Nagyterem

-Charlie... Minden oké? -súgtam oda kissé sápadt és a karácsonyi szünet ellenére indokolatlanul nyúzott lánynak. Úgy tűnik, hogy valami nagyon nincs rendben.

- Imádom, amikor hasznos dolgokat csinálok a szabadidőmben - huppantam le igencsak morcosan Nat mellé, és igyekeztem minden energiámat arra összpontosítani, hogy ne haljak meg az unalomtól és/vagy ne robbanjak fel a méregtől.
Éppen egy rendkívül fontos és korszakalkotó(nak gondolt) kísérletet végeztem, amikor Nat benyitott a szobámba, hogy közölje, McGalagony összehívta a következő tusás megbeszélést. Én meg az egészet a hátam közepére sem kívántam. Tulajdonképpen már azt sem bántam volna, ha kizárnak, vagy ne adj' Merlin, otthagyom a fogam, mert egészen egyszerűen értelmetlennek és haszontalannak láttam az egész hacacárét.
Ráadásul a gondolataim mélyén szüntelenül ott motoszkált a gondolat, hogy a koncert után valami visszavonhatatlanul megváltozott a Colourblind-ban. A fellépés utáni napon a szokásos módon összeültünk a Griffendél klubhelyiségében, de ahelyett, hogy izgatottan sztorizgatni kezdtünk volna, vagy egyszerűen csak zenéltünk volna egy jót, olyan kimondatlan kérdések lebegtek a levegőben, amelyek rátelepedtek a mellkasunkra, és csaknem megfojtottak bennünket. Nem beszéltünk a Colourblind jövőjéről, de Eric elmondta, hogy mostantól szeretne a tanulásra koncentrálni, mert RAVASZ-os évünk van. Nem beszéltünk a Colourblind jövőjéről, de én leszögeztem, hogy egészen biztos, hogy a Roxfort után elmegyek atomfizikusnak. Nem beszéltünk a Colourblind jövőjéről, de Alice nem ír több szöveget az együttesnek. Nem beszéltünk a Colourblind jövőjéről, de Jasper így is sírva fakadt, Michael és Nat pedig egy megmagyarázhatatlan pillantást váltottak egymással.
Nem beszéltünk a Colourblind jövőjéről, de másnap a szokott időben nem jöttünk össze. Azóta pedig jobbára külön utakon járunk. Mindazok a szép emlékek, amelyek közöttünk lebegtek az egész koncert alatt, és valami hihetetlen eufóriában csúcsosodtak ki, csaknem egy pillanat alatt semmivé lettek. Vagy még inkább csinos múzeumi tárgyakká, üres kiállítássá egy elfeledett teremben.
És ugyan Nat-tel ugyanolyan jó barátnők maradtunk, Eric-cel egyre kevesebbszer futottam össze, akkor is csak két óra között a folyosón, Alice-t csak néha a szemem sarkából láttam elillanni, és már Jasper és Michael sem ragaszkodtak feltétlenül a társaságomhoz. Nem tudtam minek betudni ezt a változást, csak egy korszak lezárásának. És csak két héten keresztül zokogtam magam álomba minden egyes éjszaka, mire aztán lassan, de biztosan, valamennyire felálltam, és tudatosan elkezdtem a természettudományokkal foglalkozni. Valami összeragaszthatatlan törött össze.

A karácsonyi szünettől még kissé kábultan és elszokva a Tusa hangulatától gyűltünk össze a Nagyteremben az új év első tanítási napján. A diákok órákon voltak még, így senki sem lehetett tanúja annak, ahogy McGalagony ismerteti a második próba tudnivalóit. Nem éreztem semmi stresszt egészen addig, míg eszembe jutott az a bizonyos versike, amiből végül kiderült, hogy nem más lesz a párom, mint Alex, akivel össze kell dolgoznunk... Állítólag.
Kissé elsápadva huppantam le Charlie és Nat mellé, már a többiek is helyezkedtek a környékbeli asztaloknál.

Tony-ék brillírozása alatt a backstage-be vonultunk a Colourblind-dal, és onnan biztattuk őrült módjára ugrándozva és kiabálva zenésztársainkat.
Mindannyian a végletekig ki voltunk merülve, csatakosra izzadt pólóinkban szinte már csak lihegni lett volna erőnk, a lábaink és a kezeink remegtek, de ezzel együtt olyan szinten pörögtünk még mindig attól az energiától, amit a közönségtől és magától az egész koncert-élménytől kaptunk, hogy abszolút semmi esély nem volt arra, hogy valamikor a közeljövőben lenyugodjunk. És még hátra volt a saját számunk.
A Shadow Party két száma között, miután Alice szétosztotta a vizes palackokat, amelynek tartalmát Eric egészen egyszerűen magára borította, a fiú megragadta a kezem, és magához rántva a fülembe üvöltötte:
- Készen állsz az utolsóra?
A fények egészen egyszerűen felrobbantak körülöttünk, ahogy Tonyék elkezdték a következő számot, én pedig Eric felé fordulva, visszaüvöltöttem a fülébe:
- Olyannyira készen állok, hogy lenyomlak a színpadon, Sangster! - böktem bele az oldalába, mire felnevetett, megszorította a kezem, és halántékon csókolt.
Ahogy Tonyék második száma a végéhez közeledett, magam köré gyűjtöttem a Colourblind tagjait, és egymás vállát átölelve, egy körbe tömörültünk.
- Ez lesz az utolsó szám, amit ma előadunk - próbáltam túlüvölteni a hangzavart.
Körülöttünk vibráltak a fények, kavarogtak a színek, és zengett a koncert, még mindig ziháltunk az ugrálástól, de készen álltunk. Ó, de még mennyire.
- Úgyhogy úgy szóljon ez a dal ma úgy, mint ahogy még soha - kiáltottam, miközben mindenkinek egyenként a szemébe néztem.
Michael-nek széles vigyor ragyogott az arcán, pólója a mellkasára tapadt, Nat féloldalas mosollyal, de hihetetlen energiától ragyogó szemmel veregette meg a vállamat. Jasper őrült vigyorral ugrált, Alice lehajtott fejjel ácsorgott, Eric pedig. Nos, Eric-ből olyan energia áradt, amitől majdnem magam is felrobbantam. Hirtelen nem tudtam, ő hogy tud mindezzel a hihetetlen mennyiségű energiával együtt élni. Ahogy az elszánt arcokra néztem, csaknem szétszakadtam a visszatartott érzelmektől és az elképesztő büszkeségtől.
- CSAPASSUK! - üvöltöttem végül fel, amikor Tonyék befejezték, miközben a mellettem a körbe hajoló Nat és Eric hátára csaptam.
Ahogy pedig a Shadow Party levonult a színpadról, és lepacsiztunk a leköszönő fiúkkal, irgalmatlan szívdobogással még egyszer, utoljára felrohantunk a fények kereszttüzébe, a közönség pedig egyszerűen felrobbant.
Ahogy elfoglaltam a helyem a dobok mögött, egy pillanatra lehunytam a szemem. Lehet, sőt, majdnem biztos, hogy ez az utolsó alkalom, hogy együtt zenélünk. Idén végzünk, hatan hatfelé megyünk, én nagy valószínűséggel a varázsvilágot is elhagyom, és már nem lesz időnk a zenélésre. Felnövünk, és olyan dolgokról kell lemondanunk, amelyek egykor nagyon sokat jelentettek nekünk.
Ezért fogjuk ezt most megcsinálni. Úgy odarakjuk, ahogy még soha. Mert ezt a dalt együtt írtuk. Alice, Michael, Nat, Jasper, Eric és én. Ez volt az első és utolsó olyan számunk, amit így, hatan írtuk, a többit vagy csak Alice, vagy egyen-ketten a bandából.
Ebben a számban mind a hatan benne voltunk. És ezért volt annyira fontos, hogy így, együtt, utoljára úgy játsszuk el, ahogy még sosem.
Kinyitottam a szemem, de felesleges volt, mert a hirtelen a szemembe szökő könnyektől nem láttam hirtelen semmit.
És akkor beszámoltam. A dobok közé csaptam, és elkezdtük. Mindennel, amink volt, mindennel, akik mi voltunk, és az egész világegyetemmel együtt.
- I thought I saw this world as clear as it can be - kezdte Jasper.
Negyedikben, amikor először ültünk össze egy teremben, Eric egy könyvbe temetkezett, és esze ágában sem volt felnézni belőle, Jasper nem mert megszólalni, Michael akkor még csak félve mert Nat-re nézni, mert már akkor szerelmes volt belé, de a lány még nem viszonozta érzelmeit, barátnőm még sokkal jobban össze volt törve, mint most, Alice arcát nem is láttam, annyira a szemébe fésülte a haját, én pedig egyszerűen csak egy kiközösített, kiutasított freak voltam, akinek semmi önbizalma nem volt.
- But then you smiled at me / And I realised that for years I've seen nothing but a mere shadow / Of a colourful world - válaszolt Nat éteri hangja.
Aztán elkezdtünk zenélni. És valahol az egymás mellett töltött hónapok és évek alatt Eric megnyílt felénk, és elengedte magát, Jasper egyre lelkesebb és mosolygósabb lett, Nat és Michael egymásra és egy kis békére is leltek egymás mellett, Alice egyre többször létesített legalább szemkontaktust velünk, én pedig találtam egy olyan közösséget, ami elfogadott.
- And you were the one who showed me all the colours in one at full brightness - énekelte egyszerre Nat és Jasper, és jött a refrén.
Eric a másodperc törtrésze alatt lazán átkapta a kezébe a mikrofont, és mosolyogva beleüvöltötte:
- You came into my life / You took me by surprise / And now I just realised / I have been colourblind
Amikor meglepetés szülinapi bulit tartottak nekem, és elsírtam magam, mert még sosem volt azelőtt megünnepelve a születésnapom.
- And I've told you we wasn't meant to be / For you were something I'd never be
Amikor Jasper, Michael és Eric tortacsatát tartottak, és egy hétig takarítottuk a Griffendél klubhelyiséget, valamint egy hónapig szedegettem a hajamból a tortadarabokat, de megérte, mert utána soha nem felejtettük el ezt az egy délutánt.
- I was colourblind and you were colourful
Amikor Michael és Nat között elcsattant az első csók, és mi mindannyian sikítva lelkendeztünk, mert természetesen jelen voltunk.
- And I still feel the cold breeze of the wind that night / When you told me you didn't mind
Amikor Alice-szel egy egész délutánon keresztül béna romantikus filmeket néztünk, amiket én végignevettem, ő pedig csak semleges arccal végignézte az egészet, és szétdobálta a popcornt.
- Cause the last time you checked / Broken crayons still coloured the same
Amikor hajnali négykor még próbáltunk, és egy dal után összenézve egész egyszerűen egymás nyakába borultunk, és úgy éreztük, együtt voltunk a világ ellen.
- Never have I thought how colourful it is to live / Never have I imagined how colourful it is to love / Never have I wished I wasn't / Colourblind
Ezt jelentette a Colourblind. Ezt jelentettük egymásnak. Ezek voltunk mi. Nem többek, nem kevesebbek. Csupán hat kitaszított, akik pár hangszer mellett egymásra találtak, alapítottak egy zenekart, és megszerették egymást annyira, hogy amikor ezt az utolsó közös dalunkat befejeztük, és a könnyeimtől nem látva előrebotladozva, hatan összeölelkeztünk, akkor ahogy meghajoltunk, mindannyiunk arcáról (még Alice-ról is) csak úgy peregtek a könnyek.
Amikor pedig a közönség ovációjától, és az egész koncert hangulatától kísérve, szipogva, vagy éppen zokogva hátravonultunk a színpad mögé, szorosan összeölelkeztünk. Egyszerűen nem bírtuk abbahagyni a sírást, és azt hiszem, sok mindent elmond, hogy talán már az egész Nagyterem is kiürült, amikor mi még mindig ott voltunk, egyszerűen nem akaródzott szétszélednünk, mert valami ürüggyel mindig elodáztuk az elválást, és amikor hajnali egykor végül Michael szólt, hogy talán már el kéne mennünk lefeküdni, Eric elkísért a hálókörletig, és amikor ott hosszan megölelt, egyszerűen annyira búcsúzósra sikerült az egész, hogy belezokogtam a pulcsijába. Amikor pedig hajnali kettő körül végül ott hagyott, és ő is elment a Hollóhát hálókörletbe lefeküdni, annak ellenére, hogy hihetetlenül feltöltődtem a koncerttől, és egy olyan élményt szereztem, amit soha, de soha nem fogok elfelejteni, valami olyan töréssel és ürességgel mentem fel az ágyamba, amelynek sok köze volt ahhoz, hogy eldöntöttem: biztosan nem fogok a varázsvilágban maradni.

Már jó ideje fogalmam sem volt, hogy hol tartunk időben, de valójában azt sem tudtam, hogy mennyire hosszúra tervezik a koncertet. Csak nyomtuk a számokat egymás után, én már észrevettem, hogy Matt is fárad (mások aligha, de ötévnyi együtt zenélés után már észrevesz az ember egy-két dolgot. De a többiek sem tűntek már olyan kirobbanóan energikusnak, ám lelkesedésük töretlen volt még mindig, amit őszintén csodáltam. Éppen végeztünk a Give me Novacaine című Green day számmal, mikor McGalagony jelent meg a színpadon, elkérve Nattől a mikrofont.
-Hölgyeim és uraim, köszönjük meg a Colourblind roxforti együttesnek a közel kétórányi nagyszerű szórakoztatást, és a búcsúzó meglepetés-számuk előtt adjunk az Ilvermorny amerikai iskolából érkező Shadow Party rockegyüttes három képviselőjének egy rövid lehetőséget a bemutatkozásra! -közölte olyan emberi, már már lelkesnek nevezhető hangnemben, amit még sosem tapasztaltam a szigorú professzorasszonytól.
-Mii...? Erről nem volt szó! -üvöltöttem előre Mattnek a tapsviharban, de ő csak megvonta a vállát, és jelezte, hogy tegyem a dolgom. Luke, a dobosunk is előkeveredett a backstage-ből (akit kábé hetek óta nem láttam, de itt lézeng a többi majdnem-bajnokkal, akik sikertelenül dobták be a nevüket a serlegbe).
-Köszönjük... Bár nem vagyunk jelen teljes kollekcióval, azért fogadjátok szeretettel egy saját számunkat, és egy Arctic Monkeys feldolgozást! -mondta be Matt, és Luke már számolta is be az ütemet a Somedayhez.
A szokásos harmóniában lenyomtuk, Matt valami tartalék akkumlátorról merített még energiát, hogy szívvel-lélekkel végigénekeljen még tíz percet. Az R U Mine? -al zártuk, ami az eddigi lelkesedést még tovább emelte. Gitározás közben megnyugodva tapasztaltam, ho vannak itt rockkedvelők bőven.

A koncert pörgött, vele együtt az emberek, de nekem valahogy elment az egész báltól a kedvem. Persze sosem passzoltak az ilyen események a személyiségemhez, és a mi iskolánkban sosem erőltették az ilyeneket, így kissé elveszettnek éreztem magam, A közel két órás előadást a végefelé már kezdtem unni, még így is, hogy amúgy tök jól látszottak. Bágyadtan ücsörögtem egy széken, a mellettem lévő büféasztalra könyökölve. Tekintetem néha fáradtan végighordoztam az azon tornyosuló finomságokon, de elment az étvágyam. Pavel néha felbukkant a tomboló tömeg masszájából, szívvel-lélekkel élvezte a zenét és az egyik legharsányabb füttyögető és tapsoló volt.
Nem tudtam megfogalmazni, hogy mi okozta a levertségemet, de már erősen gondolkodtam, hogy diszkréten felsurranok a hálószobámba, és egyszerűen elteszem magam holnapra. Gyorsan, még mielőtt Pavel észrevesz, és berángat a tömeg közepébe táncolni vagy más őrültséget csinálni.
Kezdtek eltompulni az érzékeim, az üvöltő zene már egész halknak tűnt, az emberek mozgását sem nagyon tudtam már követni. Üresség és maró hiányérzet áradt bennem szét, akárhányszor táncoló párok suhantak el a látóteremben, vagy vidám, nevetgélő csapatok vonultak valamelyik asztal felé. Erőtlenül felálltam és megindultam a Nagyterem kijárata felé. Az ajtó előtti utolsó ablakmélyedésből egy türkizkék villanást vettem észre, majd a már számomra szembántóan csillogó ruhás Borja pördült elém. Róla is hasonló levertség és fáradtság sugárzott. Elanyátlanodva, szinte bocsánatkérőn közeledett felém. Egyre közelebb és közelebb, már a keringős távolságot elérte. Jó másfél fejjel alacsonyabb nálam, így jócskán felfelé kellett néznie, miközben makacsul kereste a szemkonktaktust velem.
-Mi az, Borja…? -kérdeztem tömören, ebben a három szóban kifejezve minden bajomat, fáradtságomat és elegem van mindenből érzetemet.
-Gyere… menjünk kijjebb, szétrobban a fejem… -közölte halkan, és a zakóm zsebébe kapaszkodva gyengéden kifelé irányított.

/folytatódik a Folyosókon/

Amikor Charlie a dobverőivel beszámolta az ütemet, beleremegtem a gondolatba, hogy most mi a Radioactive-ot fogjuk lenyomni. Életem egyik legmeghatározóbb kedvenc száma volt, amit mi is a Shadow Partyval milliószor eljátszottunk, de sosem untunk meg. A közönség hatalmas segítség volt abban, hogy bizonytalanság nélkül lépjünk a következő és a következő számra, eszünkbe sem jutott aggodalmaskodni, hogy mit fognak szólni hozzá. A gátlásaink elszálltak, Eric magáról elfeledkezve izzadva ugrált, Matt hasonlóan, így én is könnyedén feloldódtam. Akár tetszik, akár nem -címeztem a még kétkedő és az összedolgozástól ódzkodó önmagamnak- a zene összehozott minket.
Gondolkodás nélkül csaptam a húrok közé, oda sem kellett figyelnem, annyira rájárt a kezem, így én is jólesően tombolhattam, ahogy egy jó gitároshoz illik.

Miután Nat és Michael fenomenális duettje után visszaszaladtunk a színpadra, hogy belecsapjunk a Something Just Like This-be, ismét hihetetlenül erősen elkezdett dobogni a szívem. Mert tudtam, hogy a Coldplay-szám után mi következik, és ezt Eric is tudta, így, amikor Jasper befejezte a számot, még gyorsan hátramosolygott nekem azzal a mániákus, és olyannyira erices mosolyával, hogy az egész testem és szívem belesajdult.
Ahogy a Jasper-t ünneplő tapsvihar valamennyire elült, a fiú átadta a helyét a reflektorfényben Eric-nek, aki megropogtatta párszor a nyakát, röviden intett egyet felém hátra, majd beszámoltam, és a fiú megrázva magát, mosolyogva beleüvöltött a mikrofonba.
- Long live the reckless and the brave, I don't think I want to be saved, My song has not been sung, So long live us - és ennyi.
A legkedvesebb szám a világon, amely csaknem annyit jelentett nekem, mint az ember, aki énekelte, hirtelen egy egész tömeg előtt szólt, és ahogy Eric a megszokott ritmusában elöl ugrált és énekelt, de szokás szerint úgy, mint ha az élete múlna rajta, eszembe jutott egy régi-régi éjszaka, és egy régi-régi fiú és egy lány, akik nem hittek sem magukban, sem egymásban, és éjjel három órakor ezt a dalt énekelték az éjszakába a Griffendél-torony tetején gubbasztva.
- Long live us - az utolsó sort Eric-kel együtt énekeltem én is, természetesen szigorúan csak magamban, hiszen nem akartam elrontani fantasztikus előadásunkat, de amikor a csatakosra izzadt fiú hátravetett felém egy hatalmas vigyort, amelyből világosan láttam, hogy neki is eszébe jutott az az éjszaka, a java még hátra volt.
Beszívtam a levegőt. Kifújtam. Eric a magasba lendítette a kezét. Ragyogott a fényben, és még soha nem láttam ennyire Eric-nek, ennyire sebezhetőnek, mégis ennyire itt és sehol máshol. Beszámoltam.
És elindultunk. Úgy, ahogy még ezelőtt soha.
- I don't know where you're going, But do you got room for one more troubled soul?
Eric, biztos minden rendben?
- But I don't think I'm coming home and I said, I'll check in tomorrow if I don't wake up dead
Charlie, hallom, hogy sírsz, háromra bemegyek!
- Let's be alone together
Nem szabadulsz meg tőlem, Brown.
Ahogy Te sem tőlem, Sangster.
- I'm outside the door, invite me in, So we can go back and play pretend
Charlie, hajnali négy van, nem kéne már aludni mennünk?
- I'm on deck, yeah, I'm up next, Tonight I'm high as a private jet.
Te úgysem alszol sosem.
Most ezt úgy mondod, mintha te aludnál éjjelente.
- This is the road to ruin, And we're starting at the end.
Szeretlek, Brown.
Szeretlek, Sangster.
Amikor Eric befejezte a dalt, már sírtam. A tekintetem Eric-re tapadt, aki a kettő végigtombolt dal után iszonyatosan zihált, de a hatalmas ovációban meghajolt, átadta a helyét Jasper-nek és az őt kísérő Nat-nek, akik a Coldplay Fly On című dalát adta elő, majd felém fordult.
És abban a pillanatban mindketten iszonyatos gyorsasággal egyszerre kezdtünk rohanni a backstage felé, és alighogy eltakartak bennünket a színfalak, egészen egyszerűen a nyakába ugrottam, belemarkoltam a szétizzadt pólójába, és belezokogtam a hajába. Kontrollálatlanul és mindent kiengedve csak zokogtam rendületlenül, és azt hiszem, ő is, mert végül már azt sem tudtam, melyikünk remeg jobban.
- Charlie, vissza kéne majd mennünk - nyögte ki aztán egy kisebb örökkévalóság után rekedten Eric, mire megráztam a fejem, és még erősebben szorítottam. - Csak mondom, hogy még két órán keresztül játszunk - nevetett fel aztán erre a ragaszkodásra, mire felemeltem a fejem, és a szemébe néztem.
Az érzelmeim túlcsordultak, és amikor a tekintetét az enyémbe fúrta, egy olyan választ és egy olyan ígéretet láttam benne, amitől kis híján ismét majdnem elkezdtem zokogni.
- Srácok, vár a színpad, újra kellenek a dobok, Charlie! - szólt ekkor oda Michael, mire erőt vettem magamon, és emlékeztettem magam, hogy mi most egy olyan koncertet adunk, amiért egy fél éven keresztül kidolgoztuk a lelkünket, úgyhogy felrohantam színpadra, és az őrjöngő diákok biztatásától vezetve belecsaptunk a következő számba.

Vajon hiányozni fog a közös próbák rutinja? Egy kezemen megszámolom, hányszor voltam hajlandó együtt gyakorolni velük, de amint befejeződött az első szám, a csapat húzóereje hozzám is eljutott, és szinte gondolkodás nélkül ráállt a kezem a második számra, a sokak által ismert és kedvelt Stressed out-ra. A hihetetlenül jól sikerült összedolgozás csak úgy vibrált a levegőben. Éreztem, ahogy fokozatosan mindenki megszokta a hangszerem belépését, és valahony megnyugodott a légkör, mert megbizonyosodtak róla, hogy nem tévesztek. Matt és Eric nagyszerűen kiegészítették egymás hangszínét, ami ennél a számnál különösen jól jött ki. Én is próbáltam elengedni magam, és a Shadow party tagjai között érezni magam. Bár viszonylag külön álltam a többiektől, a mozgásom is kezdett egyre felszabadultabb lenni, és talán már kezdtem egy basszusgitárosra emlékeztetően kinézni.

Amint a keringő véget ért, kiszakadtunk az általunk teremtett kis gömbből, ösztönösen, röviden összemosolyogtunk, majd Eric megragadta a kezemet, és elkezdődött az őrület. Együtt végigfurakodva a tömegen, mindenkit eltaszítva az utunkból, praktikusan bezuhantunk a backstage-be, majd nagyjából nulla egész kilenc százmilliomod másodperc alatt átöltöztünk fellépőruhába. Ezután első dolgom volt, hogy hihetetlenül erősen megszorongattam Alice-t, majd mindenkit egyesével iszonyatosan erősen hátba vágtam, hogy szedje össze magát, majd egy hatalmasat sóhajtottunk, és egyszerre, egy csapatként felrohantunk a színpadra, a reflektorfények berobbantak a látóterembe, a diákok önfeledt ujjongása betört a hallójárataimba, Eric elengedte a kezem (nem is vettem észre, hogy egészen eddig szorítottam), beültem az ismerős dobok mögé, beszámoltam, és, Te Hatalmas Merlin, ELKEZDTÜK.
A szívem eszeveszetten dobogott a torkomban, a fülemben valami iszonyatos sípolás sikított, a kezem és a lábam kontrollálatlanul remegett, azt sem tudtam hol vagyok, és már szinte hallottam a körülöttünk vibráló színeket, annyira izgultam, de már az első hangoktól lenyugodtam és ellazultam. Nat hangja angyalian és éterien lebegett a fülemben, a dobom jól szólt, Jasper felkészült volt, Eric ugrálva, fülig érő vigyorral melegített, Michael a vállát lazítgatta, Tony és Matt is készen álltak, és abban a pillanatban, ahogy a dallam megszületett, a szívünk és a lelkünk teljességgel egybefonódott.
Ott álltunk, hét ennyire elképesztően különböző ember, és Te Jó Isten, hogy szóltunk! Egy multinacionális közönség előtt adtunk egy fenomenális koncertet, és még csak az első szám elején tartottunk. A refrénnél még arra is volt időm, hogy kipillantsak Alice-re, aki a színfalak mögött összekulcsolt karokkal, rezzenéstelen arccal figyelt bennünket, de amikor rám nézett, valami nagyon fényes csillant meg ónixfekete tekintetében.
Egyek voltunk, legyőzhetetlenek voltunk, és egyszerűen csak végtelenek. Bennünk rezgett a Világmindenség.

Amint véget ért a tánc, egy tényleg szívből jövő meleg pillantással elbúcsúztam egyelőre Nomusától, és sietős léptekkel, viszonylag diszkréten odaslisszoltam a backstage-hez. A többiek a legvegyesebb érzelmekkel az arcukon készülődtek, hogy perceken belül színpadra lépjünk. Hála Mattnek, az én basszusgitárom is ott árválkodott kicsit távolabb a többi hangszertől. Lazán átvetettem a vállamon a gitár pántját, és odaléptem a többiekhez, várva a reakciót.

- Nézd, Charlie, ha azt hiszed, nem veszem észre, hogy Alice-t és Jasper-t figyeled folyamatosan, akkor azt hiszem, tévedsz - suttogta bele a hajamba Eric, amikor egy forgás után magához húzott és szorosan átölelt.
A testem magától cselekedett, a hosszú próbák és az Eric-kel való plusz gyakorlás a hálókörletben megtették a hatásukat; képes voltam anélkül hibátlanul (direkt nem mondtam, hogy szépen) táncolni, hogy oda sem figyeltem arra, merre lépek.
- De mi lesz, ha Alice bepánikol, vagy sírni kezd? Te is tudod, hogy még beszélni sem szokott - sziszegtem vissza idegesen, minduntalan a színpad felé tekintgetve, ahol alig tudtam kivenni az aprócska alakot a hatalmas, fehér zongora előterében.
Eric felsóhajtott, és a koreográfia szerint a derekamnál fogva felemelt, és megforgatott.
- Mondd, mi bajod történne, ha legalább csak egyszer az életben magaddal foglalkoznál, és nem másokkal? - húzott magához ismét a fiú, én pedig hitetlenül a szemébe néztem.
- Mert nem érdemlem meg - feleltem egyszerűen, és újra Eric karjaiban találtam magam.
A fiú bicepsze megfeszült, és kezével közelebb húzott magához, annyira, hogy az orrunk már csaknem összeért, ezzel pedig kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
Amint pedig a tekintetébe néztem, egészen egyszerűen elakadt a lélegzetem, és attól a rengeteg szeretettől, amit égkék szemében láttam megcsillanni, nem tudtam megszólalni.
- Csak két percet adj magadnak - sóhajtott Eric, amint megforgatott, én pedig egyszerűen csak szót fogadtam.
Egy röpke sóhaj után valami kikapcsolt az agyamban, és az elkövetkezendő két percben elmerültem a mozdulatok és a zene andalítóan édes egyvelegében, miközben egész végig Eric szemébe néztem, aki szorosan és magabiztosan vezetett, égkék tekintete és gyengéd félmosolya egyedül rám fókuszált.
Körülöttünk kiürült a terem. Ketten keringtünk egy zenéből és szeretetből álló, áthatolhatatlan buborékban, közös emlékek és ki nem mondott szavak gyűrűjében.

Magam sem tudtam, hogy álljak ehhez az egészhez, mikor Nomuval bevonultunk a keringő helyszínére. De elég volt csak egy pillantást vetnem rá, amikor felcsendültek az első dallamok, és tudtam: komolyan kell venni, ő is komolyan veszi. Az első lépések közben őszinte csodálattal tudatosult bennem, hogy mennyire érzi a zenét és a ritmust, és mennyire oda fogja adni magát a tánchoz. Most, ezalatt a pár perc leforgása alatt épp tiszta vizet öntünk a pohárba, vagy az eddig kialakult különleges kapcsolat mélyül? Nem igazán tudtam eldönteni, hiszen mióta több időt töltünk együtt, én csak az érzelmek sűrű erdejében kóválygok, és várom, hogy kitisztuljon ez az egész.
Valami azt súgta, hogy most örül és még a szokásánál is jobban tisztel. Ennek hatására tényleg odatettem magam, koncentráltam, de nem olyan görcsösen, hogy ne tudjuk élvezni egymás társaságát. A keringő négy perce egy szemhunyásnyi idő alatt eltelt.

Meztelen talpam könnyű súrlódása a hűvös kövön, és az apró márványcsókok a lábujjaim hegyén. A zongora andalító dallamai, amelyek körbefontak bennünket, és a hajszálaink között tekergőzve összekötöttek bennünket egymással. A megejtően bús, és mégis reményteli énekhang, amely mindannyiunk hallójárataiba befészkelve magát, könnyedén dúdolta a lábainknak és a vérünknek a ritmust és az ütemet.
Anthony érdes tenyerének érintése a hátamon. Ujjaim alatt bicepszének megfeszülése, izmainak pulzálása. A hevesen lüktető verőér a nyakán. Tekintetének földöntúli ragyogása. A csokornyakkendője, amelynek finom anyagán elcsúszott a gyertyafény.
A többi bajnok és párjaik elmosódó, ám mégis élesen kivehető arcai és ragyogó ruhái. Az egyedi, különleges illatok egybefonódása. Visszafojtott érzelmek, izgatottság, meghatottság, ki nem csordult könnyek.
A szoknya súrlódása a combomon, a famedál könnyű ütődése a mellkasomon. Lép, lép, szökken, kifordul, kering, dől, ugrik, elkap, Anthony.
Kimerevített képek, rohanó pillanatok, egyetlen tánc. Örülök, hogy Anthony-val táncolhattam végig.

A zene, a bevonulás gyorsasága, a párok közötti hely... minden a begyakorolt, megbeszélt módon, kínos tökéletességgel működött. Csak én nem működtem valahogy a tánchoz. A keringő nem éppen azon táncok közé tartozik, ahol háborítatlan marad a privátszférád, így kissé érdekesek lehettünk, ahogy leplezve ugyan, de rettenetesen kínlódtunk már az első érintéstől kezdve, mikor nekem a derekát kellett fognom, neki pedig az én felkaromat. Hála a sok gyakorlásnak, már kialakult az a rutinom, hogy nem kellett a lépéseken gondolkodni, de mikor pont egymásra kellett volna néznünk, kitartóan meredtem a távolba a füle mellett, míg ő vagy a hajamat vagy a vállamat bámulta, de az szememet gondosan kerülte. Furcsa vibrálást éreztem, mikor a lépésből adódóan alig centikre voltunk egymástól, és azon tűnődtem, hogy vajon a nézőknek mennyire szokása egy párt kiszúrni és csak őket figyelni. Sajnos elég nagy esély volt, hogy egy ilyen fixírozásnak legyünk az áldozatai, hála Borja tekintetet vonzó ruhájának, meg annak, hogy szélen vagyunk. Egyszerűen nem tudtam mire gondolni, nem éreztem ennek az egésznek a varázsát, és azon imádkoztam, hogy legyen már vége, legyen már vége...

Még mielőtt gyanútlanul besétáltam volna a már mindenre előkészített Nagyterembe, McGalagony ideges tellegetéssel kalauzolt be az egyik Nagyterem melletti tanterembe. Itt várakozott a többi bajnok is, bár egyeseket szinte fel sem ismertem így kiöltözve. Suhogó báli ruhák és parfümök kavalkádján kellett átharcolnom magam, hogy egyrészt sok sikert kívánjak Pavelnek (és ellenőrizzem, hogy nem gombolta-e félre az ingjét, mert képes ilyenekre) és másrészt hogy megtaláljam Borját.
Ciki vagy sem, körülbelül háromszor mentem el mellette, mire észrevettem, hogy ő az: szőke haja művészi loknikba volt rendezve, a tincsek között itt-ott kristálydarabokkal díszített csatok csillantak meg. Ruhája nem volt kirívó színű vagy fazonú, de ha egyszer valaki ránéz, biztos jól megnézi. A halvány türkizkék alapú anyagon gyöngyházfényű csillogás játszott, ahogy meg-megmozdult a fényben.
-Szia. -köszöntem halk és nem sokat eláruló hangszínen. Lepillantottam a jégkék szempárba, ami még kínosabban vonzotta most a tekintetemet, hála a szemsarkaiban csillogó, profi módon felvitt tündérporszerű sminknek. Valami mélyen az elmémben biztatott, hogy nem, most nem lesz egy kiszámíthatatlan, követhetetlen, hisztis,... akárki. De asszem, tévedtem.
-Ezt mire véljem? -ujjai közül előkerült a pergamentekercske, amit Paveltől kapott. Villámcsapásként sújtott rajtam végig a sejtés, miközben átvettem a jéghideg kézből a papírt.

Kedves Borja!
Remélem tetszik az ajándék és hasznát fogod venni. Szeretném, ha tisztában lennél vele, hogy nagyon különleges lány vagy, és a képességeid nem fognak cserben hagyni a Tusa többi fordulójában sem. Ugyan nem akarok belfolyni a magánéletedbe, de mint Alexej legjobb barátja, csak fel szeretném hívni a figyelmed arra, hogy valószínű érez valamit irántad. És ha nem tévedek, te is hasonló cipőben jársz vele kapcsolatban.
Kellemes ünnepeket:
Pavel

A fiú komoly, dőlt betűi szédítő táncot jártak a szemeim előtt, ahogy végigolvastam. Nem tudom, milyen érzelmek jelentek meg az arcomon, de nem tudnám meghatározni őket.
-Na figyelj, én ennek a gyereknek egyszer ki fogom taposni a belét. -közöltem tényszerűen, de belül elfojtott, keserű haraggal. -Ennek hobbija, hogy mások magánügyeibe belekot...
-És, talán teljesen alaptalanul talál ki ilyeneket? -kérdezett vissza villámló tekintettel.
Épp nyitottam volna a számat válaszra, de csak egy fél hang kinyögéséig jutottam, mikor...
-Kuss! Indulunk. -A többiek már valóban összeálltak a megtanult alakzatba, és feszült csöndben várták, hogy bevonulhassunk és a keringővel megnyithassuk a bált.

Amikor végre-valahára Nat is szalonképesnek minősített, és szinte kirobbanva a szobából, leviharzottam a lány hálókörletből, Eric már a klubhelyiségben várt rám. Amikor azonban megpillantottam a fiú lehajtott fejű alakját, egy pillanatra minden gondolatot és aggodalmat kisöpört a fejemből, hogy Ó, TE NAGY MERLIN, ERIC, és hirtelen megtorpanva, majdnem lezuhantam a lépcsőn.
Igen, csak most tudatosodott bennem, hogy Eric-et még nem láttam kicsípve, és hogy most mi igenis KERINGŐZNI FOGUNK EGYMÁSSAL, és hogy ebben az elmúlt pár hétben egyszer én sírtam, és ő nyugtatgatott, máskor ő akart elájulni kávétúladagolásban, és alváshiányban, és én cipeltem fel a gyengélkedőre, és hogy mezítláb álltam a lábán, és ő próbálta megmutatni, hogy kell keringőzni, és ahogy hajnali kettő órakor még próbáltunk, és ahogy azt mondta hogy szeret, és amikor végül a fiú is felnézett, és a tekintetünk összekapcsolódott, egy hatalmasat kellett nyelnem ahhoz, hogy azt a hatalmas érzelemáradatot, ami feltört bennem, az agyam racionális része elnyomja.
- Sietnünk kell, még egyeztetnünk kell a többiekkel is - mondtam ki hangosan, de még a magam számára is ismeretlennek tűnt a hangom, mintha nem is én beszélnék.
De Eric sem mozdult, csak fürkészett engem mosolygó, elgondolkodó szemekkel, de amikor már azt hittem, mondana valamit, megráztam magam, felébresztettem magam, és félbeszakítottam a pillanatot.
- Gyerünk, sietnünk kell! - ragadtam meg a fiú kezét, és úgy, ahogy voltunk, szép ruha ide vagy oda, végigrohantunk a roxforti folyosókon, és praktikusan bezuhantunk az ideiglenesen felállított színpad backstage-részébe, ahol Alice és Jasper már vártak ránk.
- Itt minden rendben van, igaz? - törtem be az ajtón enyhén kifulladva, nyomomban Eric-kel, aki igencsak nehezményezte, hogy állítása szerint összegyűrtem a szmokingja ujját.
- Figyu, Charlie - kezdte óvatosan a kezét tördelő, fehér szmokingot viselő Jasper, nekem meg hirtelen olyan görcs állt a gyomromba, hogy hirtelen nem tudtam, meg tudok-e majd mozdulni, nem hogy keringőzni az elkövetkező pár órában.
- Mi a baj? - kérdeztem remegő és természetellenesen vékony hangon, és igyekeztem nem olyan szaporán venni a levegőt, hogy elájuljak.
- Az a helyzet, hogy nincs, aki zongorázzon nekem - mondta ki, nekem meg hirtelen a feje tetejére állt a világ.
Te jó ég, hiszen valóban! Michael, Nat, Eric és én keringőzünk, hogy is felejthettem el!
- Hát akkor... Akkor... - kezdtem el erőteljesen gondolkodni, és idegesen beletúrva a hajamba, azt hiszem, megváltam pár hajszálamtól.
- Charlie, nyugi, tudok egyedül is...
- Nem énekelhetsz egyedül! - szakítottam félbe enyhén hisztérikus állapotban. - Nem, majd én nem keringőzöm, és akkor...
- Charlie, bajnok vagy, ezt nem teheted meg! - szólt közbe óvatosan Eric, mire újabb hajcsomótól váltam meg.
Már a sírógörcs és a teljes idegi összeomlás határán voltam, amikor egy hang szólt közbe.
- Majd én zongorázom neki - szólalt meg egy rekedtes, teljesen ismeretlen hang, mire felkaptam a fejem, és hirtelen azt sem tudtam, merre nézzek. - Majd én zongorázom neki - szólalt meg most határozottabban a hang, és ha nem látom, nem hiszem el.
De Alice szája mozgott, Alice szólalt meg, a manóarcú, talpig fekete estélyibe öltözött lány, aki a váltóruháinkat szorongatta a kezében, és akit még életemben nem hallottam beszélni, de most úgy döntött, megmenti a produkciót, megment bennünket, és kiáll egy internacionális tömeg elé, csaknem egyedül, zongorázni.
Egy jó pár másodpercig mindhárman dermedt csendben meredtünk a lányra, aki csupán csak az én pillantásomat viszonozta, majd a mai nap során másodszor ismét összeszedtem magam, és kissé dadogva és hihetetlenül meglepve, de jóváhagytam az ötletet, majd Eric-kel a nyomomban, kissé letaglózva kisiettünk a backstage-ből. Ahogy kiléptünk az ajtón, egymásra néztünk, és a fiú szeméből ugyanazt a tengermély értetlenséget véltem kiolvasni, mint a sajátomból. Egyszerűen azt sem tudtuk, mit mondjunk.
- Miss Brown, Mr Sangster! - dörgött át a folyosón Minnie hangja, mire felocsúdtunk, és nyakunkba szedve a lábunkat, futólépésben siettünk, hogy beálljunk a KERINGŐHÖZ.
Csak remélni mertem, hogy a keringő alatt Jasper és Alice kiállják a próbát.

- Hogy mi...? - zavarodtam össze egy pillanatra, és ez elég volt Michael-nek ahhoz, hogy levágja, hogy tudom, és egy másodperc alatt átlássa a helyzetet.
- Ja, hát, csak fel akartam turbózni egy kicsit, de Alice is beleegyezett, úgyhogy minden rendben - Michael igyekezett lazának tűnni, de rám vetett, riadt pillantásaiból és a halántékán legördülő izzadságcseppekből tudtam, hogy nem olyan nyugodt, mint amilyennek mutatja. - Hű, Charlie, erről jut eszembe, isteni finom a sütőtöklé, amit a házimanók készítettek a táncpróbára, gyere, megmutatom, hol van, Nat fedezte fel! - igyekezett engem terelni Michael, és abban a pillanatban, hogy barátnőm is csatlakozott volna hozzánk, Liliana tűnt fel a tömegből.
- Nat, beszélhetnénk? - lépett oda barátnőmhöz, és közben vetett rám egy figyelmeztető oldalpillantást, amit egész egyszerűen figyelmen kívül hagytam, és továbbra is gyilkos pillantásokkal méregettem.
- Gyere, Charlie, tényleg nagyon finom a töklé! - Michael most már praktikusan taszigált, és amikor kívül értünk Nat és Liliana látókörén, csak akkor támadtam neki.
- Te utolsó suttyó, te! - sziszegtem a világ összes gyűlöletével a hangomban. - Hogy a francba tehetted ezt?