Tiltott Rengeteg

- Hát, pedig most azt hiszem, találtál egy igencsak eltökéltet - kuncogtam jókedvűen. - És nem kell elbújnod, Matt Hunter, mert egy hihetetlenül jófej, okos és érzékeny fiú vagy, aki egy lányt csak boldoggá tud tenni, úgyhogy nincs okod a szégyenkezésre - veregettem meg a vállát mosolyogva. - És ha valaha szükséged lenne egy jóindulatú seggberúgásra, hogy összeszedd a bátorságodat, és elhívd valahová ezt a lányt, aki, akárhogyan nézzük, nekem egyelőre kifejezetten szimpatikusnak tűnik, akkor csak szólj, bármikor rendelkezésre állok - vigyorogtam Matt-re, feltartva a hüvelykujjamat.

Önkéntlenül is elnevettem magam, mert Charlie tényleg beletrafált.
-Nagyon jólesik, hogy ilyeneket mondasz, és köszönöm, már ennyivel is rengeteget segítettél. -néztem fel rá hálásan, miközben megigazítottam a sátor egyik cölöpjét. -Nos igen, ami azt illeti, szoktak zsongani körülöttünk, de ennek a kezelésében Tony szokott a tehetségesebb lenni. -közöltem egy kis lemondó kuncogással, ahogy felidéztem magamban, hogy már a kezdetektől miféle kínos és vicces szituációkba csöppentünk, de aztán ő nagyszerűen ráérzett, hogy lehet kiélvezni. -Ő szeret fürdeni a dicsőségben, én meg néha legszívesebben elbújnék a rajongók elől. -vallottam be, ha már ennyire a magánéletemben búvárkodunk.

- Hát, már amennyire én azt a lányt a kviddicsmeccsek alkalmával megismerhettem, attól nem kell tartanod, hogy kínos csendbe torkollik egy-egy találkozás - kuncogtam, ahogy visszaemlékeztem a nagyszájú, élettel teli lányra, akinek az egész meccsidő alatt be nem állt a szája, és csak úgy ontotta magából a szellemesebbnél szellemesebb hozzászólásokat. - Ráadásul te sem vagy semmi, Matt Hunter, még a legmagánakvalóbb és legzárkózottabb embert az egész világegyetemben, Alex Chekov-ot is képes voltál szóra bírni, így nem hiszem, hogy az első pár alkalom után különösen nagy gondot okozna fesztelenül beszélgetni, még egy lánnyal sem - mosolyogtam biztatóan. - Illetve azt azért nem hiszem, hogy a Shadow Party őrülten menő és vészesen jóképű tagjai körül ne zsongtak volna állandó jelleggel a lányok - kacsintottam cinkosan Matt-re.

-Igen... igazad van. -ismertem be akadozva. -Csak annyira... idegen nekem ez az egész. Semmi közöm nem volt még lányokhoz, azt sem tudom, mit kezdjek majd vele, ha elhívom valamit csinálni. -habogtam kissé megilletődötten. -Azt hiszem, nem lesz könnyű meccs megbeszélni magammal, hogy na, akkor itt az idő. -sóhajtottam.
Nagyon jólesett Charlie nyitott és őszinte hozzáállása. Nem gondoltam volna, hogy ő lesz az első, akihez fordulni fogok ezzel a dologgal, de nem bántam meg, sőt. Talán már néhány ki nem mondott, de előttem lebegő részlet kitisztult.

- Ez viszont kezdésnek határozottan jó - mosolyogtam rá Matt-re biztatóan. - Szerintem semmiképpen sem ártana, ha megpróbálnál beszélgetni vele, vagy elhívnád valahová. Minél többet vagytok együtt, annál jobban megismeritek majd egymást, és akkor egy idő után már ő is jobban el tudja dönteni, hogy mit érez irántad, és miért, és te is el tudod magadat határozni mellette, akár mint romantikus értelemben vett partner, akár mint barát. Mit szólsz? - veregettem vállba biztatóan mosolyogva a fiút.

-Nem tudom, mit lát bennem, de eléggé aggaszt, hogy nem derül ki számomra. -mormogtam, az utolsó simításokat végezve a sátron. A követkető kérdésén azonban ismét gondolkodóba estem. Tulajdonképpen ugyanezen a kérdésen rágódtam, csak nem így fogalmaztam meg magamban. El tudnám-e képzelni, hogy szeretem?
-Tudod Charlie, nehezen ismerem be magamnak, ha fura érzéseim vannak, de azt hiszem, igen, el tudnám képzelni. Vagy nem tudom... Hol így, hol úgy látom. De... tulajdonképpen szívesen adnék neki esélyt, és időt, hogy tényleg jobban megismerjem. -bukott ki belőlem csak úgy. Merlinre, mi ütött belém? Most én ezeket komolyan így kimondtam? Egészen elhűltem saját magamtól.

- Szerintem bejöhet neki, hogy okos vagy, figyelmes és kiegyensúlyozott, és nem mellesleg fantasztikus kviddicsjátékos, már amennyire én meg tudom állapítani - kuncogtam. - De komolyan, szerintem tökéletesen ki tudnátok egymást egészíteni, te a nyugalmaddal és kiegyensúlyozottságoddal, ő pedig a hangos nagyszájúságával, ha így fogalmaztál. Lehet, hogy éppen ezt látja benned, a kiegészítő ellentétét - mosolyogtam biztatóan a fiúra. - Te el tudnád képzelni, hogy szereted? - néztem aztán Matt-ra elkomolyodva. - Vagy egyáltalán szeretnéd kicsit jobban megismerni, érdekel annyira a lány és az egész személyisége, hogy hajlandó és képes lennél időt és energiát arra áldozni, hogy megismerd?

-Hát, mivelhogy a ti drága, egyetlen McGalagonytok nyomott minket össze egy párba, így kényszerből túléltük valahogy a próbákat, elég minimálisat beszélgettünk... Valahogy úgy éreztem, vagy azt akarta éreztetni, hogy csak nyűg vagyok neki, egy szükséges rossz ez az egész keringő, amin túl kell esni... Nem éppen lányos, de már észrevehettétek, hogy a nőiesség nem az ő asztala. És egy hatalmas ellentmondás a csaj, mert a kommentátori szerepben, meg úgy messziről nézve, a hétköznapokban nagyszájú. Ha keringő alatt esetleg beszéltünk, akkor főleg ő tette, és magáról. -kezdtem örülni, hogy egyrészt kimondhatom a szívemet nyomó problémákat, másrészt hogy valamit fejlődhetett a kifejező-képességem, mert nem hittem volna, hogy ilyen értelmességgel el fogom tudni nyökögni ezt az egész maszlagot.
-Nem, nem tudom, hogy miért lenne belém szerelmes bárki is, de szerintem ezzel mindenki így van. Vagy nem? -kérdeztem őszinte tanácstalansággal. Ez már eléggé határterülete annak, amiket még ép ésszel megértek.

- Hű, akkor ez viszont nagyon komolynak tűnik, az ő részéről legalábbis biztosan - tátottam el a szám. - Azt mondod, még úgy nem is beszélgettél vele? A fájdalmasan hosszú keringőpróbák alatt sem ismerted meg jobban? - fürkésztem Matt arcát. - Mit gondolsz, miért szerethetett beléd?

-Kezdjük ott, hogy a saját álláspontomat sem tudom eldönteni vele kapcsolatban. El tudod Te ezt képzelni? Mert én, ha mástól hallanám, nem nagyon tudnám, de most tényleg ez a helyzet. Minden percben mást gondolok róla, szerintem. És hát, más nem nagyon volt, ami udvarlásnak nevezhető, csak magamtól találtam valamit, ami kicsit meglepett... -kezdtem határozottan zavarba esni, így már csak hebegtem-habogtam. Charlie megértő-várakozó tekintete aztán meggyőzött, hogy szedjem magam össze, és folytassam.
-Egyszer csak úgy előhagyta a laptopját, benne a megnyitott levelezéseivel... És izé, mivel totál magára hagyta, -megjegyzem, elég felelőtlenül- és én véletlenül pont oda tévedtem... ó, tudod, mikor mentem hozzád megkérdezni azt a fura ellentmondást, ami a szabadulószobám tervezésekor előkerült. Szóval, az az igazság, hogy én beleolvastam egy épp megnyitott levelébe, amit egy elég közeli barátjának írt... éés... közli benne, hogy totál belém van zúgva. Mármint tényleg, magamra ismertem benne, aztán írta a nevem is. -remegő kézzel kaptam elő a pálcám, hogy nekilássak a védőbűbájoknak, de minden összekuszálódott a fejeben az emlék felidézésétől, még azok a dolgok is, amiket atombiztosan tudtam.

- A meccseken kívül még történt valami, ami befér az udvarlás kategóriájába? Mit gondolsz, mennyire komolyak a szándékai? - kezdtem bele a párkapcsolati tanácsadásba, ami pusztán csak azért volt enyhén hiteltelen, mivel én is csak megközelítőleg harmincnyolc perce éltem párkapcsolatban, egy három éves egymást kerülgető létállapot után.
De hallottam az elveszettséget Matt hangjában, és úgy gondoltam, már annyira megismertük egymást a második próba alkalmával, hogy bátran nevezhettem a barátomnak, akiért bármit megtennék, hogy kisegítsem, ha bajban van. Márpedig most úgy tűnt, hogy bajban van.

Megállt a kezem a levegőben, majd igyekeztem nem sokáig mutatni a meglepettségemet. Mondjuk mire számítottam? Hogy majd nem fog feltűnni senkinek a a meccsek alatti parádéja?
-Na, ez az, amit én is szeretnék tudni. Bevallom, nem igazán vagyok ura a helyzetnek...- kerülgettem a lényeget, gyakorlatilag egy nagy semmit válaszolva. Egy ideig még némán csinálgattam a sátrat, amjd éreztem, hogy még mindig kérdőjelek lebegnek közöttünk, így megpróbáltam valahogy kifejteni a dolgot. Charlie okos lány, nem hiszem hogy hibát követek el, ha elmesélek neki pár részletet.
-Igazándiból ő udvarol nekem masszívan, mint hallhattátok a meccsek alatt, de személyesen nem nagyon találkoztunk. Na jó, egyáltalán nem. Nem tudom értelmezni, amiket csinál velem kapcsolatban. De most komolyan, teljesen tanácstalan vagyok. -kezdtem kiengedni, de most egyelőre kifogytam az ötletekből, hogy hogyan is járhatnám körül jobban a problémát.

- Még szerencse, hogy van egy értelmes ember is közöttünk - figyeltem hálás és megkönnyebbült mosollyal Matt profi munkálkodását, és elégedetten vettem tudomásul, hogy a szétszórva heverő alkatrészek lassan sátorformát öltenek.
Talán még a végén megmarad az összes végtagunk a kirándulás végére, és szállásunk is lesz éjszakára. Tudnám értékelni.
- Hé, Matt, amúgy mi van közted meg a kviddicskommentátor lány között? A meccsen meg a keringőn nagyon úgy tűnt, hogy össze van fonva a sorsotok a csillagokban vagy mi - próbáltam Nomusa szavait felidézni, de kevés sikerrel, mert ha valami távol állt tőlem, na akkor az a transzcendens gondolkodás.

-Hát itt valóban öhm... kemény küzdelem folyhatott... -állapítottam meg, ahogy a Jev által félig-meddig összefabrikált sátorvázat tanulmányoztam, és a mellé leszórt egyedülálló, vagy esetleg két rosszul összeillesztett elemeket. -De sebaj, azért jöttem, hogy megoldjam. -már-már unottan csináltam hol egy pálcalegyintéssel, hol kézzel az összeépítést, és közben már azon töprengtem, hogy hogy is vannak a bűbájok, amik biztonságosabbá és élhetőbbé teszik majd. Nem bántam, hogy nem csődült át ide mindenki, még úgyis eleget hallgathatom Tony hülyeségeit, legalább most nyugtom van tőle.

- Charlie még ötödévben megígértette velem, hogy egyszer eljövünk a Tiltott Rengetegbe sátrazni, én pedig nem szeretem megszegni az ígéreteimet, így itt vagyunk - tárta szét a karját Eric mosolyogva, én pedig rosszalló félmosollyal megráztam a fejem.
- Viszont akármennyire is élvezzük egymás társaságát - nem tudtam megállni, hogy egy kis élt ne vigyek a mondatba, hiszen Tony éppen pár perccel korábban fejtette ki, hogy kifejezetten a terhére vagyunk - azt azért nyilván ti sem akarjátok, hogy együtt töltsük az éjszakát édes hatosban, úgyhogy az lenne a legjobb, ha mielőbb elkezdenénk a sátorépítést - néztem segítségkérően Matt-re, aki egyetértően bólintott.
- Akkor menjünk! - indítványozta, de Tony egy csuklás kíséretében közölte, hogy ő ugyan nem megy sehová, mert a mai napra pont elege volt abból, hogy jótündért játszik, miután pedig Jev közölte, hogy ő szívesebben nézi a csillagokat, ha nem bánjuk, mert leginkább ezért jött, Nomusa lelkesen csatlakozott hozzá, Eric pedig bocsánatkérő mosollyal arra hivatkozott, hogy nagyon érdekli, ez a sátor milyen mágiával vált olyanná, amilyenné, és inkább elvégez rajta pár kísérletet.
- Hát jó - biggyesztettem le az ajkamat kicsit szomorkásan, mire Eric gyors, bocsánatkérő puszit nyomott a számra.
A legfurcsább az volt az egészben, hogy mindketten olyan természetesen vettük ezt a gesztust, mintha már ősidők óta együtt lettünk volna, és nem csupán csak megközelítőleg huszonnyolc perce. Talán tényleg meg volt írva a csillagokban a sorsunk. Vagy talán most már tényleg teljesen becsavarodtam ettől a bogaras társaságtól.
- Vigyázzatok magatokra! - simította meg az arcomat mosolyogva, én pedig Matt-tel az oldalamon kiléptem az éjszakába.

-Ó, hogyne. -Valami alapotok azért van, nem? Ez is egy egyébként kétszemélyes mugli sátorból lett felturbózva. Jev feszengve elmesélte röviden, hogy milyen csúnya kudarcba fulladt a szabastílusú sátorverésük mugli módszerrel.
-Rá se rántsatok, összedobunk egyet Tonyval, merthogy nem az én egyedüli művem. -biztosítottam őket. -De egy kicsit azért még maradhattok, nem fogunk megsértődni. -mosolyogtam rájuk. -Egyébként milyen felindulásból is vágtatok neki a Rengetegbe pont Ti és pont most? -érdeklődtem.

- Csak összehoztam Eric-et meg Charlie-t - rántotta meg a vállát nemtörődöm módon Tony, majd farkasának bundájába fúrva tenyerét, lehuppant Nomusa mellé, aki egy apró félmosollyal a szája sarkában megcsóválta a fejét.
- Azért az, hogy te hoztál össze bennünket, kicsit erős túlzás - fintorogtam Tony-ra, de a fiút már jobban foglalkoztatta egy üveg valami, ami erős alkoholszagot árasztott magából, így ő a maga részéről ejtette is a témát. - Na, szépen vagyunk - ráztam meg rosszallóan a fejem, de a fiú csak megrántotta a vállát, és nem úgy tűnt, mint akit érdekel a véleményem.
- Nagyon örülök nektek, Charlize - nézett fel rám Nomusa csillogó tekintettel és ragyogó mosollyal. - Amikor először láttalak Benneteket együtt, már akkor tudtam, hogy a csillagok elválaszthatatlanul eggyé sodorták a sorsotokat, és végtelenül boldog vagyok, hogy erre most magatok is ráébredtetek, és ki tudtok teljesedni egymással - mosolygott ránk kedvesen, én pedig őszintén szólva hirtelen nem is értettem, hogy ez a lány mégis honnan pottyant ide, és miért nem valami transzcendens tanokkal foglalkozó helyen olvassa éppen a csillagokba írt sorsot, vagy valami hasonló élettől elrugaszkodott zagyvaságot.
Mindenesetre kedves volt, amit mondott, azt el kellett ismerni.
- Köszi - biccentettem a lány felé mosolyogva, majd összecsaptam a tenyerem, és szigorúan az összerezzent társaság minden tagjának egyenként a szemébe néztem. - Viszont nekünk továbbra sincs sátrunk, így örömmel vennénk, ha tudnátok segíteni, mert különben még a végén itt töltjük az éjszakát - tettem hozzá csak félig viccelődve, és segítségkérően néztem Matt-re, aki az italával és a farkasával foglalatoskodó Tony és a csillagokról hadováló Nomusa mellett az egyetlen józan és értelmes embernek tűnt a sátorban.

Mikor lépések és beszélgetés zaját hallottam a sátorba beszűrődni, hatalmasat ugrott a szívem, de aztán megismertem, kikhez tartoznak: most komolyan, hogy lehet ennyire egyszerre ilyen spontán ötlete két csapatnak is? Vagy Tony összebeszélt velük?
-Elárulnád, hogy miért tartottál minket itt, miközben Te... -Ó, sziasztok! -vigyorogtam késői vendégeinkre, azaz Jevre, Ericre és Charlie-ra, akik ketten különösen ragyogó hangulatban voltak. -Szóval mi volt az, amiről nem tudok, de most zajlott az előbb? -néztem gyanakvóan rájuk.

- Most mondd meg, miért hiszi mindig azt, hogy mindent meg tud egyedül oldani? Csak egyszer hagyná az ember lányát segíteni, de nem, ő csak játssza Mr. Tökéletesen-meg-tudok-oldani-mindent-teljesen-egyedül-nem-kell-a-segítséged-et, aztán hajnali négykor majd én szedem össze a halál torkából, ezt egyszerűen el sem hiszem – mondtam a magamét folyamatosan, mérgemben körbe-körbe járkálva, felrúgva minden utamba kerülő sátoralkatrészt, ami meglehetősen megnehezítette szegény Jev munkáját, aki még mindig bízott benne, hogy képes összerakni a sátrunkat, de vagy nem mert szólni, hogy nyugodjak meg, vagy már csak egyszerűen beletörődött a helyzetébe.
Szegény fiúnak azonban még egy jó ideig kellett szótlanul tűrnie, hogy az ingerültségtől vakon masírozom fel-alá és Eric meggondolatlanságát szidom, míg aztán egy hirtelen elhatározással felé pördültem, és egy gyors mozdulattal lófarokba fogva a hajam, eltökélten a két sátoralkatrész között tűnődve guggoló fiúra néztem, aki meglehetősen elveszetten kapkodta a tekintetét a két, számomra semmitmondó tárgy között, és szerintem már régen feladta, hogy egyáltalán követni próbálja a gondolatmenetemet.
- Visszamegyek, és segítek neki – közöltem mérgesen fújtatva Jev-vel, aki viszont erre már felkapta, majd határozottan megrázta a fejét.
- Charlie, Eric azt mondta, maradjunk itt…
- Eric véleménye ebben a helyzetben most pont nem érdekel, mert amennyire jól minden mást meg tud becsülni, pontosan annyira fogalma sincs arról, hogy vigyázzon magára és mekkora kockázatot tud vállalni, mielőtt neki magának esik baja. Úgyhogy megyek – rángattam elő a pálcámat a farzsebemből, és megfellebbezhetetlen határozottsággal megfordulva, elindultam volna abba az irányba, amelyből jöttünk, ha ijesztően közelről fel nem hangzott volna egy olyan vérfagyasztó hang, amilyet még életemben nem hallottam, és amelyet egyetlen általam ismert legendás lényhez sem tudtam kapcsolni.
Egy pillanatra teljesen lefagytam a rémülettől, de felocsúdni sem maradt időm, mert a következő pillanatban a táborhelyünket övező bokrok közül Eric botladozott elő, összegörnyedve egy számomra ismeretlen eredetű fájdalomtól, a fiú láttára pedig az ereimben valami hihetetlen erejű jeges félelem áradt szét, amit eddig sikeresen tartottam kontroll alatt, de most elszabadult. Gondolkodás nélkül odarohantam hozzá, félig, hogy megtámasszam a vállánál fogva, félig, hogy megnyugtassam magam, hogy még életben van és velem van.
- Eric, mi történt? – kiáltottam, a jeges félelemtől talán hangosabban is, mint amennyire az indokolt lett volna, és hasztalanul kerestem a tekintetét, miközben az ismeretlen eredetű, vérfagyasztó hang egyre közelebbről hallatszott. – Eric Xavier Sangster, válaszolj! – ráztam meg a fiú vállát rémülten kiabálva, szinte már sikításra emlékeztető hangon, aki immár teljes súlyával rám támaszkodott, mintha önállóan megállni sem volna képes.
- Charlie… Meg fogunk halni… - hörögte elhaló hangon Eric, az én szívem pedig egy pillanatra megállt, de aztán megráztam a fejem, és erélyesen megráztam a fiút.
- Dehogy fogunk, Eric, ne beszélj hülyeségeket! Hol sérültél meg? – kezdtem el azonnal sérülés nyomát keresni, miközben hátrakiabáltam Jev-nek, hogy nézze meg, pontosan mivel állunk szemben, de ekkor a fiú szabad keze gyengéden rákulcsolódott a csuklómra, amellyel már kerestem is az oldalán az esetlegesen letális sebet.
Kutató ujjaim azonnal megálltak a szokatlan, meglepő gyengédségtől, és meglepetten felnéztem a fiú fáradt, a zafírnál is kékebb szemeibe.
- Charlie, ha most itt meghalunk… akkor szeretném, ha tudnád, hogy… szeretlek – mondta ki, és ugyan már mondta korábban is, ez most mégis annyira más volt, hogy egyszerűen megnémultam, megmukkanni sem tudtam, és ahogy a fiú millió érzéstől ragyogó tekintetébe néztem, a világ hirtelen kiüresedett körülöttünk, és csak azt az Eric-et láttam, akivel negyedévtől életem minden egyes percét együtt töltöttem, akivel a szívem legféltettebb és legsötétebb titkait osztottam meg, aki Nat-tel együtt a legfontosabb ember volt az életemben, és akivel úgy tűnik, hogy itt a vége, mert voltunk olyan emeletes barmok, hogy hárman jöttünk el egy félelmetes szörnyektől hemzsegő erdőbe.
Ahogy pedig a süvítő, sikító, csontig hatolóan vérfagyasztó hang forrása egyre közelebb és közelebb jött, Eric érzelmektől ragyogó tekintetével tétován közelebb hajolt hozzám, és…
Nem is tudom, hogyan reagáltam volna, de már soha nem is tudjuk meg, mivel ebben a pillanatban Jev döbbent hangja hasította ketté a bennünket a külvilágtól elválasztó buborékot.
- Tony? – hallottam a fiú hitetlenkedő kérdését, és ahogy eljutott az agyamig, amit mondott, elkaptam a tekintetem Eric-ről, és megütközve Jev irányába pillantottam, aki a bokrok közül előbukdácsoló ilvermornys fiúra nézett kérdőn.
Egy pillanatra a jelenetet nem is tudtam hová tenni, és az is beletelt pár másodpercbe, hogy feltűnjön, a hang elhallgatott, és Eric teste igencsak egészséges módon megfeszült az ujjaim alatt, de ahogy a kirakós darabkái hirtelen összeálltak, és megvolt a teljes kép, azonnal Eric-re kaptam a tekintetem, aki így, hogy tüzetesebben megvizsgáltam, nem is tűnt sérültnek, csak végtelenül csalódottnak.
- A francba – nevetett fel keserűen Eric, majd gyors puszit nyomott az orromra, és minden megerőltetés nélkül felegyenesedve, elengedett, és elfordult tőlem.
- Bocs, haver – rántotta meg a vállát Tony bocsánatkérően, amire Eric csak megrázva a fejét, legyintett, bennem pedig, ahogy egyre több minden kezdett eljutni az agyamig, úgy kezdett egyre inkább felmenni a pumpa.
- Oké, srácok, ezt most egészen pontosan miért csináltátok? – tettem csípőre a kezem igencsak dühösen, de Eric csak megrántotta a vállát, és nem nézett rám, Tony pedig egészen hitetlenkedve viszonozta a pillantásomat, mint aki nem érti, hogy mit nem értek.
- Ne haragudj, Charlie, de nem teljesen egyértelmű? – szólalt meg Jev is, mire felé kaptam a fejem, de ő teljesen nyílt tekintettel állta az enyémet.
Ismét csak Eric-re néztem, választ és megerősítést követelve, de ő még mindig nekem háttal állt, lehajtott fejjel, összeszorított öklökkel, majd egy hatalmas sóhajjal megfordult, és felém fordulva, mosolyt erőltetett az arcára, ami valahogy sehogy sem illett a szemében ülő végtelen csalódottsághoz.
- Felejtsd el, jó, Charlie? – rázta meg a fejét, majd már el is fordult tőlem, mint aki képtelen egyáltalán rám nézni. – Tony, egyedül vagy itt, vagy mások is vannak veled? Szívesen meglátogatunk benneteket, igaz, srácok? – intett nekem és Jev-nek vidoran, én pedig figyeltem, ahogy Tony nyomában megindul.
Ahogy azonban távolodó hátát figyeltem, a szívem egyre csak azt dörömbölte, hogy ez így nem jó, és hogy ha most elengedem, akkor azt nagyon meg fogom bánni; engem pedig hirtelen elöntöttek az emlékek.
Az első éjszaka a tetőn.
A Colourblind próbái.
Az együtt töltött délutánok a Rengetegben, a klubhelyiségben.
A kviddicsmeccsek.
Az éjszakák, amikor csak én tudtam megnyugtatni.
A keringőpróbák.
A keringő.
A koncert.
A tóparti végzős buli.
A korcsolyázás, amikor félrebeszélt a láztól.
A második próba és a merengős emlékeim.
Apa halála.
Amikor azt gondolta, nekem az lenne a legjobb, ha elfelejtenénk egymást, én pedig rájöttem, hogy soha nem tudnék nélküle élni.
Kávé- és otthonillata.
A tekintete, az a szeretettel teli tekintet, ami mindig hazavárt.
A karjai, ahol mindig otthon éreztem magam.
A szeretete.
Eric és Charlie, együtt, elválaszthatatlanul.
Az én Ericem.
Eric.
- Eric! – kiáltottam a fiú után, aki kiérezhetett valamit a hangomból, mert hitetlenül felém pördült, de akkor már rohantam, mint akinek ezen múlik az élete, és a meglepett fiúhoz érve hevesen megragadva a pólóját, magamhoz húztam, és megcsókoltam.
Eric csak egy pillanatra fagyott le, de a következő pillanatban már úgy ölelt magához, és olyan szenvedéllyel csókolt vissza, mint aki egész életében erre vágyott, és mint aki már soha nem akar elengedni. Ami engem illet, nem hiszem, hogy bántam volna. Egészen eddig nem is éreztem, hogy én is mennyire ki voltam éhezve erre a csókra.
Életemben először éreztem magam egészen egésznek és biztonságban, elvesztem az érzésben, és Eric-ben, és végre úgy éreztem, hogy a világ úgy forog, hogy abban nekem is van helyem, és az én helyem ezzel a fiúval van. Minden érzés, amit azzal kapcsolatban eltemettem, amit Eric iránt érzek, egyszerre tört a felszínre, és életemben először hagytam, hogy akadálytalanul töltsön ki a fiú iránt érzett végtelen szeretetem.
Talán önszántunkból el sem engedtük volna egymást, de aztán Tony megelégelte a romantikát, és egy „Menjetek már szobára!”-felkiáltással széthúzott bennünket.
- Hagyd már őket, haver, már negyedév óta azt hallgatom, hogy Charlie így, Charlie úgy, végre-valahára összejöttek – nézett ránk elérzékenyülve és a megkönnyebbüléstől már csaknem könnyező Jev, mire szégyenlősen összenevettünk Eric-kel.
- Fantasztikus, gratulálok, három hosszú év szenvedése után összejöttetek, pezsgőt nem bontunk? – tapsolt unottan Tony. – Na, gyertek már, nem éppen a ti felemelő társaságotokban meg az elfuserált szerelmi életetek megoldásával akarom tölteni az egész éjszakát – forgatta meg a szemét gúnyosan a fiú, majd válaszra sem méltatva bennünket, tovább is indult, Jev-vel a nyomában.
Vigyorogva megráztam a fejem, majd Eric-re néztem, aki mosolyogva fürkészett.
- Mit nézel, te nagy mamlasz – löktem meg játékosan a fiút, majd ahogy eszembe jutott, hogy pontosan hogy jutottunk el idáig, egy pillanat alatt összeráncoltam a szemöldököm. – De mi volt ez a kis akciótok?
- Ó, nos, igen – fűzte egymásba az ujjainkat nevetve Eric, majd megindult Tony-ék nyomában, maga után húzva engem is. – Nat-et és Pavelt kérdezd, az ő ötletük volt – rázta meg a fejét szégyenlősen mosolyogva, én pedig hitetlenül elmosolyodtam. – Felkerestek azzal, hogy látják, hogy egymásnak teremtett bennünket az ég, és hogy én már tettem is lépéseket, hogy kimutassam az érzéseimet, de hogy te önmagaddal szemben emocionálisan tökéletesen inkompetens vagy, és magadtól sosem jönnél rá, hogy szeretsz…
- Ez nem is igaz! – háborodtam fel azonnal, de elég volt egyetlen pillantás Eric-től ahhoz, hogy durcásan ugyan, de visszakozzak.
-… így előrukkoltak ezzel az ötlettel – húzta be a nyakát vigyorogva a fiú, én pedig féloldalas mosollyal megráztam a fejem.
- Nat és Pavel aztán értenek a dolgukhoz – gondoltam barátnőmre mosolyogva a világ összes szeretetével a szívemben, és megfogadtam magamnak, hogy amint visszaérek a hálókörletbe, addig ölelgetem, amíg nem könyörög kegyelemért.
Azt hiszem, sosem lehetek Neki elég hálás – nem csak ezért a napért, hanem azért, hogy van, és hogy az összes ember közül éppen az én barátságomat választotta. Sosem lehetek elég hálás a létezéséért.
- Na jó, nektek honnan van sátratok? Ez nem fair! – hallottuk ekkor előttünk Jev fojtott méltatlankodását, mire megszaporáztuk a lépteinket, és rövidesen mi is megpillanthattuk azt a mesterművet, amit, hiába akartuk, mi nem tudtunk összerakni.

-Megoldom, haver, ez nekem való feladat lesz!-vágtam kedélyesen Eric vállára ördögi vigyorral az arcomon, miután felvázolta a kérését felém, ha már így összefutottunk ebben a késői órában és kissé szokatlan helyen. -Akkor... tíz perc múlva, igaz?
-Igen, és köszi előre is! -intett a fiú, szintén semmi jót nem ígérő vigyorral, majd elnyelte a sötétség. Tenyeremet dörzsölgetve indultam a szállásunk irányába, miközben eszembe jutott, hogy Matt és Nomu még mindeg abban a hitben élhet a sátorban, hogy valami veszélyes, ám jól rejtőzködő fenevaddal kerülgetjük itt egymást a vaksötétben. Vajon elmondjam nekik, mire készülök...?

Ugyan Anthony erejével már megismerkedtem az arénában, és farkastestvéremet sem féltettem egy esetleges támadástól, mégsem tudtam elnyomni magamban a rossz érzést - valószínűleg ez az anyainak mondható aggódás még a kicsikre való vigyázás közben vált szerves részemmé. De bármennyire is próbáltam elnyomni, mindig visszatért az aggodalom, ott motoszkált a gondolataim mélyén, és felkavarta a bensőmben lakozó érzelmeket, mint forró szél a a száraz homokot.
- Mit gondolsz, Matt, ne nézzük meg, hátha történt Anthony-ékkal valami? - kérdeztem végül pár perc néma tépelődés után, őrlődve nyugalom és kétségbeesés között.
Korábban talán nem voltam ennyire aggodalmaskodó - most azonban, ahogy Anthony-val egyre közelebb kerültünk egymáshoz, úgy vettem észre, hogy egyre nehezebben viseltem el annak a gondolatát, hogy bármi baja történik, vagy hogy elválunk egymástól. Valóban igaz, hogy a szerelem képes megváltoztatni az embert.

Ez emberi suttogás?! Megrökönyödve gubbasztottam egy hatalmas borókabokor tövében, körülöttem sűrű, védelmező tüskerengeteget tudva. Floyd újra és újra a levegőbe szimatolt, majd még nagyobb döbbenetemben élénk farkcsóválásba kezdett. Atya ég, miféle fincsi kis préda ellen bujkálunk, aki valójában egy, farkas által könnyedén felfalható kis valami? De azok nem suttognak. Ekkor azonban hirtelen meggondolta magát, és előugrott rejtekhelyéről, és a már időközben elhalt sutyorgás irányába loholt vidáman. A francba, mi ütött belé?
-Ó, hellóka! Te Anthony farkasa vagy, ugye? -ismertem meg Eric hangját. Hát ő meg mi a búbánatos tököt keres itt? Kíváncsian felemelkedtem rejtekhelyemrő és követtem Floydot, elvégre már úgyis lebuktatott, és igencsak érdekelne, milyen indokkal van szintén itt Eric.

- Charlie, Ti Jevvel menjetek vissza a sátorhoz! - súgta nekem hátra Eric pár feszültséggel teli, óráknak tűnő másodperc után.
Erre viszont már felkaptam a vizet, és pár erőteljes mozdulattal kiverekedve magam a fiú háta mögül, mérgesen ráförmedtem.
- Először is, Eric Sangster - böktem meg mérgesen a hirtelen reakciótól meglepett fiú mellkasát, miközben ingerülten felvetettem a fejem, hogy a szemébe nézhessek -, nem vagyok megmentésre váró királylány, ha jól tudom, én verekedtem végig magam egy varázslóknak tervezett Éhezők Viadalán, tökéletesen jól meg tudom védeni magam! Másodszor pedig, nem egy horrorfilmben vagyunk, sem valami romantikus drámában, egyszerűen odamegyek, és megnézem, mi az, hármunk közül úgyis én értek a legjobban a legendás lényekhez, ez rutinfeladat! Harmadszor pedig szeretném jelezni, hogy nem tudunk visszamenni a sátrunkhoz, mivel nincs olyanunk, mert inkompetensek vagyunk sátorépítésben! - fejtettem ki a véleményem suttogva (igen, nekem nagyon nehéz volt a rögtönzött beszédemet nem kiabálva előadni), miközben Jev mögöttünk egy visszafojtott nevetéshez hasonlító hangot adott ki.
- Befejezted? - nézett rám Eric unottan.
- Igen - tettem csípőre a kezem, és bosszúsan kifújtam egy kóbor tincset az arcomból.
- Akkor átfogalmazom a mondandómat. Kérlek, Charlie Brown, fáradj vissza Jevvel a táborhelyünkre - nyomta meg a szót gunyorosan a fiú -, mert olyan hangosan korog a gyomrod, hogy bármennyire is értesz a legendás állatokhoz, egészen biztosan elijesztenéd; így is már maga a csoda, hogy még nem az egész Rengeteg liheg a nyakunkban - nem létezik, hogy az erdő legtávolabbi sarkában is ne hallják a gyomrodat. Illetve, szükségem van rátok, hogy készítsetek nekem vagy három liter kávét, mert kezdek lemerülni, és ha már visszamentek, nem lenne rossz, ha a sátrat is összeraknátok, hogy tudjunk aludni is valahol, amíg ezt a nagy valószínűséggel semmiséget itt gyorsan lerendezem, mert ha ezt így folytatjuk, akkor még pirkadatkor is itt fogunk állni, vagy a sátrunk alkatrészei fölött. Úgyhogy mindannyiunknak az lesz a legjobb, ha most szépen visszamentek - hadarta el vagy kilenc szó per másodperces sebességgel a mondandóját Eric (és igen, ez a lemerülés szélén álló verziója), majd ezzel lezártnak tekintve az ügyet, megszakította a szemkontaktust, és a fejem fölött a szemével intett Jev-nek, hogy mehetünk.
Némán pufogva el is fogadtam az álláspontját, ahogy azonban a szemüveges fiú mellém lépett, hogy indulhatunk, egy pillanatra mégiscsak elkapott az aggodalom, és elkomolyodva néztem fel Eric arcába. Hiszen bármi lehetett a bokorban, mégiscsak a Rengetegben voltunk, és a fiúnak nem éppen azok előtt a RAVASZok miatt kellett volna az én meggondolatlanságom miatt kómába esnie, amikre hét éven keresztül megállás nélkül tanult.
- Azért vigyázz magadra, jó? - fürkésztem Eric zafírkék tekintetét, aki erre csak halvány mosollyal megrázta a fejét.
- Évfolyamelső Bűbájtanból - mutatott magára a fiú büszkén mosolyogva, majd gyors puszit nyomott a homlokomra, és eltökélt arccal a bokor felé fordulva intett, hogy mehetünk, én pedig Jev nyomában többször is hátrapillantva, de elindultam, és Eric-et hamarosan elnyelte a sötétség.

Mintha valami susmorgást hozna erre a szél... De hát hogyan? Csak a levelek lehetnek? Pattanásig feszült idegekkel néztük, ahogy Tony, nos... Néz. Néz valamit pár tíz méterrel előrébb, de a gyanús, meghatározhatatlan morajok változatlanul jönnek.
Ekkor váratlanul egy egészen más hang ütötte meg a fülem, halkan, de kitartóan. Mintha valami csúszna az avaron... balra kaptam a fejem, és ekkor vettem észre, ahogy a gyér holdfényben valami fényes és pikkelyes huosszú alak alattomosan siklik... Egyenesen felénk.
-Nomu! -ragadtam meg a karját suttogva ugyan, de kissé pánikkal telt hangon. -Látod? Tűnjünk innen, gyorsan de nem feltűnően! -javasoltam, majd surranó egerek óvatosságával elslisszoltunk visszafele, a sátor biztonsága felé.
-És Tony? -súgta vissza Nomu aggódva.
-Nagy gyerek már, tud magára vigyázni és Floyd úgyis figyelmezteti, ha megkörnyékezi őket az a hüllő vagy akármilyen bestia. Meg ha befejezik a szemlélődést, úgyis visszavezeti őt ide. -nyugtattam meg, tapasztalatból tudva, hogy ez a farkas tényleg képes észrevenni bármit és bárkit.

- Charlie, ha még egyszer rálépsz a lábamra... - jött Eric ingerült suttogása valahonnan előlem, és ezzel egy időben ismételten, nagyon rövid időn belül körülbelül negyedszerre belerohantam egy gyanúsan kávéillatú hátba.
- Véletlen volt! Meg különben is, ha nem állnál meg ilyen gyakran és ötletszerűen, talán nem lenne ilyen problémád! - méltatlankodtam suttogva, de a fiú már válaszra sem méltatott, hanem fénylő hegyű pálcájával tovább pásztázta az előttünk elterülő sötétségét.
Ugyan több gyanús morajt nem hallottunk, mégis úgy tűnt, hogy ha már egyszer elindultunk, akkor mindenképpen felfedezzük, hogy mégis mi okozhatta az általános riadalmat; én viszont egyszerűen csak enni szerettem volna, és esetleg ráijeszteni párszor a fiúkra az éjszaka folyamán, de úgy tűnt, ez már csak füstbe ment terv marad. Ez a keresgélés viszont kezdett igencsak unalmas lenni, ezzel egy időben én pedig kezdtem meglehetősen éhes lenni - a gond ott kezdődött, hogy az én esetemben ez egy különösen veszélyes kombináció volt.
- Srácok, szerintem csak egy egyszerű varázslény volt, és nem kéne ilyeneken aggodalmaskodnunk - kockáztattam meg óvatosan pár perc néma keresgélés után, de Eric lepisszegett, így durcásan elhallgattam, és magamban elfogadva, hogy nem most fogok jóllakni, keresztbe font karral követtem a pálca fényét, mígnem pár lopakodás(nak indult, de aztán átestem pár gyökéren és ráléptem pár gallyra - na igen, soha nem az ügyességemről voltam híres)sal és (számomra legalábbis annak tűnő) céltalan kóborlással töltött perc után a pálca fénye egy meglehetősen gyanúsan mocorgó bokorcsoportra vetült.
Eric karja automatikusan elém lendült, én pedig hiába mocorogtam és méltatlankodtam, nem engedett előbbre lépni, így csak a karja alól pislogtam ki, miközben Jev és Eric előretartott pálcákkal, feszült mozdulatlansággal fürkészték a sötétségét.