Tiltott Rengeteg

Ez a klubhelyiség eléggé fura, ha engem kérdeztek. Ez a vörös-arany nem az én színvilágom. A griffendélesek egy kicsit hangosak, de amúgy rendesnek tűntek. Viszont már egy jó ideje itt vagyunk és az, hogy nem mehetünk be az erdőbe, teljesen kikészített. Úgyhogy ígéretek ide vagy oda, felvettem a lehető legterepmintásabb ruhámat és reménykedtem, hogy nem kapnak el. Napfelkelte előtt indultam, hogy a fények is az én oldalamon legyenek. Kitűnő vadonjáró képességeimnek hála hamar az erdő fái között találtam magam. (Aki az Amazonban nőtt fel, annak ez nem kihívás.) Jó érzés volt újra a növények és állatok között lennem, még akkor is, ha teljesen más volt, mint az otthoni.
Egy érdekes növényre lettem figyelmes a lejtő alján, ami meglehetősen hasonlított a Mimbulus Mimbeltoniára, de valahogy mégis máshogy nézett ki, mint az otthoniak. Mondjuk az is igaz, hogy a vadonban még nem találkoztam velük, mivel az esőerdőkben nem őshonosak. A kíváncsiságom rögtön győzött, úgyhogy óvatosan leguggolva elindultam a meredek lejtőn lefelé. Már teljesen leértem az aljára, hogy közelről is megcsodálhassam a növényt, amikor egy hang szólalt meg mögülem.
- Én nem nyúlnék ahhoz a gazhoz, ha a helyedben lennék.
- Mi a…? - fordultam meg rögtön, de megcsúsztam az esőtől még sikamlós leveleken és a könyökömmel beleütköztem a növénybe, amiről hamar kiderült, hogy valóban Butykor volt, mivel gyomorkorgásra hasonlító morgás kíséretében egy nagy adak nyálka került rám. Próbáltam a lehető legmegnyerőbb formámat előhozni, ami meglehetősen nehéz volt nyakig szutykosan.
- Én szóltam - mosolygott rám féloldalasan egy szőke srác. Lazán egy fának dőlt, a kezét elől összekulcsolta. Az a fajta arca volt, ami rögtön felhúzott, de lehet, hogy csak a trutymó hatása volt.
- Először is, ez nem gaz, hanem Mimbulus Mimbeltonia - javítottam ki. - Másodszor pedig, ha te nem zavartál volna meg, akkor nem lett volna semmiféle probléma. Volt már trükkösebb növénnyel is dolgom. Harmadszor pedig: ki vagy te?
- Milyen udvariatlan is tőlem, be sem mutatkoztam, pedig igazán illett volna, ha már egyszer megijesztettelek - ellökte magát a fától, s kezet nyújtott nekem. Francia akcentusa volt, ezt rögtön leszűrtem. - Léonard Harman.
- Liliana Castellano - fogadtam el a kezét. - Ironikus nem? A neved azt jelenti, hogy bátor oroszlán, s mégsem a Griffendélbe kerültél.
Láttam a szemén egy szemernyi meglepetést a kijelentésemben, de az az idegesítő mosoly nem tűnt el az arcáról.
- Honnan veszed, hogy Roxfortos vagyok?
- Különleges képesség - kacsintottam rá.
Hogy vagyok képes még most is flörtölni, amikor éppen nyakig borít a nyálka? Jogosan kérdezitek. Válasz: Különleges képesség.
- Nem szeretnéd átcserélni a felsődet?
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem járkálok kisbőrönddel az erdőbe. És ez nem olyan vészes, majd kimosom.
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de át fog ázni a felsőd teljesen öt percen belül, és a sulitól körülbelül 20 percre vagyunk, úgyhogy nagy esélyeid vannak arra, hogy megfázz - és nemes egyszerűséggel fogta magát, levette magáról a pulcsiját, ami alatt egy kissé gyűrött fehér ing volt, majd odanyújtotta nekem. Szkeptikusan néztem rá. - Ahogy rájöttél, Nagy Britanniában nőttem fel. Hozzászoktam a hűvöshöz. Elfordulok, ha szeretnéd.
- A sulis bevonulásunkon kevesebb ruha volt rajtam, úgyhogy elfordulhatsz, ha szeretnél, de engem nem izgat - mosolyogtam rá és megváltam a kedvenc hosszúujjú, kötött, terepmintás pulcsimtól, ami eddig olyan jó melegen tartott, majd belebújtam az új, szintén sötétzöld darabba. A fiúnak fahéj és tábortűz illata volt. - Remélem, kihasználtad, hogy láttál egy csinos lányt póló nélkül, mert, ahogy a ti időjárásotokat elnézem, nem sokszor rendezhettek medencés bulikat.
- Honnan veszed, hogy nincs barátnőm?
- Miért, van?
- Nincs - kacsintott rám.
A helyzet az, hogy nehezen viselem, amikor két irányból megy a bűvölés. Addig minden rendben van, amíg csak én játszom a szavakkal. De, ha ketten játsszuk, akkor az már veszélyes.
- Tudod, rajtam nem működik ez a humbuk, amit csinálsz, úgyhogy beszélgethetnénk normális emberek módjára.
- Ezzel két probléma van: nincsen itt semmiféle humbuk, illetve egyikünk sem normális - megtartotta az idétlen mosolyát, ami nem segített egy cseppet sem. Egy lépéssel közelebb jött hozzám. Minimum 190 centi volt, mivel meglehetősen fel kellett így néznem rá. Akármennyire is zavart, hogy az intim zónámba lépett, nem szerettem volna én lenni az, aki ellép. - Ráadásul a te humbukod sem működik, Ana.
- A nevem Liliana, nem Ana - forgattam a szememet. - És ne aggódj, nem használom rajtad többet a humbukomat.
- Akkor ezt megbeszéltük - mosolygott rám, majd ellépett mellettem. - Nem mintha nem élvezném kaktuszos társaságodat, de vissza kéne menni minél hamarabb.
- Haha, gondolom, büszke vagy magadra a kaktuszos poénod miatt, de, ha egy csöppet műveltebb lennél, tudnád, hogy a butykornak nincsenek tüskéi.
- De attól még kaktusz. És fura szagú a nyálkától - utalt a nadrágomon még foltokban megtalálható butykortrutyira.
- Tudod, hogy idegsítő vagy? - gyorsabban szedtem a lábamat és elmentem mellette, hogy minél hamarabb visszatérhessek Roxfortba.
- Ó, tudod, különleges képesség - hallottam a hangján, hogy az az idegesítő vigyor még mindig ott volt az arcán.
Forgattam a szememet és nem hittem el, hogy pont vele kellett összefutnom a többszáz diák közül.[/i]

- Huh, megsimogathatom? - kérdeztem, de már rögtön a kutyus orra elé nyomtam a kezemet, hogy megismerje a szagomat. Ahhoz képest, hogy mekkora volt, kifejezetten barátságosan fogadott minket. - Charlize, fogadni mernék, hogy teljesen odalenne érte. Mennyi idős? - fordultam a gazdájához.

- Ó, milyen visszafogott, biztos elveszettnek érzi magát itt, a Roxfortban. Bánjátok, ha csatlakozik hozzánk? - természetesen, udvariasságból tettem fel csupán a kérdést, s elindultunk a fiú felé. Nem szerettem volna, hogy bárki rosszul érezze magát az itt töltött ideje alatt. - Utána rögtön megyünk Hagridhoz, ígérem.