Nagyterem

november 20.

A Nagyterem még sohasem hasonlított ennyire egy jól megtermett, zsúfolt, és igencsak lármás hangyabolyhoz. Amerre a szem ellátott, mindenfelé diákok és professzorok nyüzsögtek, feldolgozhatatlan kuszaságban jöttek-mentek, mindenki sietett valahová, és úgy általánosságban hatalmas fejetlenség uralkodott. Amikor először beléptem a Terembe, azzal a lendülettel ki is szerettem volna fordulni, csak Eric és Nat tudott együttes erővel becibálni az általános zűrzavar kellős közepébe.
Az első próba kezdő napjának kitűzött hétfő reggelén voltunk. Ugyan reggel hét óra volt, mégis mindenki olyan éber volt, mintha legalábbis tizenegyet ütött volna az óra. Mindenki a bajnokok körül nyüzsgött, utolsó jókívánságok és lármás búcsúzkodások zajától volt hangos a zsúfolt terem. Mivel már vasárnap este megkaptuk az első próbára vonatkozó információkat, így többé-kevésbé felkészülten érkeztünk arra a helyszínre, ahol mindenki egy-egy zsupszkulcs megragadásával, pontban nyolc órakor kijelölt helyére fog érkezni az arénában, ám ekkora tömegre nem számítottam. Bár, mit is vártam, nyolc varázslóiskola összes tanulója erre az egy helyre gyűlt össze ma reggel.
A hatalmas zűrzavarban egy kis helyre csoportosultunk össze, mi, a Colourblind együttes. Általánosságban hangosan nevetgéltünk, sztorizgattunk, és a koncertet tervezgettük, tehát úgy tettünk, mintha ez is csak egy olyan szokványos nap volna, mint a többi. Alice firkált a füzetébe, Michael és Jasper egymás szavába vágva adtak elő viccesnél viccesebb történeteket, Eric a tizenkettedik bögre kávéját kortyolgatta, Nat pedig Michael-nek dőlve hallgatta a fiúk történeteit, és rázkódó vállal mulatott rajtuk. Az én gyomrom pedig egy merő összecsomósodott góc volt, bár ezt kifelé egyáltalán nem mutattam - ugyanolyan laza voltam, mint mindig.
Amikor azonban McGalagony professzor háromnegyed nyolckor közölte, hogy hamarosan itt az idő, és a nem érintettek lehetőleg hagyják el a helyiséget, már kezdtem úgy érezni magam, mint aki mindjárt elhányja magát, és a növekvő pánik elképzelhető, hogy az arcomra is kiült. Hiszen éppen most igyekeztem egy varázslók és boszorkányok számára készített vetélkedőn részt venni, amikor annyit konyítok a varázslathoz, mint Eric a fizikához. És a Tusán már így is nagyon sokan életüket vesztették. Túl sokan.
McGalagony szavaira megkezdődött a tülekedés, és a még hangosabb búcsúzkodás. Jasper nagyon szorosan megölelte Nat-et, majd engem, és mindkettőnket biztosított támogatásáról, mielőtt sok sikert kívánva eltűnt volna pár Hugrabugos háztársával. Michael is kedvesen megölelt, és sok szerencsét kívánva kicsit félrevonultak Nat-tel, akivel egy legjobb barátnők-ölelést váltottunk, és ellenőriztem, hogy biztosan megvannak-e a gyógyszerei.
Végül az egyre gyérülő tömegben már csak Alice és Eric maradt mellettem. Ahogy rájuk néztem, hatalmas gombócot éreztem a torkomban, és tudtam, hogy nem fogok tudni megszólalni anélkül, hogy el ne sírnám magam.
Rettenetesen féltem. Rettegtem.
És ebben a pillanatban Alice, mint egy kis árnyék, hirtelen odaugrott hozzám, és szorosan átölelt. Olyannyira meghökkentem, hogy még nem is viszonoztam hirtelen gesztusát, amikor már ott sem volt. Lehajtottam a fejem, és igyekeztem megregulázni remegő kezeimet.
A Tusán már nagyon sok diák életét vesztette visszhangoztak a fejemben a sorok. Talán Alice közelgő vesztemet érezte meg.
- Charlie? - kérdezte gyengéden Eric, mintha tudta volna, mi tombol éppen a fejemben.
Nem mertem felnézni a szemébe, mert féltem, hogy abban a pillanatban eltörik a mécses. Nem akartam ezt. Tegnap este úgy aludtam el, hogy remegtem a félelemtől. Nem akartam meghalni.
Nem akartam Eric nélkül bemenni abba a rohadt arénába.
Nem akartam a varázslatra bízni az életem.
Féltem. Mint még soha életemben.
Eric közelebb lépett hozzám.
- Charlie, nem nézel rám? - kérdezte, ha lehet, még gyengédebben, mint annak előtte.
Dacosan megráztam a fejem. Eric röviden felsóhajtott.
- Na, gyere ide - suttogta kedves melankóliával, és gyengéden megölelt.
Szorosan belékapaszkodtam, nem akartam elengedni. Kék pulcsija kávé- és otthonillatú volt. Nem akartam elmenni. A könnyeimet nyeltem, és vadul kapaszkodtam belé még akkor is, amikor Michael elhaladt mellettünk, és figyelmeztetőleg megkopogtatta Eric hátát. Már nem volt sok időnk.
- Minden rendben lesz, Charlie - suttogta a fülembe Eric.
- Vigyázz Alice-ra, rendben? - súgtam vissza reszketeg hangon. - Megígéred?
- Persze, hogy meg.
- És vigyázz magadra! - motyogtam bele a pulcsijába. - Ne igyál túl sok kávét, ne maradj fent sokáig, ne ess le a seprűről, ne tanuld agyon magad...
- Charlie - szakított félbe halkan nevetve. - Minden rendben lesz velünk. És veled is - simította meg nyugtatólag a hátamat. - Tudom, hogy meg tudod csinálni. Ki fogsz jutni, érted? - kérdezte erélyesen, mire reszketegen bólintottam egyet. - Egy hét múlva találkozunk ugyanitt - szorított meg még egyszer, utoljára. - Szeretlek, Charlie - puszilta meg a fejem búbját, mielőtt elengedett volna.
- Én is téged - szipogtam, majd erőt véve magamon, kiegyenesedtem, és belenéztem a szemébe.
Vidáman mosolygott, mint mindig. Égkék szeme kedvesen és megnyugtatóan csillogott. Biztatóan feltartotta hüvelykujját.
- Egy hét múlva. Ne felejtsd el! - kacsintott rám, mintha legalábbis lett volna más választásom.
- Egy hét múlva. Légy pontos! - integettem, reszketegen nevetve.
- Biztos lehetsz benne - ígérte ő is nevetve, és már ott sem volt.
Nagy levegőt véve behunytam a szemem, és összpontosítottam. Meg tudom csinálni. Ha máshogy nem megy, majd féllábon, de egy hét múlva itt leszek Eric-kel. És Nat is itt lesz. Ő viszont épségben. Mert vigyázni fogok rá. Ha addig élek is.
Amikor kinyitottam a szemem, már Griffendéles Charlize voltam. Készen a csatára.

Őrülten büszkén mosolyogtam Jev-re és Nat-re, hiszen ugyan cseppet sem érdekelt az egész Tusa, de a barátaim sikerének én is teljes szívemből tudtam örülni.
- Na, kinek van két bajnok-barátja? - fogtam meg egyszerre mindkettőjük kezét, és nevetve a magasba lendítettem őket a még mindig Nat-et éltető ováció kellős közepén.
Legjobb barátnőmmel még javában egymás szavába vágva beszéltük meg a kinevezés részleteit, amikor újra beállt a feszült csönd.
- Charlize Brown! - szólított meg McGalagony professzor.
- Tessék? - kérdeztem vissza, reflexből felvéve a vele szemben alkalmazott angyali mosolyomat, de valahogy a zsigereimben éreztem, hogy ez most nem a tiszteletlen viselkedésemért kapott nyilvános megrovás - ahhoz túl sok... büszkeség volt a hangjában.
Amikor pedig találkozott a tekintetünk, és a Griffendél asztala egészen egyszerűen felrobbant, már tudtam.
- Te jóságos atyaúristen, csak ezt ne - nyögtem ki elhalóan, miközben a kezemet egymásnak adták az extázisig hevült griffendéles diákok.
Roxforti bajnok lettem. A teljes sokk állapotából néhány másodperccel később csak az tudott valamennyire magamhoz téríteni, amikor elkezdtek a külön szoba felé tolni. Akkor viszont komolyan pánikba estem.
- Ne, ne, kérlek, ne! - nyögtem elhalóan, miközben a büszke, szeretetteljes és féltő pillantásokat felém lövellő Minnie egyre közelebb került.
Én pedig egészen egyszerűen nem akartam ezt. Nem akartam McGalagony professzor szeretetét, nem akartam ezt az egészet, és gyűlöltem az egész Tusát. A teljes pánik pillanataiban, ahogy a víz levert, és egyszerűen lélegezni sem tudtam, ösztönösen Eric-et kerestem a tömegben - amikor viszont összekapcsolódott a tekintetünk, és ő hihetetlen boldogsággal és szeretettel a szemében, óvatos mosollyal az arcán felmutatta mindkét hüvelykujját, éreztem, hogy egy forró könnycsepp megtalálta az útját a testem külső felületére.
Ahogy immár, elvesztve utolsó mentsváramat, tehetetlenül sodródtam a tömegben a hátsó szoba felé, elkaptam Jasper pillantását, aki őrülten vigyorogva ugrált és ünnepelt bennünket háztársaival együtt, de még Alice is bólintott, ahogy figyelte, hogyan toloncolják ki hármunkat a külön szobába.
Amikor becsapódott mögöttünk az ajtó, és éreztem, hogy nem kapok levegőt, csendesen pofon vágtam magam. Majd még egyszer. És valahogy Griffendéles Charlie felszínre küzdötte magát, és ugyanazt a pimasz, kihívó, unott pillantást hordoztam körbe a szobában lévőkön, amelyet a Roxfortban már mindenki megismert - ideje volt, hogy itt is bemutatkozzam.

-Legvégül engedjük meg a Serlegnek, hogy szerény iskolánk három bajnokát is kiválassza! -jelentette be McGalagony immár kissé kipirulva, és szemmel láthatóan nagyon izgulva.
-Nem tűnt fel, hogy volt az oroszok között is egy Chekov nevű? -hajolt át Charlie még az utolsó néma, feszültséggel teli másodpercben, mivel szemmel láthatóan már kezdte kicsit elunni magát az elmúlt pár percben. Válaszul megvontam csak a vállam, miért ne lehetne, eőfordul néha, hogy a világ más táján is ugyanolyan családi néven futnak valakik.
Mindenki mereven az igazgatónőre szegezte tekintetét.
-Jevgenyij Jegorovics Chekov!
-MIVAAAN? -pattantam fel ordítva, de ezt jórészt elnyomta a Hollóhát asztal, illetve az egész Roxfort üdvrivallgása. Azt sem tudtam, mit csináljak örömömben, így csak a levegőbe bokszoltam, gyorsan visszahuppantam, és figyeltünk a következő névre.

- Te jó ég, hány suli van még? - hajtottam le a fejem az asztalra, és elkezdtem látványosan szenvedni - ugyanis nem csak hogy unatkoztam, de kezdtem hihetetlenül éhes ÉS álmos is lenni, ami nálam kifejezetten szerencsétlen kombináció.
- Már csak az Ilvermorny, a Mahoutokoro és mi vagyunk hátra - válaszolt segítőkészen Jev, mire kicsit felélénkültem - akkor ez azt jelenti, hogy mindjárt ehetünk!
Az észak-amerikai varázslóiskolából valami Anthony, Matt meg Rosemary került ki bajnokként, de Nat őket is megtapsolta, mivel állítása szerint összeismerkedett a két fiúval. Hol voltam én ezekkor az alkalmakkor, amikor barátnőm ismeretségeket kötött a külföldi diákokkal? Úgy emlékszem, a Tiltott Rengetegben kódorogtam újabb különleges fajok után kutatva, de lehet, hogy csak egyszerűen kísérleteztem a szobámban.
A japán nevek közül egyet sem tudtam megjegyezni, annyira idegenül hangzottak, de egy furcsa lány határozottan felkeltette az érdeklődésemet. Amikor kimondták a nevét, három erőteljeset dobbantott, majd nagyon furcsa tánclépésekkel ugrált ki a hátsó szobába, iskolatársai, egy másik lány és egy fiú után. Ennyire furcsák ezek a japánok vagy csak ez a lány volt különc? Azonban a japán iskola tanulói felé vetve egy pillantást, meg tudtam állapítani, hogy csak ez a lány ilyen durván kirívó - iskolatársai mind fájdalmas tekintettel néztek a jelenség után.
- Merlin piros pöttyös alsógatyájára, mi jövünk! - kezdett el mellettem hihetetlen módon pörögni Nat, amikor realizálódott bennünk, hogy tényleg már csak a roxforti bajnokok vannak hátra.

-A Beauxbatons után ne feledkezzünk meg a másik, nagy hagyományokkal rendelkező varázslóképző intézményről, a Durmstrangról! -Mcgalagony kissé remegő kézzel bontotta ki a három kiválasztott cetlit. Remélem, jobban belejön a professzorasszony a dologba...
-Nem is húzom tovább az időt, következzék az Uagadogu afrikai intézet három bajnoka...

Nevetve megszorítottam Nat kezét, és biztosítottam arról, hogy szinte száz százalék, hogy az ő neve lesz az egyik, amit kiköp a Tűz Serlege. Éreztem, ahogy körülöttem az összes diák majdhogynem vibrál a feszültségtől, de én legfeljebb unalmat éreztem - ugyan Eric elérte, hogy az én nevem is a Serlegben lapuljon, de egyszerűen semmilyen esélyt nem láttam rá, hogy én legyek az egyik bajnok.
- Kezdjük a sort a Trimágus Tusához az évek során leghűségesebb iskolával - a Beauxbatons-nal - konferálta fel a francia varázslóiskolát McGalagony professzor, aztán összekapkodva a három cetlit, ami a Serlegből távozott, tökéletes francia kiejtéssel (nem tudom, honnan tud ezek szerint még franciául is) felolvasta a rajta szereplő három nevet, amelyet iskolatársaik elismerő, elegáns tapssal jutalmaztak. - A bajnokok, kérem, fáradjanak a hátsó terembe! - tette még hozzá McGalagony professzor, miközben én azon gondolkodtam, hogy vajon sütőtökös pitét vagy csirkeszárnyat egyek először a lakomán.

Október 31.
-No, srácok? Tűkön ültök ? -hajoltam át vigyorogva a Hollóhát asztal legszélétől a griffendéleshez, aminél a Colourblind nagy része tartózkodott. A roxfortosokat leültették a szokásos módon az asztalokhoz, bár jóval közelebb tolták őket egymáshoz, hogy maradjon hely a további sulik képviselőinek is. McGalagony, bár próbálta leplezni, elég frusztrált volt, ami mondjuk érthető, hiszen biztos szerette volna átlátni, hogy az egyes embercsoportok valóban összetartoznak-e, és kényelmes-e mindenkinek, és hogy minden rendben fog-e menni.
A Halloween tiszteletére természetesen a szokásos aranyos-narancssárgás díszítését öltötte fel a helység, a hatalmas lebegő töklámpásokkal és csillogó narancsszín masnikkal.

- Az erdő jó ötlet - bólintottam én is. - Amikor jöttünk, mintha láttam volna is egyet errefelé; egy kifejezetten kedves kis kunyhó is állt a szélén, ha jól emlékszem.

-Tartozik az iskolához valami park, vagy esetleg egy erdő? -érdeklődtem. -A Szent Katrin például minden oldalról erdőkkel van körülvéve, és minden tábornak van egy saját erdőrésze, illetve van saját kertje is. Általában csak almafákkal vannak tele, egy a kevés növény közül, ami megél mifelénk. -részleteztem, a kíváncsi tekintetek hatására. Örömmel nyugtáztam, hogy tényleg mindenkit tökre érdekelnek a más varázslósulik.

- Mi egy cirkuszból érkeztünk, ahol együtt szoktunk fellépni, így Jabari például csak azért jelentkezett, hogy esetleg majd mi hárman, mint hármasikrek, együtt, összeszokott csapatként tudjuk képviselni az iskolánkat. Zaire nagyon szeret versenyezni, és mindenkinek megmutatni, hogy ő a legjobb, én pedig szeretnék más kultúrákkal megismerkedni, új varázslatokat tanulni, és jó eredményeket hozni az iskolámnak - foglaltam össze mosolyogva, nem törődve azzal, hogy Zaire kis híján megölt a tekintetével.
De amikor Natasha betuszkolt bennünket egy üres terembe, elterelődött rólam a figyelme.
- Mi az, mi történt? - kérdezte fivérem suttogva.

-Nagyon remélem, hogy benn leszek a három bajnok között! A sulinkból elég fura szerzetek is jöttek, például egy totálisan művészlélek, kissé önpusztító életmódú és eléggé hullámzó hangulatú és tanulmányú eredményű Borja... -fecsegett Pavel, mikor lepisszegett minket Natasha.
-Mi az? -kérdeztem suttogva, kissé értetlenül. El nem tudtam képzelni, miféle veszély fenyegethet minket, ami elől sürgősen el kellett menekülnünk.

- Nomusa Adeyemi - mutatkoztam be én is mosolyogva, kis főhajtással.
- Jabari vagyok - motyogta el gyorsan fivérem, mielőtt visszahúzódott volna mögém, majd Zaire is odavakkantotta a nevét.
Zaire egyébként kedves is tud lenni, főleg idegenekkel, nem véletlen, hogy nagyon sok barátja van a világ minden tájáról. Azonban amikor úgy érzi, vetélytársakkal van körülvéve, előbújik a tüskés természete. Ez történt most is, és miközben újdonsült orosz ismerőseinkkel követtük Natashát ki a tömegből, és rákanyarodtunk a roxforti folyosókra, nagyon reméltem, hogy egy kicsit legalább annyira fel tud engedni, hogy nem rémíti el új ismerőseinket.

-Alex Chekov. -mutatkoztam be, de Pavel simét nem bírt magáal és a szavamba vágott.
-Pavel Fjodorovics Raiszja -ismételte meg büszkén és már hangosabban a nevét. -Hú, azt megköszönnénk! Nagyon kíváncsiak vagyunk a sulitokra. -egészen furcsálltam, hogy: a) ki tudott vetkőzni a visszahúzódó csodabogár burkából, ellentétben velem, és b) nagy lelkesen szociális interakciókba kezd, c) még egyszer sem volt nyelvbotlása és pirult el rákvörösre.

Kénytelen voltam elnyomni egy aprócska kis mosolyt, mert ahogy csillogó, kíváncsi szemeikkel rám néztek, a kicsik jutottak eszembe a cirkuszból. Ők is szinte pontosan ilyen könyörgően, érdeklődően és ragyogó szemekkel néztek rám, amikor a kedvenc csokijukat akarták kikönyörögni belőlem.
- Ha jól emlékszem, Afrikán kívül mindenhonnan eltűnt a repülőszőnyeg, amikor feltalálták a repülő seprűket. A varázslók és boszorkányok úgy gondolták, ez egy jóval modernebb, gyorsabb és egyszerűbben fejleszthető eszköz, mint a varázsszőnyegek, így szépen lassan el is felejtették. Azonban mi Afrikában nem felejtjük el a régi dolgokat - mosolyogtam. - Sőt, a legtöbbünk még mindig a kezével varázsol, nem is pálcával - egészítettem ki, aztán, hogy demonstráljam az elhangzottakat, fejemmel az imént halkan bemutatkozott Pavel felé bólintottam. - Pavel, itt van a pálcád?
Amikor a fiú előrángatta zsebéből varázseszközét, pár könnyed kézmozdulattal átlebegtettem a levegőn, és a saját markomba zártam a pálcáját, a többiek legnagyobb megrökönyödésére.

A repülőszőnyeg hallatára az én, és Pavel szemei is elkerekedetek. Meg voltam győződve róla, hogy csak a mesékben léteznek, hiába van varázsvilág is. Én személy szerint örültem, hogy elterelődött a téma Pavel nem túlságosan ideváló kérdéséről, és kíváncsian vártam a szőnyeg részletezését a lánytól, de kedves barátom nem hagyta annyiban, sőt, meg is sértődött egy kicsit, hogy a téma elterelődött.
-Amúgy Pavel vagyok... -mormogta, de aligha hallotta meg bárki is. Küldtem egy rosszalló pillantást felé, de persze nem vette észre.