Nagyterem

- Sziasztok! - fordultam barátságosan az újonnan érkezettekhez. - Mi is csak vendégek vagyunk, de Natasha Roxfortos - irányítottam őket át a lányhoz.
Ahogy beszéltek, akcentusukból egyértelműen megállapítható volt, hogy orosz származásúak, valamint a zord tél és a fenyőgyanta édes illatfelhője is ott lebegett körülöttük. Hihetetlen érzés volt ilyen valóban merőben más emberekkel találkozni, mint amilyenek mi vagyunk.
Jabari a kezét tördelte idegességében, ő igencsak félénk természetének köszönhetően egyáltalán nem tudott ellazulni, pláne nem ilyen sok ismeretlen emberrel körülvéve. Zaire azonban egyszerűen csak unatkozott, és szinte éreztem, ahogy a benne tomboló végtelen energiát csak nagy erőfeszítések árán tudja megfékezni. Könnyedén megérintettem a karját, hogy magamra vonjam a figyelmét.
- Este elmehetünk egy körre a repülőszőnyeggel - biztosítottam, mire fivérem szeme felragyogott. - Körülnézünk a környéken - mosolyogtam könnyedén.
Zaire óvatos vigyorral az arcán bólintott. Az arany minták, amelyet csillogó festékkel húztam a szeme köré, még mindig tökéletesen épek voltak, csakúgy, ahogy reményeim szerint a saját és Jabari mintái is.

-Pavel...? Figyelsz te rám egyáltalán? -löktem jó erősen oldalba barátomat, aki teljesen elbambult valamerre.
-Aha... Persze. -dünnyögte, de még mindig erősen hunyorított a hatalmas terem másik sarkába.
-Mit bámulsz? -kérdeztem, miközben követtem a tekintetét. Pavelt teljesen lenyűgözték a Roxfort házainak pontállását jelző hatalmas homokórák, amik közül épp a Hugrabugnak potyogott be pár gyémánt.
-Váó. Azok vajon igaziak?
-Fogalmam sincs. Kérdezzünk meg valakit! -vetette fel, hiszen ő jellemzően bárkinek nekiszegez akármilyen kérdést helytől, időtől és helyzettől függetlenül, ezért nézik néha még furábbnak, mint amilyen.
-Kérdezd. -vontam vállat, engem ugyanis annyira nem tüzelt fel a dolog, és tuti nem szólítanék meg egy vadidegen roxfortost emiatt.
-Gyere, ő ott tuti idevalósi! Látszik rajta. -motyogta halkan, és elkezdett rángatni egy fekete hajú, magas lányhoz, aki épp most dobta be a cetlijét, és három afrikai diákkal beszélgetett.
-Hali! -köszönt zavartan. -Valamelyikőtök roxfortos?

- Kétségtelenül nem a legszórakoztatóbb elfoglaltság - mosolyogtam a lányra, miután egy utolsó pillantást vetettem új barátom, a farkas irányába. - Engem Nomusának hívnak - mutatkoztam be én is.
Már kis híján a Serleghez értünk, amikor egy nagyon furcsa jelenetre lettünk figyelmesek. A bedobásnál éppen soron következő lány (feltehetően japán származású, a szeme vonalából ítélve) hangosan elkezdett énekelni egy távol-keletiesen hangzó népdalt, majd összeütve háromszor a sarkát, és megrázva ötször a fejét, amit a hajába font csengettyűk miatt hangos csilingelés követett, megpördült a tengelye körül, és furcsa szemüvegét orrára tolva, hátat fordítva a talapzatnak, tökéletes ívben dobta be a nevével díszített cetlit a Serlegbe.
Egy pillanatra megdermedt a levegő a teremben, de a lányt nem úgy tűnt, mintha ez zavarta volna. Dolga végeztével határozottan lesimította arany színben pompázó talárját, és emelt fővel, méltóságteljesen kiment a teremből.
- Hát, ez tuti nem normális - jegyezte meg mellettem félhangosan Zaire, de ahogy körbenéztem, másoknak is hasonló volt a véleménye, még a lány iskolatársai is kínosan nevetgélve ingatták fejüket.
- Nem hiszem, hogy be fogják válogatni - tette hozzá Jabari is.
Ahogy azonban figyeltem, ahogy sorban a morcos fiú, Matt, Nat, Zaire és Jabari cetlijei is a Serlegbe süllyednek, valahogy az a furcsa érzésem támadt, hogy itt mindenki téved ezzel a lánnyal kapcsolatban.

Floyd, élvezve a kialakult társas interakciókat, izgatottan futkosta körbe a társaságot, ami nem igazán volt ínyemre.
-Kösz. -vettem át tulajdonosa helyett a névcetlit a lánytól, majd eltávoltítottam a földről Mattet.
-Gyere már, Floyd! -intettem, de ő csak lelkesen rótta a köröket. Mikor a közelembe ért, egy gyors mozdulattal magamhoz húztam, és megpaskoltam a lapockáját. -Na, gyere, álljunk vissza az eredeti sorba. -mondtam, miközben próbáltam irányítani, amerre akartam, ő azonban makacsul félrenézett. Leguggoltam elé, így kényszerítve, hogy rám nézzen. Egy másodperc töredékéig figyeltem, ahogy széntekete orra aprókat rángatózik, kutatva a sok új, izgalmas szag után. -Hé, pajtás. Tudom, hogy itt most minden nagyon új neked és kíváncsi vagy, de még lesz időd körbenézni később. -suttogtam, csak hogy ő hallja. Észrevettem a Megértettem-pillantását a hihetetlenül tiszta kék-illetve halványzöld szempárban. Ekkor fölocsúdtam, és realizálódott bennem, hogy egy kissé személyesebb jelenet szemtanúi lehettek itt páran, mint kellett volna, ezért zavartan felálltam, megigazítottam az az egyenzakómat, és egy halk krákogással távolodtam Matt irányába, aki végre hasznossá tette magát és visszatért a sorba.  Floyd ezúttal hátracsapott fülekkel, hangtalanul követett.

Felpillantva láttam, hogy három fős csapatunk két fővel bővült; egy nem túl kedvesnek tűnő fiúval, és egy kifejezetten gyönyörű lánnyal, aki éppen a cipője talpát piszkálta. Zaire felvont szemöldökkel, és enyhén rángó arcizmokkal figyelte a jelenetet, szemmel láthatóan idegeskedett, hogy nem tud gyorsabban haladni a sor; Jabari pedig, amilyen szégyenlős, inkább elbújt fivére háta mögé.
- Szia! - köszönt rám egy vidám hang valahonnan a térdem környékéről, és amikor odanéztem, egy mosolygó szempár kacsintott vissza rám.
- Szia! - mosolyogtam vissza a fiúra, aki valamilyen ismeretlen okból kifolyólag a földön térdelt. - Keresel valamit?
- Azt hiszem, már megtalálták - mutatott nevetve fölfelé a morcos fiúra, aki most úgy nézett le rá, mint aki különböző gyilkossági módokat fontolgat. - Matt vagyok - nyújtotta felém még mindig mosolyogva a kezét.
- Nomusa - ráztam meg a kezét, továbbra is a földön térdelve.
- Uagadou, igaz? - kérdezte enyhén félrebillentett fejjel, a karkötőmre pillantva.
- Igen - bólintottam. - Te pedig Ilvermorny - vettem szemügyre a talárját.
- Bizony - bólintott büszkén. - Azt hiszem, akkor találkozunk majd a Tusán - mosolygott, aztán eltűnt a látóteremből, mert a morcos fiú a gallérjánál fogva megragadta, és határozottan a talpára állította szegény Matt-et.

Matt továbbra is laposkúszásban kutatta a cetlijét. Annyira jellemző. Csak néha határoz el valami érdemlegeset, de akkor is elcseszi. Én miatta ugyan nem várom ki még egyszer a sort.
-Floyd! -kiáltottam, de nem túl hangosan. A farkas, érdeklődését kifejezve, felfelé álló farokkal, izgatottan ismerkedett két fiúval és egy lánnyal. Nem tudtam hova tenni őket, és gondolom Floyd sem, ezért rohant oda sürgősen ismerkedni.
-Floyd! -ismételtem meg egy árnyalattal erélyesebben. Most végre nem tetette a süketet, hanem felém fordult, félrebillentett fejjel rám pislogott egyet, majd folytatta a szaglászást. -Ide gyere. Matt, Merlin szerelmére, keresd már elő a nyororult cetlidet! -legszívesebben seggbe rúgtam volna, de ehelyett csak jelképesen érintettem a hátsóját a cipőm orrával, mire ő dühösen felpillantott rám, és szemmel láthatóan nem tudta eldönteni, hogy most csak tréfáltam, vagy ez egy diszkrét figyelmeztetés volt, hogy viselkedjen végre.
-Nem látta valaki ennek a sült bolondnak a cetlijét? -kérdeztem a kis csapattól, akiket Floyd kiválasztott, de kissé unottra és nem túl barátságossra sikerült hangnemben.

- Mi a f...? - mordult fel Zaire, ahogy a tömegben előretörtetve valami nedves ért a tenyeréhez.
Halkan felnevettem, és lehajoltam a farkashoz, aki vette a bátorságot megnyalni az én drága ikerbátyám kezét. Zaire felvont szemöldökkel nézte, ahogy ujjaimat sűrű, tömött bundájába fúrom, és halkan sóhajtva az égnek emelte szemét.
- Szia! - mosolyogtam a farkasra, figyelmen kívül hagyva Zairét, és Jabari félős nyüszítését. - Elvesztetted a gazdád? - kérdeztem tőle komolyan, a jószág pedig hasonlóan komoly, nagy, kifejező szemekkel nézett vissza rám.
Bundája a frissen esett hó és a gondoskodó ragaszkodás egyvelegétől illatozott, és ahogy lassan belélegeztem a belőle áradó atmoszférát, a farkas csillogó, szénfekete orrával kedveskedve megbökte a térdemet.
Ismerlek, testvérem, ahogy te engem, mert megismertük egymás illatát.

-Ne dumálj már…-mordultam Matt-re, miközben borús hangulatban vágtam magunknak utat egy csapat japán diák között. Egész ideúton arról szövegelt, hogy majd meglátom, hogy a Roxfort, mint ősrégi hodály, hasonlóan az Ilvermornyhoz, rengeteg veszélyes területtel rendelkezik, kezdve a Tiltott Rengeteg névre hallgató, fenevadakkal teli erdőtől a mozgó lépcsőkön át a szédítő tornyokig. A mi kastélyunk egészen másmilyen volt. Valamiért nem tudott sem ő, sem maga a hely lázba hozni, pedig már nagyon vártam, hogy megérkezzünk. Most azonban, mint egy leeresztett lufi, csak sodródtam az eseményekkel és nem éreztem magaménak a cetlibedobás izgalmát sem.
-Floyd? -pördültem meg hirtelen, mert már pár perce nem éreztem tenyerem alatt a semlyes bunda érintését. Egész idáig mellettem sétált a nagytestű fehér farkasom, épp úgy, hogy menet közben is meg-megsimítottam a marját, pont kézmagasságban van. -Matt, nem látod valahol? -kérdeztem, miközben aggódva forogtam körbe, próbálva kiszűrni az embertömegből egy fehér villanást. Matt-et viszont azért vesztettem el, mert ő meg a cetlijét vesztetette el, ezért négykézláb nekiesett a padló átvizsgálásának. -Frankó… -ideges mozdulattal eltávolítottam a szemembe lógó pár tincset, de semmi értelme nem volt. Végre megpillantottam a keresett jószágot, aki épp érdeklődve ügetett egy kis csoport afrikai diák felé.

október 7.

A hosszú, utazással töltött évek alatt megtanultam, hogy csakúgy, ahogy az emberek, az országok és a különböző épületek is az illatukkal árulják el magukat másoknak. A szülőföldem, Afrika kietlen sivatagjai fölött végignyargaló szél például csillagpor és keserű könnyek illatától volt terhes, s a múlt titkaitól remegett. Mindig is ez volt a kedvenc illatom a kerek világon. Az enyém volt, az otthonom, a lelkem dallamának visszhangja. Azonban kíváncsi voltam a Roxfort titkaira is, így hát természetes volt, hogy amint megérkeztünk a brit varázslóiskolába, először mintegy ösztönszerűleg az illata után kutattam. Először friss vajsör és finom tréfák kacaja keveredett levegőjében, de amint beljebb kerültünk az épületbe, megéreztem a fiatalon kiontott vér és a gyász súlyos terhét a levegőben. A nem is olyan régen lezajlott roxforti csata visszamaradt halottjainak sikolyai zengtek a falak között.
- Nomu - csettintett az orrom előtt Zaire, mire hirtelen feleszméltem gondolataimból.
- Bocsánat, elgondolkoztam - pislogtam a fiúra meglepetten.
- Azt látom - ingatta a fejét rosszallóan ikertestvérem, kávébarna szemének mélyén az afrikai égbolt csillagai alatt száguldó vad szél duhaj kiáltásai örvénylettek. - Pedig ha máskor nem, legalább ezen a sorsfordító eseményen kidughatnád az orrod a való világba - fricskázta meg az orrom könnyedén.
Bólintottam, hogy értem, aztán már a Nagyterem ajtaja előtt is álltunk.
Zaire vad vigyorral az arcán, tarkója mögött összekulcsolt karokkal nézett szembe az ajtón túl pislákoló Tűz Serlegével, Jabari izgatottan és kissé félve gyűrögette ruhája szegélyét, én pedig egyszerűen beléptem a terembe. Meztelen talpamnak különösen jól esett a hűs kőpadló megannyi apró, jeges csókja.
Azonban kisvártatva rá kellett jönnünk, hogy nem mi voltunk az egyetlenek, akik erre a napra időzítettük jelentkezésünket - a Serleget már megannyi, különböző illatú és nemzetiségű személy vette körül.
- Szétcsapunk köztük - bólintott gyorsan, határozottan Zaire, és Jabari-t magam után húzva, hárman megindultunk a Serleg felé.

Úgy látszik, várt a kötelesség. Valakinek össze kellett szednie Charlize Brown-t, hogy elvégezze, ami a dolga, így megráztam azt a bizonyos Charlie-t, aki éppen ezerrel sikított a pániktól a fejemben, és visszadobtam magánzárkájába az agyam legmélyére.
- Oké, oké, nyugalom! - emeltem fel a fejem az asztalról, ahol eddig nyugtattam, és kényelmesen színleltem az alvást. - Egy pillanatra nyugodjunk meg! Egyrészt, nem mindenki szeretne indulni...
- Például ki nem? - vágott közbe Nat.
- Alice - mutattam a lányra, aki bólogatott, és határozottan nemet intett. - Jasper - az említett szintén félénken bólintott egyet. -, és én sem - tártam szét a karom. - Bocsi, srácok, de ez a Ti nagy bulitok. Ha egy kicsit is reálisan gondolkozunk, az elmúlt hét évben Ti az összes hókuszpókuszt megtanultátok, miközben én igyekeztem a legkevesebb fejembe erőltetett információval átcsusszanni az év végi vizsgákon. Ez nem lenne reális, ráadásul nem is szeretnék valami teljességgel megmagyarázhatatlan dologba lökni magam - magyaráztam meg az értetlenül rám meredő arcoknak.
És gyűlölöm a pálcám. És gyűlölök itt lenni. Gyűlölöm, hogy nem éppen biológiaórán ülök egy mugli iskolában. És gyűlölöm, hogy boszorkány vagyok, és hogy itt mindenki csak a mágiáról, meg hasonló badarságokról beszél. Gyűlölöm, hogy ez itt mind lehetséges, és igaz, mindenféle bizonyítás, vagy matematikai levezetés nélkül. Gyűlölöm, hogy Nektek ez a valóság, és nekem nem sikította valaki odabent a fejemben, de ezt csak nem mondhattam - a többieknek a szokásos Charlize kellett, a bolondozó, a hangos, a vakmerő, nem pedig az, aki legszívesebben ezt az egész helyet felégette volna, mert a tűz legalább egy megmagyarázható természeti jelenség. Nem az, aki, ha megtehetné, most azonnal kidobná az összes benne lakozó varázslatnak nevezett ostobaságot a legközelebbi kukába. Itt és most valaki másra volt szükségük, és nagyon szívesen váltam azzá a valakivé, ha a többieknek így volt a legjobb. De azt is meg kellett érteniük, hogy ha valami, ez most nekem nem megy.

Eddig diszkréten gyűrögettem az ujjaim között az én, már megírt cetlimet, és ártatlanságot színlelve, de jelezve tettrekészségemet, rájuk vigyorogtam. Kíváncsi lennék, hogy Charlie tényleg szeretne-e jelentkezni, mert most épp eléggé elentmondásos arcot vág.

Szórakozottan néztem, ahogy a külföldi diákok beözönlenek a Nagyterembe, és nagyot ásítottam.
- Eddig tartott a lelkesedés? - nézett rám nevetve Eric, ő szokás szerint majd' kicsattant az energiától.
- Hát, most kicsit belegondoltam, hogy még több varázslóval és boszorkánnyal leszek összezárva, és ez csak még több megmagyarázhatatlan eseménnyel fog járni - pislogtam az újoncokra.
Eric megnyugtatóan átölelte a vállam.
- Ne izgulj, Charlie, Te is pontosan ugyanolyan boszorkány vagy, mint itt mindenki, és pontosan ugyanolyan megmagyarázhatatlan dolgokat művelsz - mutatott körbe vidáman.
- Szerinted ezzel most megnyugtattál? - néztem fel a fiúra unottan.
- Nem, de legalább megpróbáltam - vont vállat nevetve.
- Ez próbálkozás volt? - néztem rá felvont szemöldökkel.
Az általános morajt egy kiskanál üvegpohárhoz történő ritmusos ütögetése törte meg és hallgattatta el.
- Tisztelt külföldi vendégeink, tisztelt roxfortosok, tisztelt tanárok, tisztelt diákok! - kezdte McGalagony professzor beszédét, de a többire már nem is igazán figyeltem, mert amint az első mondatot meghallottam, szinte abban a pillanatban ki is kapcsoltam a hallójárataimat.
Még több furcsa dolog. Egy varázslaton alapuló megmérettetés.
A mitokondrium eukarióta sejtekben található, az energia előállításában és annak elraktározásában szerepet játszó sejtszervecske. Az előállított energiát makromolekulák formájában tárolja ismételgettem gondolatban, miközben körülöttem olyan emberek ültek, akiknek nem lett volna szabad létezniük, egy olyan helyen, ami egész egyszerűen nincs rajta a térképen, így nem létezik.
Nem tartozom ide. Ez nem én vagyok gondoltam, miközben alvást színleltem. Mozgó lépcsők, ugyan már! gondoltam, miközben az Univerzum lassan rám omlott, és maga alá temetett. A mitokondrium eukarióta sejtekben található, az energia előállításában és annak elraktározásában szerepet játszó sejtszervecske. Az előállított energiát makromolekulák formájában tárolja...

-Baromi furcsa lesz idegen diákokat ebben a teremben látni, és biztos nekik is teljesen más szokásaik vannak. De mi meg el sem tudjuk képzelni, hogy az ő sulijaik milyenek. Úgy körülnéznék én is náluk! -elmélkedtem, miközben elfoglaltam a helyem a többeik mellett, mivel most senki sem tartotta a házak szerinti ülésrendet. Ekkor megpillantottam McGalagonyt a tanári karzat élén állva, és szemmel láthatóan azon tanakodik, levegőbe emelt pálcával, hogy hogyan helyezzen el plusz jópár főnek ülőhelyet a helységben.

- Elképesztőek voltak mindannyian - vontam le a tanulságot, miközben még mindig ámuldozva elléptünk az ablaktól, hogy a többi roxfortos diákkal egyetemben visszamenjünk a Nagyterembe, ahol a hivatalos megnyitó keretein belül a Tűz Serlege is leleplezésre kerül. - A Castelobruxo volt kétségtelenül a legszínesebb, de nagyon tetszettek az afrikai diákok is - egyszerűségükben voltak nagyszerűek - fejtettem ki vidáman mosolyogva.

-Ezek aztán tudják, mi az a hatásos megjelenés... -néztem végig ámuldozva a kisebbfajta karneválon, amit rittyentettek nekünk pusztán azzal, hogy megjelentek.
-Nekem kellenek olyan színes tollpihék! -jelentette ki lenyűgözve Charlie, és teljesen egyetértettem vele.
-Nektek kik tűnnek a legszimpatikusabbaknak? -kérdeztem, bár őszintén, magam se tudtam volna erre válaszolni jelen pillanatban.

- Hát, az biztos - bólogattam hitetlenkedve, tágra nyílt szemekkel nézve, ahogy a fenséges hajó kibukik a hullámok közül.
A roxforti diákok elismerő moraja hangos ünnepléssé alakult, ahogy a lenyűgöző szállítóeszközből sorra bukkantak elő a szintén hideg ellen védő öltözéket viselő Durmstrang-os diákok, élükön a határozott, erőt sugárzó igazgatójukkal. Az ünneplés valamivel alábbhagyott, amikor sem a tanulók, sem az igazgató nem kifejezetten engedett fel jeges és merev magatartásából, és csendben figyeltük, ahogy a lépcsőkön felgyalogolva, ők is eltűnnek az iskola belsejében.
- A Durmstrang-osok biztos, hogy a hajójukon szállnak meg, a Beauxbatons-osok pedig a hintójukban - vette sorra az iskolákat Eric. - Itt a probléma mindenképpen a többi sulival lesz, akiknek szemmel láthatóan semmilyen szálláshelyük nincsen - mutatott az immár szinte teljesen üres udvarra a fiú. - Én viszont inkább az étkezésekért aggódom - szegény házimanóknak igazán ki kell tenniük magukért, ráadásul el is kell férnünk csak annál a négy asztalnál valahogyan - vázolta fel a helyzetet Eric, amíg a Castelobruxo-s különítményre vártunk.

-Na már csak a Durmstrang és az Castelobruxo hiányzik... -mire kimondtam a mondatot, fenséges, mély hangon búgó hajókürt hallgattatta el a diákokat pár pillanatra. -Hát, kíváncsi leszek, hogy hova rakunk ennyi diákot...- tűnődtem. -Még sosem szállásolt el a Roxfort ennyi embert, ha jól tudom. Totál olyan hangulat, mintha Kviddics világkupán lennénk, nem? Ott tolong ennyi különböző nemzet. Biztos nagyon izgi lesz mostantól minden perc! -bámászkodtam csillogó szemmel.

Az egymás között csevegő Ilvermorny-sok még el sem érték a Roxfort kapuját, amikor hirtelen újabb állathang vágta ketté a diákok ricsaját.
- Viharfecskék Japánból - motyogtam, még mielőtt megállíthattam volna magam.
Legendás Lények Gondozásából szinte mindig én voltam az évfolyamelső, így a többiek sem lepődtek meg a hirtelen információtól. A következő pillanatban azonban már nem volt időnk ezzel foglalkozni, mivel elterelték a figyelmünket a birtokra besuhanó fenséges és erőtől duzzadó madarak, akik egész diákcsoportokat vittek hátukon. Amikor nagy porfelhő és vijjogás kíséretében leszálltak a Roxfort kapuja előtt, és a diákok lecsusszantak hátaikról, szinte elvakított bennünket az arany ragyogás, ami talárjaikból áradt.
Néma csendben figyeltük, ahogy az Ilvermorny szikár, kissé morózus igazgatója, és a japán varázslóiskola szintén kimért igazgatónője határozottan kezet fognak egymással, majd a két iskola diákserege egyként vonult fel a lépcsőn - csak egyenruhájukban mutatkozott különbség, így tudtuk megállapítani mi is, ki kihez tartozik.

-Úgy látszik, mindenki mostra időzítette az érkezést... -hunyorítottam a távolba, ugyanis egyszer csak a semmiből, konkrétan a semmiből egy csapat ismeretlen diák tűnt fel, akik első ránézésre nem boltak semmivel sem másabbak vagy különlegesebbek, mint mi, akár roxfortiaknak is elmentek volna. A fiúk elegáns zakót viseltek, hozzá egyszínű, de annál harsányabb csokornyakkendővel. A lányokon is hasonló egyenruha volt, csak ők hosszú selyemszalagot kötöttek a gallérjuk alá, szintén smaragdzöld, türkizkék, sárga vagy bíborszínben.
-A durmstrangosok nem lehetnek, mert nekik más az öltözékük, meg ők valami hajóval jönnek, nem? -tanakodott Charlie.
-Igen, de mivel se nem braziloknak, sem japánoknak nem tűnnek, nagy eséllyel ők jöttek az Ilvermornyból, Észak-Amerikából. -állapítottam meg. -És szerintem zsupszkulcsot használtak.