Nagyterem

- Aztamindenit! - tátottam el a szám, ahogy a szőrös bundákba öltözött diákok kikászálódtak a szánból, és kíváncsi, nyílt, ám kissé tartózkodó tekintettel néztek szembe a roxforti diáksereggel.
Az igazgató, egy jó kedélyű, meglehetősen Mikulás-szerű férfi kedélyesen az egyik, kissé mogorva fiú hátára csapott, és harsogó hangon indítványozta, hogy kerüljenek beljebb. A roxforti diákok hullámzó tengere szétvált a kis különítmény előtt, akik így követni tudták a Beauxbatons-os szépségeket.
De a meglepetéseknek még itt sem volt vége. A következő pillanatban egy emberként kaptunk lélegzet után, amikor egy elefánt trombitálása hasított bele a roxforti csendbe.
- Elefántok...? - gondolkodott hangosan Eric.
- Szerintem ez az Uagadou lesz - szólt közbe Jev, aki, úgy tűnt, varázslóiskolákból verhetetlen. - Az afrikai suli - magyarázta, éppen abban a pillanatban, amikor egy csorda elefánt és gepárd vágtatott be a roxforti udvarra, akikhez hamarosan egy repülő szőnyeggel közlekedő különítmény is csatlakozott.
A diákok azonban akkor hördültek fel igazán, amikor az állatcsorda egyszerre nyüzsgő diákcsoporttá változott.
- Hogy az a jó... - hőköltem én is hátra a meglepetéstől tátott szájjal.
Az egész roxforti diáksereg megtapsolta őket a kivételes átváltozásért, az Afrikából érkezett tanulók pedig szégyenlősen nevetgélve meghajoltak zajos csoportunk előtt. Igazgatónőjük, aki kinézetre nem lehetett több huszonöt évesnél, vidáman felszökdécselt a lépcsőn, diákjai pedig lelkesen követték, miközben ámultan forgatva fejüket, szemügyre vették a roxforti kastélyt. Egységes talárt nem viseltek, de mindegyikük csuklóján ott csörgött egy arany karkötő, amelybe tradicionális afrikai jeleket véstek.
- Hűha - sóhajtottam. - Mi jöhet még? - tettem fel a költői kérdést.

-Van bármi ötletetek, hogy hol fognak aludni? Vagy milyenek ezek az extravagáns kocsik? -pislogtam hatalmasakat, miközben feljebb toltam a szemüvegem.
Alig hogy kiszálltak és elvonultak, óramű pontossággal, mintha előre meg lett volna tervezve, egy hatalmas, majdnem embermagasságú, félelmetesen sötét fekete bundájú farkasok által húzott szán robogott be a a főkapu elé. A kocsi hasonló volt, mint a roxforti thesztrálokkal húzatott járművek.
-Ezek meg kik? -hangzott mindenhonnét a meglepett kérdés és még nagyobb tülekedés támadt az ablakok körül, de szerencsére mi, hetedévesek lévén könnyedén átláttunk a kisebbek feje fölött.
-Asszem ezek a Szent Katrinosok lesznek. Honnét jöhetnének még farkasokkal? -tűnődtem.

Nat-tel összemosolyogtunk, aztán hátrafordulva láttam, hogy Jev és Eric igencsak felcsigázott állapotban szinte alig tudnak a helyükön megmaradni, Alice szokás szerint szinte kőbe vésett arccal figyelte a (ezek szerint még mindig beszélő, de hát ki figyel már rá?) McGalagony professzort, Jasper és Michael pedig máris élénk társalgásba bonyolódtak háztársaikkal a történtekről.
Az általános ricsaj kellős közepén jelent meg az ajtóban a futástól kipirult arcú Argus Frics, mire az egész diáksereg egy csapásra elnémult, és egy emberként néztünk a férfira.
- Igazgatónő - lihegte a hirtelen beállt csendben Frics. - Megérkeztek - mondta ki, mire az egész terem egy emberként hördült fel, és mindenki azonnal elkezdett rohanni az udvar, vagy éppen az ablakok irányába, olyan megfelelő hely után kutatva, ahonnan majd mindent tökéletesen látni lehet.
Az általános kavarodásban megfogtam Nat kezét, hogy el ne veszítsük egymást, aztán a másik oldalamon hirtelen felbukkant Eric, Alice és Jev, Nat-hez pedig Michael és Jasper csapódott, így egy csapatként igyekeztünk valami olyan helyet keresni, ahonnan mindannyian mindent látni fogunk.

Október 1.
-Tisztelt kollégák, kedves diákok! Azért kürtöltettem össze Önket a mai reggel, hogy hivatalosan is megkezdődik a Trimágus Tusa első időszaka, vagyis a mai és a holnapi nap folyamán a világ további hét varázslóiskolájából több-kevesebb diák fog a Roxfort területére megérkezni, kísérő tanáraikkal együtt. A jelentkezni kívánó tanulók a legkülönbözöőbb módokon és eszközökkel fognak ideutazni, illetve itt magukat elszállásolni. Ezért kérek mindenkit, hogy aki idegenekkel fut össze, legyen udvarias és segítőkész! -kezdte McGalagony a reggeli össznépi találkozó témáját. Lelkesen vigyorogtam oda a griffendéles asztal felé, és kíváncsian figyeltem a többiek reakcióját is.

- Nem, ha nem megfelelő gondolatok - kacsintottam Nat-re könnyed mosollyal az ajkaimon, még mindig dobolva kedvenc dallamomat.

- Nagyon köszönjük, Jev, komolyan - bólintottam a fiú felé én is elkomolyodva. - Végül is tényleg egy egész világ fog majd képet alkotni a Roxfortról a teljesítményünk alapján - szegény Minnie-nek lehet, hogy teljesen elment az esze, hogy minket választott - nevettem fel hitetlenül, ahogy belegondoltam ebbe a szürreális (és nem kevésbé egyre rémisztőbb) szituációba.
- Vagy lehet, hogy direkt le akarja járatni a sulit, hogy legközelebb már ne itt rendezzék a Tusát - bölcselkedett Eric.
- Tényleg, már egy jó ideje a Roxfort a házigazda - gondolt bele Jasper is, aztán sorozatosan érkeztek a jobbnál jobb ötletek arra, hogy egész pontosan miért mi lettünk kiválasztva erre a megtisztelő feladatra.
A komolynak indult megbeszélés ismét csak bolondozásba csapott át, de tulajdonképpen nem bántam. Nevettem a képtelen ötleteiken, illetve egy idő után a mutatóujjaimmal elkezdtem a Long live the Reckless and the Brave dallamát dobolni az asztalon, erősen bízva abban, hogy a tudatalattijukba szivárogtatva a hangokat, végül beválogatják a végleges dallistába. Imádom ezt a dalt. Nem csak azért, mert a kedvenc számomként tartom számon attól a pillanattól, hogy először meghallgattam, hanem mert ez a mi dalunk volt Eric-kel. Jasper hangszíne, illetve habitusa sem kifejezetten illett ehhez a számhoz, így mindig Eric énekelte és gitározta, én pedig a hátteret doboltam hozzá. Más gyakorlatilag nem is kellett hozzá. Így a kedvenc számomból kettőnk dala lett, és szinte mindig előadtuk, annyira ragaszkodtam hozzá. Reméltem, hogy ez most sem lesz másként. Közben persze nem kerülte el a figyelmem Nat "kis ügyetlensége" sem, úgyhogy diszkréten sípcsonton rúgtam az asztal alatt, és kérdőn a szemébe nézve igyekeztem megérdeklődni, hogy minden rendben van-e vele.

-Amúgy, ha bármiben segíthetek, nyugodtan keressetek majd. Akár vélemény külső szemlélőtől, vagy bármi másért. Ígérem, megmondok mindent őszintén. -ajánlottam fel, immár egy kicsit komolyabb hangulatban.

- Tényleg, most, hogy így mondod...! Az első Colourblind-koncert - mosolyodtam el, és őrülten büszkén néztem körbe kis csapatunkon.
Hát, ide is eljutottunk. Így, együtt. Fura, mert nem gondoltam volna, hogy egy három évvel ezelőtt alakult diákbanda ilyen sikeres is lehet, és lám, itt vagyunk.
- Alice megígérte, hogy a koncertig még egy csokor új számot is ír nekünk, úgyhogy teljesen új dalokkal is meg fogunk örvendeztetni benneteket - vigyorogtam Jev-re, mellettem Alice pedig megerősítésként határozottan bólogatott.

-Szerintem mindenképpen kezdjétek sajáttal, és utána dobjatok be pár jó kis ismertebb mugli dalt, és akkor tuti megnyeritek mindenki figyelmét az egész koncert alatt. Halljátok ezt? KONCERT! Igazi koncertet fogtok tartani! -próbáltam én is suttogva ordibálni, egész sikeresen. -Jó, jó, tudom, hogy léptetek már fel a sulinak, de ez sokkal nagyobb dolog lesz!

- Ugye? - vigyorogtam Jev-re szinte mániákusan csillogó tekintettel, és összepacsiztam Eric-kel.
- Igen, de ez egyben hatalmas felelősség is - hűtött le bennünket a nagy örömködés közben a felnőtt szerepét felöltő Michael. - Nem játszhatunk akármit!
- Akármit nem, de a Long live the Reckless and the Brave-t igen - bólintottam.
- Charlie már fél órája a kedvenc mugli száma mellett kampányol, de egyelőre még azt sem döntöttük el, hogy egyáltalán játsszunk-e mugli dalokat - vázolta fel a helyzetet Jev-nek Eric. - Szerinted? - kérte ki a viszonylag kívülálló véleményét.

-Merlin kispárnájára, ez hihetetlen! És akkor konkrétan az egész világ látni és hallani fog titeket, minden létező varázslósuliból??? ATYA VILÁG! -leesett állal néztem végig rajtuk, de közben próbáltam kicsit diszkrétebbre fogni az örömködést, hogy ne kezdjen minket bámulni a fél Nagyterem. -Gratulálok srácok, komolyan. Ez baromi nagy dolog!

- McGalagony felkért minket, hogy lépjünk fel a Karácsonyi Bálon - vigyorogtam a fiúra őrülten büszke mosollyal, még a kihirdetés másnapján is teljes extázisban. - Most éppen a dallistát próbáljuk összeállítani, egyelőre kevés sikerrel - mutattam elhúzott szájjal az asztal közepén heverő (Alice füzetéből kitépett) papírlapra, amin már annyi áthúzás és sötét folt éktelenkedett, hogy aligha lehetett valami értékelhetőt kisilabizálni belőle.

-Persze, hogy tudok, eskü! Na, mi történt? -kérdeztem izgatottan, kissé lehalkítva a hangomat. El sem tudtam képzelni, mi a nagy nyüzsgés oka.

- Szia Jev! - intettem a hozzánk társuló fiúnak vidoran, miközben Eric kezet fogott vele, és helyet szorított a fiúnak maga mellett.
A Griffendél asztalánál zsúfolódtunk össze, és ugyan a többi reggeliző diák néha furcsa pillantásokat vetett együttesünk nem Griffendéles tagjaira, összességében inkább az keltett nagyobb feltűnést, hogy mennyire izgatottan beszélgetünk a reggelizőasztalnál.
- Jev, tudsz titkot tartani? - néztem a fiúra huncutul csillogó szemekkel, kissé közelebb hajolva hozzá, mintha csak egy összeesküvésbe avatnám be.
A Hollóhátas fiúban már megbíztam annyira, hogy ennek az egyenlőre még szupertitkos eseménynek a részleteibe is beavassam, de először meg kellett bizonyosodnom róla, hogy tisztában van vele, éppen egy titkot bízunk rá.

A tegnapi futó zápor végül is egész napos lassú esővé nőtte ki magát, amit még hevesen tomboló szél is megspékelt. Viszonylag nyugalmas szombati nap állt előttünk, mikor is leballagtam kilenc óra tájt a Nagyterembe, hogy reggelizzek. Észrevettem Charile-ékat, ahogy majdnem a teljes banda társaságában szintén esznek, és valamiről nagyon izgatottan tárgyalnak.
-Reggelt! Mi újság, valami eléggé fellelkesített titeket, úgy látom. -huppantam le melléjük.

Itt zajlik minden nap a reggeli, ebéd, vacsora, és minden fontos ünnepély az év során. A helység alkalmas bálok rendezésére is.