Tiltott Rengeteg

-Mi? Dehogyis. Persze, ezzel nem azt tagadom, hogy jó alakod van, de nem azért kezdeményeztem veled beszélgetést. Akkor már rég meguntalak volna, ha csak ennyi értékelhető lenne benned. -válaszoltam flegmán, ám még mielőtt átment volna flörtölésbe a magyarázatom (ami egyáltalán nem volt célom) , még mogorván hozzátettem: -De érezd magad megtisztelve, mert nem nagyon szoktam ilyen normálisan beszélgetni emberekkel.
Odaértünk a Kotorék bejáratához, és egy intéssel elköszöntem tőle, eltűnve a férfi részlegben.

-Ja, persze, durmstrangosként érthető. -motyogtam, inkább magamnak, de azt sem bántam, ha meghallja. Fölösleges kerülgetni a forró kását, most lebukott. Kezdett egy képem kialakulni róla, az előéletéről, és arról, hogy nem is kevés köze lehet a sötét mágiához. nem igazán tudom, hogy hova könyveljem el ezt a fiút.
-Én Németországból jöttem, de az Ilvermornyba jártam, amíg ki nem dobtak onnét, mert nyilvánosan átváltoztam egyszer. -foglaltam össze tömören az életemet.
Eközben folyamatosan haladtunk a Kotorék felé, zavartalanul végezve menet közben a nyújtógyakorlatokat. A beszélgetés ismét elhalt.
-Mondd, csak azért álltál velem szóba, mert jó alakom van? -szegeztem neki a kérdést.

Halk kattanás, és a megnyugtató íz és illatinger végigáradt bennem. Nagyon jólesett volna bosszantásból felé fújnom, de nem tettem.
-Miért, te hogy kerültél ide? -kérdeztem, miközben lepöcköltem a hamut a nedves avarba. Választ azonban nem kaptam, csak egy undorodó grimaszt. Így aztán kénytelen voltam egy könnyed kézmozdulattal a gomolygó füstből elillanó madarakat varázsolni, és egy szempillantás alatt eltűnt a lányt zavaró tényező.
-Ezt meg hogy csináltad? -eszmélt fel.
-Tudok egy-két dolgot. -vontam vállat mogorván. -Inkább áruld már el, hogy te honnét kerültél ide.
-De most tényleg hogy csináltad? -villantotta rám elszánt tekintetét újra. Vajon már ennyiből is megsejtette, hogy pálca nélkül varázsló vagyok? Attól tartottam, hogy erre a válasz igen, ezért nem láttam értelmét tovább titkolózni.
-Hát, mondhatni, megszabadítottam magam a pálca nyűgjétől a mindennapokra. -utaltam a képességemre, mert valóban az egyszerűbb varázslatokat minden gond nélkül megoldom már pusztán a kezemmel.

-Nehogy rágyújts itt mellettem arra a szarra! -tiltakoztam az öngyújtó és a dohány láttán. Gyűlöltem a cigifüstöt minden körülmények között. Mivel ezzel nem állítottam meg a szándékában, makacsul elhallgattam, és elhatároztam, hogy csak azért sem fogom folytatni a beszélgetést, ha tényleg itt az arcomba füstöl.

-Horvátországból konkrétan, amúgy valaha Durmstrangos voltam. Nincs sok dicsekednivalóm, tulajdonképpen fogtam magam és otthagytam a családomat. -egyelőre ennyit láttam jónak megosztani vele, kíváncsian várva, ho ő mennyit árul el magáról. Mivel a tervezett cigiig azóta sem jutottam el, most már időszerűnek éreztem rágyújtani, így szórakozott mozdulatokkal előszedtem azt.

-Úgy nézek én ki? -néztem rá rosszallóan. Nem tudtam nem észrevenni, hogy folyton engem fixíroz, és olykor megállapodik a tekintete a keresztbe font karjaim bicepszén, ami most tényleg elég irreálisan és nőietlenül bedurrant az edzésől és még nem tudtam lenyújtani. Mikor ez realizálódott bennem, gyorsan el is kezdtem, hiszen nagy hiba lenne kihagyni. Úgy tűnt, hogy kissé elszégyelli magát a hülye kérdése miatt, így abszolút nyeregben éreztem magam. Elég egyszer félrevezetni egy apró gesztussal ezeket a hímneműeket, és utána máris bakit halmoznak bakira… Elhatároztam, hogy kihúzom a pácból, és esetleg beszélgethetnénk egy kicsit normálisan is, már ha ő is vevő rá.
-Amúgy honnan pottyantál ide? Mármint ebbe a szövetségbe, vagy nem is tudom hogyan nevezzem. -kezdtem az első értelmes kérdéssel.

-Én… Én csak kijöttem a Kotorékból, mert megelégeltem a többiek ostoba társaságát, elszívni egy cigit és kiszellőztetni az agyam. -feleltem már egy fokkal összeszedettebben. Merengve néztem végig rajta. Annak ellenére, hogy a legdivatosabbnak tűnő, testhez simuló edzőruhákat és neonszínű, ám a tereptől összekoszolódott edzőcipőt viselt, valahogy mégsem támadt amolyan üresfejű fitneszmajom-érzetem. Az elszántság mellett értelem is tükröződött a tekintetéből, amit annyira hiányoltam már az újabban engem körülvevő emberekből. (Emberekből? na jó, inkább maradjunk a vérfarkasoknál…)
-Mondd, nem félted magad a sok üresfejű nos… sorstársunk között? -tettem fel egy kissé suta kérdést, de reméltem, hogy megérti. Ugyanis elenyészően kevés női egyeddel találkoztam eddig a szövetségünkben.

Siker! Feltett egy teljesen magától értődő kérdést, mert kínjában nem tudta, mivel lendítse előrébb a társalgást.
Egy újabb csábos reakción töpregtem, de ebbe a témába vágót most nem tudtam.
-Igénylem. Minden nap ki kell mozognom magam, főleg a holdtölte közeledtekor. -közöltem vállat vonva. -És te mit keresel amúgy itt? Persze azon kívül, hogy rajtam legeltette a szemeit, isten tudja mióta, gondoltam.

Krákogtam egyet, miközben a kezem a hajamtól a dzsekim zsebéhez vándorolt, ellenőrizve, hogy van-e nálam cigi.
-Miles Erhard. -mutatkoztam be kimérten. -Te?
-Frid. -válaszát egy halvány szemöldökfelvonással nyugtáztam. Mondjuk kár ezen fennakadni, hiszen én sem vállalom fel az eredeti nevem. Bár alapesetben nem kezdeményeztem volna egy ilyennel társalgást, de valamiért most kíváncsivá tett, főleg amiért szemmel láthatóan épp szétedzette az agyát. Lány létére.
-Úgy tűnik, jól meghajtottad magad. -állapítottam meg, tőlem teljesen idegen, majdhogynem elismerő hangon.

Úgy meredtem rá, mint egy vadállat a sarokba szorított áldozatára, legalábbis annak szántam, de nem tudtam eldönteni, hogy vajon ő is ilyennek érzékeli-e. Pár századmásodperc alatt meghoztam a döntést: miért is ne ugrathatnám egy kicsit, szerencsétlen prédát? Olyan régen játszottam ezt, talán még az Ilvermornyban hatodévben, mikor egy átlagos életű, sikeres és a hímneműek számára elérhetetlen (és megjegyzem, akkoriban még igazi német-szőke és kék szemű) lány voltam.
-Ne haragudj, de… Még be sem mutatkoztál szerintem. -váltottam stílust, már-már bocsánatkérő, elbűvölő hangon. Eszembe jutott, hogy elfelejtettem a sminkem víz-és sportállóvá tenni, így biztos voltam benne, hogy már teljesen szétkenődött. Ijedt mozdulatokat mímelve, aggódva elkezdtem visszafelé törölgetni a fekete szemtusomat, mint aki épp rettenetesen aggódik a kinézetén, (annak ellenére, hogy egy ázott ruhacsomóvá izzadta szét magát az elmúlt órában).
Persze eközben nem felejtettem el észrevétlenül figyelni a reakcióját.
Ó, hát nem kell csalódnom a hímnemben: ahogy vártam, ő is hirtelen ideges mozdulatokkal hátrafésülte a haját, bár azon már elképzelni sem tudom, hogy mit lehet még megigazítani.

-Semmióta, ha ez érdekel. Ebben a pillanatban értem ide. -hazudtam neki hűvösen. Nem számítottam rá, hogy ilyen nagy távolságból megszólít, és egyébként sem tudtam hova tenni a csajt, mivel az eddig kialakult kép róla meglehetősen fura volt. Miközben pár másodpercig farkasszemet néztünk, elhatároztam, hogy hagyom, hadd ő tegye meg a következő lépést: kezdett érdekelni, hogy a nyávogáson kívül tud-e valamit kezdeni velem.

Nem fogom kibírni.
Fogalmam sincs, melyik tartalékenergiám tartalékát vettem elő, de élesen teleszívtam a tüdőm és megcsináltam az utolsó blokkot, amit terveztem. Egy jó emeletnyi magasan támaszkodtam karjaimmal két, egymással párhuzamos, vastag vízszintes faágon, lábaim a levegőben lógtak. Tolódzkodásokat csináltam és a karizmaim már úgy bedurrantak, hogy el se akartam hinni, mikor ránéztem.
Lehet, hogy a saját rigolyáim rabja vagyok, de nem engedhetem meg magamnak, hogy kevesebbet csináljak bármiből is, mint az előző edzésemen. Éreztem, hogy a kilencediknél vészesen megremeg mindkét karom, veszélyeztetve az eddigi stabil egyensúlyomat. Elindultak az első izzadságcseppek a halántékomon kétoldalt, és egyszerűen képtelen voltam megtenni a következő megemelkedést, kétségbeesetten kapálództam a levegőben, lendületet keresve, de ez már így nem szabályos, így hagytam az egészet. Az utolsó csepp erőmmel átkapaszkodtam egy ágra, és leugrottam. Vizslató tekintet éreztem magamon, ami egész eddig is ingerelte az agyam egy távoli részét, de mostanáig elnyomta a túlélésért folytatott küzdelmem. Kisöpörtem pár nedves tincset az arcomból, és ekkor vettem észre, hogy igazam volt: egy sovány, feketébe ölözött fiatal féri bámult- talán már ismertem látásból valahonnét, de hogy a neve mi…? Vérfarkasnak kell lennie, de képtelen voltam bármelyikük nevét is megjegyezni az idekerülésem napján, annyi újdonság ért. Az viszont nagyon fel tud bosszantani, ha bámulnak edzés közben, ezért úgy láttam, hogy nem sokat veszítek vele, ha ráförmedek és a tudtára adom ezt, bárki is legyen. Amúgy is tiszta lappal indulok mindenkinél, hiszen senkit sem ismerek még.
-Mióta bámulsz és kinek képzeled magad? -kiáltottam oda neki ingerülten, miközben feltápászkodtam az avarból, ahova landoltam az ugrással.

Épp nyitni akartam a számat, hogy valamiféle ösztönös méltatlankodásnak adjak hangot, ami a bennem felmerülő kérdések tömkelegéből alakult ki, de valami, egy megmagyarázhatatlan, és csak szemvillanásnyi ideig tartó tompulás fogott el, mint mikor megszédül az ember egy pillanatra. Ekkor el is felejtettem, hogy mit akartam mondani, és egy fokkal talán értelmesebben is néztem Céline-ékre.
-Igen, de most már tárgytalan. -válaszoltam egy erőltetett-fáradt mosollyal, kissé megemelve a visszaszerzett pálcámat. -És igazán köszönöm, hogy eltettétek, most nagy bajban lennék, ha nem találtátok volna meg. -tettem hozzá, hogy kicsit megtörjem a kínos csendet.

Egyszerűbb lenne mindannyiukat egy gondolattal elkábítani.
Egyszerűbb lenne, de sokkal gyanúsabb.
Meg tudom oldani, csak pár újabb gondolat, és el is felejtik az egészet.
Nem lenne az még ennél is fárasztóbb?
Jogos.
Így a világ minden utálatával a szívemben Vincent és az egész helyzet iránt, kiléptem Shiko takarásából, és egy grimasznak is beillő mosolyt erőltettem az arcomra.
- Shiko felajánlotta, hogy segít mandragórákat gyűjteni, mert Madame Maxime még mindig nincs jól - újabb hazugság a régi hazugságba ágyazva annyira nem tűnik gyanúsnak, igaz? - Most találkoztunk a Roxfortban, de nagyon jól ért a bájitalokhoz, így megkértem, hogy segítsen - daráltam folyamatosan, miközben masszív manipulációnak vetettem alá az agyukat, hogy elhiggyék minden szavamat. - Fried pedig a Roxfort öregdiákja, a pályaválasztási hétre jött vissza, de aztán itt ragadt egy kicsit nosztalgiázni, és Ő is felajánlotta, hogy segít nekünk, mert Nála jobban senki sem ismeri az erdőt - fejeztem be a kis történetet, amit a pillanat törtrésze alatt találtam ki, és pár jól elhelyezett utasítással el is fogadtattam a két fiú agyával a szavakat.

-Tony... Igen, ez a tied. -motyogtam, miután elkaptam a felém repülő pálcát. A fiú vonakodva utolért és egy barátságtalan biccentéssel köszönte meg az indiánforma fiúnak. De továbbra is gyanakodva meredt egy Shiko mögötti fára. Ami azt illeti, én is láttam valami mozgást arrafelé. És miért gomolyog a levegőbe egy alig észrevehető füstfelhő onnét...?
-Céline, te mit ke...? -kezdte a döbbenettől akadozva Tony.
-...resel itt? -fejeztem be helyette. Mikor a fa mögül a szél pár világosszőke hajtincset meglebbentett, már én is megbizonyosodtam, hogy megint a francia bajnoktársunkkal futottunk össze. Kezdtem teljesen összezavarodni. A Shiko másik oldalán ácsorgó lány még mindig nem szólalt meg, csak holtra váltan meredt ránk.

Halkan Shiko mögé léptem, és a kezébe csúsztattam Villámfiú pálcáját, elültetve a gondolatot az agyában, hogy adja oda Neki. Eközben egy kicsit megdolgoztam az amerikai fiúk elméjét is, hogy annyira ne legyenek gyanakvóak, hiszen ha sokat gondolkodnak a Rengetegben véletlenszerűen felbukkanó fiatalokról, még a végén gyanakodni kezdenek. És a bajnokok az utolsók, akiknek tudomást kéne szerezniük az akcióról.
Mit meg nem teszek ezért az ostoba szervezetért!

Tony köpni-nyelni nem tudott a meglepettségtől, így aztán, mivel nekem volt több lélekjelenlétem, előléptem. Elvégre, ha tudja valahonnét a nevünket, és mindenféle ellenségességet nélülözve felajánlotta a segítségét, nagy baj nem lehet. Oké, ebben a szituációban több minden is hibádzik, mint például honnan ismer minket és mit keresnek itt, egy, számomra teljesen ismeretlen csajjal?
-Helló, igen, így van, Tony elvesztette az övét. Akkor ezek, gondolom, hozzátok tartoznak. -indultam feléjük kissé zavartan, előszedve a két bezsákmányolt pálcát. Tony is felfedte magát, kezét Floyd fején pihentetve megállt a fa mellett, és ellenségesen méregette a két alakot.

És pontosan ezért nem hordok magamnál pálcát. Unottan ballagtam a két fegyverét vesztett vérfarkas nyomában, miközben eszembe jutott, hogy az amerikai Villámfiú pálcája még a kabátom belső zsebében van. Vajon ők jöttek vissza megkeresni az elveszett eszközt?
Egy gyors terepszemlét végezve meg is találtam az egyik fa mögé bújt Villámfiút és Sterilfehér barátját. Megkopogtatva Shiko vállát, a kérdéses fára böktem, és rágyújtva még egy cigarettára, igyekeztem a háttérben maradva figyelni, mi történik. Már így is túl sok gondolat lobogott itt egyszerre, nem hiányzott, hogy közelebb menjek.

-Van bármi halvány segédfogalmad róla, hogy mikor volt nálad biztosan utoljára? -tette fel vagy az ötödik idegesítő kérdését Matt, ahogy loholt utánam. Kezdtem egyre idegesebb lenni, mert természetesen gőzöm sincs, mikor volt meg utoljára, meg hogy hol voltunk akkor tegnap este, és az még jobban felhúzott, hogy hiába állt meg vagy száz méterenként hogy egy Invito pálca!- val megszerezze végre valahonnét a környékről, hatástalannak bizonyult. -Mi a Merlin valaga van, blokkolták a Rengetegben ezt a varázslatot, hogy az ilyen lúzer szabályszegők még véletlenül se találják meg, ha valamit elhagynak?!
Floyd nyugtalan szaglászással követett minket, de szegény nem igazán tudta hova tenni az ingerültségemet.
-Invito pálca! -ekkor legnagyobb meglepetésünkre egy... illetve kettő varázspálca szelte át a levegőt a fák közül indulva, hogy aztán Matt kezében landoljanak elegáns ívvel. A dühtől és az izgalomtól remegve léptem oda, de...
-Ez nem a tied. Egyik sem. -állapította meg a fiú éppolyan halálsápadtra váltan, mint én.
-Mi most találtunk két random pálcát a Tiltott Rengeteg közepén? -hápogtam teljesen letaglózva. Életemben nem láttam egyiket sem, bár nem mintha olyan jól meg tudnám különböztetni őket.
-És most mi a búbánatos Merlint csináljak velük? -nézett rám összevont szemöldökkel.
-Nem t'om. Tedd el. lehet, hogy még öt másikat összeszedünk. -vontam meg a vállam, visszasüllyedve az előbbi nem túl barátságos hangulatomba. Vonakodva a farzsebébe tűzte őket.
-De most őszintén, ezek nem hiányoznak valakiknek? - gondoltam végig megütközve.
-Francba! -sziszegte Matt, miközben a csuklómnál fogva egy öles fa mögé rántott. Egy tisztás felé közeledtünk, csak éppen a tisztás másik oldaláról három másik alak is bukkant fel a sűrűből.

Nagyszerű, a vakarékok játszótérnek nézik az erdőt. Egészen megható, hogy ilyen ügyesen birtokba vették ezt a koszfészket. Már csak arra kell figyelniük, hogy az átváltozások idején is valamennyire kordában tartsák magukat, mielőtt hiba csúszik a rendszerbe. Bár, nem vagyok bébicsősz, én ugyan nem vállalok felelősséget senkiért. Amikor pedig Vincent megérkezik, remélem, lesz annyi esze, hogy beparancsolja mindannyiukat a főhadiszállásra, mielőtt még idő előtt lelepleződünk.
Fel kéne vetnem az ötletet Mikának, ő talán még emlékezne is rá.

-Ha lehetne, inkább Fridnek szólítsatok, nem szeretem a keresztnevemet. -ezt a mondatot már annyiszor elmondtam az elmúlt napokban, de most már igyekeztem figyelni arra, hogy ne totál ellenségesnek hasson. Mondjuk a többi vérfarkasnak nem érdekelt, hogy hogyan sikerült, úgysem fognak rá figyelni.
-Ami azt illeti, én úgy érzem, hogy elég jól kiismertem már, de biztosan nincs igazam és még tartogat meglepetéseket. -válaszoltam merengve, és próbáltam kikapcsolni az agyam keressünk-edzőtermi-elemeket-a-természetben-üzemmódját, ami nem mindig volt könnyű. -Már találtam néhány fát, amin tudok tornázgatni, illetve van egy bevált útvonalam futáshoz. -tettem hozzá.