítette a kutatást.
Ennek köszönhetően viszonylag rövid időn belül ki is szúrtam Eric-et a Hollóhátas asztal mellett, aki valamilyen ismeretlen okból kifolyólag döbbenten nézegette a tenyerét. Ebből már rá kellett volna jönnöm valamire, azonban annyira megkönnyebbültem, hogy látom, hogy nem is gondolkodtam, hanem elkezdtem törtetni felé a tömegben, de a következő pillanatban egy csontos, mégis erős kéz kulcsolódott a csuklómra, amit túl jól ismertem ahhoz, hogy a hideg végigfusson a hátamon. Amikor pedig megfordulva teljes valójában szembesültem Minnie-vel, azt hittem, ott rogyok össze holtan.
- Minnie, én esküszöm, semmit...
- Én vagyok az - mosolyodott el (itt sápadtam le, és ájultam el majdnem, megkérdőjelezve a létezésemet, a bolygó létezését és magának a létezésnek az értelmét) Minnie, én pedig egyszerűen elhagytam a testemet (vagy Tony testét, vagy már mit tudtam én). - Eric - mondta ki, én pedig egy pár másodperces néma pislogás után kimondtam az első dolgot, ami eszembe jutott.
- Így nem csókollak meg - jelentettem ki, kezdve komolyan azt hinni, hogy hallucinálok.
- Azt most én is kihagynám - futtatta végig nevetve (nem, ne tudjátok meg, milyen, amikor Minnie nevet) a testemen (vagy Tony testén vagy mi) a tekintetét (vagyis Minnie tekintetét) Eric (vagyis Minnie, most fejeztem be, már azt sem tudom, ki kihez tartozik), majd a kijárat felé intett a szemével.
- És te most komolyan azt gondolod, hogy Minnie és Tony párosa teljesen észrevétlenül ki tud surranni a Nagyteremből? - tettem fel a költői kérdést, miközben még mindig próbáltam megemészteni (sikertelenül), hogy a fiúm Minnie testébe kényszerült.
- Egy próbát megér, nem? - vonta meg a vállát Eric (igen, még mindig Minnie testében, igen, még mindig nem hiszem el), de mielőtt válaszolhattam volna, Eric hangja dörgött át a Nagytermen.
- Ki a felelős ezért? - hangzott fel a mágikusan felerősített hang, és a belőle sütő harag annyira nem Ericé volt, hogy felállt a hátamon a szőr.

-Ezt ki tette? Kitöröm a nyakát rögvest! -pattantam fel dühösen, de a saját hangom helyett Charlie határozottan lányos tónusa csengett fülembe, amit csalódottan-haragosan vettem tudomásul. És igen, ahogy felálltam, realizálódott bennem... hogy alacsony és törékeny vagyok. Merlin, ez meg hogy...
-De hát én vagyok az ott! -habogtam tehetetlenül a saját, eredeti alakomra mutogatva, de egyébként kis híján szédelegve a sokktól. A külső-Tony nem volt éppenséggel hű önmagához, hol rám meredt elszörnyedt tekintettel, hol kétségbeesetten próbálta meggyőzni a környezetében csodálkozó többieket, hogy ő Charlie, csak valamiért az én testemben.
-Ezt hogy lehet visszacsinálni? De most azonnal! -kiabáltam, hogy csak tudtam, de nyilván a lányhanggal számomra szokatlanul kis hangerőt tudtam elérni. Közben kész őrületet okozott, ahogy a valódi, hozzám tartozó hang is kavarog a felbolydulás okozta zajban, de nem én uralkodom fölötte... Egyszerű képtelen voltam higgadtan gondolkozni.

A Nagyterem olyan fagyott csendbe burkolózott, hogy egészen úgy tűnt, mintha még az idő is megállt volna. A kupák és az evőeszközök megdermedtek a levegőben, és minden tekintet kivétel nélkül Minnie-re szegeződött. Az igazgatónő szeme szemüvege mögött úgy villogott, mint ahogy a halál kaszája szokott az utolsó földi pillanatokban, és azt hiszem, valamennyien úgy is éreztük magunkat, mint akit valahonnan igen közelről megérintett a halál szele. Az egész Nagyterem egy emberként remegett, mint a kocsonya, egy lélegzetvétel sem hallatszott, és amikor Minnie hangja belehasított a dermedt mozdulatlanságba, olyan volt, mintha késsel hasított volna ketté egy drága drapériát.
- Nem szólok még egyszer. Aki ezt merészelte tenni, az vagy most vállalja a tettéért a következményeket, vagy majd amikor kiderítem - márpedig én mindig kiderítem -, de akkor semmi jóra ne számítson - dörgött át Minnie hangja a termen, és a feszült, az idegek játékára kimenő hosszú másodpercek fagyott dermedtségét végül egy remegve a magasba emelkedő kéz törte meg.
A kéz pedig... hozzám tartozott???
- Charlize Brown? - hőkölt hátra Minnie, és minden igyekezete ellenére sem tudta elrejteni az arcáról megrökönyödését.
Hát még én.
- Hogy tessék? Én semmit nem csináltam, én vagyok Charlize Brown! - lengettem meg a kezem elkeseredetten a levegőben, és még fel is pattantam, ám amikor Minnie felém fordult, a szeme villanásából láttam, hogy még jobban összezavarodott.
- Anthony Lewis, maga meg mit pattog, üljön le! - förmedt rám Minnie, de már közel sem annyira határozottan, mint korábban, én pedig a saját szemembe (ennyire szürreális, rémisztő és testen kívüli élményem sem volt még soha) néztem, és ugyanazt a csontig hatoló rémületet és értetlenséget láttam benne tükröződni, mint a sajátomban (vagy ezek szerint Tony-éban, vagy most egyáltalán mi van?).
- Oké, ez nagyon nem poén! - ment fel bennem a pumpa, ahogy rájöttem, hogy valószínűleg valami testcserés történet lehet a dologban, és az asztalra támaszkodva fenyegetően előrehajoltam. - Ki szórakozik? - dörgött át a termen a hangom, és elégedetten vettem tudomásul, hogy elég mély ahhoz, hogy bárki becsináljon a félelemtől a gatyájába; de ekkor a Hugrabugos asztalnál felsikított egy lány, és egy háztársára mutogatva bizonygatta, hogy az bizony ő, és fogalma sincs, hogy mi történt.
- Hogy tessék... - kezdtem volna, de a következő pillanatban a Nagyterem felrobbant és elszabadult a pokol.

Mikor ma reggel szokás szerint beözönlöttek a baglyok a Nagyterembe, hirtelen akkorát ugrott a szívem, hogy majdnem kiköptem a kávét. Ma megkapja... Ajjaj. Elég szemét pranket kaptam azon a bizonyos tóparti partin, de hát nincs menekvés, a szabály, az szabály. Túl kellett esnem rajta.
-Mi van, Tony? -nézett rám Matt az asztal másik oldaláról, gyanúsan vizslatva a talán kissé egészségtelenül zöldre változott arcszínemet.
-Öh, semmi, illetve majd meglátod. -nyögtem elhalóan, és próbáltam megemberelni magamat. Ugyan már, mindenkinek le fog esni, hogy ez csak egy ugratás! Még mindenki adós valami hülyeséggel, de hát valakinek el kell kezdeni a sort!
Túléltem én már durvább csintalanságokat is, na! Mélyeket lélegezve pillogtam a roxforti igazgatónő felé, aki gyanútlanul megragadja az egyik iskolai bagoly által elépottyantott levelet, és láttam, ahogy egyre több ránc jelenik meg a homlokán a felismeréstől, hogy egy rivallót tart a kezében. Tapasztalt boszorkányként előkapta a pálcáját, próbálva mindezt diszkréten, de a rivallók nem arról híresek, hogy sokáig várjanak bármiféle magasszintű ártalmatlanításra. A levél felnyílt és...
-NA DE TANÁRNŐ KÉREM, MIÉRT TESZI EZT VELÜNK? MAGA NEM NÉZ TÜKÖRBE? MIÉRT REJTEGETI TÖKÉLETES ALAKJÁT, TÖBB ÉVTIZEDET IS LETAGADÓ TESTÉT SUTA, FORMÁTLAN TALÁROKBA? EPEDVE KÖNYÖRGÜNK, HADD JUSSON EGY KIS ESZTÉTIKAI ÉLMÉNY NEKÜNK IS A SZÜRKE HÉTKÖZNA...-hatalmas durranás vágta le a szöveg végét. A professzorasszony pengevékonyra préselt ajkakkal igazította meg a szemüvegét. A roxfortiak valószínű már jól ismerték ezeket az intő jeleket, mert vagy úgy révedtek a semmibe, mintha várnák a Világegyetem azonnali összeomlását, vagy holtra váltan meredtek egymásra.

- Szuper! - vigyorogtam rá Jev-re, és kedveskedve vállba bokszoltam. - Büszke vagyok Rád, Chekov! - kacsintottam rá a fiúra, és Eric is vidoran hátba vágta a háztársát. - Majd mesélj, hogy alakult a találkozás!

-Jó, jó, oké, meggyőztetek. Akkor végre felemelem a seggem és csinálok valamit. Ez az egész dolog kettőnk között csak lebeg a levegőben hónapok óta. Már kicsit kezdett kikészíteni, bocsánat, ha érződött rajtam. -tettem hozzá. Tényleg őrlődtem rajta jó ideig, bármiféle siker vagy előrehaladás nélkül. Egyszerűen nem tudtam, honnan közelítsek felé, de most olyan dolog történt, amiről ordít, hogy most már tényleg beszélgetnem kéne vele, meg megismerni, meg ilyenek. -Utánajárok, hogy hogy lehet eljutni látogatóba.

- Biztos vagyok benne, hogy meglátogatna - vágtam rá. - Ő is sokat gyötrődne, de végül biztosan elmenne a Szent Mungóba. És Alex még ráadásul sokkal visszahúzódóbb, és idegesebb emberek közelében, mint Te, de mindennek ellenére meglépné a látogatást - bólintottam teljes meggyőződéssel, Eric pedig egyetértően biccentett.

-Persze, főleg ha tudnám, mi lenne nem erőltetett, és még örülne is neki. -meredtem a távolba, de ezt már részletkérdésnek tartottam. -De tudjátok mit, igazatok van. Meg kell lépnem. Szerintetek fordított helyzetben ő mit csinálna? -villant be egy fontosnak tűnő kérdés.

- Az eljutásban Minnie vagy Matt biztosan tudnak segíteni - válaszoltam először az egyszerűbbnek tűnő problémára. - A döntést viszont Neked kell meghoznod, Jev - kerestem a fiú tekintetét elkomolyodva.
- Mi az, amitől a legjobban félsz? - szegezte barátjának a kérdést Eric. - Ha attól, hogy egy kínos álldogálásba és egymásra bámulásba fog torkollni a látogatás, akkor akár másokkal is bemehetsz, hogy ne csak ketten legyetek a kórteremben...
- Például Matt-tel, Ő naponta látogatja - kotyogtam közbe, majd intettem Eric-nek, hogy folytathatja.
- ... vagy viszel Neki egy aprócska ajándékot, amiről még beszélgetni is tudtok - fejezte be Eric a lehetséges lehetőségek felvázolását, és most rajtam volt a sor, hogy egyetértően bólogassak.

-Merlin... -dünnyögtem elgondolkodva. Nem tudom, miért tartom ezt furának, mikor semmi okom nincs rá. Elvégre felnőttek vagyunk, mi akadálya, hogy legyen barátnője...? De ezt a tényt valahogy nem tudtam hova tenni az a alapján a kép alapján, ami kialakult Alexről számomra.
-Tudom, hogy fura pont tőlem hallani, hogy ilyen szociális dolgok elől fülem-farkam behúzva menekülök, de most tényleg ez a helyzet, srácok. Valamiért egyszerűen nem merem fogni magam és meglátogatni. Azt se tudom, hogy lehet oda eljutni. -pislogtam kétségbeesetten a bögrém mögül.

- Ó, egészen biztosan - vigyorogtam fülig érő mosollyal, Eric pedig buzgón bólogatott. - Azok a pillantások, amiket az a lány vet Alex felé... Én belepirulok - csóváltam meg a fejem somolyogva, egy újabbat harapva az almába.