Tiltott Rengeteg

A harmadik próba egyre sürgetőbb közeledtével mindkét oldalon rohamosan felgyorsultak az események. Egyedül az első világháború alatt a briteknek teljesített kettős ügynökségi szolgálataimnak és ebből kifolyó tapasztaltságomnak volt köszönhető, hogy hűvös fejjel tudtam úgy látszólag mindkét oldalnak dolgozni, hogy nem keveredtem bele, kinek mit mondtam el, kivel milyen ferdített igazságot hitettem el, és ki elől hallgattam el egyes részeket. Azonban én is éreztem, hogy a napok előrehaladtával és az indulatok fellángolásával már lassan szorulni kezd a hurok, és minden lépésemet különösen óvatosan és nagy körültekintéssel gondoltam végig, hogy mindkét oldalon megőrizzem bizalmi pozíciómat.
Azon az oldalon, amit valójában segítettem, Arthur a legnagyobb titoktartás mellett rengeteg aurort kéretett át a Mágiaügyi Minisztériumból a Roxfortba a próba idejére, hiszen bármennyire makacs is volt, azt neki is el kellett ismernie, hogy ha sikerrel szeretnének járni, heten nem lesznek elegen egy világméretű szervezet lekapcsolására. Így lassan újabb aurorok érkeztek meg a varázslóiskolába, inkognitóban és a lehető legnagyobb titokban, akik abban az esetben, ha valami különösen rosszul alakul, fel voltak készülve arra, hogy közbe lépjenek.
Mindeközben pedig Arthur és hat legközelebbi társa éjszakába nyúló tréningezések során és a francia lány headset-en keresztül történő utasításainak köszönhetően kitapasztalták a rendelkezésükre bocsátott felszerelések összes csínját-bínját, és immár biztonsággal fordították előnyükre mindazt, amit a ruházatról megtanultak. A végére úgy vettem észre, még Hector is megbarátkozott a helyzettel, és egyre ritkábban mormogott sötét tekintettel arról, hogy nem hajlandó egy kislány gondjaira bízni az akció kimenetelét. A Szövetség oldaláról elejtett és általam megszerzett információk segítségével, valamint azok átadásával a francia kislány számára pedig az aurorok felkészültebbek voltak, mint valaha.
Azonban így sem lehettünk eléggé felkészültek. Vincent ugyanis, ahogy egyre közelebb kerültünk a harmadik próbához, egyre inkább bezárkózott az irodájába, és egyedül Mikával és alkalmanként Céline-nel volt hajlandó megosztani, pontosan mire készül. Annak ellenére, hogy továbbra is értékes, bár a szükséges helyeken elferdített információkat szállítottam neki, úgy érezte, már eleget tud, és az ilyenfajta szolgálataimra már csak ímmel-ámmal tartott igényt. Ez azonban azt jelentette, hogy én sem kaptam tőle megfelelő mennyiségű információt, amit átadhattam volna az auroroknak. Ez pedig létfontosságú lett volna a varázslóknak és boszorkányoknak, mivel a francia kislány fáradozásai és az új ruházat ellenére a Szövetség tagjai még mindig erőfölényben voltak. Minden egyes információmorzsa számított.
Így, amikor tudomást szereztem arról, hogy Vincent meghívta legjobb barátját és legszorosabb üzleti partnerét, Duncan-t a főhadiszállásra pár héttel a harmadik próba előtt, elhatároztam, hogy kerül, amibe kerül, ebből a találkozásból információt fogok nyerni, hiszen biztos voltam benne, hogy Vincent az akciót illető legféltettebb titkait is megosztja Duncan-nel.

Legnagyobb sajnálatomra aznap a reggel különösen napos és meleg volt, így leszegett fejjel igyekeztem az árnyékok jótékony védelmét élvezve, kikerülve a vámpírbőrre veszélyes napsugarakat megközelíteni a főhadiszállást. A Max és a vérfarkasok vezérének közös szobájára nyíló folyosón végigsuhanva, a helyiségbe benyitva csak egy gyors intéssel köszöntöttem az egyedüliként bent tartózkodó kanadai fiút, aki elmélyülten dolgozott a blokkoló programon, és már siettem is tovább, Vincent privát irodája felé.
Amikor az előző este elárultam Arthur-nak, hová készülök, a lelkemre kötötte, hogy vigyem el a csizmáját, ami a francia kislány által applikált fejlesztéseknek köszönhetően automatikusan idomult arra a lábra, amelyre került, de emellett teljes zajelnyelést is biztosított, tehát bármennyire is zajtalanul tudtam vámpírlétemnek köszönhetően is mozogni, a csizmák még ennél is némább helyváltoztatást biztosítottak a számomra.
Erre azonban szükségem is volt, hiszen Vincent-nek, mint minden vámpírnak, kivételes hallása volt, és nem szabadott elárulnom magam. Így, ahogy közeledtem a bezárt ajtóhoz, és már kivehetetlen foszlányokat hallottam a beszélgetésből, még az emberek közelében megszokásból és szolidaritásból felvett lélegzést is abbahagytam, hogy a lehető legkevesebb zajt okozzam.
- … tehát elképzelhető, hogy szükségem lenne egy újfajta cigarettára – vettem ki Vincent szavait, ahogy az ajtóra tapasztottam a fülemet, és magamban elégedetten nyugtáztam, hogy a vámpírvezér nem fáradt azzal, hogy különleges védelemmel lássa el az ajtaját, mivel nem számított kémekre; legalábbis egy vámpírra biztosan nem, és biztos lehettem benne, hogy a Céline, aki ugyan a gondolataimat nem tudta olvasni, de a jelenlétemet érzékelve felhívhatta volna a figyelmet, is még az iskolai óráin van, mivel az indulásom előtt többször is leellenőriztem, hogy ne érhessen meglepetés.
A válasz egy öblös, kedélyes nevetés volt, ami egyértelműen Duncan-hez tartozott, és azonnal felfordult tőle a gyomrom.
Duncan negyvenes éveiben, az 1900-as évek elején átváltoztatott vámpír volt, egy nagyravágyó, pénzsóvár, telhetetlen és gátlástalan iparmágnás, aki hatalmas felhalmozott vagyonnal rendelkezett és ezt annak rendje és módja szerint ki is használta. Annak ellenére, hogy vért is előszeretettel fogyasztott, mérhetetlenül sokat evett emberi táplálékot is, és ennek megfelelően kifejezetten testes is volt; de leginkább a nőügyeiről volt hírhedt. Akárhányszor csak rám nézett, megborzongtam, olyan kéjes pillantással mért végig, és egyedül az ő közelében véltem Céline egyébként kifejezéstelen arcán is felfedezni az undor félreérthetetlen jeleit. Amit azonban még ennél is jobban gyűlöltem benne, az az volt, hogy ő maga kérte, hogy Vincent változtassa vámpírrá, mert örökké szeretett volna élni, dúskálva a vagyonában és minél több nő karjában kéjelegve. Számító és gusztustalan féreg volt, akitől a szőr is felállt a hátamon; viszont Vincent gyakran találkozott vele, hiszen bármennyire is pénzéhes volt Duncan, mindenki tudta, hogy lojalitása a vámpírvezérhez megkérdőjelezhetetlen. Soha nem tudtam meg, mi történt közöttük a múltban ahhoz, hogy ez a rendkívüli kapcsolat kialakuljon a pénzsóvár élvhajhász és a kegyetlen gyilkos között, de az iparmágnás soha, semmi pénzért nem árulta volna el Vincent-et; ez pedig számos piszkos ügyletet eredményezett kettejük között.
- Drága Vincent, az anyag, amit a te legújabb kis gondolatolvasó pondród cigarettájába tettem, tökéletesen működik és ezt te is jól tudod. Szokás szerint túlaggódod a helyzetet – kristálypoharak csörrenését hallottam, így arra következtettem, hogy a szobában ülők egy kis vért is fogyasztanak kedélyes csevejük közben.
- Nézd, D, a legkevésbé sem érdekel, mi történik a francia démonkával, de figyelj ide, és ez most nagyon fontos: nem engedhetjük meg, hogy éppen a próba előtt vagy alatt múljon el a szer hatása. Ez létfontosságú, hiszen ő fogja megnyitni belülről a Portált, és ha nem teszi meg, az egész akció kudarcba fullad! – még sosem hallottam Vincent-et ilyen határozottan, gyorsan és vérszomjasan beszélni; az összes könnyed gyermetegség és báj eltűnt a hangjából.
- Ne aggodalmaskodj ennyit, Vincent, rosszat tesz a bőrödnek – jegyezte meg Duncan, és szinte hallottam a kellemetlen, számító mosolyt a hangjában. – Már elég ideje szívja a szert ahhoz, hogy a szervezetében kialakuljon a függőség, így nem lesz képes leszokni róla és folyamatosan csak az után fog vágyni. Ezen kívül az anyag tökéletesen letompítja a gondolatolvasói érzékeit, éppen annyira, hogy a vámpírok gondolataiban ne tudjon olvasni, de a vérfarkasokkal szembeni rezisztenciáját pedig lecsökkenti annyira, hogy a cigarettában találjon rá feloldozást. Csak az alkoholtól tartsd távol, és nem lesz gond – újabb csörrenés, majd egy rövid szünet.
- A mellékhatások sem fognak semmilyen következménnyel bírni legalább a próba idejéig?
- Nem, az esetlegesen kialakuló személyiség-megtöbbszöröződés csak a te javadra fog válni, és úgy, hogy nagyon helyesen nem tanítottad meg neki rendesen megvédeni a határait, nem gondolom, hogy bármi komplikáció is fellépne – magyarázta Duncan, bár szívélyes hangjába most már némi türelmetlenség és bosszúság is vegyült.
- Értem. Akkor, mennyivel tartozom a cigarettákért?
Pénz cserélt gazdát, én pedig, amíg az anyagiakat intézték, próbáltam feldolgozni és átgondolni mindazt, amit megtudtam. Visszaemlékeztem arra a különös napra, amikor Céline-re egy üres pezsgős üveg társaságában találtam rá az odújában, és arra, hogy Mika és Vincent milyen különleges figyelmet fordítottak arra, hogy a lánynak meglegyen a napi adagja. Duncan és Vincent tönkretették Céline egész szervezetét, csak azért, mert gondolatolvasó volt, és csak azért, mert a harmadik próba idején szükségük volt rá.
Olyan méreg öntött el, hogy legszívesebben azonnal berontottam volna, hogy mindkettejüket a falhoz szögelve, lassú kínok között küldjem át a másvilágra, de nem tehettem. Ezen kívül, bármennyire is gyűlöltem magam érte, Céline-nek sem mondhattam el mindazt, amit most megtudtam róla, mert ezzel eljátszottam volna Vincent bizalmát és ha a francia lány is annyira elfordul a vámpírvezértől, hogy nem nyitja meg számukra a Portált, az aurorok leleplező akciója is kudarcra lett volna ítélve, dacára minden fáradságos előkészületnek. Így, akaratlanul bár, de meg kellett barátkoznom azzal a gondolattal, hogy bűnrészes lettem Céline kihasználásában. Viszont, ha már így is túlságosan hosszúra nyúlt életem során bármit megtanultam, az az volt, hogy áldozatok nélkül nem lehet háborút nyerni. Bármennyire is fájt.
- És hogy halad az akció, Vincent? – hallottam meg újra Duncan hangját, így ismét csak közelebb hajoltam. – Én sajnálom a legjobban, hogy nem tudok részt venni benne, de tudod, hogy a vállalkozásom központja itt van Skóciában, számos varázsló- és boszorkány-ügyféllel, és ha ne adj’ ördög, kitudódna, mit terveztél, az üzlet…
- Tudom, D, nem hibáztatlak – biztosította Vincent, majd ismét csak kristálypoharak csörrenését hallottam. – A tervet már nagy vonalakban ismered, így azzal nem untatnálak; ami változott, az az, hogy a Szövetség tagjai a világ minden tájáról küldenek megfigyelőket, hogy ellenőrizzék a munkánkat, és az esetleges kudarc esetén közbe lépjenek. Nem örülök neki, de meg kellett, hogy engedjem nekik, egyedül csak azért, hogy érezzék, megbízhatnak bennem. Ezeket a kémeket a főhadiszálláson hagyjuk, hogy a kis kvibli fiú által felszerelt képernyőkön keresztül tudják követni az eseményeket, de nincs rájuk szükségem, a terv minden egyes szelete tökéletesen meg van szervezve és át van gondolva, és még az a nevetséges aurorcsoport sem tud megállítani, akikre Kerberosz figyelmeztetett – szokás szerint fogalma sem volt róla, mi a valódi nevem.
Duncan csak egyetértően hümmögött, majd Vincent rákérdezett, hogy hogy van az üzletember legújabb barátnője, és ezt már nem akartam hallani, így a lehető legkisebb zajt csapva kióvakodtam a folyosóról, és ismét csak átvágva a főhadiszálláson, a Rengetegen keresztül igyekeztem vissza a roxforti kastély felé, hogy a friss információkat átadjam Arthur-nak, és együtt dolgozzunk ki egy olyan stratégiát, ami hatékonyan tud választ adni a némiképp módosult helyzetre.

A lábaim a hatodik szál környékén adták fel a szolgálatot. Hangtalanul engedtem a gravitáció könyörtelen vonzásának és csúsztam le a fa törzsének mentén, amelynek kérge vastag pulóveremen keresztül is felsértette a hátamat. A földdel való fájdalmas találkozásom hangját elnyelte a nedves mohapárna.
Hajszálpontosan földet érésem pillanatában a testem egy hirtelen görcs eredményeként fájdalmasan összerándult és kétrét görnyedt, az agyamban kisebb tűzijátékok robbantak, a halántékaim mögött egyszerre kezdett el tűrhetetlenül magas frekvencián sikítani az összes hangom, a vegytiszta kíntól pedig egyszerre veszítettem el a látásomat és a hallásomat; a teljes kapcsolatot a külvilággal. Mindkét kezemet reflex-szerűen és erőszakosan a számra tapasztva és erősen összeszorítva a szemhéjaim megakadályoztam, hogy egy fájdalmas nyögés, hangos zihálás vagy a vadul rám törő hányinger kikívánkozó végterméke eláruljon bármit is hogy- vagy hollétemről, és egészen addig maradtam ebben a pozícióban, amíg a minden más gondolatot kiölő kín intenzitása az agyamban kissé alábbhagyott.
Még miután a megnyugvás hideg hulláma végigömlött az ereimen, vártam pár percet, hogy kiegyenesedjek és még kettőt, hogy elvegyem a kezeim a szám elől.
Ez meleg helyzet volt.
A fejemet a fának döntöttem, és felnézve a rügyező ágak labirintusa által darabokra kaszabolt kék égre, megszorítottam az övemről függő plüsszsiráfot.
Talán nem kellett volna egyben meginni azt az üveg pezsgőt.
Ami azt illeti, egyáltalán nem kellett volna beleinni sem. Vincent megtiltotta az alkoholt.
Akkor meg mégis miért ittuk meg?
Én ugyan nem tudom, már az első korty teljesen kiütött.
Ki volt akkor szolgálatban?
Cigarettásdobozomból előhalásztam a hetedik szálat, és meggyújtottam. Ahogy beleszippantottam a cigarettába, a lilás-kékes füst pedig az ég felé kígyózott, az elnyomta a tavasz nedves új élet-szagát, és elhomályosította a bántóan kék és tiszta eget. Valamelyest az erőmet is visszaadta, így pár gyógyítóan tompító szívás után már arra is képes voltam, hogy önerőből a lábamra álljak.
Az, hogy egyszer az életben megtörtént, még nem a világ vége.
De Vincent…
Amiről nem tud, az nem fáj neki.
Pár perc után már arra is képes voltam, hogy a füstfelhő jótékony ölelésében tovább folytassam utamat a főhadiszállás felé, miközben szigorúan a talajt nézve, és egy követ rugdalva, magamban némán elátkoztam Vincent-et, amiért ismét egyedül a vakarékokkal tömött rezidenciájában volt csak hajlandó fogadni. Még a nyugalmas és felfrissítő téli napokon is gondot okozott megbirkózni a gondolataikkal, de így, hogy a harmadik próba egyre sürgetőbb közeledtével Vincent mindenkit a főhadiszálláson akart látni, hogy lehetőleg huszonnégy órában a terv kivitelezésére koncentráljanak – ami, mondanom sem kell, módfelett ingerelte és bosszantotta a szőrgombócokat, ez pedig még nagyobb hőfokú és elviselhetetlenebb gondolatokat eredményezett -, már a kotorék húsz méteres körzetében tartózkodni is iszonyatosan fárasztó volt.
Emellett pedig még a tavasz is teljes erejével tombolt. Gyűlöltem a tavaszt. Minden nedves volt, fullasztó és meleg, a nap pedig az összes energiát kiszívta a testemből, így kénytelen voltam továbbra is hosszú csőfarmerekben, bő pulóverekben és bakancsban járni, ha nem akartam, hogy az átkozott évszak még inkább hatalmába kerítsen.
Így nem csoda, hogy amikor az első, a kotorékból érkező gondolatok elértek hozzám, a tavaszi melegtől és a tetemes mennyiségű alkoholtól egyébként is megtépázott agyam azonnal visszavonulót fújt volna. Azonban Vincent hívatott, nem tehettem meg, hogy nem jelenek meg, így leszegett fejjel, egy újabb szál cigaretta meggyújtásával és az abból áradó jótékony füstfelhő menedékében megszaporáztam a lépteimet, és az izzó katlanként fortyogó gondolatfolyamokon átvágva, csakhamar benyitottam a Nagypapi és Max közös szobájába, ahonnan az a folyosó nyílt, amelynek a végén Vincent privát irodája helyezkedett el.
Eredeti terveim szerint csak átvágtam volna a szobán, de ahogy az ajtó becsapódott mögöttem, és vele együtt a vakarékok gondolatait is valamennyivel jobban ki tudtam zárni, a gyűlölet fekete nyilai robbantak be iszonyatos erővel a koponyámba, és komoly erőfeszítésembe telt, hogy továbbra is unottnak mutassam magam, ahogy felpillantottam, hogy szemrevételezzem a szobában uralkodó állapotot.
Első pillantásra csak annyit láttam, hogy Max szokásos juharlevél-mintás, kötött pulóverében ül a számítógép világító képernyője előtt, a Nagypapi pedig mellette az asztalra támaszkodik. Ez a jelenet alapjában véve nem lett volna szokatlan, azonban a másodperc töredéke alatt a részleteket is ki tudtam venni, és azonnal átértékeltem magamban a helyzetet.
Max a tenyerébe temetett arccal, rázkódó vállakkal, de hangtalanul zokogott, és görcsös testtartásával, remegő tagjaival úgy festett, mint aki egészen magába roskadt. Mellette a Nagypapi a fiú vállát veregette jobb kezével, valószínűleg megnyugtatásképpen, eközben azonban bal keze olyan erővel szorult ökölbe az asztalon, hogy bütykei egészen elfehéredtek.
Bele kéne néznem a gondolataikba, hogy megtudjam, mi történt, igaz?
Vincent ezt kérné.
De nincs itt. És különben is, nem érdekelnek.
Az akció kimenetelére mindkettejüknek nagy hatása van.
Fáradt vagyok.
Feladatod van, és Vincent-hez vagy lojális, így azt kell tenned, ami az ő érdekeit szolgálja.
Néha nagyon utállak.
Mivel a Nagypapi gondolatai vörös haragtól, megszokott módon bármifajta kontroll nélkül izzottak, Max pedig ismertségünk óta először a fájdalmasan lángoló fekete gyásztól és gyűlölettől tökéletesen védtelenül hagyta az agyát, így könnyűszerrel fértem hozzá mindkettőjük belső folyamataihoz.
Megígérte, hogy nem bántja őket, ha megteszem, amit kér! Megígérte, hogy nem bántja őket, és mégis megtette! sikították és sírták Max gondolatai, miközben a Nagypapi agyában az izzó harag mellett a kételkedés és a lázadás apró szikrái pattogtak. Vincent azt ígérte, hogy a Szövetségben csak azok számíthatnak büntetésre, akik ellenszegülnek és hátráltatják az ügyünket, és senki másnak nem lesz része olyan bánásmódban, amiben a varázshatalommal rendelkezők részesítettek bennünket annyi éven át. Akkor ez a kvibli fiú miért kivétel? Vagy vannak más kivételek is?
Eleget hallottam ahhoz, hogy összerakjam, mi történt. Ahogy azt is azonnal tudtam, hogy ezt jelentenem kell Vincent-nek. Újfent leszegve a fejem, megszaporázva a lépteimet, folytattam utamat a vámpír irodája felé, de már a kivezető ajtónál járva Max halk, rekedtes hangja megállított.
- Te tudtál róla, igaz? – nem fordultam hátra, de a szék nyikorgásából ítélve a fiú ültében felém fordult. – Te… boszorkány! – tört ki Max-ből, és hirtelen olyan gyorsan kezdtek áradni a gondolatai, hogy alig tudtam egyet-egyet kivenni és elkapni.
Csak a minden egyes csapást átható végtelen gyűlöletet éreztem.
- Szörnyeteg! Te sem vagy jobb, mint az a vámpír! – üvöltötte a fiú, majd céltalanul ide-oda csapdosó gondolatai a pillanat törtrésze alatt egyetlen acélhideg akaratban egyesültek, Max pedig a következő pillanatban előhúzta a zsebéből bicskáját, kipattintotta a kés hegyét, és a világ minden fájdalmával az üvöltésében rám vetette magát.
A Nagypapi meg sem próbálta megállítani.
Mivel előbb láttam a lépését, mint ahogy azt ő maga tudatosan végig tudta volna gondolni, könnyedén kifordultam az első szúrás elől, és miközben a fiú egyensúlyát vesztve a falhoz tántorodott, erősen megragadtam az elméjét, és mintha csak imádott számítógépét húztam volna ki a konnektorból, az összes gondolatát megfojtottam. A fiú fonalait vesztett marionettbábuként omlott a földre, bicskája kiesett a kezéből és csörömpölve hullott mellé a padlóra.
Ekkor azonban meghallottam, ahogy a Nagypapi a vakarcsok felé vezető ajtó felé igyekszik, azzal a szilárd elhatározással az agyában, hogy az egész falkát azonnali hatállyal kimenekíti innen; ezt azonban nem hagyhattam, így a pillanat törtrésze alatt átugrottam az ő kínzóan magas intenzitású gondolatai közé, és egy erőteljes rántással őt is lekapcsoltam. Már a kilincsen volt a keze, amikor összeesett.
A nagy energiabefektetéstől egy pillanatra én is elgyengültem, és megtántorodtam, de a falnak támaszkodva sikerült állva maradnom.
Mit tegyek most ezzel a két testtel?
Mi lenne Vincent számára a legideálisabb?
Mihelyt visszanyertem a kontrollt a testem fölött, elsőként a Nagypapihoz sétáltam oda. Forró homlokára szorítottam jéghideg és hullafehér kezemet, és megragadva az elmúlt egy óra eseményeit, kitöröltem azokat az emlékezetéből. Ugyanígy tettem minden kétellyel és haraggal, ami gyötörte, és úgy hagytam ott a testét, hogy biztos lehettem benne, a vérfarkas mindenben Vincent-et és a Szövetség ügyét támogatja.
Max-szal azonban nem volt ilyen egyszerű dolgom. A gondolatait olvasva megtudtam, hogy Vincent azért kínozta meg a fiú fogságban őrzött és a Tusa végéig a biztonság kedvéért elzárt szüleit és húgát, mivel megítélése szerint Max túlságosan lassan haladt a blokkoló programmal. A kínzás ösztönzésként szolgált a fiú számára, így nem törölhettem az emlékei közül. Az érzelmeit voltam kénytelen manipulálni. A gyűlöletet és a gyilkos szándékot félelemmel és eltökéltséggel váltottam fel, és elhitettem vele, hogy ez a büntetést még közel sem volt olyan véres, mint amilyen lehetett volna, és hogy kemény munkával megelőzheti a végzetes következményeket.
Már csak arra lett volna szükség, hogy ezt valaki velem is elhitesse – ugyanis eleget láttam már Vincent módszereiből ahhoz, hogy egyáltalán ne érezzem biztonságban Max családját.
Bár, mit is érdekel ez engem, nem igaz? Számomra csak az a fontos, hogy Vincent számára minden a lehető legjobban alakuljon.
A gondolatok és az érzelmek manipulálása azonban leszívta az összes maradék energiámat, így amint Max-szal végeztem, kissé remegő kezekkel elővettem a cigarettásdobozomat, és rágyújtottam egy szálra. Lehunytam a szemem, amikor a tompító füst felkúszva az agyamba érzéstelenítette a kínt, amit a tavasz, az alkohol és az iménti események együttes hatása váltott ki ismételten.
Azonban a gyengeségem és a kiszolgáltatottságom teret engedett annak az elrejtett részemnek, ami akkor született meg bennem, amikor Shiko-val találkoztam.
Vajon Shiko helyeselné azt, amit most tettél?
Amiről nem tud, az nem fáj neki.
Az eldugott részemnek azonban fájt, akármennyire is nem akartam bevallani.
Ez a részem viszont összezavart. Összezavart, fájdalmat okozott és gyengeségemnek köszönhetően még akkor is az agyam legeldugottabb zugában éreztette folyamatos jelenlétét, amikor pár perccel később már Vincent impozáns, gótikus stílusban berendezett irodájában számoltam be részletesen a vámpírnak arról, ami Max-szal és a Nagypapival történt. Minden egyes szóval, ahogy Vincent-nek meséltem, belém szúrt és csak egyre erősebb lett; nem volt hát csoda, hogy alig pár órával korábban az alkoholtól vártam a feloldozást ettől a részemtől.
Vincent levendulaszínű szeme izgatottan csillogott, ahogy a történetet hallgatta, és szinte kiesett vörös bársonnyal bevont, trónszerű ülőalkalmatosságából, annyira koncentrált. Én egy egyszerű faszéken ültem közvetlenül mellette, a falra szerelt gyertyatartókban égő gyertyák pislákoló lángja pedig kísérteties és hátborzongató hangulatot kölcsönzött a beszélgetésnek mindamellett, hogy baljós félhomályban hagyta a szoba egyes részeit.
- De hát ez csodálatos, lidércke! – csapta össze izgatottan és lelkesen a tenyerét a vámpír, amikor befejeztem az elbeszélést. – Pontosan úgy jártál el, ahogy én is tettem volna – mosolygott rám büszkén. – Ó, egyetlen házi démonkám, te vagy az én leghűségesebb és legjobb fegyverem! – veregette meg kedélyesen a vállamat Vincent, majd hosszú, keskeny, márványhideg ujjait lassan végigcsúsztatta a karomon, és feltűrve a pulóverem ujját, megállapodott a csuklómnál.
Akaratlanul is nagyot nyeltem. Tudtam, mi következik. Vincent-nek elfogyott az utánpótlása.
- És a legfinomabb is – tette hozzá veszélyesen elmélyült, éhes hangon a vámpír, én pedig elfordítottam az arcom, amikor kipattantak hegyes körmei, és a vérem lassú, kövér patakban Vincent kedvenc aranyserlegébe csorgott.
Pár perccel később kóválygó fejjel és homályos látással, de felálltam a székemből, és Vincent vidám búcsúszavaitól („Holnap érkezik Duncan, ne felejts el beköszönni neki!”) kísérve kissé instabilan és imbolyogva, de kitámolyogtam a szobából.
Mint az ilyen alkalmak után mindig, a valóságot elfolyónak és töredékesnek érzékeltem, benne magamat pedig meghatározhatatlannak és alaktalannak. Azt sem tudtam, merre járok, a kézzel fogható valóságból csak villanások jutottak el az agyamig.
És ebben a bizonytalan és sebezhető állapotban a legújabban felfedezett hangom és az eddig eldugott részem az átéltek hatására átszakított egy gátat, amit még én emeltem ellene.
A gondolataim túlfolytak a testem körvonalain.
Szereted? kérdezte akkor a Rengetegben Shiko.
Lidércke, te erre vagy hivatott. Erre születtél, és nem tehetsz ellene semmit. De nem szabad, hogy ez megrémítsen téged – ez az adomány áldás, nem átok, és te a lehető legjobban használod ezt ki. Nem tehetsz mást, nem lehetsz más, mint aki vagy.
Te sem vagy jobb, mint az a vámpír!
Pontosan úgy jártál el, ahogy én is tettem volna.
Tudod, hogy szeretlek és pont ezért tartottam fontosnak, hogy beszéljünk róla.
Te vagy az én leghűségesebb és legjobb fegyverem!
Szörnyeteg!
Jobb lett volna, ha meg sem születik.
Vajon Shiko helyeselné azt, amit most tettél?
Védeni mindent, ami él.
A hangok a fejemben már megint túl sokan voltak.
Nem gondolkozol világosan. Gyújts meg egy cigarettát, az segít.
Az ajkamhoz emeltem a szálat.
Aztán eszembe jutott, hogy Shiko-hoz egy szívet rajzoltam a füzetembe.
Remegő kezeimmel a földre dobtam és eltapostam a cigarettát, mielőtt beleszívtam volna.

-Hát... jó. -sóhajtottam, de azért igyekeztem azt közvetíteni, hogy tényleg meg fogom tenni az első lépést. -Határozottan meghoztad a kedvem, hogy csináljak is valamit az ügyben. -állapítottam meg felvidulva, magam is kissé meglepődve.
Időközben visszatértünk a srácokhoz.
-Kész a menedékhelyetek, használjátok egészséggel.
-Merlin fogkeféjére, már hajnali fél három van! Mindjárt pitymallik! -kiáltott fel döbbenten Jev.
-Látom, benneteket sem evett meg valami rándom vadállat, ahogy minket se. -dünnyögte álomittasan Tony, ám a mondat végére talán már álomba is zuhant, Nomuval egymáshoz dőlve.
-Hát akkor... jó éjt! -búcsúztam Charliék csapatától, majd egy pálcaintéssel lekapcsoltam a felettünk derengő színes hangulatfényeket, és csöndben bebújtam a hálózsákomba.

- Ebben igazad van - szipogtam még egyet-kettőt, aztán egy kissé megnyugodva sóhajtottam egy nagyot és egy sugárzó mosolyt varázsolva az arcomra hagytam, hogy elöntsön az egy közös és boldog jövőbe vetett hit. - Szóval ezek szerint nem szabadultok tőlünk, Matt Hunter! - löktem oldalba játékosan nevetve a csípőmmel Matt-et, majd rákacsintottam. - Csak addig majd kedvenc Abigail-ünkkel is próbálj meg eljutni egy minimális kommunikáció szintjéig - nevettem fel, kedvesen vállba bokszolva a fiút.

-Persze, hogy emlékszem, és még nyolcvan év múlva is fogok.- ígértem én is kissé rekedt hangon, már-már suttogva. Nem akartam, hogy ennyire pityergősbe forduljon a nosztalgiázás, így oldalról átkaroltam a lány vállát, és próbáltam felvidítani, bár kissé sután.
-Ugyan már, ne búcsúztass még minket, meg az emlékeket se! Ezek mind a mieink maradnak, és bármikor kapaszkodhatsz beléjük, ha valami nehezebb dologhoz érsz az életben. És biztos vagyok benne, hogy fogunk még találkozni! A varázsvilág sokkal kevésbé széttagolt, mint a mugli. Nincsenek is határok, földrajzi akadályok köztünk. -mondtam, miközben próbáltam nem elérzékenyülni, de végül lopva nekem is le kellett törölnöm egy könnycseppet a szemem sarkából.

- Az igaz, de azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni, azt hittem, ott halok meg - nevettem fel kicsit reszketősen, és megtöröltem a szemem, mert az emlékek és az egész szituáció hatására könnyek gyűltek a szemembe. - Aztán jött a keringő, amikor majdnem megöltem Minnie-t, hogy milyen ostobaságokba kényszerít minket - ráztam meg a fejem nevetve. - Egy egész hónapot elvett az életemből az egész, a próbákkal meg mindennel... Meg a koncert! Matt, emlékszel a koncertre? Soha nem fogom elfelejteni azt az éjszakát - szipogtam, és törölgettem az arcomat, mert már egyre bővebben folytak a könnyeim, nem is annyira a szomorúságtól, mint inkább a meghatottságtól és a túlcsorduló szeretettől.

-Hú, ne is mondd... -szomorodtam el kissé a tudattól. -Akár hisztiek akár nem, de ez az iskola elképesztően otthonos, és büszkék lehettek rá! Simán mondhatom második otthonomnak, ha az idei évre gondolok. Most kéne megállítani az időt, és élvezni... -sóhajtottam fel. Pár pillanat erejéig mindketten csak merengtünk magunkban ám még mielőtt túl depressziósba csapott volna a hangulat, azért észbe kaptam.
-Figyi Charlie, azért nem egy-két rövid hét, na. Még a harmadik próbának se híre, se hamva. Április van, és itt leszünk június végéig, addig még rengeteg dolgot csinálhatunk és élményeket gyárthatunk. Bár már most is annyi van, Merlin... Gondolj csak az első próbára, bedobtak minket egy esőerdőbe egy hétre... Mintha évekkel ezelőtt lett volna. -csóváltam a fejem hitetlenkedve.

- Az a helyzet, hogy egyelőre még nem beszéltünk úgy komolyabban a zenekar jövőjéről, de mivel előreláthatólag nagyon különböző utakon fogunk járni, nem hiszem, hogy a hivatásos zenélés összejönne - húztam el a számat. - De fontolóra veszem, amit mondtál, és majd mindenképpen beszélek a többiekkel komolyabban - kacsintottam a fiúra, majd sóhajtottam egyet, és ismét csak felnéztem az égre. - Nagyon furcsa belegondolni, hogy már csak pár rövid hét, és vége a Tusának, utána pedig mindenki szétszóródik az öt kontinens minden tájára, ahonnan jött. Még sosem élveztem annyira a Roxfortban lenni, mint az utóbbi pár hónapban, hogy ti is ott voltatok - váltottam aztán kicsit hirtelen témát, de ahogy Matt-tel egymás mellett sétálva beszélgettünk, belém hasított a tudat, hogy egyedül a Tusának köszönhetem ezt az ismeretséget, és hogy eleddig nem is ugyanazon a kontinensen éltünk - pedig már kezdtem nagyon úgy érezni, mintha már évek óta ismernénk egymást.

-Értem. -megtisztelve éreztem magam, hogy Charlie így megnyílt nekem, és teljesen őszintén beszélgetünk, most így éjszaka közepén a csillagos ég alatt. -Biztosak vagytk benne, hogy nem menne tovább a Colourblind, mármint úgy rendesen? Nem próbáljátok meg Ti is a hivatásos zenekari utat? Biztosan lenne esélyetek, hiszen egytől egyig nagyon tehetségesek vagytok, kár lenne veszni hagyni. De persze, tudom, lesz elég bajotok anélkül is... Csak hátha mégis sikerülne. -gondolkodtam hangosan. Sosem tudtam rájuk úgy tekinteni, mint konkurencia (ellentétben Tonyval), hanem inkább egyfajta kollégákként, akikkel egy közös nyelvet beszélünk.

- Ez egy fantasztikus jövőkép, Matt, én teljesen el tudom képzelni, hogy a Shadow Party akár nemzetközi hírnévre tesz szert, és biztos vagyok benne, hogy az elhivatott gyógyítás mellett is tudsz majd időt szakítani a zenére - tettem a karjára a kezem biztatóan mosolyogva. - És Tony-nak valóban szüksége van rád, mert attól tartok, Nomusa egyedül kevés lesz megfékezni - kuncogtam. - De nem is tudnálak benneteket egymás nélkül elképzelni - nevettem fel, majd kicsit elkomolyodtam, amikor az én jövőképem került szóba. - Hát, ami engem illet, még minden meglehetősen képlékeny - mosolyodtam el halványan. - Miután itt végzünk, először is majd azt kell megoldanunk Eric-kel, hogy hogyan maradunk együtt úgy, hogy ő a varázsvilágban marad, én pedig a mugli világban járok majd egyetemre. De abban egészen biztos vagyok, hogy ha ugyan a Colourblind nem is marad együtt, mint hivatásos zenekar, többször összeülünk majd csak úgy zenélni, mert szerintem nagyon összenőttünk - mosolyodtam el, ahogy eszembe jutott a barátaim mosolygó arca. - Illetve Nat-et sem áll szándékomban elengedni, mert ő a legeslegjobb barátnőm, és aligha hiszem, hogy valaha találok még egy olyan embert, mint amilyen ő. Viszont ő meg Pavellel van együtt, aki pedig Oroszországban él, így... - sóhajtottam fel, és megvontam a vállam. - Úgyhogy egyelőre még minden nagyon-nagyon képlékeny, és azt hiszem, majd csak az idő fogja eldönteni, végül hogy alakul az életünk - néztem fel a csillagokra.

-Ó, persze, abszolút szükségem van rá. Meg neki is rám, szerintem, merthogy neki is kell egyfajta figyelmeztető-felügyelő ember az életébe, mint aki Te vagy és leszel Ericnek, csak Tony másféle hülyeségekbe kezd meggondolatlanul. Meg ő mindenképpen szeretné egyben tartani a zenekart, és én sem vagyok ez ellen. Bár még elég nehéz elképzelnem, hogy a Shadow Party felemelkedik az iskolai közegből valami nagyobb dologgá, de próbálkozni lehet. Remélem, az időm is engedni fogja azért, de sajnos még nincs annyi rálátásom a mágikus egészségügyre, mint a muglira. Nincs sok ötletem, hogy fog kinézni egy napom. Te mennyire gondolkodsz ilyenekről? Hogy mi lesz öt-tíz év múlva? -dobtam most én egy random, de azért idevágó kérdést, ha már így elmerlültünk a dolgokban.

- Nem, csak egészen egyszerűen képtelen vigyázni magára, és hozzá még annyira figyelmetlen és szórakozott, ha nagyon belemerül valamibe, amennyire csak egy hóbortos feltaláló-kezdemény az tud lenni - csóváltam meg a fejem mosolyogva, amikor eszembe jutott például az az eset, amikor bájitalfőzés közben Eric felgyújtotta a talárja egyik ujját, és észre sem vette, amíg én nem figyelmeztettem rá. - De ti Tony-val azért kapcsolatban maradtok, amíg te gyerekeket mentesz, igaz? - néztem fel Matt-re.

-Hűha... oké.-nevettem. -Bár az igazi álmom az az, hogy elsősorban gyerekekkel foglalkozzak, de biztosan lesz szerencsém felnőttekhez is, ha a Szent Mungóba kerülök valamiféle gyakorlatra. Miért, Eric szeret veszélyesen élni? -még annyira nem ismertem a fiút, de érdekelt, meg az általa választott cél, a varázslat-feltalálás is nagyon izgalmasnak és egyedinek hangzott.

- Örülök, hogy végül így döntöttél, Matt, született gyógyító vagy! - löktem meg játékosan a fiút, és őszintén örültem, hogy megtalálta az útját.
Már a második próbán biztattam arra, hogy így döntsön, és határtalanul boldog voltam, hogy engedett az egészen egyszerűen neki teremetett szakma csábításának.
- Amint Eric először robbantja fel magát, azonnal hozzád fordulunk. Meg másodszor meg harmadszor meg századszor is - biztosítottam Matt-et jóindulatomról kuncogva.

-Gyógyítóképzés. -vágtam rá gondolkodás nélkül az egyértelmű választ. -A második próba során beleláthattál, hogy már kiskorom óta mennyire odavagyok a témáért. -mosolyodtam el szégyellőssen, ahogy eszembe jutott a sok-sok Dr Benettnél töltött idő, és hogy mennyi minden megragadt bennem, amikre még most is pontosan emlékszem.

- Meglehetősen nehéz - biccentettem keserédes mosollyal. - Többek között ezért döntöttem úgy, hogy miután végeztünk, inkább visszatérek a muglik közé, és fizikát tanulok a cambridge-i egyetemen, ahol az anyám tanít. Kell egy kis szünet ebből az egész agymenésből, de ki tudja, lehet, hogy egy napon majd visszatérek - rántottam meg a vállam. - Ami azt illeti, még most sem feltétlenül a varázslat az első, ami eszembe jut például egy takarításnál, de már egyre többször és szerintem egyre ügyesebben használom, úgyhogy mondom, ebből még bármi lehet - mosolyogtam halványan. - Főleg most, hogy Eric jobban képben van, mint valaha, és ő pedig varázslat-feltalálást szeretne tanulni. Úgyhogy egészen biztosan lesz még kapcsolatom a varázsvilággal - bólintottam halkan nevetve. - Te merre mész, miután végzünk?

-És nagyon nehéz mindettől valahogy eltekintened, és mégiscsak csinálni és alkalmazni a mágiát, ahogy elvárják? -reméltem, hogy nem kérdezek hülyeséget, de kezdtem megérteni, hogy tényleg van ebben az egészben valami igazság, és ha valaki erre érzékeny, biztos nem lehet könnyű dolga. -Saját akaratodból, a mindennapi dolgok megkönnyítésére azért használsz varázslatokat, nem?

- Hát, ami például Bűbájtanon egészen egyszerűen kiverte nálam a biztosítékot, az az Invito volt. A gravitációval teljesen összeegyeztethetetlen módon mozgatunk tárgyakat, ez mégis hogy lenne lehetséges? - kezdtem bele szegény Matt legnagyobb sajnálatára egy igencsak hosszadalmas és heves gesztikulációval gazdagon tarkított litániába arról, hogy mégis miért nincs a legkisebb természettudományos értelme sem annak, amit mi itt napról napra művelünk a varázsvilágban. - Szóval, nem volt túl egyszerű elfogadni a tényt, hogy létezik a mágia - fejeztem be végül a kiselőadásomat. - Még mindig nem az - csóváltam meg a fejem.

-Hű, valóban. -nevettem fel. Álmomban nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyi közös van bennünk. Persze, a második próba során, mikor egymás emlékeiben turkáltunk, megismerhettem elég jól, de egyes részek nem nyertek értelmet, egészen mostanáig. -Szóval, akkor van kedved kifejteni, hogy a többi miért is nem lehet valódi tantárgy? -tényleg kíváncsi voltam, hogy hogyan hozza ki ezt a végkövetkeztetést, bár a fizikában épp csak kapisgálom az alapokat, annyira nem ástam bele magam sosem, mint a biológiába.

- Pontosan ez történt velem is! - bólogattam buzgón, és alig hittem el, amit hallok. - Amikor Flitwick megjelent a házunkban, és kijelentette, hogy boszorkány vagyok, bebizonyítottam, hogy nincs igaza, mert fizikailag lehetetlen, hogy létezik a mágia - nevettem fel. - Azóta is csak a Bájitaltant, a Legendás Lények Gondozását és a Gyógynövénytant ismerem el tantárgyként - csóváltam meg a fejem mosolyogva. - És én is nagyrészt a Colourblind-nak köszönhetem, hogy elfogadásra és barátokra leltem - mosolyogtam, ahogy eszembe jutottak a régi emlékek és a régi énem. - Azt hiszem, nekünk kettőnknek van miről beszélgetnünk, Matt Hunter! - ütöttem bele játékosan kacagva a vállába.

-Igen, nagyon a szívemhez nőtt az iskola, bár nem mondhatom, hogy bármikor is utáltam volna. Talán elsőévesként ellenkeztem, mert eléggé váratlanul ért a tény, hogy varázsló vagyok. Tudod, megvolt a saját kis világom, amit tökéletesen kialakítottam magamnak, azzal foglalkoztam, ami érdekelt, aztán egyszer csak idedobtak ebbe az őrületbe... De aztán hamar magamra találtam, meg a zenélésre, meg nagyszerű barátokra. Meg végülis itt is tanulhattam olyan tárgyakat, amik nagyon érdekelnek, és megvan a mugli megfelelője is. -magyaráztam.

- Te jó ég, és én még azt hittem, mi élünk veszélyesen - estem az egyik ámulatból a másikba. - Ez az Ilvermorny nagyon király hely lehet, egyszer egészen biztosan meglátogatom - bólintottam eltökélten. - Szerettek oda járni?

-Mifelénk az Ilvermornyban elterjedt program volt a bevállalósabbak részéről. -ismertem be mosolyogva. -Mi is sokszor kiszöktünk a bandával, és csaptunk, hát, hogy is mondjam, bulikat... Sőt, általában igyekeztünk a lehető legtöbb illegális dolgot összesűríteni egy-egy éjszakába. Ott ugyanis nem csak úgy átsétáltunk az erdőbe, hanem néhányszor kerítést is kellett mászni, meg ilyenek. Szerettünk veszélyesen élni, na. Ez idő alatt bőven megtanultuk, hogy lehet gyorsan és ügyesen sátrat fabrikálni.

Vidáman viszonoztam Matt ölelését, és csak örülni tudtam, hogy ha bármiben tudtam neki segíteni.
- Nagyon király lett, imádom! - néztem aztán a kész sátorra a bámulattól tágra nyílt szemekkel, meglepetésemben a szám elé kapva a kezem. - Szerintem a többit már megoldja Eric és Jev, az ő nevükben is köszönöm, hogy egyáltalán ezt megcsináltad, mert ha rajtuk múlt volna, az akromantulák között alszunk - forgattam meg unottan a szemeim. - Ti gyakran jártok sátorozni, hogy ilyen profik vagytok benne?

-Rendben, még az is lehet, hogy igénybe veszem. -nevettem el magam. -Tényleg köszönöm, Charlie. -bár nem jellemző rám, most mégis egy baráti öleléssel próbáltam kifrejezni, hogy mennyire hálás vagyok, hogy mindezt elmondhattam, és segítséget kaptam.
-Úgy nézem, készen is áll a sátratok. Nagyjából ugyanolyan, mint a mienk, bár a világítást nem tudom, milyenre szeretnétek. Ha tetszik a mi megoldásunk, már csinálom is, de rátok is hagyhatom. -léptem hátrébb, hogy messzebbről is megnézhessem művemet.