Tiltott Rengeteg

Némán szenvedve ballagtam lehajtott fejjel a két vérfarkas mellett, és igyekeztem nem engedni a kísértésnek, hogy egy egyszerű kis ötletet elültetve az elméjükben, mindkettőjüket visszafordítsam a Kotorék felé, és végre egyedül maradhassak.
Odelle gondolatai szinte óramű pontossággal csapódtak le az agyamban, nem kis mértékű lüktetést okozva valahol a bal szemem fölött, Shiko-t pedig ma csaknem lehetetlen volt elviselni. Egyedül Őt tűrtem meg úgy-ahogy a vakarékok közül, mivel a gondolatai olyanok voltak, mint a lágy, üdítő szellő egy frissen kaszált rét fölött, és az intenzitásuk is bőven a határértéken belül volt. Ma azonban csak úgy égette a bőrömet annak a szőke hajú fiú képe, aki a Karácsonyi Bálon az egyik brazil bajnok, Liliana párja volt. Az, hogy különösebben nem emlékeztem Rá, csak azt jelenthette, hogy nem sikerült bejutnom az agyába; ezek szerint viszont vérfarkas.
Lehetséges, hogy jelentenem kéne Vincent-nek?
Ugyan már, egy vakarékkal több vagy kevesebb, számít az?

Épp beléptem volna, mikor megtorpantam Shiko invitálására. Nyilván hozzám is szólt, hiszen rajtam kívül csak ketten voltak, és akkor nem Ti-t mondott volna. Még nem vagyok régóta itt, így nem igazán ismertem őket a nevükön kívül, de egyben biztos voltam: nem olyanok, mint a többi random vérfarkas, akikkel mondhatni összeömlesztve töltjük a mindennapokat, várva valamire.
Shiko-ra pillanttam és halványan elmosolyodtam. Olyan megnyugtató kisugárzása volt, hogy megkívántam egy sétát, annak ellenére hogy most fárasztottam ki magam. Nem igazán mertem nyitni senki felé még, mert vagy nem voltak szimpatikusak, vagy egyszerűen nem éreztem egy szinten magam a többiekkel.
-Hát, oké, benne vagyok. -vontam meg a vállam. -Csak három percet kérek, hogy rendbe rakjam magam. Tényleg csak annyi lesz! -tettem hozzá, csak hogy ne higyjék azt, hogy mint más lányok, képes vagyok a három perc elkészülést túl tág értelemben használni. Csak gyorsan lelögybölöm magam vízzel és tiszta ruhát húzok.
Pár pálcamozdulattal felgyorsítottam mindent, így felfrissülve és egy fedeles pohárban egy kis turmixszal a kezemben vissza is tértem hozzájuk az ígért időn belül.

- Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy tudod elviselni őket - fújtam ki a füstöt, és ezzel egy időben éreztem, ahogy egy legalább két kilós súly csapódik le az agyamban.
Némán elátkoztam a szerencsémet, és amikor Odelle a látóterembe érkezett, a saját szememmel is megbizonyosodhattam róla, hogy ő az. A lány gondolatai a gondolatok minőségétől függően mindig egy edzéshez használatos eszköz alakját öltötték magukra, de a legtöbbször egy súlyzó erejével csapódtak az agyamba, és nem volt egyszerű őket felemelni sem.
Már nem tudtam, meddig leszek képes elviselni ezt a rengeteg különböző, mégis szinte azonos intenzitású gondolatot.
Vincent, hogy tehetted ezt velem?

Éreztem, ahogy az arcomat elönti a forróság, de nem törődtem vele. A nyolc mérföld terepfutás után még szükségesnek éreztem egy kis erősítést is, így makacsul nekiláttam a fekvőtámaszoknak. Már rég nem törődtem a körülményekkel: orrom kis híján beleütközött a puha avarban minden leereszkedésnél. Harminc után váltottam és megpillantva egy alkalmas, karvastagságú ágat egy közeli tölgyfán, felugorva megkapaszkodtam benne és lezártam az edzésemet tizenöt húzódzkodással. Lehuppantam, kifújtam az arcomból a belelógó hajtincseket, megigazítottam a homlokpántomat és nekiláttam nyújtani, közben igyekeztem fokozatosan hazafelé haladni. Hazafelé? Na jó, ez azért túlzás, szóval a Kotorék felé. Mikor a bejárathoz értem, épp a vállaim lenyújtásánal tartottam, így kissé fura pózban sétáltam be, mit sem törődve Céline-el és Shikoval, akik kijöttek egy kicsit levegőzni, illetve Céline-nek gondolom a cigi volt a fontosabb, mint a friss levegő.

-Ó, hogy Merlin rúgott volna tökön! -kiáltottam fel teljesen letaglózva. -A pálcám! Hol a francban van a pálcám? -nem sokszor fordult még elő, de legrosszabb rémálmaim egyike tűnt megvalósultnak. Vagy nyolcadszorra tapogattam át az összes zsebemet és ruhaujjamat. -Valahol elhagytam útközben. -A többiek megütközve néztek rám egy pillanatig, bár Matt arcán véltem felfedezni egy pillanat erejéig a már megint, csak a szokásos -unott tekintetét, de egyszerre realizálódott mindhármunkban, hogy este tizenegy körül lehet, és pálca ide vagy oda, igencsak meggondolandó, hogy visszaforduljunk-e.
-Tudjátok mit? Floyd majd megkeresi. Floyd! Pálca! Ke...
-Állj-állj, állj! -Matt a vadul nekilóduló farkas farka után kapott, de a hirtelen bizonytalanság hatására végülis megállt magától. -Ne küldd be. Emlékezz csak, hogy hogy felzaklatta az a random francia csaj. Valami nem stimmel ebben az erdőben. Inkább holnap reggel, mihelyst világos lesz, visszajövünk. Egyébként haza is kéne találnunk, ami nem fél perc lesz. -tette hozzá bölcsen.

- De - vetettem oda kelletlenül. - Akkor majd holnap visszaviszem neki - tekintettem részemről lezártnak a szerintem feleslegesen túltárgyalt témát, majd tovább haladtam a főhadiszállás felé.

A szokásos, diszkrét és gyakorlott mozdulatokkal húztam végig az ujjaimat a pálcán, és centiről centrie egyre több minden vázolódott fel bennem a használójával kapcsolatban.
-Mahagóni, éppen tíz hüvelyk, sárkányszívizomhúr. Rugalmatlan, de suhogós, elöl a súlypont... -mormogtam. -Ez valami nagyszájú pojácáé lehet. Nem volt a lófráló alakok között ilyesmi? -villantotam rá a tekintetem, hátha kiderül, hogy tényleg közülük hagyta el valaki, eléggé balek módon.

- Mondom, a földön találtam - masszíroztam idegesen a halántékomat, és egy nagyobb adag füstöt tüdőztem le, hogy még legyen elég erőm a mondandóm második feléhez.
Miles-nak nem csak a gondolatai, hanem maga az egyénisége is végzetesen fárasztó volt.
- Csak három Trimágus bajnok kószált erre, de semmi komoly nem történt, kentaurokkal akartak találkozni. Ha ennyire tudni szeretnéd - vetettem oda, kiszedve egy halott falevelet a hajamból.

-Na, hé. Egy pálca nem egy olyan dolog, amit csak úgy elszedsz valakitől, aztán átpasszolod másnak, hogy tegyen vele, amit akar. Honnét van? -kérdeztem rosszallóan, mert a stílusát továbbra sem volt hajlandó megváltoztatni. -Kint jártál az erődben, igaz? Valakik errefelé szimatolgattak?

Némán az égre emeltem a szemem, és minden erőmmel igyekeztem eltűnni a helyszínről. Nem sikerült.
- Fogalmam sincs, találtam. Megtarthatod - dobtam oda neki a pálcát, remélve, hogy így már békén hagy.

A flegmaságából egy grammnyit sem vett vissza, ezért egy utolsó, most már tényleg bántó és/vagy elgondolkodtató lezáró megjegyzést kezdtem megfogalmazni, mikor a cigi után kutató lány zsebéből egy pálca vége bukkant elő. Bár nem sokat tudok róla, de az ő pálcáját már megismerem, így ez csakis valaki másé lehet.
-Hát ez meg? -mutattam rá.

Megfojthatom?
Nem, mert Vincent-nek még szüksége van rá.
Vincent kinyalhatja a...
De azért nem fojtottam meg. Életem legnehezebb döntése volt.
- A Nagypapi legjobb tudomásom szerint a főhadiszálláson tartózkodik a nap huszonnégy órájában, Vele bármikor tudsz beszélni. Vincent pedig holnap este hív, akkor majd megemlítem Neki a problémádat, de egyébként pár héten belül itt lesz, akkor pedig megígérte, hogy mindenkivel ismerteti a tervet, illetve a helyzetét a tervben - daráltam unottan, miközben rágyújtottam még egy cigarettára, mert a beszélgetés és Miles pokolian forró gondolatai kezdték ismét megtépázni az idegeimet.

-Igen, ez mind szép és jó, csak hogy számunkra teljes mértékben elérhetetlen mindegyik nevezett személy már jó ideje. Nem tudom hova szívódtak fel, de mindegyiküknek már régóta el kellett volna mondnaia, hogy mik a legújabb fejlemények, meg úgy mégis mi a jó franc terveik vannak velünk. És érzem, hogy utálsz minket, de egy elvileg esélyegyenlőségért szerveződött közösségben nem kéne ennyire leereszkedően és undorodva kezelni minket. Szerintem nem fog leesni a karikagyűrű az ujjadról, ha megemlíted Vincentnek, mert rád még talán oda is figyel. -tettem hozzá, mivel eszembe jutott, hogy mikor felvett ebbe a csürhébe, az adataim beregisztrálásakor is olyan szórakozott volt, hogy majdnem beírt kviblinek. Így aztán nem sokat várok tőle, azt főleg nem, hogy az én reklamációmra érdeklődést nyilvánítana.

- Megértem, de ezen én nem tudok változtatni, ne haragudj - néztem unottan a vérfarkas arcába, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy ne sétáljak el egy szó nélkül. - Beszélj a Nagypapival vagy Vincent-tel, ha ennyire rosszul érzed magad, ők talán tudnak segíteni - kerültem ki, és zsebre dugott kézzel, lehajtott fejjel folytattam az utat a főhadiszállás felé.
Már csak Max-szel kellett egyeztetnem, aztán mehettem vissza a Beauxbatons-ba. A visszafelé vezető út pedig szerencsére vérfarkas-mentes lesz. Már alig várom.

Mivel megelégeltem, hogy megint nincs meleg víz a fürdőben, amit egyébként is vagy nyolc másik férfivel kell megosztanom, mint valami börtönben, kissé zaklatottan közeledtem Céline felé, nem törődve a hirtelen rám törő további tennivalók gondolatával. Minek is pattogok, hogy csomó dolgom van? Itt esz a fene egész nap, de azért egy jó forró zuhanyt hadd vegyek már!
-Elegem van, Céline, hogy egyrészt mindig elterelődnek a gondolataim valamiért, mikor feléd közelítek, másrészt meg a körülmények kezdenek már botrányossá válni! Még meleg víz sincs, meg nyolc idióta horkolását kell hallgatnom tizedik napja, mert teljességgel leszarjátok az elszállásolásunkat. Nem erről volt szó, mikor csatlakoztam ebbe a bagázsba! -fejeztem be a kifakadásomat.

Vagy húsz szállal és nagyjából tíz kilométerrel később már elég felkészültnek éreztem magam ahhoz, hogy visszatérjek a főhadiszállásra, és lehetőleg egy kisebb ideg-összeroppanás nélkül haladjak át a vakarékokkal töltött termeken. A főhadiszállást megközelítve azonban sikerült belefutnom az egyik legkiállhatatlanabb példányba. Természetesen. Ilyen az én szerencsém.
Röviden felhorkantam, amikor éreztem, hogy Miles közeledik felém, és igyekeztem úgy manipulálni a gondolatait, hogy még véletlenül se az én irányomba jöjjön.

- Nem, nem igazán emlékszem rá a korábbi próbákról - ráncoltam össze a szemöldököm, és elgondolkodva néztem Anthony havaskék szemébe. - De farkas testvérem valóban nem érzi magát túl jól a közelében - guggoltam le, hogy megsimogassam az állatot, aki még mindig megfeszített izmokkal, meredten állt, vicsorogva nézve a lány után.
Vajon mi lehet benne, amiért ennyire nem képes elviselni a közelségét? Valami olyasmit érez, amit mi nem?

Mint fájdalomcsillapító és nyugtató, tényleg elképzelhető, hogy segíteni fog a tanárának, de miért nem kér Madam Pomfreytől egy kivonatot? -futott át az agyamon, de szegény csaj eléggé ideges volt a váratlan találkozótól.
-Hát jó, de csak óvatosan velük! -nem bírtam megállni, hogy legalább a veszedelmességére ne figyelmeztessem, de hetedéves létére csak megmaradt benne ennyi a gyógynövénytanból. Tony a háttérbe húzódott és vállvonogatva diskurált Nomuval, francia lányt pedig elnyelte a fák sűrűje.

Te jó ég, lehetne ez a helyzet még ennél is fárasztóbb? Mibe kevertem magam...?
- Mandragórát. De nem kell fáradnotok, találok majd - legyintettem, miközben csak azon járt az agyam, hogy minél előbb szabadulhassak, mert a fejemnek kellett már egy kis jóindulatú kékes-lilás füst, hogy megnyugodjon.

-Aha. És milyen növényt keresel? Hátha találunk a környéken, akkor szívesen szedünk. -ajánlottam fel, a furcsállásom pedig valahogy elpárolgott. Végül is, miért ne választhatná más nem idevalósi bajnok pont a ma estét arra, hogy körülnézzen? És netán tényleg gyógynövénygyűjtésre használja a mindenféle mágikus gizgazban valóban bővelkedő területet.

- Gyógynövényt gyűjtök. Madame Maxime nem érzi túl jól magát - mondtam el teljesen monoton hangon az első dolgot, ami az eszembe jutott, de mivel nem hathattam túl meggyőzően, és láttam, hogy kicsit összezavarodnak, és gyanakodni kezdenek, meg kellett piszkálnom a gondolataikat, és megragadva a három gondolatfonalat egyszerre, azt sugalltam nekik, hogy hisznek nekem.
Nomusa félrebillentett fejjel, tiszta tekintettel nézett rám, a gondolataiból pedig egyáltalán nem olvastam ki semmilyen gyanúsító magatartást. Kis naiv. Matt a szokásos sterilfehér őszinteséggel a szemében fürkészett, Anthony villám-gondolatai pedig gyorsabban csapkodtak ide-oda, mint eddig. Talán tényleg lehetséges, hogy csak kentaurokat jöttek nézni. Ebben az esetben ez az egész teljességgel felesleges volt, és csak újabb gondot kreáltam magamnak. Gratulálok, Céline.
- Akkor nem is zavarok tovább. Izgalmas... kutatást - biccentettem feléjük, és elfordultam a kis csapattól.

-Mi csak mászkálgatunk és természettudományos ismereteinket bővítjük. -közöltem a meglepettségtől tényleg totál őszintén az egyik francia bajnoklánynak, akit még talán sosem láttam tíz méternél közelebbről. Max ha párbajoztam vele a távolságkorlátos bogyókban az első próbán. -De mi is megkérdeznénk ugyanezt tőled. - tettem hozzá felvont szemöldökkel. Közben ezerrel azon pörgött az agyam, hogy miért pont vele találkoztunk itt és most, és mit érez rajta Floyd amiért ilyen feszült lett?

Ha Vincent itt lenne, mit kérne, mit tegyek?
Minden bizonnyal maga rontana a bajnokok közé, és miközben egy hatalmas jelenetet rendezne arról, hogy mérges gombák akadtak a cipője csatjába, és nem tudja őket kiszedni, arra utasítana, hogy fürkésszem ki a gondolataikat.
És most itt van Vincent, hogy jelenetet csináljon?
Nem, sajnos nem.
Akkor, mi a teendő?
Cseszd meg!
Igen, ha gondolatolvasó vagy, egy kis idő múlva megszokod, hogy többen vannak a fejedben, és készítesz magadból vagy három személyt, hogy legyen kivel beszélgetned akkor is, ha mások nincsenek a környéken. Fura, tudom. De ezen már azt hiszem, nem lehet változtatni. Na, nem mintha akarnék.
- Ti meg mit kerestek itt az erdőben? - léptem ki egy elnyomott, lemondó sóhajjal, és kifejezetten unottan egy fa mögül, és ahogy a farkas rám vicsorgott, a három bajnok pedig megütközve meredt rám, szinte láttam Vincent lebiggyedt ajkát és lemondó sóhaját.
Lidércke, ez volt eddig a legelfogadhatatlanabb alakítás, amit valaha láttam tőled! Borzasztó színész vagy! rázta meg szomorúan a fejét Vincent, én pedig gondolatban kinyújtottam rá a nyelvem.