Tiltott Rengeteg

- Nem vagyok biztos benne, hogy én vagyok az az ember, aki pontosan meg tudja határozni, mit jelent ez a szó, főleg nem a saját esetemben - fújtam a füstöt az ég felé.

- Igen, talán még érdekesebb. De nála nem hiszem, hogy létezik olyan, hogy privát - ráztam meg a fejem.

- Nála lakom, úgyhogy nem furcsa, hogy minden nap találkozunk - gyújtottam rá egy újabb cigarettára, igyekezve enyhíteni a lüktető fejfájásomon. - Te pedig beszéltél a szőke hercegeddel, gratulálok - biccentettem, hiszen ahhoz képest, hogy mennyire kerülte a konfliktusokat, ez tényleg nagyon nagy előrehaladás volt.

- Jó Neked - morogtam, majd a bakancsom orra elé hajítottam a csikket, és a sarkával összenyomtam. - Akkor, ha ennyire megbízol magadban, tedd, amit jónak látsz - ráztam meg a fejem, miközben a tiszta levegő behatolt a tüdőmbe, és égette a mellkasomat.

- Azt jelenti, hogy hülye vagy - vetettem oda elég durván, de azt sikerült megállnom, hogy ne manipuláljam a gondolatait abba az irányba, hogy véglegesen megutáljon.
Azt hiszem, megoldom majd azt élőben is.

Egy pillanatra az összes hang elhallgatott a fejemben, a füst pedig megakadt a torkomon. Valószínűleg ezért is szaladt ki valami olyasmi a számon, amit rendes körülmények között soha nem mondtam volna ki.
- Akkor meglehetősen bête vagy, Shikoba Talako, ugyanis éppen pár nappal ezelőtt láttad, ahogy egy fiút arra kényszerítek, hogy megfojtsa magát. Vagy talán elfelejtetted? - szívtam bele hosszan a cigarettába, mert már megint elkezdett lüktetni a fejem.

Ingerülten az ég felé lendítettem a kezem, és elfordultam Shiko-tól.
Hogy tudott éppen egy vérfarkas ennyire kihozni a sodrodból?
Fogalmam sincs, azt hiszed, én tudom?
Talán ennyire még senki...
Nem érti.
Én sem hiszem.

- Tehát ha legközelebb a biztos vesztedbe rohansz, akkor egyszerűen csak hagynom kéne? - mordultam fel, Shiko felé pördülve szikrázó tekintettel, miközben magamban megállapítottam, hogy túl sok időt töltök a vakarékokkal, és elkezdtem asszimilálódni.

- Hidd el, hogy így jobban járt. És nem tudsz megmenteni mindenkit, ezzel ne is próbálkozz, mert csak tönkremész - tanácsoltam, szórakozottan játszogatva az övemen kulcstartóként lógó zsiráffal.

- Ezért nem Neked kell felelősséget vállalnod. Ne vegyél olyat magadra, ami nem a Te dolgod, és pláne ne akard feláldozni érte az életed - vetettem oda Shiko-nak, és közben végigfuttattam a kabátzsebemben az ujjaim a cigarettákon.
Még nyolc hátra volt a mai napi adagból. Nem csodálkoztam rajta, hogy ennyire fáj a fejem.

- Csak úgy zárójelben megjegyzem, hogy megmentettem az életed - nyitottam ki a szemem egy füstfelhővel egy időben, így egy pillanatra csak elmosódva láttam Shiko alakját. - Vincent egyenként tépte volna ki az ujjaidat, és nem tudtam volna megakadályozni - ütögettem le a hamut a földre, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni a gondolatait, bár szokás szerint nem sikerült túl fényesen.

- Feltétlenül szükséges volt egy helyre összecsődíteni ezt a rengeteg szőrgombócot, igaz? – masszíroztam idegesen lüktető halántékomat, és erősen igyekeztem megmaradni a saját hangjaimnál, ahelyett, hogy hagytam volna, hogy elmerüljek a vakarékok elképesztő intenzitású gondolatai között.
Ez még rosszabb volt, mint Roxmortsban a Három Seprű, mivel ott csak Shiko volt vérfarkas, de itt egy egész hordára való zsúfolódott össze belőlük a szalonnak kinevezett hatalmas helyiségben, és amíg az ajtó előtt arra vártunk, hogy Vincent elkészüljön, pont elég időm volt arra, hogy megállapítsam, az elkövetkező pár óra lesz az itt-tartózkodásom legnehezebb pár órája.
- A cigaretta sem segít? – nézett le rám aggódó tekintettel a mellettem a falnak támaszkodó Mikaela, de csak lemondóan megráztam a fejem.
- Max meg a Nagypapi nem engedik itt bent – morogtam, és az ujjaim önkéntelenül elindultak a kabátzsebeim felé, de végül csak egy ingerült mordulással elfordítottam a fejem.
- Nem engedik? – vonta fel a szemöldökét Mika. – Pedig Vincent azt mondta, naponta húsz szálat kell elszívnod ahhoz, hogy kibírd a vérfarkasok között – nézett rám kutató tekintettel Mika, de egy legyintéssel elhessegettem az aggodalmát.
- Megoldom így is, megvan a napi adagom – biztosítottam Mikát, és amikor a folyosó végén megjelent a szemmel láthatóan heves vitába merült Vincent és Katerina, megszorítottam a zsebemben pihenő Fraise-t, rózsaszín plüssmedvémet.
- … a kis kvibli démonka ebben a pillanatban is ezen dolgozik, így még pontosan nem tudhatjuk…
- Akkor pedig nem gondolod, hogy ez az akció nem kicsit veszélyes és meggondolatlan? – válaszolt a tőle megszokott heves indulattal Kat néni, ingerülten a füle mögé igazítva egy, a nagy gesztikulációban az arcába hullott hajtincset.
Vincent szemében ekkor egy pillanatra fellángolt valami sötét és démoni, amitől végigfutott a hátamon a hideg, de aztán ez a pillantás egy pislantás múlva már el is tűnt, hogy átadja a helyét egy gyermeki mosolynak, és ártatlanul csillogó levendulalila szempárnak.
- Drága egyetlen Kerberoszom – mosolygott rá Vincent Kat nénire negédesen. – Nem kell, hogy aggódj ezen, minden a terv szerint halad, és semmi sem fog az utunkba állni, mert arról Lidércke azonnal tudomást szerezne. Igaz, egyetlen házi pokolfajzatom? – állt meg mellettem izgatott, gyermeki vigyorral az arcán Vincent magas sarkú, csatos, valószínűleg XIV. Lajos korából származó csizmájában és hozzá illő öltözetben, palástban, valamint elmaradhatatlan cilinderével a fején, ami alól előbújtak rakoncátlan rókavörös fürtjei.
Kat néni csak ingerülten fújtatott egyet, és keresztbe fonva a karjait, rosszallóan megcsóválta a fejét, de nem mondott semmi többet. Vincent örömmel nyugtázta, hogy már a nőnek sincs több ellenvetése, és lebiggyesztett ajakkal mindannyiunkon egyszer végigfuttatta a tekintetét.
- Kértem, hogy öltözzünk össze – pislogott ránk szomorúan Vincent, én pedig magunkra nézve megállapítottam, hogy ez most valóban nem jött össze.
Mikaela ugyan ugyancsak XIV. Lajos-kori ruhákba bújt, Kat néni viszont farmernadrágban és agyagos fehér blúzban, valamint elmaradhatatlan görög papucsában volt, míg én fekete belebújós pulcsit, sötét farmert és kedvenc bakancsomat viseltem.
- No de semmi nem lehet tökéletes – sóhajtott színpadiasan Vincent, majd rám emelte izgatottan csillogó szemeit. – Lidércke, készen állsz?
Megvonva a vállam, kenguruzsebembe rejtettem a kezeim, és a rengeteg gondolattól már most kavargó gyomromat és ütemesen, egyenként kisülő idegvégződéseimet igyekeztem lecsillapítani.
- Akkor gyerünk! – vetett egy rövid pillantást zsebórájára Vincent, majd üdvözült mosollyal az arcán, benyitott az ajtón a sok vakarék hangoskodásától szinte felrobbanó szalonba, a nyomában Kat nénivel, Mikával és velem.
A szőrgombócok azonnal elhallgattak, mintha a vámpír belépése megfagyasztotta volna a levegőt, és elvágta volna a beszélgetések fonalát, de így a helyzet még sokkal rosszabbra fordult; úgy, hogy nem tudták kiadni a gondolataikat beszéd formájában, még őrültebben kavarogtak egyébként is forró belső hangjaik. Egy pillanatra a tekintetem összeakadt a tömegben ülő Shiko-éval, de megszakítottam a szemkontaktust, mert ugyan nem tudtam olvasni Vincent gondolataiban, de elég szövetségi gyűlésen voltam már ahhoz, hogy tudjam, a vámpír milyen eszközökkel igyekszik meggyőzni hallgatóságát arról, hogy nem járnak jól azzal, ha ellenszegülnek. Tudtam, hogy Shiko-nak nem fog tetszeni, amit látni fog, de nem tehettem semmit.
- Üdvözlet Nektek, az igazság, a becsület és az egyenlőség hű katonáinak! – tárta ki a karjait mosolyogva Vincent, mint egy jóakaró atya, aki egyszerre szeretné magához ölelni összes gyermekét.
Katerina néni nem tudta elrejteni a rosszalló kifejezést az arcáról, így ő az egyik árnyékba borult oszlopnak támaszkodott, Mika kőből faragott szoborhoz hasonlatos merevségű arccal állt Vincent jobbján, én pedig egy előre odakészített bársonyfotelbe süppedtem a sarokba, és elkezdtem a munkámat. Csak fél füllel hallgattam, ahogy Vincent röviden összefoglalja, hogy Max-nek köszönhetően hogyan fogunk bejutni a virtuális valóságba, majd kiosztotta minden egyes szoba részletes leírását, amiket az elmúlt hetekben szereztem meg a bajnokok fejeiből, ezt követően pedig felolvasta azt a listát, amit reggel tőlem kapott meg, hogy melyik vérfarkas melyik bajnokot fogja elrabolni.
Már kívülről tudtam a tervet, így az én feladatom az volt, hogy Vincent beszéde közben a gondolatok felgöngyölítésével kiszűrjem azokat, akik a leginkább nem értenek egyet az akcióval. Amikor azonban a terv ismertetését követően Vincent gyermeki mosollyal körbekérdezett, hogy van-e kérdés, az egyik vérfarkas, Daniel magától tette fel a kezét.
- Hallgatlak, démonkám – mosolygott a fiúra negédes mosollyal Vincent, a fiú pedig kimondta azokat a szavakat, amelyek többük agyában is megfordultak, de ez a vakarék volt az a szerencsétlen, aki hangot is adott nekik.
- Egészen biztos, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy biztosítsuk egyenlőségünket? Úgy értem – kezdett el gyöngyözni a fiú halántéka. – ha az erőszakkal erőszakra válaszolunk…
Vincent hidegen rámosolygott Daniel-re, majd a szeme sarkából rám villantotta a tekintetét. Ez volt a jel. Visszanyelve a torkomban fészkelő kellemetlen érzést, megragadtam a fiú agyát, és belemélyesztettem az ujjaimat.
Láttam, ahogy a fiú szemei elkerekednek a félelemtől, de már nem tudott mit tenni. Megparancsoltam neki, hogy álljon fel, és sétáljon fel hozzánk az emelvényre. Éreztem, hogy kétségbeesetten igyekszik kiszabadulni a szorításomból, de akit egyszer megfogtam, azt nem szoktam elengedni.
Kérlek, kérlek, az öcsém beteg, nem hagyhatom itt! hallottam, ahogy könyörög, de egy emlékkép felülírta a jelent.
Lidércke, te erre vagy hivatott. Erre születtél, és nem tehetsz ellene semmit. De nem szabad, hogy ez megrémítsen téged – ez az adomány áldás, nem átok, és te a lehető legjobban használod ezt ki. Nem tehetsz mást, nem lehetsz más, mint aki vagy.
Tizenkét éves voltam, és elértem, hogy Vincent dán politikai ellenfele tőrt mártson a saját szívébe. Egyszerűbb volt, tisztább volt, mint ha a vámpír egyenként tépte volna le a körmeit, vagy egyesével tépte volna le az ujjait, de azóta valami végzetesen sötétbe borult a bensőmben. Aznap kaptam Vincent-től az első cigarettákat is.
Most is, ahogy Daniel az emelvény felé botladozott, az a sötét valami csak még sötétebb lett, és végigcsorogva az ereimen, eltompította az érzékeimet. Nem néztem Shiko-ra, pedig szinte hangosan hallottam a gondolatait.
Daniel felbotladozott a színpadra, majd éppen a mosolygó Vincent lábánál térdre rogyott. Egész testében remegett a félelemtől, amikor a vámpír lenézve rá, gyermekien elmosolyodott.
- Köszönöm a kérdésed – hajolt le Vincent a fiúhoz, megpaskolva meg az arcát, akárha egy állathoz beszélne, majd intett nekem, én pedig rámarkoltam még egyszer az agyára, a fiú két keze pedig elindult a torka felé.
Amikor Daniel elkezdte magát fojtogatni, az egész tömeg egy emberként hördült fel, nekem pedig nem kellett belemásznom az agyukba ahhoz, hogy tudjam, egyre gondolnak: szörnyeteg. A fiú arca már kezdett ellilulni, amikor meghallottam, hogy Shiko fel fog állni. Irracionális pánik robbant az ereimbe. Hát nem látja, hogy ugyanígy fogja végezni, ha most ellenszegül? Második hangomat átküldtem Shiko-ba, és erőszakkal rávettem, hogy ülve maradjon, miközben Daniel továbbra is fulladozott.
Vincent azonban ma nem szeretett volna vért látni, csak a tekintélyét és az erejét szerette volna fitogtatni, így mielőtt még a fiú elvesztette volna az eszméletét, felém intett, hogy befejezhetem. Azonnal elengedtem Daniel-t, aki remegve és még mindig fulladozva zuhant a földre. A beálló halálos csöndben Shiko-t is elengedtem, aki ezúttal magától is ülve maradt, Vincent pedig boldog mosollyal hallgatta a fiú zihálását.
- Van még kérdés? – kérdezett körbe angyalian mosolyogva, de az akció elérte a hatását; senki nem mert megszólalni, a termen halálos csönd ült. – Akkor jó munkát és jó felkészülést, és ne feledjétek, ti vagytok az igazság katonái! – tárta szét ismét a karjait atyai mosollyal Vincent, majd amikor elfordulva a földön heverő fiútól, elindult az ajtó felé, felálltam a fotelből, és a nyomában elhagytam a szalont.
Nem néztem Shiko-ra.

-Csá. -köszöntem el tömören, és miközben a fürdőszoba felé vettem az irányt, még tanácstalanabb lettem Milesszal kapcsolatban. Ilyen csodabogár fiúval talán még sosem találkoztam.
A félrevezetős játék csak félig sikerült, érdekes személyisége miatt elment egészen más irányba… -elmélkedtem mosakodás közben, de úgy döntöttem, hogy egyelőre félrerakom ezt a problémakört. Inkább bementem a több másik vérfarkassal közös hálószobámba, és mivel egyedül voltam, úgy döntöttem, hogy nem szégyen elővenni az ágyam alól a bőröndömben rejtegetett hetedéves tankönyveket, amiket sajnos már csak a magam szorgalmából tanulhatok meg.