Nagyterem

- Oké, látom, hogy nagyon koncentrálsz valamire, ezért nem szeretnélek megzavarni, de egészen pontosan mi történik? - érdeklődött Eric suttogva, miközben igyekezett mozgásban tartani, hogy nehogy ismét Minnie haragjával kelljen szembesülnünk.
Én azonban lecövekeltem, és nem voltam hajlandó elmozdulni Liliana közeléből.
- Meggyilkolom Michael-t - jelentettem ki egyszerűen, mire Eric hátrahőkölt.
- Ne már, nem lehet megvárni a koncertet? Olyan sokat dolgoztunk vele! - próbált viccelődni, de erre most nem voltam vevő.
Abban a pillanatban, hogy Minnie útjára bocsátotta szegény Jev-et egy szünetre, Michael és Nat párosához masíroztam, és lecövekelve a fiú előtt, szinte természeti erőkkel visszatartva mindazt az indulatot, ami felgyülemlett bennem Liliana monológját hallgatva, felvetetettem a fejem, és villámló szemekkel a szeme közé néztem.
- Hogy tehetted?

- Beszéltél már Alice-szal az új dalról?
- Ó, hogyaza... - káromkodtam el magam. - Akkor ezt felejtettem el tegnap! Tudtam, hogy valami nem stimmel - ciccegtem idegesen, majd a farzsebemből előhúzva egy golyóstollat, a tenyerembe firkáltam hatalmas betűkkel Alice nevét. - Még ma elintézem. Te rendben vagy?
- Még Michael-lel kell egyeztetnem pár dolgot a gitárszólóját illetően, de egyébként azt hiszem, mindent lerendeztem - tűnődött enyhén összeráncolt homlokkal Eric. - Délután elpróbáljuk még egyszer a FOB-számot? - kérdezte aztán a fiú.
- Persze! Még én sem rázódtam bele teljesen, és még a Kids in the Dark-ot is el kell próbálnunk - masszíroztam idegességemben a halántékomat.
- Nálad vagy nálam?
- Nálam lehet, hogy egyszerűbb lenne meggyőzni Sarah-t...
- Mr Sangster és Miss Brown! - Minnie haragja olyan hangerővel szólalt meg, hogy ijedtemben még ugrottam is egyet. - Ugye jól látom, hogy nem táncolnak? - az igazgatónő haragja tornádóként csapott le ránk, és a rémülettől felállt a a hátamon a szőr.
Eric-kel ijedt oldalpillantást váltottunk, aztán a fiú villámgyorsan cselekedett.
- Táncolunk, Min... McGalagony professzorasszony, táncolunk! - kapott hirtelen derékon Eric, és azzal a lendülettel, amivel igyekezett kikerülni Minnie látóteréből, bele is rohantunk a legközelebbi párba.
- Merlinre, bocsi! - kiáltottam oda a francia lánynak és párjának, akik idegesen ránk förmedtek, aztán arrébb lejtettünk.
Pár másodpercnyi (nekem egy évezrednek tűnt) szótlan, normális táncolásra tett kísérletet követően kezdtem eléggé elunni magam, és ennek hangot is adtam.
- Most tényleg ezt kell csinálnunk? Ez annyira unalmas, és semmi értelme sincs! Akár próbálhatnánk is helyette - duzzogtam, aztán amikor véletlenül rátapostam Eric lábára, a fiú felszisszent, és automatikusan visszataposott, amire persze aztán kiindult valami őrült hülyülés kettőnk között.
Ahogy hangtalanul, hogy nehogy felhívjunk magunkra Minnie figyelmét, igyekeztünk egymás lábára rátaposni, úgy ellejtettünk a terem egyik végétől a másikig, fellöktünk egy csomó mindenki mást, és úgy összességében egy hatalmas háborúba torkollott a táncpróbánk.
Éppen egy kis pihenőt tartottunk két ádáz csata között, és Eric megpörgetett (meglepően jól tud keringőzni, ami jól jön, mert én viszont a táncnak semmilyen formájával nem találkoztam még korábban), amikor megütötte a fülemet a mellettünk egy tejfölszőke fiúval keringő Liliana hangja, és hogy, hogy nem, valahogy a mondandójának tartalma is eljutott a fülemig.
Amikor pedig a lány befejezte a monológját, egészen biztos voltam benne, hogy ma valaki meg fog halni.
- Charlie, jól vagy? - kérdezte két forgás között Eric aggódva, én pedig eszelős tekintettel néztem vissza rá.
Szerintem csak az az enyhe kis gyilkos indulat ült ki az arcvonásaimra, ami a brazil lány szavait követte.
- Azt hiszem, meg kell gyilkolnom valakit - sziszegtem.
A szünetig még eldől, hogy kit.

Mint kiderült, Borja életében nem keringőzött, de mozdulatairól lerítt, hogy nem fölöslegesen balettozott vagy nyolc évet. Vagy még többet. Ami engem illet, engem az átmeneti otthonban tanítgattak társastáncokra, mert kötelező program volt, de ez azt hiszem, nyomtalanul elszállt. Mivel a ritmusérzékem egyenlő a nullával, így morcosan néztem főleg McGalagonyt, pedig nekem pont hogy Jevet kéne utánoznom. Nem is tudom, mivel lehetne még kínosabbá tenni ezt a szituációt számomra...
Borjából előtört a namajdénmegmutatoménjótáncosvagyok -ötperc, és Mcgalagonyt is túlszárnyaló magabiztossággal lendült, pördült-fordult a zenére, miközben nekem a leghalványabb ötletem sem volt, hogy mit kezdjek magammal. A táncunk kezdett eléggé egyirányúvá válni, de a lány annyira irányított, konrétan rángatott, hogy arra sem volt időm, hogy fél másodpercre megálljak, és megnézzem a bemutató párról, mit kéne nekem csinálnom. Borja azonban rám se hederített. A harmadik eredménytelen szökési kísérletem után határozottan elrántottam a vállam a keze alól és gyorsan elhátráltam tőle.
-Most mi van? Már te is kezdtél belejönni! -fakadt ki, szerencsére a zene jórészt elnyomta a hangját.
-Én? Belejönni? Tévedésben vagy! -közöltem dühösen és kiszlalomoztam a gyakorló párok közül. A hangfoszlányok alapján másoknak is meggyűlt a baja. Kioldalaztam a terem széléhez, ahol már jól láttam, hogy tanulmányozzam és valahogy a retinámba égessem a mozdulatok sorrendjét. De egy idő után kezdtem hülyén érezni magam. Most én tűnök olyannak, mint egy duzzogó kisgyerek. Francba is, mit csináljak?

Amikor a muzsika első hangjai felcsendültek, hirtelen félrekaptuk egymásról a tekintetünket, és kiszakadva abból a légüres térből, amelybe kerültünk, zavartan lépegetve igyekeztünk a táncra koncentrálni és utánozni az igazgatónő és szerencsétlenül járt párjának lépéseit.
Hamar kiderült, hogy van még hová fejlődnünk. Anthony ugyan igyekezett magához ragadni a kezdeményezést, de a mozdulatai még kissé túl darabosak és hirtelenek voltak, és mivel a közelében én is gyakran elvesztettem minden kecsességem, amit a cirkuszban megtanultam, olyannyira összezavartak az iránta érzett érzelmeim, én sem hoztam a legjobb formámat. Az sem segített sokat, hogy amikor egy lépésnél elvétettem az irányt, és kis híján egymásba ütköztünk, megéreztem a havas hegyek vad szabadságát hordozó leheletét az arcomon.

A kötéltánc említésére rebbent egyet a szemem. Sosem beszélt róla nyíltam az eddigi gyakorlásaink során, maximum utalt rá. Ezt a tulajdonságát különösen értékeltem, hiszen nem kérkedett tehetségével, pedig úgy érzem, lenne mivel. Ötven méter, Merlin... Miután ez gyorsan végigszáguldott az agyamban, megpróbáltam a feladatra koncentrálni. Kezdtem határozottan úgy érezni, mint akit durván kirugdaltak a komfortzónájából, de már kezdem megszokni, elvégre ez a Tusa lényege is.
Próbáltam nem feltűnően sokáig bámulni McGalagonyékat, de tudtam, hogy nem nézhetek rájuk az örökkévalóságig. Az ilyen páros táncokban van, aki vezet, nem? Elég halvány tánccal kapcsolatos műveltségem volt, de úgy éreztem, hogy még mindkettőnknek rá kell érezni a dologra. Reménykedve a zenéből adódó ritmusérzékemben, leszakadtam a szemem a tanárnő párosáról, és viszonoztam a lány tekintetét.

- Még nekem sem volt hozzá szerencsém - mosolyogtam derűsen. - De nem hiszem, hogy nehezebb lehet, mint ötvenméteres magasságban egyensúlyozni egy kifeszített kötélen - tettem még hozzá, majd amikor a roxforti fiú és az igazgatónő bemutatták a kiinduló pozíciót, próbáltam utánozni McGalagony professzort, és közelebb húzódva Anthony-hoz, a vállára tettem a kezem.
Testemnek minden egyes része, ami hozzáért, úgy égett, mint a talpam, amikor parázson jártam, és ahogy felnéztem az arcába, csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire jól ki tudnám emelni gyönyörűséges, kék szemét pár jól elhelyezett, aranyszínű mintával.
Az illataink teljesen elkeveredtek egymással, olyannyira, hogy már én sem tudtam biztosan megállapítani, melyik kihez tartozik.

-Frics, zenét! -utasította a vén trottyot a professzor, aki rövidesen egy ősrégi lemez hanganyagát imádkozta elő egy még régebbi gramofon segítségével.
-Ugye megkeresték a párjukat? -McGalagony jobb híján Jevet rántotta magához, aki még zavartan kereste Abigailt, de már nem volt menekvése: kénytelen lesz a tanárnővel végigmutatni az alaplépéseket.
-Figyeljenek, és utánozzák a mozdulatainkat! Mr Chekov, helyezze a bal kezét a derekamra! -utasította ellentmondást nem tűrő hangon, mire a fiú totál zavarban próbált eleget tenni az utasításnak és prezentálni a kiinduló helyzetet.
Várakozó tekintettel néztem Nomusára, próbálva minden érzelmet nélkülözni. -Figyelmzetetlek, hogy még sosem keringőztem. -közöltem (inkább mormogtam) hidegen.

Amikor már éppen készültem meghalni az unalomtól, Eric rontott be a Nagyterembe, nagy sietségében szinte leszakítva az ajtót a sarokvasairól.
- Itt vagyok! - kiáltotta kifulladva, mire az egész csoport egy emberként fordult felé, Tony-nak pedig megrándult egy izom az állkapcsánál.
A belépő, enyhén ziháló, a hidegtől kipirult arcú Eric végigfuttatta a tekintetét az egybegyűlteken, majd amikor megtalált, vigyorogva rám kacsintott.
- Csakhogy megtalálta a Nagytermet, Mr Sangster - nézett rá Minnie vékony vonallá préselt ajkakkal, villámló szemekkel meredve az újonnan érkezettre.
- Elnézést - húzta be a fejét a nyaka közé vigyorogva Eric, majd a kezét a zsebébe dugva, ruganyos léptekkel mellém került.
- Már éppen kezdtem azt hinni, egyedül kell itt meghalnom az unalomtól. Így legalább ketten halunk meg - rejtettem a zsebembe a zenelejátszómat, majd szemügyre vettem a fiú zilált kinézetét. - Kviddicseztetek Emily-vel?
- Is - hajolt le megkötni a cipőfűzőjét Eric, miközben körülöttünk a többiek már kezdtek beállni a tánchoz. - Kviddicsezés közben kérdeztük ki egymást Bájitaltanból - húzta ki magát büszkén a fiú.
- Rémesen izgalmas lehetett - forgattam a szemem unottan.
- Meglehetősen passzív-agresszív vagy ma, nem gondolod? - jegyezte meg könnyedén Eric.
- Nem mondod - morogtam az orrom alatt.
- Akkor itt az ideje megtanulni a keringő alapjait! - szólalt fel ekkor Minnie, megfellebbezhetetlen szigorúsággal. - Kérek két önként jelentkezőt, akik ismerik a klasszikus keringőt!
És itt volt az a pont, amikor Eric-kel behúzott nyakkal elmenekültünk valami hátsó sorba, hogy lehetőség szerint a Colourblind-koncerttel foglalkozhassunk ehelyett az idétlen ostobaság helyett.

-Na, talán mindenki meg is lesz így... dünnyögte Minnie, még egyszer végigfutva a listát. A szokásosnál szigorúbb tekintete és a pengevékonyra összehúzott szája még nagyobb feszültségről árulkodott, így valahol mélyen imádkoztam, hogy ne húzza fel senki szegény néni idegeit.
-Jevgenyij, Merlinre! Ugye nem bánja, ha Rosemary Coyjal táncol? -kérdezte, de engem személyesen már szúrt ki a tömegből.
-Öh... igen. -feleltem nem túl határozottan, mintha bármit is számítana az én véleményem. Láthatóan felháborított pár embert a random párosztási döntései, de már nincs mit tenni, McGalagonyt ez a legkevésbé sem hatotta meg.
-Akkor itt az ideje megtanulni a keringő alapjait! -jelentette ki. -Kérek két önként jelentkezőt, akik ismerik a klasszikus keringőt!

-Oh, Hunter, maga meg kimaradt... -böngészett a szemüvegén át hunyorítva McGalagony, mire én összerezzentem a meglepetéstől, ugyanis nekem sem tűnt fel. Hasonlóan tanácstalan maradtam, mint Tony, meg még páran a csapatból. Épp nyitottam volna a számat, hogy valahogy illedelmesen megfogalmazzam a párválasztásom hiányát, amikor, feltehetően az enyhe idegessége miatt, már döntött is:
-Jó, ha nem nyilatkozik, akkor maga Abigail Foxszal lesz. Ő ugyan nem bajnok, hanem segítő a Tusa lebonyolításában, de bizonyára ezt tudja. -utalt arra, hogy Abigail is ilvermornys. Nem sok közöm volt eddig hozzá a hét év alatt, ezért teljesen semleges érzelemmel fogadtam a döntést.

- Na de igazgatónő...! - kezdte volna felháborodottan Zaire, aki kötelességének érezte, hogy az én nevemben is kikérje ezt a döntést, de az igazgatónő egyetlen pillantással beléfojtotta a szót.
Önkéntelenül is elkerekedett kissé a szemem, mert ilyet még nem láttam, hogy a lobbanékony Zaire csupán egyetlen pillantás súlya alatt úgy dönt, nem fejezi be az igencsak vehemens stílusban elkezdett mondatát.
- Nem hallottam az ön párjának nevét, Mr Adeyemi - emelte meg fél szemöldökét várakozóan McGalagony professzor, mire bátyám már nyitotta volna a száját, de egy csilingelő hang ismét csak beléfojtotta a mondandóját.
- Velem fog táncolni! - ugrált nevetgélve a mai napon hatalmas, drágakövekkel kirakott pillangódíszt a hajában viselő furcsa japán lány, aki Zaire párja lesz a második próbán.
Ikerbátyám leesett állal meredt a furcsa lányra, aki csak nevetve rákacsintott.
- Rendben - hagyta jóvá az igazgatónő.
- Hogy tessék? - robbant erre méltatlankodva Zaire, de az igazgatónő már fel is írta a párt, és válaszra sem méltatva bátyám kirohanását, szemrebbenés nélkül újabb áldozatok után nézett.
Amíg Zaire dühöngve elvonult, hogy jól beolvasson a japán lánynak, én a meglehetősen szúrós hangulatban lévő Anthony-hoz léptem.
- Nos, akkor hát, azt hiszem, itt is párban leszünk - mosolyogtam a fiúra, és szinte éreztem, mennyire más volt ez a megszólítás, mint az a pár héttel ezelőtti, amikor kiderült, hogy párok leszünk.
Azóta már többször is edzettünk közösen, és ugyan egyikünk sem volt az a nyitott típus, most már bizton állíthattam, hogy összecsiszolódtunk. Ismertük egymás minden lépésének az ütemét, csak egy elvétett lélegzetvételből tudtuk, ha a másik ideges volt, és ugyan még mindig megmagyarázhatatlan érzelmek kerítettek hatalmukba, amikor a tekintetünk összekapcsolódott, mégis úgy éreztem, ez a kapcsolat, ami ebben a pillanatban közöttünk remegett, sokkal mélyebb és igazibb volt, mint a pár héttel ezelőtti. Ezt már senki nem veheti el tőlünk.

-Mr Lewis? -szúrt ki a tömegből a professzorasszony, szemüvege fölött lándzsaszúrás-szerű tekintettel. Anyám, honnan tudja, hogy én vagyok az? Ennyire híres lennék? Eleresztettem egy drámai sóhajt, mert, be kell hogy valljam, még mindig leszartam az egészet. Ösztönösen megrándult a vállam, de közben észbe kaptam, hogy talán mégsem ez lenne a legmegfelelőbb válaszadás egy iskolaigazgatónak. -Nem tudom, tanárnő. -feleltem színtelen hangon.
-Rendben Lewis, én erre nem érek rá. Akkor közölném, hogy... hogy Nomusa Adayemi lesz a párja. -felelte, miután futólag lepillantott a kezében lévő pergamenre, és fel is firkantott rá valamit.
-Luzsina... megvan... -böngészte tovább a professzor a listát, de én nem kaptam levegőt. Hogy mi van? Ökölbe szorult a kezem, és egyszerűen nem tudtam, hogy mire gondoljak, hogy mit cselekedjek, vagy egyáltalán mit érezzek. Azt se tudom, hogy elsápadtam-e, vagy elvörösödtem, de valami értelmetlen dolgot nagyon éreztem.

-Alexej Chekov? -nézett a tömegre számonkérő tekintettel az igencsak szigorú vonásokkal megáldott asszony. Hirtelen megugrott a pulzusom, és próbáltam úgy tenni, mintha nem engem kérdezne, pedig ennek semmi értelme. Lecsapni készülő sólyomként pásztázta végig az embereket, és kiszúrt. Merlin rúgja meg! Engem biztos nem nehéz felismernie...
Egy pillanatra lehunytam a szeme és próbáltam valami elfogadható választ kreálni arra, hogy fogalmam sincs, kivel táncolnék, mikor Pavel...
-Borja Luzsina! -rikkantotta be, és mivel közvetlenül mellettem állt az összecsődült tömegben, McGalagony szemrebbenés nélkül firkantotta fel, és már lépett is a következőre.
A kezem ököbe szorult, és a gyerek nyakát képzeltem bele. Nem fogja élve megúszni, arra esküszöm!
Hogy lejjebb vigyem a vérnyomásom, vettem pár mély levegőt, és próbáltam egy újabb mondatot fabrikálni, amivel majd a névsor végeztével odamegyek az igazgatónőhöz, és korrigálom a Pavel által viccesnek gondolt tréfát.

Nem biztos, hogy értettem, miért kell ezt az egész bálozósdit ennyire véresen komolyan venni, így a megbeszélésen úgy döntöttem, inkább elbújok a többiek háta mögé, így megérkezve ügyesen egy sarokba lavíroztam, a falnak támaszkodtam, és a fülemben bömbölő zenével a padlót nézve, monoton ütemben csapkodtam a cipőm orrát a talajhoz.
Elegem volt. Nagyon. Az egészből. Eric és Tony, Nat és Michael, a kínos és feszült hangulatban végigzenélt próbák, a pályaválasztási tanácsadások, a Tusa... Egyszerűen már kezdett nagyon sok lenni ebből az egészből, és ehhez az ostoba és értelmetlen megbeszéléshez volt most a legkevesebb kedvem.
Amikor Minnie belépett, és a bajnokok is elcsendesedtek, kirántottam a fülemből a fülhallgatókat, és unott, kifejezéstelen pillantásomat az igazgatónőre függesztve, minden erőmmel igyekeztem valahol teljesen máshol lenni.
- Kedves bajnokok! - kezdte Minnie szigorúan, szúrós tekintetét mindenkinek egyesével a szemébe fúrva. - Mint tudják, alig két hét, és megrendezésre kerül a Karácsonyi Bál. Bizonyára Önök is tudják, hogy eme jeles eseményt a bajnokok és mélyen tisztelt párjaik nyitják meg egy keringővel. Most tehát mindannyiuktól egyenként várom a párjuk nevét! - jelentette ki szigorúan, mire a torokköszörülésen, és a kínos csenden kívül több választ nem kapott.
Hoppá, akkor mások még nem foglalkoztak ezzel. Minden mindegy alapon, hatalmasat sóhajtva, elsőként bedobtam az én párom nevét a közösbe.
- Eric Sangster - szóltam ki a sarokból, mire Minnie szeme rám villant, és végigmért tetőtől talpig.
- Köszönöm, Brown kisasszony - bólintott szigorúan. - Valaki másnak van még valami mondandója?
A többire azonban már egyszerűen tényleg nem volt sem kedvem, sem erőm figyelni, így visszadugtam a fülembe a fülhallgatót, eltakartam a hajammal, hogy ne látszódjon, és igyekeztem kizárni a külvilágot.

Ezen a rideg decemberi napon valahogy nem fűllött a fogam ahhoz, hogy a roxforti igazgatónő dirigálásának megfelelően elpróbáljuk a karácsony bál bajnokok által végigvitt részét. Pedig nincs más választásom, elég erélyesen trombitálta össze a társaságot. A jelen levők többsége izgatottan sutyorgott-rendezkedett hármas-négyes csoportokban, amíg a professzorasszonyt vártuk. Én Floyddal az oldalamon elfoglaltam egy ablakmélyedést és a lehető legtávolabb húzódtam a többiektől. Matt a roxfortos bajnokokkal tárgyalt, feltehetően a koncertről. Persze abba sem volt beleszólásom, pedig számítanak a közreműködésemre. De akármilyen kritikával próbálnám feljebb lendíteni a színvonalat, Matt vagy szúrós pillantással fojtja belém a mondat felénél, vagy ha rosszabb passzban van, egyszerűen lebarmol és sürgeti tovább a gyakorlást.
Nem tudom, miről nyüzsög mindenki ilyen feldobódva, de nem is érdekel. Inkább már szeretnék túllenni ezen az egész majomkodáson, bármi is lesz konkrétan, majd diszkréten eltűnni.
Ekkor Nomusa jelent meg nem messze, bár meg nem tudnám mondani, honnét jött, annyira elmerültem a gondolataimban, és jórészt kifelé bámultam, a szállingózó hópihéket tanulmányozva.

- Hű, azért, remélem, annyira nem lesz vészes a Tusa - nevettem fel Nat félhangosan elejtett mondatán, de belül még mindig reszkettem.
Öt perc volt hátra nyolcig. Öt perc, amíg megkezdődik a vetélkedő. Öt perc múlva olyan emberekkel leszek összezárva, akiknek vérükben van a varázslat, és, ha tehetnék, játszi könnyedséggel tudnának meggyilkolni körülbelül egy másodperc leforgása alatt.
Bátorság, Charlie!
Kezembe vettem a törött tükröt. Egyik oldalamon Nat játszott a plüssmackójával, másik oldalamra pedig egy lány lépett oda, akin egyszerre két furcsa dolgot is észrevettem: mezítláb volt, illetve érdekes, arany díszítés kacskaringózott végig az egész arcán. Amikor észrevette, hogy nézem, felém pillantott, és elmosolyodott.
- Szia! A nevem Nomusa. Remélem, nem kell majd egymás ellen küzdenünk - mondta mosolyogva, és annyira őszintén hangzott, hogy majdnem el is hittem.
- Charlie vagyok. Hasonlóképpen - mutatkoztam be én is.
A lány könnyedén felvette az elé helyezett, nádból kifaragott fuvolát, és eljátszott rajta egy lágy dallamot.
- Tökéletesen működik - jegyezte aztán meg könnyedén, féloldalasan mosolyogva.
Nyugodt derűt árasztott, és ettől a rám nehezedő hatalmas súly mintha kissé könnyebbé vált volna.

Nevetve szorosan magamhoz húztam Nat-et, és egy csontropogtató ölelésben részesítettem.
- Nem, egy hétig most tényleg nem - mosolyogtam szomorkásan. - De ha úgy érzed, bármi problémád akad a gyógyszerekkel, ne feledd, engem bármikor hívhatsz! Sőt, hívj is! - néztem komolyan a szemébe. - Valamint, ha bármikor szembekerülnénk egymással az arénában, ami remélem, soha nem fog megtörténni, biztos lehetsz benne, hogy inkább saját magamra szórok átkot, minthogy Téged akár egy ujjal is bántsalak. Szóval, abban a pillanatban folytasd tovább a versenyt, és ne törődj semmivel! Csak előre szólok, nehogy időt veszíts - fejtegettem barátnőmnek, miközben az egyik asztal felé haladtunk, amelyen sorra egymás mellé voltak kihelyezve a bajnokok nevével felcímkézett zsupszkulcsok.
Az engem szállítani hivatott eszköz egy törött tükör volt. Mondhatom, testhezálló. Hét év rossz szerencse, mi?

A Nagyterem hatalmas órájának nagymutatója alig pár perccel háromnegyed nyolc előtt időzött. Két percük van eltűnnni minden ide nem való személynek, többek között a kísérőtanároknak, a nem bajnok iskolatársaknak és a random rajongóknak. Pavel hevesen értekezett Andrej bácsival, szokása szerint, én meg a gondolataimba mélyedve meredtem egy Ilvermorny-s fiúra, aki a farkasát simogatva guggolt egy oszlop mellett. Egy másik srác, aki mellette állt, valami durvát mondhatott neki, mert egy csúnya kézjelet küldött feléje.
Az eddigi, viszonylag laza hangulat kezdett elpárologni a teremből, ahogy a jókedvre derítő ismerősök is fogyatkoztak. Vibráló feszültség töltötte be a levegőt, és mindenki automatikusan halkabbra vette a hangerőt, ahogy a bajnoktáraival egy utolsó pár mondatot váltanak. A farkasos fiú felállt, és engesztelésképp megveregette a másik hátát. Vajon most mások között is felbomlanak a haragtartások, a régóta megőrzött sérelmek? Tekintetem az afrikai trióra siklott, de közöttük szemmel láthatóan semmi konkfliktus nem volt. Ahogy ezen tűnődtem, folyton Borját kerestem, hiába parancsoltam meg újra meg újra az agyamnak, hogy hagyjam már, mit érdekel, hol duzzog vagy játssza a művészt. Az állítólagos ikertestvéremet nem leltem sehol, de addig örültem, aíg nem látom. Fogalmam sincs, milyen érzelmeket kéne legyűrnöm, ha most a szemébe kéne néznem.
Pavel zökkentett ki merengésemből.
-Hé, haver. Akármi is legyen, nyugodtan essünk egymásnak, hiszen úgysem lesz olyan helyzet, hogy összefogva küzdjünk, de ezt mindig is tudtuk. Valamelyikünk úgyis dicsőséget fog hozni a Szent Katrinra! -mondta egy csontropogtatóan erős öleléssel társítva.
-Oké.  Nem lesz semmi balhé, mindketten egyben kijövünk mindenhonnan! -viszonoztam az ölelést, nagyot nyelve.